ARKHEION

Kenedi János:
Kis Állambiztonsági Olvasókönyv
Október 23.-március 15.-június 16. a Kádár-korszakban
Budapest, Magvetõ Kiadó, 1996,
510+443 o. 2489 Ft

1992. éVI LXIII. TÖRVÉNY A SZEMÉLYES ADATOK VÉDELMÉRÕL éS A KÖZÉRDEKÛ ADATOK NYILVÁNOSSÁGÁRÓL
 
1972 március 16-án „Viola” anonimizált fedõnevû rezidens egy konspirált lakásban átadta a III/III-A Alosztály alhadna gyának „Legyezõfû” anonimizált fedõnevû ügynök jelentését, amelybõl kiderül, hogy elõzõ nap „Legyezõfû” azért indult el „a Várba a Szentháromság térre, mivel már a 16-os autóbusz megállójában többen csatlakoztak hozzám. Kb. fél 8-kor ér tünk a Szentháromság térre, ahol kb. nyolcvan fõ volt. Meg érkezésünkkor egy kb. 170 cm magas sasorrú, szõke, félrefésült hajú fiú, kb. 20-24 év körüli fiatalember fogadott bennünket és közölte a csoporttal: a fáklyákat nem tudták elhozni, de a meg hívókra eljött mindenki. Csak a templomot saj nos bezárták… A beszélgetés közben megjelent az URH járõr, mire a fent jelzett fiatalember sietve piros színû Skoda 100-as márkájú gépkocsiba szállt be, többedmagával. Ekkor az általam ismert rendõrtiszt elvtársnak szóltam, hogy a fiatal embert állítsák elõ. Így mielõtt a kocsival el tudtak volna menni, az elõállítás meg történt. A rendõri intézkedésre felbolydult tömeg, kb. 4-500 fõ is hangos éneklésbe kezdtek, valamint riasztópisztollyal puf fogtak. A rendõrség a tömeget a Halászbástya lejárójáig szorította, ahol össze-vissza üvöltöztek, többek között pribékek, oroszbérencek, stb., majd levonultak a Vérmezõ felé…” ¹

Olvasónak az az érzése támad, mintha az anonimizált fn. ügynöknek meghatározó szerepe lett volna az események menetében. Az ügynöknek, zavartalan jelenléte érdekében bizalmat kell teremtenie, ami oda vezethet, hogy hirtelen a 16-os autóbuszon (talán nem feltétlenül „ellenséges célzattal”) utazó csoport élén találja magát. Ekkor már nem teljesen egyértelmû, hogy ki vezet kicsodát, és hogy ne kerüljön bajba, nehogy helyzete késõbb félreérthetõ legyen, valamint, hogy az ügynök bizonyíthatóan hasznot hajtson, az elsõ adandó alkalommal figyelmeztetnie kell az ismerõs rendõrtiszt elvtársat, akinek akciója azután felelõtlen cselekedetre ragadtatja az addig talán céltalan tömeget. A megfigyelés, a megfigyeltetés inherens veszélyeket rejt magában: bizonyos esetekben éppen az elõvigyázatosság és a megfigyelõ médium közbejöttével „mindaz megtörténhet, ami most megtör tént”. ² Az ügynök jelentése önmagát beteljesítõ jóslat.

1972-ben a Várból kiszorított tömeg, talán nemcsak a rendõri nyomásra vette a Vérmezõnek az irányt. A forgalomban lévõ történelemkönyvekbõl - amelyek kapcsán Kenedi János azt írta: „jó két generáció… nevelkedett olyan tan könyveken, amelyek a tömegpropaganda brosúra-irodalmának mûfajába tartoztak” ³ - olybá tûnt: a jakobinusok, Marti novics József Ignác vezetésével mintegy 1848. március 15-ét készítették elõ, a Vérmezõ így történelmi közelségben fekszik a Március 15. térhez: mindkét hely az ellenállás megjelölt tere.

1795. május 20-án, kora reggel a várparancsnok rétjén, a Szent Krisztináról elnevezett alsóvárosban, a régi katonai te metõ melletti mezõn, késõbbi nevén a Vérmezõn, ugyanott, ahová „Legyezõfû” közbelépése után a tömeg 1972. március 15-én levonult, négy társával együtt Martinovicsot is ki végez ték. 1959 májusában Benda Kálmán levelet írt az MSZMP Központi Bizottsága Tudományos és Kulturális Osz tályának, amelyben javasolta, hogy az ideiglenes nyughelyükrõl már többször kihantolt kivégzett jakobinusokat állami szertar tás keretében temessék újra a Vérmezõn. A tör ténész megemlítette, hogy „I. Ferenc reakciós kormányzata, a kivégzettek tö rekvéseivel rokonszenvezõ néptömegek tüntetésétõl tartva, éj szaka, titokban földelte el õket, jeltelen sír ba, ismeretlen hely re”. Beadványában hivatkozott arra, hogy már az elsõ világ háború elõtt történtek kísérletek arra, hogy a Vérmezõn he lyezzék végsõ nyugalomra a kivégzetteket, de ezt a háború ki tö rése „és méginkább a hivatalos szervek ellenséges magatar tása, akik a magyar jakobinusokban a törvényes hatalom… elleni lázadókat látták” megakadályozta. ⁴ „1919-ben, a Ta nács köztársaság a maga halottainak tekintette õket… a megva ló sításra azonban már nem kerülhetett sor” - folytatódik a temetetlen holtak története. „Az ellenforradalmi korszak nem kívánta a magyar jakobinusok tetemeit dísz sírhelyre temetni… Mindezek után a népi demokratikus Ma gyarországra vár az a kegyeletes feladat, hogy a polgári ha ladásért és a nemzeti füg get lenségért másfél századdal ezelõtt vértanúhalált szenvedett magyar jakobinusok tetemeit annyi hányattatás után, az irántuk érzett megbecsülést kifejezésre juttatva, ünnepélyes külsõ ségek közepette eltemesse és sírhalmukat emlékoszloppal jelölje meg” - javasolta a Martinovics-per iratainak sajtó alá rendezõje.

A Vérmezõ, a Központi Bizottság emberei, különösen a Kegyeleti Bizottság élén álló Szerémi Sándor számára nem tûnt ideális helynek. A jakobinusok vérén kívül ugyanis más kellemetlen asszociációk is tapadtak a Vérmezõhöz. 1957. május 24-én a Népszabadság, „A fehérterror ellen vagy mellette” címmel közölte Kelemen Ferenc szenzációs leleple zését, miszerint az ellenforradalmárok 1956. november 4-re „provokatív célzatú temetést terveztek”, hogy saját halottai kat eltemessék a Vérmezõn. A gyászbeszédet Mindszenty her cegprímás mondta volna, „és a temetés lett volna a jeladás egy általános antikommunista hosszú kések éjszakájára”. A cikk szerint 1956. november elején az ellenforradalmárok 2929 kommunistát tartottak fogva, és tervük szerint a kivégzésekre a temetés után, november 5-én és 6-án került vol na sor. A Kossuth rádió 1957. szeptember 9-i adása szerint, „az ellenforradalmárok hosszú halállistákat állítottak össze, és azt tervezték, hogy a kommunistákat a Vérmezõn végzik majd ki”. A rádió arról is tudósította hallgatóit, hogy november 3-án éjjel az ellenforradalmárok már fûrészporral hintették föl a börtönök udvarait, hogy másnap kora hajnalban nekikezdhessenek a kivégzéseknek. Ezt volt hivatva meg akadályozni a szovjet csapatok beavatkozása, amely így nem várhatott november negyedikének hajnalánál tovább. ⁵

A jakobinusok tehát nemcsak március 15-éhez feküdtek közel, de csontvázuk és október 23. között is interferenciát lehetett feltételezni. Orbán László, az MSZMP KB Tudo mányos és Kulturális Osztályának vezetõje 1960 januárjában végül azt írta bizalmas, három példányban készült jelenté sében a Titkárságnak, hogy „a magyar jakobinusok hamvait legkésõbb 1960. április közepéig a Kerepesi temetõben dísz sírhelyen temessék el. A temetés szerény keretek között, a nyilvánosság nélkül, a bizottság jelenlétében történjék.” ⁶ (Valószínûleg megakadályozandó, hogy nagyobb tömeg je len létében olyan félreértésekbõl eredõ rendzavarás keletkezzék, mint amilyenre 1972-ben a Halászbástyánál került sor.)

1988. május 5-én, a napi információs jelentések között a BM. III. Fõcsoportfõnökség Titkársága pedig azt jelentette, hogy „(a) belsõ ellenséges erõk radikális csoportjaihoz tartozó személyek szervezési elõkészületei Nagy Imre halálának kö zelgõ 30. évfordulójával kapcsolatban arra utalnak, hogy az ellenséges csoportok azt egy nagyszabású politikai demonst ráció-sorozatra kívánják felhasználni… eddig az alábbi öt letek merültek fel: vásárolnak egy sírhelyet Farkasréten, s ott állítanak fel egy síremléket… a Vérmezõn egy elõre kiszemelt helyre gépkocsival kiszállítanak egy emlékmûvet, s ott a tömeg elõtt felállítják.” ⁷

Kenedi János Kis [?] - 510 + 443 oldalas - Állambiztonsági Olvasókönyv e „a közéleti hazudozás rendszerébe” vezeti be az olvasót, ⁸ de ennek ellenére szerzõ szerint „forrásaink igazat beszélnek. Egy képmutató rendszer valóságát tolmá csolják az utókornak.” ⁹ Kenedi a dokumentumokban olvas ha tó hazudozás két alaptípusát mutatja be: a felnagyítást - pél dául amikor két kiskamasz gumibélyegzõvel igyekszik röp lapot készíteni, de a belsõ jelentések már 14 fõs össze esküvésrõl beszélnek - és a bagatellizálást, aminek jellegzetes és bornírt esete Orbán László általam idézett javaslata, amelyben még az is szerepel, hogy „az országot majd csak az emlékoszlop felállítása alkalmából kell tájékoztatni a vértanúk földi maradványainak megtalálásáról és mozgalmuk történeti jelentõ ségérõl”. ¹⁰ Az Olvasókönyv dokumentumai többsé gük ben ügynöki- és hálózati jelentések, dénonciateurs szö vegei, akik számára, mint ezt Richard Cobb írja The Police and the People címû könyvében: „semmi sem egészen az, mint aminek látszik”. ¹¹ Mégis, mondja Kenedi, „(a) mentalitások, szokások, érzések közel négy évtizedes változásairól - ahogy a nyelv alakulásáról is - aligha akadna alkalmasabb történeti kútfõ, mint amilyet a személyiségi jogok kíméletlen meg sértése árán gyûjtött össze és süllyesztett archívumába az állambiztonsági szolgálat”. ¹² Mindehhez azonban hezitálás nélkül illeszti hozzá Joachim Gauck megjegyzését, aki szerint „(a) Stasi ügynökök világképe meghatározza a nyelvezetüket, nyelvezetük pedig a gondolkodásukat. Ez tény.” (Vagy nem egészen az: megengedhetõ, hogy a gondolkodásuk hat a nyelvhasználatukra - de ez most mindegy.) Amennyiben azonban Gaucknak igaza van, akkor mit kezdjünk azzal a kijelentéssel, hogy ezeknél a dokumentumoknál nincsen alkal masabb kútfõ a mentalitások, szokások, érzések (sic!) négy évtizedének tanulmányozására?

Az ügynökök hazudnak, túloznak, számukra „semmi sem egészen az, aminek látszik” - ahogyan Cobb annak idején megjegyezte -, szakmai betegségektõl szenvednek, jelentéseik még az õket „tartók” számára is gyakran kétségesek; mint Kenedi megjegyzi, a kihallgatási jegyzõkönyvekbõl is az operatív tiszt hangja hallatszik ki, akinek pedig megint csak szakmai és személyes okokból nem áll érdekében az igazmondás, „a fogdahálózati ügynök zárka-jelentései gyakran elõformálták a kihallgatásvezetõ kérdéseit”, ¹³ a Belügy szer vei megtévesztõ, önmagukat mentõ, saját szerepüket kiemelõ, hibáikat elken dõzõ jelentéseket küldenek a pártvezetésnek, amelyik viszont „az országot” igyekszik folyamatosan meg téveszteni.

