Kálnoky László

Elsô olvasótermem
Egy magánzó emlékirataiból

1919 nyarának elején tanyára küldték a hétéves kisfiút,
mivel fejletlen s vézna volt; tulajdonképpen súlyosabb beteg,
de akkor még nem gyanította senki,
noha alsókarján, lábszárán, combján néhány
ártalmatlannak látszó,
kisebb-nagyobb rózsaszínû foltocska támadt,
mit az emésztéssel összefüggô, csekélyebb rendellenességnek
minôsített a háziorvos. Egy bérkocsis tüdôbajos feleségének
tüdôbajos gyermekei voltak a kisfiú állandó játszótársai,
kikkel egy házban élt. Talán nem is kell mondani,
ki volt a fiú, de idôben egymástól annyira eltávolodtunk,
hogy már csak harmadik személyben tudok beszélni róla.
Vendéglátója H. bácsi volt és hitvese,
H. bácsi százhúsz kilós férfiú, az egri fôkáptalan gazdatisztje,
felesége finom hölgy, aki magázta férjét,
s oly módon beszélt vele, ahogyan egy nem harapós,
csak reménytelenül idomíthatatlan állathoz szól az ember.
De H. bácsit ez csöppet sem zavarta, s ebéd után
- mert jókat ettek e nehéz idôkben is,
ha mást nem, hát kacsát, csirkét, libát -
mindennap egy egész görögdinnyét kebelezett be,
s utána hamarosan hangosan horkolt az ebédlô bôrkanapéján,
mialatt neje a bárdolatlan hang elôl a lakás
legtávolabbi szobájába fölvetett fôvel visszavonult,
s a fiú magára maradt…
Ilyenkor az üres szalonban szokott ôgyelegni,
ahol tarka matyóhímzéssel leterítve állt a zongora,
de csak H. néni játszott rajta néha-néha,
mikor vendégek jöttek vacsorára,
például F. úr, szolgabíró a járás székhelyén,
s híres nótaköltô öccse (vagy unokaöccse?),
alacsony, ripacsos arcú, karikalábú ember, aki mégis
fennhordta orrát,
s H. néni körül legyeskedett. H. néni sudár,
szemrevaló asszony volt, legföljebb negyvenéves,
de jöttek H. bácsi gazdatiszt-társai is a szomszédos tanyákról,
s vigadtak, mint távoli szigeten, hová a nagyvilág hírei
nem jutnak el.
Szóval, unatkozott a kisfiú, s hallgatta a konyhában a legyek
halálos zümmögését a szalagforma légypapír kínpadán
vagy a furfangos üvegcsapdákban, hová az ecetes víz
szaga csalogatta az ostoba rovarokat (abba is fulladtak belé).
Ekkor mintegy mentô ötlete támadt,
s ha nem hajtotta is a természet parancsa,
a kert egyik zugában álló kecses fabódé felé vette lépteit,
bement, maga mögött behúzta a reteszt,
s körülnézett a félhomályban.
Nem érzôdött e helyiségben oly büdösség, mint várható volt,
csak valami áporodott, savanykás és bizonytalan szag,
mivel az ülôkén a kör alakú nyílást
kerek, fogantyús falappal zárták el használat után;
különben is, a bódé résein keresztül
állandóan behatolt a napfény meg a friss levegô.
Egyáltalán nem volt kibírhatatlan.
S amiért a fiú jött, fontosabb volt.
Egy horgas szögre ugyanis nagy, négyszögletes papírlapokat
tûztek föl vastag rétegben gondos kezek.
Kivágatokat újságokból, képeslapokból,
talán füzetes szerelmi vagy ponyvaregények lapjait is,
és noha mindegyik lap szövege megcsonkult a nyírbáló
olló nyomán,
mégis akadt elég olvasnivaló mindegyiken, nyilván azért,
mivel a nyírbáló tekintetbe vette H. bácsi ülepének méretét,
s ahhoz szabta munkáját.
Tehát minden olvasmány töredék volt, és közülük
csupán kettô ragadt meg a kisfiú emlékezetében.
Az elsôben egy fiatal nô kétségbeesve könyörög
ôsz atyjához, ki kastélyából elûzni akarja
igazságtalanul, valami el nem követett,
irtóztató nagy bûn miatt szegényt.
Nem derült ki, voltaképpen mi történt,
de a fiatal nô ôszinte kétségbeesése,
a méltatlanul megbántott ártatlanság szenvedélye szavaiban,
már akkor meggyôzte a fiút, hogy a vádlott igazat mond,
s az atya téved. A fabódé födele alatt
tragédiák felhôi gyülekeztek,
s kövér dongók hallatták gordonkahangjukat,
kerülgetve az ülôke fogantyús zárófedelét,
de a történet megszakadt, befejezetlenül, a lap alján.
Csaknem két évtized múlva felbukkant a fiú olvasmányai közt