Timothy Garton Ashnek The File címû könyvébõl tud ható, hogy a Stasi-ügynökök jelentései és saját naplójának be jegyzései szisztematikus eltérést mutatnak. Az ügynökök alap vetõ dolgokat nem értettek, többek között azt, hogy ki csoda is valójában Ash, hogy hívják, honnan jött, minek, és kinek dolgozik. (Bár a problémát csak növeli, hogy Ash - aki Oxfordban Richard Cobbnak, a The Police and the People címû könyv szerzõjének elõadásait hallgatta ¹⁴ - könyvének belsõ borítóján a következõ mondatok olvashatók: „A The File -t olvasva az az érzésünk, mintha Graham Greene vagy George Orwell egyik remekbeszabott regényét olvasnánk - csak éppen minden szó igaz.” Ehhez még azt is érdemes észbe venni, hogy Graham Greene maga is legalább egy titkosszolgálatnak dolgozott, és nem véletlenül írt kémregényeket; az Oxfordban tanuló, majd tanító Garton Ashre pedig - saját bevallása szerint - nemcsak a „GG element - GG, vagyis Graham Greene” gyakorolt ko moly hatást, hanem az Oxfordból induló szovjet kémek, Kim Philby, Burgess, Maclean és Sir Anthony Blunt is, olyannyira, hogy végül maga is jelentkezett az M16-nál, a Secret Intelligence Service-nél, ahová Ber linbõl, a Stasi megfigyelése alól utazott interjúra és orvosi alkalmassági vizsgálatra, míg a végén meggondolta magát: „Késõbb már nem volt semmilyen kapcsolatom az M16-tal. Vagy legalábbis, ha körültekintõbben aka rok fogalmazni: semmilyen tudatos kapcsolatom.” ¹⁵

„Korunk felmérhetetlen értékû dokumentuma”, írta Ash könyvérõl a borítóra John Le Carré, akit könyve írása közben Garton Ash meglátogatott. Kim Philby moszkvai la kásán nemcsak jó barátjának, Graham Greene-nek a könyvei sorakoztak a könyvespolcon, de a század egyik legnagyobb kettõs ügynöke, Le Carré minden újonan megjelent kémregényét is igyekezett beszerezni. ¹⁶ ) És ha mindez nem lenne elég, akkor talán hadd emlékeztessek rá: hiába alkalmazott a Stasi az utolsó normális évben, 1988-ban 170000 ügynököt (IM-et - Inoffizielle Mitarbeiter, magyar megfelelõje TMT - társadalmi munkatárs - vagy TMB - társadalmi megbízott ¹⁷ ), akik közül 110000 állandó alkalmazott volt, hiába volt a különbözõ NDK-s állambiztonsági szolgálatoknak 90000 munkatársa, akik közül csak mindössze 5000 foglalkozott igazi kémkedéssel, hiába jelenti mindez, hogy minden ötven felnõtt NDK-s állampolgár közül egy közvetlen kapcsolatban állt a Stasival ¹⁸ (a Gestapónak 1941-ben mindössze 15000 embere volt egész Németország területén), hiába alkalmaztak a magyar állambiztonsági szervek, az Állambiztonsági Ope ratív Nyilvántartó Osztály, 1989. évi I. félévi jelentése szerint 8479 hálózati személyt, ¹⁹ mindkét rendszer, a szovjet kommunista államról nem is beszélve, összeomlott.

Nehéz lenne persze bizonyítani, hogy a kommunizmus összeomlása és a belsõ titkosszolgálatok valótlan állításai, torz jelentései és szisztematikus hazudozása között közvetlen ösz sze függés állna fönn. Éppen Kenedi könyvének, Nagy Imre 1989. junius 16-i újratemetését végigkövetõ fejezetébõl látható, hogy még az összeomlás elõtti pillanatban is igen hatékonyan mû ködött a rendszer. Az olvasónak a könyv harmadik részét, a Nagy Imre-temetés állambiztonsági leírását olvasva idõnként az az érzése támad, mintha továbbra is a farok csóválná a kutyát, mintha a temetés fõrendezõje nem a Történelmi Igaz ságtétel Bizottság, hanem „a Nagy Imre és társai temetésének elõkészítésére alakult ÁB operatív bizott ság” lett volna. Nem csak a recenzensnek, de a BM III. Fõ csoportfõnökség titkárságának is ez lehetett a tévképzete. Egy 1988. június 17-én kelt „napi információs jelentés” mar gójára valaki a követ kezõ megjegyzést írta: „A VI: 16-i ese mények elõkészítését [és itt a félreértések elkerülése végett szükségesnek tartotta zárójelben hozzáfûzni:] (ellenzéki oldalról)… alapos elemzés alá kell venni.” ²⁰ De figyelmesen lapozva a Politikai Bizottság, a Központi Bizottság, a KB ún. Nemzetközi, Jogi és Köz igazgatáspolitikai Bizottságának (amelyben Horn Gyula és Thürmer Gyula együtt ült) jegy zõkönyveit, nyilvánvaló, hogy a titkosszolgálatok minden erõ feszítése és sikere ellenére, a szolgálatokat tartó politikai hatalom - más választása nem lévén - folyamatosan kihátrált mögülük.

„Annyit mondanék - mondta Horváth István belügy miniszter a KB Nem zetközi, Jogi és Közigazgatási Bizott ságának 1989. április 28-i ülésén -, hogy én ezt így kezelhetetlennek tartom. Kezelhetetlennek. Más kérdés ugyan akkor, hogy ma már szerintem, ma már nincs más, nekem is az a vé leményem, nincs választási lehe tõségünk, mint ezen az úton végigmenni… ha egyszer ráléptünk erre az útra, akkor szerintem… És most már nincs erõnk se hozzá. Azt is tudni kell szerintem. Mert csak hátrálnunk kellene tovább, tehát most még van lehe tõségünk, hogy mi menjünk valaminek az elébe.” ²¹ Ha nem ismernénk a Kenedi-könyvben fõszerepet játszó kommunista politikusok 1990 utáni sor sát, hajla mosak lennénk azt mondani, hogy a végén már nem volt hol megvetni a lábukat.

Stasi-operett Magyarországon címû írásában Kenedi valamelyest másképpen fogalmaz. Azt írja, hogy „jó két generáció szocializálódott hamis értékvilágban… ez a torz valóságismeret ad kitüntetett jelentõséget az 1945 és 1990 közt ke letkezett állambiztonsági forrásoknak, mondjuk úgy, a másképp hazudó iratoknak”. ²² Talán ez sem teljesen pontos fogalmazás: nem minden dokumentum hazudik. Kenedi szemelvénygyûjteménye ugyanis különbözõ minõségû iratokat közöl: idõnként minden kételyünk ellenére azt kell gondolnunk, hogy a jelentés a beszélõ hangját olyan közvetlenül adja vissza, amennyire ezt az írott szöveg egyáltalán lehetõvé teszi.

Nullius in verba! A szavakban ne bízz! Mégis, alapos megfontolás után ellent kell mondanunk a Royal Society mottójának: ha a beszélõk egymás között vannak, és nem tudják vagy nem hiszik, hogy más is kihallgatja õket, akkor hitelt kell adnunk szavaiknak. Ekkor õk maguk beszélnek, a közölt irat tõlük származik. Például amikor Orz Miklós debreceni akadémiai hallgató leveleit a Hajdú-Bihar Megyei Rendõr-fõkapitányság „T” ellenõrzés alá vonja (értsd: megállítják és fölbontják). ²³ Nincs okunk feltételezni, hogy más hangját halljuk, hogy nem Orz Miklós beszél (bár voltaképpen mégsem „õ” beszél, hanem valaki más, hiszen „a közszereplõkön kívül, a nevek és az adatok mind anonimizáltak” ²⁴ ). De nincsen arra utaló alapos történészi gyanú, hogy a leveleket hamisították vagy meg hamisították volna. Ez a helyzet akkor is, amikor Kolompár Antal lakásán (va lójában albérleti szobájában, amit szerencsétlenségére „Cirok” anonimizált fn. ügynök szegedi lakásán bérel) a BM Csongrád Megyei Rendõr-fõkapitányság Politikai Nyomozó Osztályának emberei elhelyezik „a 3/e rendszabályt (technikát)”, ²⁵ amelynek segítségével lehallgatják a 18 éves segédmunkás és 15 éves barátnõje között zajló beszélgetéseket. Okkal gondoljuk azt is, hogy a Politikai Bizottság tagjai, amikor egymás között voltak - bár tudták, hogy az ülésekrõl jegyzõkönyv készül - mégis inkább egymásnak beszéltek, mintsem az utókornak. Azt mondták, amit gondoltak, vagy amit politikai okokból célszerûnek láttak a többiekkel tudatni. Ha nem így lett volna, ha például az utólag annyira elõrelátó Pozsgay Imre sejtette volna, hogy a Politikai Bizottság jegyzõkönyve a nagy közönség számára is hozzáférhetõ lesz, akkor aligha mondta volna 1988. június 14-én, hogy „én igazából csak a temetõben való engedélyezéssel tudnék egyet érteni, az összes többi helyen nem”. ²⁶

A közölt iratok többsége torzítja az elmesélt ese mé nyeket: a vamzernek, hivatalos nevén a fogdaügynöknek büntetésének idõtartama múlott a szállított információ mennyiségén és minõségén. A nagy igyekezet vagy a túlságosan jó fantázia idõnként visszafelé is elsülhet: Charles Joubert, a legismertebb mouton des prisons éppen rendkívül eredményes munkájának köszönhette, hogy tizen négy hónapot ült bör tönben a francia forradalom idején. ²⁷

„A fogdahálózatként foglalkoztatott ügynök a BM III. Fõcsoportfõnökség vizsgálati szerveinek titkos operatív esz köze.” ²⁸ A vamzer kiszolgáltatott, de alkal mazója, a rendõr is függõ helyzetben van: azokkal az információkkal kell mani pulálnia, amelyeket a kétes személy szolgáltat. A fogda há lózati jelentésekben a gyanútlan, megtévesztett gya núsított hangját sok réteg fedi: a fogdaügynök konkrét feladatot kap, elõre közlik vele, mire kí váncsi a nyomozó hatóság, mit akar megtudni, milyen kér désekre vár választ, milyen irányba kellene a fogda mélyén az egyenlõtlen társalgást vezetni. Az ügynök talán soha el nem hangzó mondatokat ad a gyanúsított szájába, jelentését a nyo mozó összefoglalja, így az ügynök helyett már csak egyes szám harmadik személy beszél. Mindezek ellenére a figyelmes olvasó a börtönhálózati jelentésekben is megtalálhatja a keresett sze mélyt a szöveg mé lyén, kihallhatja szavait a kihallgatott beszélgetésbõl. Kü lönbözõ cellákból, különbözõ ügynököktõl, más és más gya núsítottról közölt jelentések összevetésébõl megtudhatjuk, milyen szerepe volt a hetvenes évek elejének március 15-i demonstrációiban a forradalmi romantikának, azoknak az el képzeléseknek, amelyek ezekben a fiatalokban a forradalomról, elsõsorban a lenini forradalomról az iskolai tör té ne lem oktatás eredményeképpen kialakultak. (Egyetemi cso port társam „itt Bereznay beszél a Szmolnijból” bemutat ko zással hívta telefonon barátait a Galamb utcából 1973. március 15-én tüntetni - ez az, amit a a KISZ KB Agitációs és Pro paganda Osztálya 1973. március 19-én „álforradalmiságnak” nevez. ²⁹ ) Ezekbõl érthetõ meg, miért lehetett fontos a le tar tóz tattak számára Jancsó Miklós Égi bárány címû alkotása. Azt is megtudhatjuk, hogyan hathatott a gimnazista gyere kekre Kar dos Ferenc Petõfi ’73 címû naiv filmje, és volt-e átjárás az iskolai ünnepségek és az utcai megmozdulások kö zött. A tör ténész nincs teljesen kiszolgáltatva a manipulált szö vegeknek. Nem csak azt lehet tudni, hogy a szöveg hamis, de azt is, hogy miért, hol és miképpen az.

A történésznek esetenként szerencséje van, és a ren dõrségi kihallgatók, az ügynökök, a titkosrendõrök segítségével azt is megtudhatja a gyanúsítottaktól, vádlottaktól, kihallgatottaktól, amire maguk sem gondoltak, bár befolyásolta cselekedeteiket. A vádlottak egymás mellé helyezett ki hallgatási jegyzõkönyvei vagy bírósági iratai olyan összefüggéseket, szabályszerûségeket árulnak el, aminek a letartóztatottak egyenként nem voltak tudatában. A nyomozó mindig összefüggést szimatol: összeesküvést, összehangolt szabo tázst, elõre tervezett tüntetést, szervezett „illegációt”, sza bály szerûséget a látszólag esetleges egyéni akciók mögött. Akárha történész lenne az illetõ. ³⁰ És valóban: szinte minden eset szabályosabb annál, mint amit az egyéni akciók külön-külön mutatnak, mint amit a résztvevõk maguk sejtettek.

Kenedi János dokumentumkötete sok szempontból helyet tesíthetetlen forrásgyûjtemény. A korabeli sajtó, többnyire köz ponti politikai vagy rendõrségi döntés követ kez tében - ezek nek a döntéseknek dokumentumait is megtalálhatjuk az Olvasókönyv ben -, szinte egyáltalán nem adott hírt a tiltakozó akciókról, demonstrációkról, sokszor a letartóztatásokról sem. 1956 után a megtorlás - az elsõ idõszak kemény és példaszerû leszámolását követõen - egyre szemérmesebb lett, a kivég zé sekrõl, majd a bírósági tárgyalásokról és íté letekrõl is mind kevesebb nyilvános közlemény jelent meg. (…) 1957 nyara után a megtorlásról kiadott közlemények fokozatosan ponttá zsugorodnak a Népszabadság ban. 1956 után a párt ritkán hasz nálta a nyilvános terrort oktatási célból, az egymástól elszi getelt akciók kitervelõi, végrehajtói alig tudtak egymásról, nem tudták, mások milyen eszközöket, szö vegeket használnak, hol demonstrálnak és hogyan, kikre és miképpen hivatkoznak.
(„A Politikai Bizottság úgy hatá roz, hogy a pontosított anyag ne jelenjen meg a fekete-fehér tájékoztatóban, azt tájékoztatásul csak a KB osztályvezetõi és a budapesti, valamint megyei pártbizottságok elsõ titkárai kapják meg” - idézi a jegyzõkönyv az 1973. április 25-i ülés tájékoztatási határozatát a március 15-i ünepségek tapasztalatairól. ³¹ ) A hírek esetlegesen, informálisan tejedtek, többek között a börtöncellák között. Az akciók részt vevõi termé szetesen a tiltakozás technikailag, politikailag, kulturálisan éppen elérhetõ készletébõl merítettek, ám a rendõrségi dokumentumokon kívül minderrõl kevés forrásból tájéko zódhatna az utókor. Ha nem lennének egymás mellett a különbözõ ese tek, ha a rendõrség, a Belügyminisztérium, az állambiztonsági és pártszervek nem próbálnának általánosítható kö vetkez tetéseket levonni - sokszor természetesen az egyes eset erõ szakos átértelmezése, megerõszakolása árán is -, akkor mi ma nem láthatnánk kirajzolódó tendenciákat, nem tudnánk, hogy az információ informálisan is hatékonyan terjedt, hogy az elszigetelt akcióknak volt közös logikája. A nyomozó sokszor úgy mûködik, mint a történész, idõnként jobban, de minden esetre nagy szolgálatot tesz a kor kutatója számára. ³²

Az állambiztonsági szolgálat által keletkeztetett irat anyag tehát nemcsak „az emberi fejekben végzett garázdál kodás egyik történeti forrása” - ahogyan Kenedi János érté keli az általa összegyûjtött iratokat -, ³³ hanem sokszor az egyéni megfon tolásokba, közösségi elképzelésekbe, a tilta kozás lehetséges módozataiba közvetlen betekintést engedõ dokumentumok gyûjteménye. A nagyon aprólékos olvasás még ennél is többre vezethet. A hatóság helyenként kibeszél saját szövegébõl, olyasmit árul el, amivel még maga sincs egészen tisztában. „Aztán van igen fontos választóvonal a megtévedtek és a tu datos ellenség között” - írta indoklásában a Népköztársaság nevében a Debreceni Megyei Bíróság ta nács vezetõ bírája, ami kor meghozta ítéletét 2 rb. a népi de mokratikus államrend elleni gyûlöletre való izgatás bûntettében 1957. augusztus hó 17. napján. „A megtévesztett embe rek valamennyien a szocia lizmus hívei, abban a hiszemben cse lekedtek, hogy ezzel a szocializmus ügyét szolgálják. A vád lottak azonban leveleikben a kapitalizmus mellett tettek hitet, tehát afféle megtévedésrõl, hogy a szocializmus hibáinak kijavítása terén a kapitalizmushoz kell visszamenni, szó sem lehetett.” ³⁴

A forradalmat idegen csapatokkal leverõ kommunisták számára természetesen nagy gond volt, miképpen teremtsenek összhangot a szovjet intervenció szükségességének han goz tatása és azon állításuk között, miszerint az ország döntõ többsége a kommunista restaurációt kívánta 1956 no vemberében. Ha az ország az igazi kommunisták - Kádár és társai - mellett állt, akkor mi szükség volt a szovjet tankokra? Senki sem gondolhatta komolyan: ha a nép a párt mellett áll, akkor a Szabad Európa rádióadásai, néhány külföldre szakadt, kalandvágyó arisztokrata stüszikalapban, a határon áthozott egy-két kézi fegyver, no meg néhány ködös utalás holmi Nyu gaton toborzott önkéntes csapatokra elégséges indok lehe tett a szovjet katonai intervencióra. Hol volt a nép, mely a pártot akarta vissza a hatalomba? A bíró találta fején a szöget: a nép meg volt tévesztve. Azoknak döntõ többsége ugyanis - érvel a bíró fejé vel a rendszer -, akik 1956. október 23-án az utcára mentek, a rendszert féltette, a szocializmus hibáit akarta kijavítani. Sokan egészen addig mentek el az igazi (a Kádár-féle) szocializmus igenlésében, hogy azt hitték „a szocializmus hibáinak kijavítása terén a kapitalizmushoz kell visszamenni”. Ezt használta ki a maroknyi ellenforradalmár. A szocializmus híveit, azokat, akik az igazi szocializmust az 1956 elõtt megesett hibáktól féltették (s ez van a bíró okfejtése mögött), megzavarták a 23-át követõ események, az ellenforradalmárok mesterkedései, és alig várták, hogy felülkerekedjenek végre a szocializmus igazi hívei, és véget vessenek ennek a zûrzavaros helyzetnek.

Az ellenforradalom kísértete végigkíséri a rendszer egész tör ténetét. A párt sohasem feledte 1956-ot, bármennyire kínos volt is emlékeznie rá. „…Budapest belvárosa néhány órán át úgy nézett ki, mintha valamilyen komoly lázadást kellett vol na leverni. Félreértés ne essék, ennél sokkal komolyabb erõ szak alkalmazását is helyesnek tartom, ha arra a szocialista rendszer védelmében szükség van…Úgy hiszem, mégis két alaptételbõl kell kiindulni: 1. Magyarországon - a párt másfél évtizedes helyes politikájának következtében - nincs reális ellenforradalmi veszély, s ha vannak is személyek vagy csoportocskák, akik március 15-ét ellenforradalmi, szovjetellenes vagy bármilyen más szocializmus ellenes tüntetéssé akar ják átváltoztatni, ezek semmiféle komoly bázisra nem szá míthatnak…” - írta Gyurkó László országgyûlési kép viselõ egy keltezetlen feljegyzésben Aczél Györgynek 1973 folyamán. ³⁵

A Bem-szobor és a Petõfi-szobor történelmileg túlságosan közel állt egymáshoz, az egyetemista tüntetés a Pe tõfi-szobortól indult a Bem-szoborhoz, ahol a Petõfi Kör ja vaslata szerint Kádár Jánosnak kellett volna beszédet mondania 1956. október 23-án. A Párt minden március 15-ében ok tóber 23. lehetõségét látta, minden megmozdulásban, diák demonstrá cióban, 1956-hoz kapcsolható szimbólumban az ellenforra da lom újjáéledésének esélyétõl tartott. A Budapesti Rendõr-fõ kapitányság Tájékoztató és Sajtó alosztálya 1957-ben még azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a XII. kerületi Fényes Adolf utcai általános iskola egyik tanulója „közeledik október 23.” feliratú papírt talált; hogy az „Igaz barát” kezdetû röp lapon valaki áthúzta az „I” betût; hogy „a XIV. Kerület jelenti, hogy Nagy Lajos király útja 38. Számú ház elõtt álló Köz tisztasági Vállalat tulajdonát képezõ locsoló gépkocsi (ZA 165) öngyulladás következtében kigyulladt. A tüzet eloltották.”

A kötetbe gyûjtött jelentésekbõl, belsõ tájékoztatókból világos: az állambiztonsági és pártapparátus a saját árnyékától is félt. Kevés komoly tiltakozó akciót kellett pedig megakadályozniuk, ártalmatlanítaniuk vagy megtorolniuk az állambiztonsági szerveknek 1957 októbere után. „Ami a munkából va ló hiányzást illeti” - ahogyan például erre Kádár János, 1957. október 23-a kapcsán megnyugatóan rámutatott a Köz ponti Bizottság 1957. november 1. ülésén - „nem szabad el fe lej tenünk, hogy [október 23.] egybeesett az influenzajár vány tetõzésével”. ³⁶ Az 1956-os Intézet által kiadott kronológia szerint 1957. október 23-án „az ország lakossága számtalan formában emlékezik, tiszteleg az elsõ évfordulón a forra da lom emléke elõtt, jelentõs tömegmegmozdulásra azonban nem kerül sor”. ³⁷ 1958-ban a Belügyminisztérium II. Fõ osz tálya összefoglaló jelentésében azt írta, hogy „október 1-tõl november 20-ig 73 esetben szereztünk tudomást röpcédulaterjesztésrõl, és ezek 577 példányban láttak napvilágot. Falfirkálás 267 esetben fordult elõ, választási plakátokat, vagy dekorációt 390 esetben rongáltak meg ebben a periódusban.” ³⁸ Baranyai György budapesti rendõrfõkapitány Biszku Bélához írt jelentése szerint az 1972. évi március 15-i spontán demonstrációkban körülbelül 4-500 fiatal vett részt, a 88 eljárás alá vont személy többsége kö zépiskolás és egyetemista volt. ³⁹ Az elõzõ évi tapasztalatok alapján, 1973-ban, az 1848-as forradalom 125. évfordulója elõtt a rendõrség 170 esetben foganatosított ún. preventív intézkedést, majd a tüntetések során 624 esetben alkalmaztak ún. rendõrségi rendszabályt. Végül „elmarasztaló hatású in téz kedés 463 fõt érintett”, kö zülük kilencvenötöt büntettek elzárással. ⁴⁰

Természetesen egészen különbözõ minõségû korszakokról van szó. „1957 szilveszter napján Biszku Béla belügy miniszter azzal köszöntötte az új esztendõt Marosán György államminiszternél, hogy 20100 elítélt tartózkodik börtönökben”, ⁴¹ Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter pedig már 1957 szeptemberében tudatta Kádár Jánossal, hogy a polgári és a katonai bíróságok 1956. novembere 4-e és 1957. július 31-e között 28526 személyt ítéltek el… s 131 vádlottal szemben elsõ fokon már meg is hozták a halálos ítéletet. ⁴² 1958 ok tóber elején végzik ki a VII. kerületi fegyveres harcok veze tõit, a hónap közepén tartóztatják le az egykori pártellenzék nagyobb csoportját, és október 24-én ítélik életfogytiglani szabadságvesztésre Rácz Sándort, a Nagy-Budapesti Köz ponti Munkástanács vezetõinek perében.

Az ötvenes évek végén azoknak a többsége, akik bármiféle tiltakozó akciót szervezhettek volna, emigrációban, in ter ná ló táborban vagy börtönben volt - vagy a temetõben. Mégis figyelemre méltó, hogy az erõszakszervek mennyire meg ijedtek néhány kisgyerektõl, idõs asszonytól, kalauztól, szak középiskolástól, egyetemistától, mekkora erõfeszítést, men nyi idõt fektettek néhány röpcédula szerzõjének kide rítésére! (Kenedi több mint száz oldalon keresztül idézi an nak a nyo mozásnak a dokumentumait, amely 1957. október 11-tõl 1958 októberéig tartott azzal a céllal, hogy megtalálják a „Forra dalmi ifjúság aláírású förmedvények” szerzõjét. ⁴³ ) Vagy nem volt félnivalójuk néhány fiatalember akciójától, vagy mégiscsak nagyon gyenge lábakon állhatott az a rend szer, amely létében fenyegethetett csekély számú résztvevõ elszigetelt akciója. (Bo torság lenne természetesen elfelejteni, hogy a megtorló akciók egyik legfontosabb célja a prevenció volt.) Mivel a kommunizmust nem tömegdemonstrációk, sza botázs, „szervezett illegáció” buktatta meg Magyarországon (és valószínûleg minden látszat ellenére Romániában, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Albániában és a többi európai ún. szocialista országban sem), csak spekulatív válaszra lehet vállalkozni.

Az özvegyasszonyokkal, a gyerekekkel, a LÉGO dolgozókkal, az egyetemistákkal nem(csak) az állambiztonsági szolgálat foglalkozott. Ügyük - gyakran nevesítve - eljutott a Politikai Bizottsághoz, a felsõbb pártszervekhez is; a megyei és kerületi párttitkárok név szerint ismerték a rájuk bízott terület minden ellenséges elemét. A Párt embereinek gondjuk volt rá, hogy a helytelenül viselkedõ gyerekeket kizárassák a középiskolából, eltávolítsák a munkahelyükrõl, hogy személyesen beszélgessenek el a szülõkkel, hogy megregulázzák, megfenyegessék azokat, akiket helytelenségen kaptak. Egy rendszer, amelynek ambíciója a teljes körû központosítás (látszatának fenntartása), csak addig létezhet zavartalanul, míg képes elhinni és elhitetni, hogy mindenhol jelen van vagy jelen tudna lenni, minden egyes egyénnel egyenként képes (el)bánni, mindenkinek a helyét külön-külön kijelölni. A könyv történetei is azt mutatják, hogy a kommunista rendszer szélsõségesen individualizáló politikai berendezkedés volt, és éppen ezért, paradox módon, rendkívül sérülékeny.

A kommunizmus idején könnyû, bár igen veszélyes volt politizálni. Minden egyéni akció komoly és súlyos következ ményekkel járhatott. Nem kellett egy szervezethez csatla kozni, tagdíjat fizetni, gyûlésre járni, érvelni, meggyõzni, társakat gyûjteni, tervezni, szervezni ahhoz, hogy valaki fontos politikai akciót hajtson végre, hogy tettére felfigyeljenek, hogy azt a hatalom centruma veszélyesnek ítélje. Elég volt csak gondolni egyet ahhoz, hogy valakibõl politikai ágens legyen. A magántettek is politikai cselekvéssé válhattak. A Gyorskocsi u. 31. szám alatt, a Belügyminisztérium Vizsgálati osztályán, még 1972-ben is illegális találkozóhellyé lényegül át egy magánlakás lomtára ⁴⁴ a rendszeres hétvégi házi bulikból rendszerellenes szervezkedés válik, a „Csicsesz-Bricsesz” címû egyetlen példányban, nyolc A/4-es lapon létezõ magánújságból ⁴⁵ rendszerellenes irodalom. (Talán részben a címben szereplõ bri csesz miatt, hiszen ötvenhatban nemcsak stüszikalapban, de bilgericsizmában és bricsesznadrágban nyomult be Nickels dorf irányából a levitézlett uralkodóosztály.)