ez az elbeszélés; Heinrich von Kleist szerezte,
Montaigne anekdotája nyomán: O. marquise, a szép,
fiatal özvegy
atyjának kastélyában élt (aki, ha jól emlékszem,
határôrgróf vagy valami efféle volt),
s váratlanul teherbe esett (mármint a marquise, nem az
ôsz atya),
noha makulátlan tisztaságban élt férje halála óta,
s atyja most el akarta ûzni házából és kitagadni,
megszégyenítve mindörökre egy ártatlan szívet. (Ekkor
következik
a bódéban olvasott töredék-jelenet.)
Végül a lengyel tiszt, a ház vendége
- ki hazája szabadságáért harcolt, s mert elbukott
a szent ügy,
külhonba menekült - bevallja, hogy halálosan
beleszeretett a szép özvegybe, de mint földönfutó
nem léphetett fel kérôjéül, s mert vágya ûzte,
egy ízben meglopta imádottjának délutáni álmát,
míg kerti nyugszékén pihent.
Most az ifjú özvegynek is eszébe jut,
álmából ébredve, mily zavart arccal látta egyszer a ház
vendégét
a bokrok közt tovaosonni.
Mellesleg szólva, jó alvókája lehetett,
s a lengyelnek is elég dolga akadhatott a hosszú szoknya
no meg a csipkés bugyogó szalagjaival, pertlijével,
míg kibontotta belôlük szíve hölgyét,
majd újra visszacsomagolta észrevétlen.
(S a nyugszéket sem két személyre méretezték.) De ilyen
apróságokon
nem akadtak fenn a régi írók. Azonban rövidre fogom szavam,
pedig most jön az érdekesebbje, a másik történet,
valami ponyvaregény töredéke, valószínûleg
idegen nyelvbôl fordították. Két fiatal nôt
autón szállítanak valahová, s az utasok csak késôn veszik észre,
hogy elrabolták mindkettôjüket, mert ismeretlen útirányba
száguldanak szédítô tempóba velük
(talán óránként ötven kilométeres sebességgel is).
Ne feledjük, hogy még csak 1919-et írunk!
Végül ismeretlen épület udvarán fordulnak be csikorgó
fékezéssel,
majd durva kézzel megragadják s végighurcolják ôket
lépcsôkön, folyosókon;
végül betaszítják a két szánalomra méltó teremtést
egy hófehér ajtón, egy mûtônek felszerelt helyiségbe,
ahol rájuk vár a sebész, asszisztenseivel, szája elôtt gézzel,
sebészkéssel kezében…
És itt ért véget a papír, a legizgalmasabb pillanatban.
Ugyan mit akartak velük a gonosztevôk? Mai napig
találgatom.
Mivégre kellett a sebész? Hisz egészségesek voltak és fiatalok,
nôvérek vagy barátnôk. Ha az elôbbiek,
talán alkalmatlanná akarták tenni ôket az anyaságra,
hogy ne szüljenek gyermeket, aki sokmilliós vagyon
örököse lenne.
Vagy talán neves történelmi nôalakokra hasonlítottak,
az egyik, mondjuk, Mária Lujzára, a másik Marie
Antoinette-re,
s egy ôrült panoptikumába kellettek élôbôl preparált
viaszbabának?
Sosem tudom meg… De a két történetet
leginkább tanulságuk miatt adtam elô.
Darwin (vagy talán Siegmund Freud) szerint
ugyanis az ember ôse olyan állatfajta volt,
amely az ivarérettséget ötéves korára elérte,
mondván, hogy a gyermek szexuális lény, míg be nem
tölti ötödik életévét,
azontúl teljesen aszexuális, saját pubertásának kezdetéig.
Nem merem megcáfolni a nagy tekintélyû tudósokat,
az általam elmondottak mégis azt sejtetik,
hogy az aszexuális korú fiúgyermek érdeklôdési köre
inkább egyezik a kamaszokéval vagy a felnôtt férfiakéval,
mint a kicsiny gyermekekével,
mivel mindazt, amit elsô olvasótermemben
e két töredékes történeten kívül tanulmányoztam,
mindazt, aminek valószínûleg nem voltak szexuális
vonatkozásai,
maradéktalanul elfeledtem.
Azután már csak a hosszú utazásra emlékszem, váltott
lovaskocsikon,
Biharból át a Tiszán, s messze tovább, északnyugatra,
ugyanazon a nyáron. A távolból nemegyszer hallatszott
tompa ágyúdörgés.
Elöl a jól táplált lovak trappoltak, idônként felcsapva
szépen nyírt farkukat,
hogy ügetés közben potyogtassák a kerekded sárga
lócitromot,
éléstárát a verebeknek.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu
 
 

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/