A hatalmi viszonyok közvetlensége nemcsak az egyént tette kiszolgáltatottá, de nem létezett - a rendszer lényegébõl adódóan nem létezhetett - olyan közbülsõ zóna sem, amely megvédte volna a hatalom központját az egyéni csele kedetek feltételezett veszélyétõl. Mindennek politikai következménye lett, minden tiltakozás a rendszer velejéig hatolt, minden akció több volt, jelentõsebb, mint önmaga. A Kenedi János által összeállított könyv olvasása után dokumentálható, hogy ez nemcsak a klasszikus kommunizmus idõszakában - az egysze rûség kedvéért, mondjuk, 1956 elõtt - volt így, hanem még a rendszer vég óráiban is.

A tervszerûen elképzelt uniformizáltság, a központi sza bályozás, a be határolt lehetõségek miatt a kommunista országokban minden és mindenki min dig is közelebb volt egy más hoz, mint ez normális körülmények között meg szokott vagy szokásos területi mértékegységet használva várható volna. A kommunista országok kisebbek voltak önmaguknál, és ez még az önmagánál hatalmasabbnak látszani igyekvõ Szovjet unióra is áll, ahol pedig a transzszibériai expressz közlekedett, a brezsnyevi korszakban pedig állítólag felépült a BAM - a Bajkál-Amur vasútvonal. (Tudjuk - nem épült fel.) A kommunista mozgalom konspiratív, illegális tradíciója csak növelte a rendszerre jellemzõ összezártságot, amit az utazási korlátozások, az önkéntes belsõ emigráció nehézségei, a munkahely-változtatás adminisztratív korlátai, a lakáshoz jutás lehetetlensége tovább fokoztak. A kommunista mozgalom vezetõi többszö rösen följelentették, le csukatták, hátba támadták és kivégezték egy mást, összeszûrték a levet egymás feleségével, a tiltakozókat pedig a politikai retorzió, az összeesküvés bélyege egymás kö zelségébe sodorta akkor is, ha történetesen különbözõ helyrõl jöttek, és eredetileg egymástól különbözõ céljuk volt. Az em berek, gyilkosok és áldozatok (fõleg kommunista gyilkosok és kommunista áldozataik) egymás közelségében, sokszor már-már vérfertõzõ kapcsolatban éltek.

Az egymás közelébe keveredett, illetve szorított, fel té telezett összeesküvõk, tiltakozók és ellenzékiek különösen szûk térben éltek, ami növelte a szervezkedés lehetõségének látszatát, az állambiztonsági paranoiát. Ez az összezártság azonban lehetõséget teremtett arra is, hogy az információ társadalmi nyilvánosság nélkül is gyorsan és hatékonyan terjedjen. Az állambiztonságiak rögeszméi, téveszméi, hazugságai végsõ soron közelebb állnak a kommunista korszak tiltakozó akcióinak logikájához, mint azt a kortársak vagy a gyanakvó történészek sejtenék.

(Mindezzel együtt és mindezek ellenére különben na gyon is érthetõ, hogy a kommunisták elsõsorban a fiataloktól rettegtek: egyszer már, 1956-ban a diákok tüntetésével kez dõdõ megmozdulás összeroppantotta a rendszert.)

Kenedi mindössze néhány jól dokumentált történetet válogatott be az Olvasókönyv be: ezek a történetek három dátum és néhány év tiltakozó megmozdulásai köré szervezõdnek. A do kumentumokból végigkövethetõ az állambiztonsági munka folyamata: a feljelentés, az akció felfedezése, a nyomozói lo gika mûködése, az operatív terv összeállítása, ahogyan szorulni kezd a hurok a gyanúsítottak körül, ahogyan becserkészik, becsapják, megfélemlítik õket, ahogyan az elõállítottak el árulják magukat, ahogyan egyesek a másikra vallanak, aho gyan a letartóztatottak kiadják, kiszolgáltatják magukat a fogdaügynöknek, ahogyan a rendõrség jelentést ír, politikai uta sítást kap, ahogyan a vádiratot összeeszkábálják, ahogyan a gyerekek életét tönkreteszik, ahogyan elítélik õket, majd a fellebbviteli tárgyaláson súlyosbítják az ítéletet.

A könyv nagyon lehangoló olvasmány. Kínos érzés ol vas ni, amint a rendõrnyomozó hadnagy utasítást ad arra, hogy „udvaroljon tovább Olasznak. Igyekezzen még jobban elnyerni a bizalmát”, ⁴⁶ majd javasolja, hogy „Toklász fn. háló zatunkat építsük be. Erre alkalmas lenne valami bálon, vagy összejö vetelen ismerkedjenek össze… Toklász igen jó megjelenésû… ha elmennek valami szórakozóhelyre, ott meg mutatjuk Toklásznak, aki ezután végrehajtja a feladatot… Néhány napos megfigyeléssel ki tudnánk hozni kompromittáló adatokat, fényképet rá… lekövetnénk… Vala ki nek ellopnánk a diákott honban valamijét, amit mi rendõrségi fedéssel megkere sünk…” ⁴⁷ és így tovább. Miután az olvasó végigkövette a megfigyelt és letartóztatott személyt minden lehetséges rendõrségi és bírósági tortúrán, azon a ponton veszíti el élete fonalát, amikor - sokszor menthetetlenül - a jövõjét tönkreteszik: elbocsátják, kizárják, kidobják és lecsukják.

Az olvasó rossz érzését sajátos körülmény is súlyosbítja: Kenedi tartotta magát „szemléltetési technikájához”, az 1992. évi LXIII. törvényhez, amely a személyes adatok védelmérõl és a közérdekû adatok nyilvánosságáról rendelkezik, ezért kevés, indokolt és megindokolt, nevesített kivételtõl elte kintve többnyire csak a közhatalmi funckót betöltõ személyek szerepelnek a könyvben saját személynevükön. A dossziékat - ha jól értem Kenedi magyarázatát a történtekrõl - a BM irattára anonimizálva adta át a kutatónak, de a fedõnévvel takart ügynökök személyiségi jogainak védelmében Kenedi újabb fedõnévvel takarta el a már amúgy is anonimizált szereplõket, és ehhez három botanikai kézikönyv névmutatóját merítette ki. ⁴⁸ Az áldozatok általában nem saját nevükön szerepelnek, kivéve akkor, ha menet közben közszereplõvé váltak vagy közismert (történeti munkákból vagy saját nyilvános közléseikbõl) forradalmi, ellenzéki szerepük, avagy ha maguk já rultak hozzá valódi nevük használatához, a róluk, tudtuk nél kül gyûjtött információ nevesített közléséhez.

Szakmai érdeklõdésem következtében én valamelyest is merem a korszakkal foglalkozó történeti mûveket, és bizo nyos szûk határok között a sajtóban megjelent írásokat is, de természetesen nem minden közlést, nem minden szereplõt. Így az ismerõs és kevésbé ismerõs nevek között botorkálva, sokszor nem tudom eldönteni: valódi vagy álnevet olvasok-e. Elõvehetnék referenciakönyveket, névmutatókat, megpró bál hatnám szétválogatni a valódi és álszemélyeket, de ez sem lenne tökéletes megoldás. (Az 1956-os Intézet által kiadott 1956 Kézikönyve III. kötetében, a Megtorlás és Emlékezés 3., A megtorlás legfontosabb perei címû fejezetben egyetlen egyet sem találtam meg az Olvasókönyv ’56-os perei közül.)

Történelmi mû és fiktív történet - többek között és formai szempontból - azon az alapon különböztethetõ meg egymástól, hogy az elõbbi mások által is hozzáférhetõ dokumentumokkal igazolható történetet ad elõ, míg a fikciónak általában nem kell levéltári iratokkal védenie az igazát. Egy történeti mû szakmai hiteléért - többek között - valóságos, vagyis valódi nevükön szereplõ, forrásokban fellelhetõ, azonosítható szereplõk szavatolnak. Történelmi mû és fikció autenticitása más-más pilléreken nyugszik: egy történeti narratíva hiteléhez nem elegendõ a belsõ konzisztencia. Kenedi azt írja: „Az Olvasókönyv mindössze szemléltetõ eszköz. Az lenne jó, ha elemzõ-értékelõ Történelemkönyv kísére tében jelenne meg. [Ez a recenzió kezdetleges kísérlet annak bemutatására, hogy „elemzõ-értékelõ történelemkönyv” szer zõje miképpen hasznosíthatja az Olvasókönyv forrásait, milyen nehézségekkel kell megküzdenie a dokumentumok ér tékelésekor.] Ami kívánatos, mégsem lehetséges. Az alkotmányos jogok nincsenek teljesen összhangban egymással. Éppen ott ellentétesek, ahol harmonizálniuk kellene. A sze mélyneveknél.” ⁴⁹

Sir James George Frazer a következõ mondatokkal kez di hosszú példatárát a személynevek tabujáról: „A barbárok, mivel képtelenek különbséget tenni szavak és dolgok között, úgy vélik, hogy a név és az általa jelölt személy közötti kap csolat nem képzelt és mesterséges, hanem valóságos és lényegi… A primitív ember saját nevét személyisége meghatározó elemének tekinti, és ennek megfelelõen bánik vele.” ⁵⁰ Frazert olvasva Wittgensteinnek az ötlött az eszébe, hogy a név az ember rendelkezésére álló legfontosabb eszköz, amelyet, mint ékszert, születésekor a nyakába akasztanak. ⁵¹ Frazerhez hasonlóan érvelt Lévy Bruhl, ⁵² Van der Leeuw pedig a kö vetkezõket írta: „…a primitív ember számára a [személy]név több, mint absztrakció: a név egyezik a tárgy lényegével; a személyek és az állatok a névadással nyerik el valódi személyi ségüket.” ⁵³ Kenedi könyvét olvasva a történész zavarban van.

A történész tevékenysége - minden ellenkezõ híresz telés ellenére - bizonyos szempontból hasonlatos a termé szettudós munkájához: mindkettõnek megismételhetõ kísérletekre van szüksége ahhoz, hogy állításai komolyan vehetõk legyenek. A visszakereshetõ nevek, a pontos hivatkozások a kísérlet megismételhetõségét biztosítják. A történész világát (többnyire?) valódi vagy valóságosnak hitt - bár az esetek többségében halott - személyekkel népesíti be, akikkel ilyen-olyan viszonyba keveredik, akiknek a sorsát, hányattatásait, viszonyait igyekszik megismerni, akik köré a történeteit rendezni próbálja. A történetben a - politikai, társadalmi, gazdasági, környezeti, kulturális stb. - viszonyok meghatározó módon kötõdnek valóságos személyek dokumentumokkal bizonyítható életrajzi tényeihez, és ha egy, a történet szempontjából meghatározó személyt kisatírozunk, a történet pillérei meginognak, az állítások stabilitása vészesen megrendül.

Ha nem hiszünk is naivul abban, amit Frazer a termé szeti népekkel kapcsolatban írt, ha nem gondoljuk azt, hogy „a ne vünk személyiségünk alapvetõ eleme, ezért mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy eltakarjuk”, ⁵⁴ és ha nem lennénk is éppen történészek, ⁵⁵ akkor is be kellene látnunk, hogy furcsa, bonyolult és antropomorf viszonyban állunk a személynevekkel. Rajk László fiát apja kivégzése után a hata lom nemcsak árvaházba adta, de a nevét is meg változtatta.
A névváltoztatás mögött természetesen nem a humánum munkált - hogy megkíméljék a csecsemõt az apja ne véhez tapadt bûntõl -, hanem az, hogy a bûnös személynek nyoma sem maradjon. A primitív hatalom azt hitte, hogy ha Rajk Lászlót Kovács Istvánra változtatja, akkor a bûn (nyilvánvalóan a sajátja is) nyomtalanul eltûnik. A gesztus azt a meggyõzõdést sugallja, hogy a név és a személy szétvá laszt ha tatlanul összetartozik. Ha mindez spekulatívnak tûnne, Saul Friedlander When memory comes címû könyve emlékeztet arra, hogy név és viselõje milyen bonyolult viszonyban van egymással. A történész önéletrajzában arról a folyamatról ír, amely nek során gyerekként, a második világháború alatt egy francia rendházban rejtõzve nevet kellett változtatnia: „Paul-Henry… nem tudtam hozzászokni az új nevemhez. Otthon Pavelnak hívtak vagy inkább Pavlicseknek… Azután Párizs és Néris között Paullá váltam, ami egy gyerek számára egészen más állapotot jelent. Paulként nem éreztem többé Pavlicsek nek magam, de Paul-Henri még ennél is rosszabb volt. Paul még lehetett volna cseh és zsidó, Paul-Henri nem lehetett más, csak francia és elszántan katolikus” - emlékezett Fried lander, aki késõbb Shaulra, majd Saulra változtatta a nevét. ⁵⁶

Kenedi magyarázatát, ha ragaszkodunk az alkotmány elveihez, el kell fo gad nunk még akkor is, ha fenntartjuk: a választott megoldás nemcsak nehéz séget, de súlyos bizonytalanságot okoz. Kenedi könyve nem történeti monográfia, ha nem dokumentumkötet, amelyben a személynevek instabili tása különösen komplikált kérdésekhez vezet. Tipográfiai esz közökkel lehetett volna valamelyest csökkenteni az olvasó kiszolgáltatottságát. Ám a könyv utolsó, június 16-át bemutató fejezete az elõzõ két résznél súlyosabban veti fel a személyek és nevek problémáját.

„Még a temetéseket sem - sõt egyes esetekben éppen a temetéseket nem - lehet ártatlan tiszteletadásnak, a halott iránti kegyelet jelének tekinteni; sokkal inkább ürügynek, az élõk sötét mesterkedésének” - rekonstruálja a titkosrendõr logikáját Richard Cobb abban a könyvében, amelyben a francia forradalmat a besúgók szemszögébõl elemezte. „Gyakran megesik, hogy a temetés legveszélyesebb résztvevõje éppen az, aki a koporsóban fekszik.” ⁵⁷

Az MSZMP Központi Bizottságának 1989. évi üléseirõl kiadott jegyzõ könyvek névmutatója százöt oldalon említi Nagy Imre nevét. ⁵⁸ Az év elsõ köz ponti bizottsági ülése (feb ruár 10-11-én) tárgyalta az ún. Történelmi Albizottság jelentését (Pozsgay népfelkelés-kiszólását), és a Párt egész évben nem tudott sza badulni Nagy Imre tetemétõl és koporsójától. Nagy Imre feltámadása annyira megrázta az MSZMP vezetõ szerveit, hogy a temetéssel kapcsolatos vita során fordult elõ vélhetõleg elõször a kommunista mozgalom történetében, hogy egy kommunista vezetõt a Központi Bizottság ülésén elvtárs helyett úrnak aposzt ro fált egy felszólaló: „De most a kérdés szempontjából mindegy, hogy így vagy úgy, tájékoztatni tájékoztatta, azt tudom, mert hogy Andropov urat tájé koz tatta.” ⁵⁹

Kenedi több mint kétszáz oldalt szentel a temetéssel közvetett és közvetlen kapcsolatban lévõ állambiztonsági, rendõri és legfelsõbb pártdokumentumoknak, és ha a könyv elolvasásáig az olvasó nem sejtette volna, akkor most meggyõzõdhet arról, hogy a temetés vitte sírba, az állambiztonsági szolgálatok minden grandiózus erõfeszítése ellenére, az MSZMP-t. (Igaz, ha nem lett volna a temetés - ez ma már az összehasonlító példákból tudható -, akkor más vitte volna sírba.) Magyar országon Nagy Imre temetésével kezdõdik a kommunizmus utáni történelem; következményei még min dig beavatkoznak a jelen fejleményeibe.

A temetés szervezõi, meghatározó szereplõi (még) nem történelmi figurák - nem azért nem, mert velünk élnek, ha nem mert sok esetben a temetéshez kap csolódva formáltak, formálnak sokszor ma is igényt társadalmi, politikai szerepre. Mert például a Magyar Köztársaság Parlamentjének mai el nöke - akinek neve nem fordul elõ Kenedi könyvében - a Belügyminisztérium államtitkára volt akkor, amikor a te metés kapcsán az állambiztonsági és rendõri szervek minden lehetséges és alkotmányosan meg nem engedett eszközzel manipulálni igyekeztek a közvéleményt, követtek, megfigyeltek, lehallgattak, dezinformáltak és beépítettek. A fejezet elején álló jegyzetében Kenedi a következõket írja: „A szövegben elvétve fordulnak elõ anonimizált formában civilek. Zöm mel közhatalmi funckiót gyakorló vagy a közvéleményt feladat szerûen formáló személyek szerepelnek a dokumentumokban saját nevükön, illetve közszereplõk, akiknek rendszerváltó szerepe az eseményekkel egyidejû sajtóból, illeve történeti munkából közismert. Ha nevük mellett törvénytelen úton, titkos vizsgálati módszerekkel és eszközökkel gyûj tött információ, esetleg diffamáló értékelés található, akkor a nyilvános közléshez hozzájárulásukat kértük. Amennyiben ezt a beleegyezést nem kaptuk meg, akkor a (…) formulát használjuk.” ⁶⁰

Ezen a ponton Kenedi dokumentumkötete kínos olvasmánnyá válik. A temetéssel kapcsolatos operatív tervek konk rét személyeket, új pártok, mozgalmak vezetõit, újságírókat, riportereket, egyházfiakat stb. sorolnak, akikkel számolni, akikre számítani lehet, akik kézre játszanak majd a „játszmákban”, akik segítenek lejáratni, bemocskolni, félretájékoztatni stb. A neveket Kenedi, néhány szerencsétlen kivételtõl elte kintve ⁶¹ anonimizálva említi, ennek ellenére, a temetés út vesztõjében a könyv áthallások, a kibogozhatatlan és bizo nyíthatatlan gyanú keverékébe fordul. A könyvet olvasva a pártok és szervezetek bizonyára retroaktív önvizsgálatba kezdtek, újragondolták saját történetük kezdeteit.

„Folyamatosan tájékoztatja a DEMISZ és a MISZOT elnökét a fejleményekrõl, átadva részükre a taktikailag hasz nos háttérinformációkat is” - adja meg az intézkedési terv a feladatot a BM III/III. Csoportfõnökségének. ⁶² Mindkét elnök jelentõs funkciót tölt be nyolc évvel az események után is; a dokumentumkötet szövegébõl és a szöveg környezetébõl azonban nem lehet eldönteni, hogy a két személy tudatában volt-e annak, hogy kinek a kezére és milyen szerepet játszik. „>>Pa lástfû<< fedõnevû tmb., mint az SZDSZ (…) kerületi csoportjának egyik vezetõje, a csoportban képviseli a >>hozzátartozók<< álláspontját, ez irányban befolyásolja a tagokat…” „Az MDF választmányában tevékenykedõ >>Kukorica<< fe dõnevû tmb. feladatául szabja, hogy hangoztassa azon véle ményét, miszerint az amúgy is feszült politikai légkört nem kell fokozni, a hatalmat irritálni egy nagy tömegeket megmozgató politikai demonstrációval.” ⁶³ „>>Mandula<< fedõnevû titkos megbízott (…) a TIB részérõl részt vesz mindkét he lyen - Hõsök tere, temetõ - a búcsúztatáson, valamint a gyászszertartáson. Pozí cióját és tekintélyét felhasználva az esetleges szélsõséges megnyilvánulások végrehajtását akadályozza, a hivatalos prog ramtól eltérõ kezdeményezéseket le hetõsége függvényében leszereli… >>Kefevirág<< fedõnevû tmb. a temetésszervezõ (…) ott lesz a Hõsök terén, a teme tõben és az esti fogadáson is. Amennyiben a hivatalos prog ramban változás történik, soron kívül jelent.” ⁶⁴ „Titkos munkatársainkat az alábbi feladatokkal látjuk el: … >>Ham vacska<< fn. ü. (…) A ravatalnál díszõrséget ad. Szabad moz gással rendelkezik mind a Hõsök terén, mind a temetõben. Lehetõsége van fotózásra. (…) ennek leple alatt konspirált hangfelvételek készítésére is. Feladata még, hogy a BZSBT-ben mérsékletre beszélje rá társait. Feladataira rész letesen fel készítjük.” ⁶⁵ És így tovább, oldalakon keresztül.

Miközben olvasok, felismerni vélem „Hamvacska fn. ü-t”. Mindig is utáltam, mindig gyanakodtam rá, már akkor is, amikor a Nagymaros Bizottságot összehozta Romhányi Jurta színházával, emlékszem, láttam fotózni a ravatal körül. Min dig is sejtettem, amit most olvasok. De biztos lehetek-e ben ne, valóban azt a fotóst rejti a kétszeres fedõnév? A könyv elülteti a gyanút, de egyszersmind reménytelenül elbizonytalanít. Azt gondolom, ha felülök a gyanakvásomnak, akkor megint a szolgálat röhög a markába, megint sikerült a kezébe kaparintania, utólag is õk tartják a szálakat a kezükben; azt teszem még mindig, amit õk akartak: egymást gyanúsítani, bizalmatlanságot kelteni, ellentétet szítani, utólag is, újólag is bemocskolni azt, ami persze már akkor sem volt teljesen tiszta ügy.

A félig leírt nevek, a botanikai elfedés, a nevek anonimi zálása a (többé-kevésbé) valóságos és elképzelhetõ kontextusban, a félig kimondott dolgok csak tovább ronthatják az amúgy sem rózsás helyzetet. Kenedi tartotta magát az Alkotmány betûjéhez, az 1992. évi LXIII. törvényhez, amely a személyes adatok védelmérõl és a közérdekû adatok nyilvánosságáról rendelkezik, az adatvédelmi biztos ajánlásaihoz, ám mindez nem eredményezett rendezett, elfogadható, tisztességes helyzetet.

„>>Bambusz<< fedõnevû tmb. a Magyar Világban és >>Fûzfa<< fedõnevû tmb. a Magyar Hírlapban cikkeket jelentetnek meg. Ebben a temetést, mint a társadalmi megbékélés, a konszenzus irányába tett politikai lépésként értékelik, melyen keresztül a kormányzat a múlt hibáit túllépve a kibontakozó demokratizmus békés továbbvitelére törekszik.” „>>Menyecskeszem<< fedõnevû tmb.-n keresztül kezdemé nyezi a Magyar Nemzet címû napilapban a nemzeti megbé kélésre, a nyugalom megõrzésére inspiráló cikkek megjele nését.” „A Reform címû független lapban >>Kikerics<< fn. tmb. interjút jelentet meg a temetés elõ készületeirõl (…)” „A Világ címû újonnan induló független lap (…) cikket jelentet meg a május végéig kialakuló tervek, elõkészületek ismeretében.” ⁶⁶

Ha valakit nagyon hajt a kíváncsiság, akkor visszake resheti a Világ, a Re form vagy a Magyar Nemzet írásait. És bizonyára valóban talál olyan cikkeket, amelyek a nyugalom megõrzésére, a megbékélésre „inspirálnak”. Ha azonban a kíváncsi olvasó azt hinné, hogy ezeknek a cikkeknek az alap ján megtalálta az állambiztonsági szolgálat beépített embereit, akkor túlságosan messzemenõ kö vetkeztetést vonna le az inkriminált írásokból. A Magyar Nemzet például, a temetést megelõzõen, sõt a temetés után is, a silány magyar újságírás átlagteljesítményeihez képest kimagasló színvonalú cikksoro zatokat publikált, amiért az újságírót elismerésben is része sítette. Felelõtlenség lenne azonban azt állítani, hogy az új ságíró kezét Pallagi Ferenc vezette, sõt az sem tudható, hogy Soltész István, a Magyar Nemzet akkori fõszerkesztõje mek kora szerepet játszott az írások irányának kijelölésében, illet ve, hogy ezt a szerepet önmaga vagy valaki más írta. A Nagy Imre és társai temetésének elõkészítésére alakult ÁB operatív bi zottság 1989. május 29-i ülésén maga állapította meg, hogy „(a) hazai sajtó ins pirációnkra, de tõlünk függetlenül is a konfrontáció elkerülésére, a gyász, a ke gyelet megadására szólít fel…” ⁶⁷ Az újságírók, a temetés ellenzéki elõkészítõi ugyanis maguktól is azt tették (volna), amit az állambiztonság szorult hely zetében, más lehetõség nem lévén, eltervezett. A szolgálat tehát úgy érezhette, illetve úgy állíthatta be a fejle mé nyeket, mintha azokat is irányította volna, akik semmiféle kapcsolatban nem álltak a titkosszolgálatokkal.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az állambiztonsági szerveknek ne lettek volna beépített emberei az élet szinte minden területén. Kenedi ambíciója az volt, hogy a dokumentumok alapján bemutassa: a titkosrendõrség mindenhová beépült, az Akadémia Irodalomtudományi Intézetétõl az Andrássy út majd minden házának szuterénjéig. Csakhogy a dokumentarista terv elfogadható megvalósításának feltételei az adott körülmények között nem adottak: egy dokumentumkötetben, egy történeti mûben nem lehet a történéseket félig megírni, a szereplõk kilétét csak sejtetni, a neveket anonimizálni, de a kontextust majdnem épségben hagyni. Ki is mondani, de el is hallgatni, a személyes adatokat is védeni, de a közérdekû adatokról a közt mégis tájékoztatni. Kenedi nagyon fontos, de alig megoldható feladatra vállalkozott. A könyvet bûn lett volna nem megjelentetni, de a könyv ismeretében kimondható: ilyet mégsem (volna) szabad tenni. Akadnak helyzetek, amelyekben nincsen jó megoldás. Lehet, hogy Kenedi a kisebbik rosszat választotta, bár azt írta köny vének elõszavában, hogy „a dokumentumok sajtó alá rendezõje nyíltan megvallja: az Alkotmány 59. [[section]]-ában biztosított információs önrendelkezési jogot és a személyiségi jogok védelmét - ha muszáj választania - elõbbrevalónak tartja a tudományos kutatás mégoly látványos eredményénél is.” ⁶⁸ Recenzens szerencséje, hogy nem neki kellett választania.

A kötetben publikált dokumentumok egy részérõl nem lehet tudni, miképpen, kinek a segítségével kerültek eredetileg az állambiztonsági szervek kezébe, kit kompromittál a titkosrendõrség sikere: „A Történelmi Igazságtétel Bizott sága 1989. június 16-ra a ravatalok mellett díszõrség meg szervezésére a mellékelt meghívót névre szólóan küldte ki. Figyelemre méltó, hogy a levelet sorszámozták… A meghívó személyes adatgyûjtés során került birtokunkba.” ⁶⁹ A szövegbõl nem derül ki, hogy Kenedi a névre szóló meghívót anoni mizálva kapta-e a Belügyminisztérium Irattárában, és ha a nevet olvashatatlanná tették is, ki törölték-e róla a sorszámot, amelynek segítségével a meg hívott azonosítható. A kötet végén lévõ „Állambiztonsági Szleng-Szótárban” nem szerepel a „személyes adatgyûjtés” szócikk, de nem találom a pontos meghatározást a rendelkezésemre álló, Krajczár Gyula által írt Operatív Tan könyv ben sem. ⁷⁰ Így, miközben rezig náltan olvasom a mellékelt meghívót, azon gondolkodom, vajon Kenedi tudja-e, hogy a díszõrséget adók közül ki adta át, netán kitõl sze rezték meg fondorlatos módon, lakását feltörve vagy levelét felnyitva a meghívót: „Kedves Barátunk! Az 1956-os forradalomban és szabadságharcban való rész vételedért, a forradalom leverését követõ megtorlás és meg aláztatás el szenvedéséért, 1956 történelmi igazságáért folytatott küz delmedért és politikai helytállásodért méltó vagy arra, hogy ezen az egész nemzetet megrázó megemlékezésen a legméltóbb helyen, hõseink és mártírjaink koporsója mellett a díszõrség tagjaként ródd le kegyeletedet.” ⁷¹ Akit a történet érdekel, az tudni szeretné: Júdás állt-e a koporsók mellett?

A közölt szövegekben olvasható kijelentések alapján nem mindig dönthetõ el, hogy a Párt és a titkosrendõrség emberei a levegõbe beszéltek, magukat és egymást ámították, vagy meg alapozottan fûztek reményeket ahhoz, hogy bizo nyos ellenzéki személyiségekkel együttmûködhetnek. Sok eset ben, ha a feltételezésnek alapja lett volna, az sem kompromittálná az érintetteket, hiszen többek között éppen a dokumentumkötetbõl tudható: egyetlen józanul gondolkodó ellenzékinek sem állhatott érdekében, hogy Nagy Imre te metése ürügyet szolgáltathasson erõszakos rendõri beavat kozásra. Kenedi könyvének utolsó, az 1988. május 5. és 1989 júliusa közötti idõszakot átfogó fejezete egyetlen olyan állambiztonsági jelentést sem tartalmaz, amely arra utalna, hogy bármelyik ellenzéki csoport tervet szõtt volna a kommunista rendszer erõszakos megdöntésére.

Kenedi gyûjteménye alapján ítélve, a tikosrendõrség sokat tudott. Majdnem mindent. Mindenhová beépített ügynökei együttmûködésére számítva valóban mindenhol ott volt, min denkit megfigyelt, dezinformált, befolyásolt, úgyhogy a békés átmenet a végén igazi közös alkotássá sikeredett, amely ben az állambiztonsági szolgálatoknak meghatározó és pozitív szerep jutott. Ezzel a belátással magamat is meg leptem.

1990 után egyes paranoiás szélsõjobboldali, illetve akkor magukat még liberálisnak látó politikusok idõrõl idõre felvetették, hogy a rendszerváltás közönséges kommunista svindli volt: a beépített ügynököket felhasználva, a markukban tartott pártok segítségével a kommunisták olyan politikai változásokat manipuláltak, amelyek biztosították hatalmuk átmentését. (Mintha még Grósz Károly is érvekkel szolgált volna ehhez a tézishez.) A másik oldalon pedig még mindig ott ágálnak a „a rendszerváltás évtizedeinek” hívei, akik sosem fogják megbocsátani a hálátlan népnek, hogy nem hajlandó elismerni: a megteremtése a kommunisták érdeme, nemcsak a kommunizmusé, hanem a kapitalizmusé is. Évti zedek szívós munkájával alakították át a rendszert, miközben úgy kellett tenniük, mintha ezt más csinálta volna. Kenedi Olvasókönyv ébõl mindkét tábor meríthet érveket, bár tudtommal eddig csak az összeesküvés-elmélet hívei kerestek a könyv ben bizonyítékokat a maguk igazához.

A Politikai Bizottságnak az Olvasókönyv ben közreadott irataiból és a Központi Bizottság 1989. évi üléseinek már pub likált jegyzõkönyveibõl megtudhatjuk, hogy a Pártnak 1988-89-ben nem volt sok választása: folyamatosan vissza kellett vonulnia, mert nem voltak politkai eszközei, nem volt mersze, módja, akarata, külsõ és belsõ támogatója ahhoz, hogy mást tehessen.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Grósz Károly minisz terelnök 1988 júliusában San Franciscóban, a Külpolitikai Ta nácsban tartott elõadása után, egy kérdésre rögtönzött választ adva bejelentette, a családtagoknak engedélyezni fog ják Nagy Imre maradványainak szûk, családi körben tör ténõ elteme tését, 1989. június 16-ig nem volt megállás. A kommuniz must ugyanis nem a civilizált józan ész logikája mûködtette, amely nek rendszerében a családtagoknak joguk van eltemetni a hozzátartozókat. A kommunizmusban a halottakról, amiképpen az élõkrõl is (de különösen a halottakról és még megkülönböztetettebb módon azokról a halottakról, akiket a kommunizmus keze fosztott meg az életüktõl) a Párt gondoskodott politikai megfontolásai alapján. Az élõk nek a párttól való mindennapi függõsége lassan és foko za tosan halványult az idõk fo lyamán, saját múltjával, törté netével, halottaival és áldozataival, tehát mibenlé tével azonban a Párt nyilvánvalóan maga rendelkezett. A Párt halottai és még inkább áldozatai a rendszer identitásának és legitimitásának mélyrétegeit érintették; so kukról, az áldozatok legtöbbjérõl ezért nem létezhetett nyilvános diskurzus. Amikor a hatalom - végiggondolatlanul - le mondott Nagy Imre tetemérõl, a vele való rendelkezés jogáról, saját logikai rendszerébõl egy másik dimenzióba tévedt. ⁷² Ebben a rendszerben a Párt érvei, hivatkozásai, elhallgatásai értelmüket veszítették. ⁷³ Az új diskurzusban pedig óhatatlanul el kellett jutni a következõ párbeszédig: Grósz Károly elvtárs: „Igen, egy dolgot fel akartam vetni itt is, amit az apparátusin, hogy zászló legyen-e a házon…” Jassó Mihály elvtárs: „A másik a zászló, hogy mit csináljunk?” Grósz Károly elvtárs: „Jó, de nem mindegy, hogy milyen zászló?” Jassó Mihály [?] elvtárs: „Egy fekete…” Grósz Károly elvtárs: „Hát, hogy egy fekete, egy nemzeti, egy vörös, de nincs három lyuk [a falban] úgy hogy…” [?] elvtárs: „Építeni kell egy lyukat.” [?] elvtárs: „…vagy vörös, és fekete szalaggal.” Grósz Károly elvtárs: „Az is jó, ez volt a harmadik variáns, hogy: egy vörös, egy nemzeti színû és egy fekete szalaggal kell átkötni, vagy rákötni egy fekete szalagot. Itt korábban volt egy hagyomány, hogy feke tét tettünk ki.” Nyers Rezsõ elvtárs: „Ha már kiteszünk, akkor feketét.” Grósz Károly elvtárs: „Tehát semmi mást: se vöröset, se piros-fehér-zöldet…” Pozsgay Imre elvtárs: „Az a legjobb szerintem, egy fekete zászlót.” Grósz Károly elvtárs: „'t [Nagy Imrét] mi nem, semmilyen helyen nem nyilvánítottuk saját halottunknak, tehát az sem lenne probléma, ha nem tennénk ki. De miért ne tegyük… Miért ne tegyünk? Nincs izé, indoka neki.(…) Csak feketét. Mert itt mi be széltünk valamelyik nap, hogy a három variáns, vagy a kettõ, hogy melyik milyen alternatíva. Az a legsimább: tegyük ki a feketét…” ⁷⁴ A pártfõtitkár maga is belátta, hogy a temetés már kikerült a pártpolitika kizárólagos hatáskörébõl: „Teme tés ügyben se durcáskodni nem lehet, meg tolakodni se. Hát egyiket se lehet, ott vannak kegyeleti aktusok. Az Isten nem mossa le rólunk, hogy napi politikai taktikázásra akarjuk me gint felhasználni.” ⁷⁵

A folyamatos hátrálás közepette egyetlen igazi félelem munkált állandóan a pártvezetés agyában: „…Mert ha ebbe is belemegyünk… hát akkor itt nincs megállás. Akkor október 23-a a következõ… Odáig szabadna elmennünk, bár ez kísér tetiesen hasonlít az ’56. október 23-a körüli vitára, hogy en gedélyezni, nem engedélyezni… De én abba nem mennék bele, nem bízok abban, hogy itt ne lenne balhé belõle… itt az indulatok elszabadulnak és beláthatatlan következmények lesznek… Úgyhogy ilyen hibákat követünk el, és beleszorulunk az idõbe, beleszorulunk abba a kelepcébe, amelybe úgy visznek bele bennünket, vagy amibe mi magunk visszük bele magunkat. Az emberek egy részében már az is fölmerült, hogy hátha mi nem is vagyunk olyan buták, mint amilyen bután csináljuk a kormányban meg a pártban a dolgokat. Hátha direkt azért csináljuk, hogy hadd legyen balhé, hadd tudjunk odacsapni…” - nevezte nevén a félelmet Fock Jenõ, akinek nemcsak 1956-ról voltak elsõ kézbõl szerzett él ményei, de egyik aláírója is volt annak az 1958. februári politikai bi zottsági zárt ülésrõl készült jegyzõkönyvnek, amely bizonyítja, hogy a párt vezetõ testülete politikai döntést ho zott Nagy Imre perével kapcsolatban. ⁷⁶

A pártvezetés március 15-én és június 16-án, és 1956 után majdnem minden nap, és különösen 1988-89-ben ok tóber 23-ától tartott. Nem akartak balhét, ez látható a dokumentumokból; nem akartak, nem mertek, nem tudtak többé odacsapni, ezt is tanúsítja az Olvasókönyv. A végén minden erõfeszítés ar ra szorítkozott, hogy az elkerülhetetlen temetés, demonstráció, rehabilitáció, feltámadás nehogy kontrollálhatatlan és tragikus zavargásba, fegyveres felkelésbe, a rendszer erõszakos meg döntésébe torkolljon. A Párt és az állambiztonsági szolgálatok vezetõi úgy vélték - és az adott kö rülmények között nem is gondolhattak mást -, hogy amíg képesek az ellenzék személyi ségeit, akár azok tudta nélkül, befolyásolni, a külföldi diplomatákat és titkosszolgálatokat dezinformálni, az ügynököket mobilizálni, amíg az ese mé nyek békés mederben maradnak, addig elkerülhetõ az összeomlás, 1956 megismétlõdése, addig a rendszernek - bár mit értettek is ezen saját személyes hely zetükön túl 1989 júniusában - esélye van a megmaradásra.

„No most itt is alkalmunk van részben közvetett úton, részben közvetlenül befolyásolni az eseményeket” - világosította fel Fejti György a Politikai Bizottság tagjait 1988. június 14-én. ⁷⁷ A szolgálatok a temetés elõkészületei során végig úgy hihették, hogy rajta tartják a kezüket az összes fontos szereplõn, hogy a világpolitika fejleményeit is õk fõzik ki. A jelentések alapján kétséget kizáróan bizonyítható, hogy minden számottevõ csoport és személy a kegyeleti aktussal akart politizálni, nem pedig a temetést kívánta felhasználni egy felkelés kirobbantásához. Minthogy az állambiztonság is - más alternatíva nem lévén - erre törekedett, és minden dezinformációs akció erre irányult, a szolgálatok úgy látták, mintha önmaguknak köszönhetnék a felkelés elmaradását.

„Az illetékes külügyi tisztviselõn keresztül egy >>baráti<< beszélgetés keretében hasonló tájékoztatást adjanak Mark Palmernek, az USA budapesti nagykövetének és kérjék fel, hogy az alternatív szervezetekben meglévõ ismeretségeit felhasználva igyekezzen az esemény kegyeleti jellegét erõsíteni, a politikai demonstrációról lebeszélni.” ⁷⁸ „Legális és illegális csatornákon értesíteni a NATO országok - elsõsorban USA és NSZK - kormányszerveit arról, hogy egyes szélsõséges erõk a kegyelet megakadályozására, megzavarására, illetve kalandor jellegû politikai akció megszervezésére kívánják a temetést felhasználni, veszélyeztetve ezzel az egyre erõteljesebbé váló demokratizálódási folyamatot.” ⁷⁹ - írta intézkedési tervében a BM III/III. Csoporfõnöksége 1989 májusában. Mintha a Párt és a csoporfõnökség is azért találta volna ki a temetést, hogy dolgozhasson a demokratizálódási folyamaton. „>>Kanaszta<< fedõnevû játszmában foglalkoztatott >>Sün kaktusz<< fedõnevû kapcsolat… az alábbi információt küldi a CIA központnak: Nagy Imre temetését szélsõséges csoportok kormányellenes zavarkeltésre kívánják felhasználni. Ebben az esetben a hatalom részérõl kemény fellépés várható. A BM-ben különleges készültséget rendeltek el.” „ >>Ulti<< fedõnevû játszmában foglalkoztatott >>Sávosfû<< fedõnevû tmb. szóban tájékoztatja a BND (Nyugatnémet Szövetségi Hírszerzõ Hivatal) munkatársát Nagy Imre temetésének elõkészületei vel kapcsolatos információról. Beszél a temetést megzavarni kívánó szélsõséges csoportok terveirõl, és a hatalom várható reagálásáról. Kihangsúlyozza, hogy szerinte egy konfliktus negatív hatással lenne a demokratikus kibontakozási folyamatra.” ⁸⁰ … „Vatikán felé kijuttatták a feladatokat, amely arra ösztönzi a katolikus egyház vezetését, hogy a magyar egyházi vezetés álláspontját fogadják el hivatalosnak.” ⁸¹ A fenti dokumentumok is azt támasztják alá, hogy az állambiztonsági szervek - ha nem hittek is benne - ragaszkodtak önmaguk dezinformálásához, miszerint a temetést egyes csoportok pro vokációnak, jeladásnak szánják. Nem is tehettek volna másképpen, hiszen különben mi szükség lett volna már rájuk 1989-ben? A siker így elõre programozott volt: 1989. június 16-án a titkosszolgálatok még egyszer megvédték a rendszert.

„Operatív tervünknek megfelelõen június 16-án a nemzeti megnyugvást és megbékélést hivatott gyászszertartás biztosítását végrehajtottuk… A tervezett program szerint reggel 7.00 órakor megindult a gyülekezés a Hõsök terén…” , írta a nap végén jelentésében a BRFK III/III Osztály vezetõje. „A napi biztosításunk során rendkívüli esemény nem tör tént, rendõri intézkedésre nem került sor” - zárja sorait az osztályvezetõ. ⁸² „Operatív tervünknek megfelelõen… a tervezett program szerint”, mintha a temetés a III/III-as osztály ötlete lett volna, mintha annak programját a szolgálatok dolgozták volna ki. És „rendkívüli esemény nem történt”, mintha Nagy Imre temetése a kommunizmus rendes napi foglalatosságai körébe tartozott volna. Eddigi nézõpontunkat megfordíthatjuk: egészen addig, míg a rendszer hátrált, a mozgástér létezésének érzése fenntartható volt: lehetett, volt hova hátrálni. Míg a rendszer össze nem omlott, olybá le he tett venni, mintha létezne, és szervei mûködnének. És mint hogy szervei valóban az utolsó pillanatig mûködtek, létezése, bár egyre képtelenebb volt, mégsem volt fikció.

1989. június 16-ára egyetlen pontosan megfogalmaz ható és reális operatív cél maradt: a rendszer erõszakos meg döntésének elkerülése. „És hát szerintem valahogy elõtte [kell] egyetértésre jutni velük abban, hogy ez a temetési alkalom nem egy rendszerváltozásnak a napja. És ne tegyék azzá, ne akarják azzá tenni, mert az akkor most még akkor egy összeütközés. Hogy ne tegyék azzá. Tehát itt mondjuk a vég sõkig kiélezett uszítóbeszédeket és egyéb, hogy >>gyerünk most innen induljunk meg és döntsük le itt a rendszert<<, szóval ebbe… szerintem azért valamiféle egyetértésre lehetne jutni” - mondta Horváth István belügyminiszter még 1989. április 28-án, a KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatáspolitikai Bizottságának ülésén. ⁸³ Amíg nem lõnek a Rádiónál, addig nem történik visszafordíthatatlan baj. Sõt! A temetés rendbontás nélküli lebonyolódása a rendszer sikerének is te kint hetõ: „A külföldiek, fõleg az emigránsok pozitívan értékelték a temetés rendezését és lefolyását… Néhány külföldön élõ magyar úgy nyilatkozott, hogy végleg hazatelepül. A volt po litikai foglyok attól tartanak, hogy ez a nagy rehabilitálási hullám az õ sze repüket is a szocialista társadalomért vívott harcnak tünteti fel, melyet már szégyellniük kellene” - jelentette a temetést követõ fogadás hangulatáról a III/III-as osz tályvezetõ. ⁸⁴ A BRFK jelentése az MDF rendezõgárdájáról is úgy beszél, mintha saját segédcsapatai biztosították volna a rendet a Hõsök terén: „Az MDF kb. 3000 fõs rendezõgárdája igen nagy fegyelemmel és hatékonysággal irányította a fo lyamatosan érkezõket….” ⁸⁵ Az állambiztonsági szervek rö vid látók voltak, és bedõltek saját tévképzetüknek: elvégezték a feladatot, és ezzel sikerült hozzájárulniuk az általuk szolgált és fenntartott rendszer békés történelmi elsüllyedéséhez.

Pallagi Ferenc rendõr vezérõrnagy, a BM III/III Cso portfõnökségét fel ügyelõ miniszterhelyettes és Horváth József rendõr vezérõrnagy, csoportfõnök, amikor jóváhagyta 1989. „október 23-a állambiztonsági biztosításának elõ készületeit”, a következõképpen látta a temetés tanulságait: „Az Állambiztonsági Szolgálat tevékenységét ugyanazon vezérlõ elvek alapján kell szervezni az elõkészületek idõszakában, mint az június 16-a elõtt történt. Ezek továbbra is az új társadalmi közmegegye zés, a békés átmenet, a nyugodt, zavarmentes politikai fejlõdés biztosítása kell hogy legyenek. [Margószéli jegyzet: a demok ratikus szocializmusba! Pallagi F.]… nehezíti [a munkát, hogy] nem számíthatunk arra a konstruktív, segítõ együttmûködésre, amely a Történelmi Igazságtétel Bizott sága részérõl az elmúlt hónapokban megnyilvánult… Az ellenzéki erõk, csoportok várható követeléseit fel kell mérni, s mindazokat, amelyek a megváltozott politikai helyzetben az új közmegegyezés irányába hatnak, célszerû még kinyilvánításuk elõtt a hatalom oldaláról kezdeményezni… Törekedni kell arra, hogy a barrikád mindkét oldalán harcolt személyeknél egyfajta közös nevezõ alakuljon ki, ⁸⁶ ami egy dinamikusan fejlõdõ társadalom, a szocialista Magyarország lehet. Sugallni [Margószéli jegyzet: Ha kell erõteljesen !! Pallagi F.] kell a társadalom felé, hogy érettségérõl június 16-án bizonyos tanúságot tett, de október 23-án ennek minõségileg magasabb fokára lesz szükség…” ⁸⁷

Amiképpen az elemzett dokumentumok mutatják, az állambiztonsági szer vek mûködési logikája mindig és mindenhol szervezkedésre utaló jeleket, illegális összeesküvést tételezett fel. A szervezkedés, az erõszakos cselekmények hiányát ezért a szolgálatok hatékony mûködésének, az állambiztonság eredményes tevé kenységét pedig a rendszer még meglévõ erejének tulajdonították. Ezért gondol hatták még 1989 júniusa után is, hogy a temetés a szocialista Magyar ország dinamikus fejlõdésének és nagyfokú érettségének bizonyítéka.

A szolgálatok létezése, mûködése, fontoskodása, hajlama az események túldramatizálására, paranoid reakciói és szisztematikus hazugságai és az a képes sége, hogy még 1989 júniusában is befolyásolni tudta az eseményeket, döntõ sze repet játszott abban, hogy a katasztrófa elkerülhetõ volt, hogy a kommunizmus vérontás nélkül omlott össze Magyar or szágon (is). Az állambiztonsági szer vek ugyanis azt tanulták, hogy a végzetes ellenség az ellenforradalom; 1956. október 23-tól kell tartani. Amíg nem jön el 23-a, addig mindig van esély. És nem jött el 23-a. Szemüket, lehallgatókészülékeiket, ügynökeiket 23-ára össz pontosították, ezért nem vették észre azt, ami történt: elnézték a rendszerváltás pillanatát.

Az ellenzék is megtanulta 1956. október 23-ából, hogy az elsõ lövések után az eseményeket nem lehet többé kézben tartani, és a kommunisták, a szovjetek is elveszítik a fejüket, a dolgok vége pedig katonai intervenció, megtorlás, tragédia lehet. Ezzel magyarázható Pallagi Ferenc optikai csalódása, aki 1989. június 29-én a következõket írta egy jelentés mar gójára: „Oda kell figyelni, hogy júni 16-nál felmerült, hogy a TIB-et irányítottuk!” ⁸⁸ 1956 tehát kétszeresen is döntõ sze repet játszott a kommunizmus elveszejtésében: Nagy Imre elrejtett teteme túl súlyosnak bizonyult a kommunizmus szá mára, a fegyveres forradalom emléke és tanulsága pedig mindkét oldalról a vérontás nélküli átmenet irányába szorította a szereplõket.

1956-ot nem sikerült elfelejtetni, „jóllehet - írja Kenedi - [a Kádár-korszakban] a rendszer névadója a közösségi felejtés = személyes érvényesülés… képletébe kényszerítette az állampolgárokat”. ⁸⁹ Mai tudásunk és Kenedi könyvének dokumentumai szerint Magyarországon 1956 emlékének kö szönhetõen esett meg vér nélkül a kommunizmus összeomlása. A meg egyezéses rendszerváltásnál látszólag mi sem le hetne távo labb a fegyveres felkeléstõl, az utca forradalmától. A titkos szolgálatok iratai azonban azt az értelmezést su gallják, hogy 1989 júniusa és 1956 októbere között nem csak Nagy Imre személye a kapocs; a békés átmenet a forradalom (és a titkos szolgálatok) post mortem gyõzelme volt.*

POST SCRIPTUM

Az archívum etimológiai és történeti gyökerei valószínûleg a görög arkheionig nyúlnak vissza, ⁹⁰ ahol az arkhónok laktak, ahonnan a város életét irányították azok, akik megszemélyesítették a törvényt. Hatalmukból fakadó autoritásuk alap ján voltak gondnokai a hivatalos dokumentumoknak, döntöttek arról: mi az, amit az arkhón házának õrizetére kell bízni, melyek azok az iratok, amelyekben a hatalom, a törvény nyilatkozik meg. Az iratra a hatalom üti rá a dokumentum pe csétjét, az archívum a hatalom címe alatt mûködik. Az archí vumba került dokumentum így eredetileg közokirat, bár a hatalom természetébõl fakadóan a köznek nem mindig természetes joga a dokumentumok ismerete. És még ha joga lenne is ismerni a bennefoglaltakat, akkor sincs feltétlenül joga értelmezni azokat; ezért a hatalom háza a dokumentum helye, a hatalomé, amely a törvény hangján szól.

Eredetét tekintve az archívumban õrzött dokumentum io epso közirat, ám mivel az archívum eredetét tekintve (is) a hatalom címén mûködik, megtanultuk, hogy a közirat olyan dokumentum, amely nem feltétlenül a közre tartozik, amely rólunk szól, de nem nyilvánvalóan nekünk, amelyet rólunk vezetnek, de nem azért keletkezik, hogy a tartalmát a hatalom megossza velünk.

A Kis Állambiztonsági Olvasókönyv dokumentumainak jelentõs része magáninformációt tartalmaz, amihez a hata lom nak normális körülmények között [a fogalmazás is árul kodó: normális körülmények között azt kellett volna írnom, hogy „semmilyen körülmények között”] semmi köze, ami nem rá tar tozik, amit jogtalanul szerzett, amit még a kommunista alkotmány keretei között sem gyûjthetett volna operatív technikák segítségével titkos archívuma számára. ⁹¹ Ezeket az iratokat normális viszonyok között nem lenne jo gunk olvasni, és ha mégis jogunk van hozzá, csak azért van, mert a hatalom õrizte ezeket az iratokat dokumentumként archívumában. A tit kos archívum változtatta közirattá a magánügyeket. Ezért az archívum, tehát a hatalom közbejöttével váltak köztörténetté a magántörténetek. A kartonokat rólunk vezették, de nem (elsõsorban) magunkról olvasunk: a hatalom a saját történetét hagyta hátra azokban dokumentumokban, amelyekrõl nem hit te, hogy valaha is közirattá válhatnak. Az Olvasókönyv ezért közügy.

JEGYZETEK

¹ Közli: Kenedi János, Kis Állambiztonsági Olvasókönyv október 23.-március 15.-június 16. a Kádár-korszakban. Budapest, 1996. Második kötet 86. A közlés az akkor még a Belügyminisztérium Doku mentációs Osztályán õrzött iratokon alapul. Ma valószínûleg a Tör téneti Hivatal iratai között lelhetõ fel. (A dokumentumközlésbõl nem állapítható meg biztosan, hogy a fenti irat, a hivatkozott V-156.043, V-159.241/1-7, V-159.297/1-2 dossziék közül melyikben található.)

² „(e)mlékeztettem továbbá õfelségét arra, hogy mindez megtörténhet, ami most megtörtént” - emlékezett lelepzése után börtönébõl egy korábbi figyelmeztetésére Martinovics Ignác. Az udvari Vizsgáló bizottság jelentése Martinovics Ignác kihallgatásáról, Bécs, 1794. szep tember 2. In: Benda Kálmán-Elek Judit, Vizsgálat Martinovics Ignác szászvári apát és társai ügyében. Budapest, Magvetõ, 1983. 249.

³ Kenedi János, Stasi-operett Magyarországon, Élet és Irodalom , 1997. október 17. 6.

⁴ MOL 288. fond. 33/1959/12. õ. e.

⁵ Kossuth Rádió 9/9 1957 18 30. In: Hungarian Monitoring Collection, Open Society Archives (OSA).

⁶ MOL 288. Fond. 33/1959/12. õ. e.

⁷ Kenedi, i. m. II. köt . 185.

⁸ Kenedi, i. m. I. köt. V.

⁹ Kenedi, i. m. V.

¹⁰ MOL 288. fond. 33/1959/12. õ. e.

¹¹ Richard Cobb, The Police and the People. French Popular Protest 1798-1820. Oxford U. P., Oxford. 1970. 7.

¹² Kenedi, i. m. I. köt. II.

¹³ Kenedi, i. m. V.

¹⁴ Timothy Garton Ash, The File. A Personal History. New York, 1997. 69. o.

¹⁵ Timothy Garton Ash, im. 55-65.

¹⁶ Lásd: Kim Philby at the End. A Sad Story. A New York Times ismertetése Philby negyedik és utolsó feleségének, Rufina Philbynek könyvérõl
(„I went my own way”). In: The New York Times , 1997. december, 19. A8. Berlinben Ash többször meglátogatta, „Vörös” Litzyt, Philby elõzõ feleségét.

¹⁷ Lásd: BM. Iratfeltáró Bizottság jelentése, Budapest, 1995. június 30. 25. o. 4. jegyzet.

¹⁸ „Nem denunciálásnak, hanem antifasiszta résenlétnek kell tekinteni, ha a rendõrségnek jelentjük azt, amit polgártársaink tesznek” - mondta Cobb könyvének címét idézõ, Polizei und Bevölkerung címû elõadásában Erich Mielke, az 1955-tõl független Állambiztonsági Minisztérium, a Stasi utolsó és leghosszabb ideig regnáló vezetõje. In: Bundesbeauftragte für die Unterlagen des Staatssicherheitsdienstes der ehmaligen Deutschen Demokratischen Republic, Ministerium für Staatssicherheit Zentral archiv. AS 238/66, bb. 204-205. Kézirat. Idézi: Norman M. Naimark, ”To Know Everything and to Report Everything Worth Knowing” : Building the East German Police State, 1945-1949. Cold War International His tory Project, Woodrow Wilson Center, 1994. Working Papers, No. 10. 15.

¹⁹ BM D. O. 64-101/1989, In: Kenedi, im. II. kötet, 328. 15. jegyzet

²⁰ Kenedi, i. m. II. kötet, 210.

²¹ MOL. 288. Fond. 1989. 62/4. ö. e. In: Kenedi, im. II. kötet, 240-241.

²² Élet és Irodalom , 1997. október 17. 6.

²³ Kenedi, KÁO I. kötet: például: 119-121., 122-123., 134-136.

²⁴ Kenedi, i. m. I. kötet, 119.

²⁵ Kenedi, i. m. I. köt. 354.

²⁶ Kenedi, i. m. II. köt. 203.

²⁷ R. Cobb, im. 9. Lásd még: R. Cobb, Joubert et le procés des hébertistes. In: Annales historiques de la Révolution francaise , no.147.

²⁸ Kenedi, im. II. köt. 419. o. Az idézetek a kötet végén lévõ Állam biz ton sá gi Szleng-Szótár szószedetébõl származnak. A kötet 413. oldalán lévõ
1. számú lábjegyzet szerint: „A szószedet alapjául a BM Kiadónál 1980-ban megjelent, >>titkos<< minõsítésû Állambiztonsági Értelemzõ Kézi szó tár szolgált. (Összeállította: Gergely Attila rendõralezredes, lektorálta Peredi Rezsõ rendõrezredes és dr. Turtegin Szergej rendõr alezredes.)”

²⁹ Kenedi, i. m. II. köt. 139.

³⁰ „Az igazságszolgáltatás mûködése a csonka vallomásokat koherens rendszerbe kényszeríti, elõre megfontolt szándékot és csoportos szervezettséget tételez fel azért, hogy összefüggõ történetet és magya rázatot sikerüljön találni. Charles Meier, Doing Justice, Doing History: Political Purges and National Narratives after 1945 and 1989. 9. Idézi: Mark Osiel, Mass Atrocity, Collective Memory, and the Law. Transaction Publishers, New Brunswick, 1997, 99.

³¹ MOL. 288 fond. 1973. 5/609. ö. e. In: Kenedi, im. II. köt. 158.

³² Errõl az ismeretelméleti és módszertani problémáról egy más kor kap csán ír Carlo Ginzburg, The Inquisitor as Anthropologist címû tanulmányában. In: Ginzburg, Myths, Emblems, Clues. London, 1990.

³³ Kenedi, i. m. I. köt. II.

³⁴ In: Kenedi, i. m. I. köt. 137.

³⁵ MOL. 288. Fond. 1973. 36/1. ö. e. In: Kenedi, i. m. II. köt. 141.

³⁶ MOL. 288. Fond. 4/13. ö. e. In: Kenedi, i. m. I. köt. 73.

³⁷ 1956 Kézikönyve. Kronológia. szerk.: Hegedûs B. András, Budapest, 1996. 302.

³⁸ BM K. I. f. i. sz. In: Kenedi, i. m. I. köt. 85.

³⁹ BRFK. F. I. f. i.sz. 1-a 447/1972. In: Kenedi, i. m. II. köt. 121.

⁴⁰ BRFK Fõkapitány Irattár f. i. sz. 111-080/1-1973. In: Kenedi, i. m.
II. köt. 152.

⁴¹ BM Központti Irattár 1-5804/57. In : Kenedi, i. m. I. köt. III.

⁴² MOL 288. Fond 1957. 47/719. ö. e. In: Kenedi, i. m. I. köt. III.

⁴³ Lásd: Kenedi, i. m. I. köt. 139-248.

⁴⁴ Belügyminisztérium Vizsgálati Osztály. Feljegyzés, Budapest, 1972. április 15. In: Kenedi, i. m. II. köt. 58.

⁴⁵ Kenedi, i. m. II. köt. 60.

⁴⁶ BM. II/5. f. aloszály. Adta : „Fikusz”, Vette:… In: Kenedi, i. m. I. köt. 273.

⁴⁷ BM. II/5. f. aloszály. Jelentés, Budapest, 1958. február 23. In: Kenedi,
i. m. I. köt. 273-274.

⁴⁸ Kenedi, i. m. I. köt. VI-IX.

⁴⁹ Kenedi, i. m. I. köt. VI.

⁵⁰ Sir J. G. Frazer, The Golden Bough. A Study in Magic and Religion. Part II. Vol. 3. London, 1911. 318.

⁵¹ „Warum sollte dem Menschen sein Name nicht heilig sein können. Ist es einerseits das wichtigste Instrument, das ihm gegeben wird, anderseits wie ein Schmuckstück, das ihm bei der Geburt umgehagen wird.” Bemerkungen über Frazers . (szerk. Rush Rees) Humanities Press, N. J. 1979. 5.

⁵² Lásd például: Les fonctions mentales dans les sociétés inférieures. Paris, 1910. vagy La mentalité primitive. Paris, 1922.

⁵³ G. van der Leeuw, Phaenomenologie der Religion, Tübingen, 1933. 129.

⁵⁴ Frazer, im. 319-320.

⁵⁵ A történész számára a személynév különösen fontos kritikai eszköz. Jean Astruc 1753-ban a Genezisben elõforduló Elohim és a Tetra grammaton megkülönböztetése segítségével igyekezett a Biblia elsõ köny vének különbözõ forrásait egymástól elválasztani. (Jean Astruc, Conjectures sur les mémoires dont il paroit que Moyse s’est servi pour composer le livre de la Genèse. Paris, 1753)

⁵⁶ Saul Friedlander, When Memory Comes . New York, 1991. 94. o.

⁵⁷ Cobb, i. m. 8.

⁵⁸ Az MSZMP Központi Bizottságának 1989. évi jegyzõkönyvei. (szerk.: S. Kosztricz A.-Lakos J.-Némethné Vágyi K.-Soós L.-T. Varga Gy.) MOL, Budapest, 1993.

⁵⁹ Kótai Géza felszólalása a KB 1989. május 29-én megtartott ülésén. In: MSZMP KB 1989. évi jegyzõkönyvei. 1037.

⁶⁰ Kenedi, i. m. II. köt. 185. 1. jegyzet

⁶¹ Lásd: II. köt. 278., 300., 309., 322.

⁶² Intézkedési terv, 1989. május. In: Kenedi, i. m. II. köt. 267.

⁶³ Uo. 268., 271.

⁶⁴ BM III/III. Csoportfõnökség, Biztosítási terv. 1989. június 5. In: Kenedi, i. m. II köt. 316-317.

⁶⁵ BRFK III/III. osztály, Intézkedési terv. 1989. június 1. In: Kenedi, i. m. II. köt. 327.

⁶⁶ BM III/III. Csoportfõnökség, Intézkedési terv, 1989. május, illetve BM III/III. Csoporfõnökség Sajtóterv, 1989. május 19. In: Kenedi, i. m. II. köt. 268-269, illetve 280-281.

⁶⁷ In: Kenedi, i. m. II. köt. 309.

⁶⁸ Kendi, i. m. I. köt. VII.

⁶⁹ Kenedi, i. m. II. köt. 365.

⁷⁰ Budapest, én. Kézirat.

⁷¹ Kenedi, II. köt. 366.

⁷² Nyilvánvalóvá vált, hogy Nagy Imre tetemétõl el kell jutni a többi temetet len és elföldelt áldozathoz is. Az 1946 és 1962 közötti koncepciós perek fe lülvizsgálatára a Minisztertanács 1989. április 26-án bizottságot állított föl.

⁷³ A konverzió fordítva is mûködik. Ha a bûn és ártatlanság kérdésérõl folytatott párbeszéd a mindennapi racionalitás szférájából átkerül a pártlogika rendszerébe, akkor nincsen menekvés. Lásd: Farkas és Kádár Rajknál. Az 1949. június 7-i beszélgetés hiteles szövege. Közli, Hajdú Tibor, In: Társadalmi Szemle , 1992. 4. szám. 70-89.

⁷⁴ Jegyzõkönyv a Politikai Bizottság 1989. június 13-án megtartott ülésérõl. In: Kenedi, i. m. II. köt. 350.

⁷⁵ Uo. 352.

⁷⁶ MOL 288. Fond. 1958. 5/65 ö. e. Idézi: Kenedi, im. II. köt. 245. 23. Jegyzet. Fock Jenõ az idézett szöveget az MSZMP KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatási Bizottságának 1989. április 28-i ülésén mondta. In: Kenedi, i. m II. köt. 245.

⁷⁷ Jegyzõkönyv a Politikai Bizottság 1988. június 14-én megtartott ülésérõl. In: Kenedi, i. m. II. köt. 202.

⁷⁸ Emlékeztetõ a Nagy Imre és társai temetésének elõkészítésére alakult ÁB operatív bizottság 1989. május 9-i ülésérõl. In: Kenedi, i. m. II. köt. 260-261.

⁷⁹ In: Kenedi, i. m. II. köt. 265.

⁸⁰ Uo. 265.

⁸¹ Emlékeztetõ a Nagy Imre és társai temetésének elõkészítésére alakult ÁB operatív bizottság 1989. május 15-i ülésérõl. In: Kenedi, i. m. II. köt. 278.

⁸² In: Kenedi, i. m. II. köt. 385-387.

⁸³ In: Kenedi, i. m. II. köt. 241-242.

⁸⁴ In: Kenedi, i. m. II. köt. 387-388.

⁸⁵ In: Kenedi, i. m. II. köt. 385-386.

⁸⁶ „A barrikád mindkét oldala” itt nyilvánvaló utalás az MSZMP Politikai Intézõ Bizottságának, a „Nemzeti Megbékélés Napjáról” ké szí tett állásfoglalalás-tervezetére, amelyben az áll: „Az MSZMP Köz ponti Bizottsága javasolja, hogy állítsunk közös emlékmûvet mind azoknak, akik a két szembenálló oldalon politikai meggyõzõdésükért, vagy ártatlanul haltak meg 1956-ban és az után következõ megtorlások során.” In: MSZMP KB 1989. évi jegyzõkönyvei. II. kötet, 1407-1408. Az állásfoglalás tervezetének vitája során, a KB 1989. július 28. ülésén fogalmazta meg Kovács László, késõbbi külügymi niszter a rendszerváltás végsõ szakaszának hivatalos ars politikáját: „…kívánni valót hagy maga után a megfogalmazás… mert a másik oldal tulajdonképpen ez az oldal.” I. m. 1359.

⁸⁷ In: Kenedi, i. m. II. köt. 398-399.

⁸⁸ In: Kenedi, i. m. II. köt. 399.

⁸⁹ I. m., I. köt. I.

* Az értelmezés nem zárja ki annak lehetõségét, hogy számukra kedvezõbb történelmi körülmények között az állambiztonsági szervek ne használnák gond nélkül fegyvereiket. Ebbõl a szempontból érdemes a magyar fejleményeket az 1989. évi pekingi eseményekkel összevetni.

⁹⁰ Lásd: Jacques Derrida, Mal d’Archive: une impression freudienne. Édition Galilée, Paris, 1995. 1-2.

⁹¹ A CIA hasonló operációiról lásd: Angus Mackenzie, SECRETS. The CIA’s War at Home. University of California Press, Berkeley, 1997.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu