Egy rendôr tiszthelyettes a hajnali órákban szolgálaton kívül, ittasan, de egyenruhában megállt a tulajdonában levô személygépkocsival a város belterületén. Miután az utat így elzárta, az arra haladó Sz. A. is kénytelen volt megállni a gépkocsijával. A rendôr ekkor Sz. A. polgári egyénhez lépett és közölte vele, hogy gépjármûellenôrzést tart, majd kérte az okmányait. Megtudván, hogy Sz. A. kötöttáru kiskereskedô, két pulóvert kért tôle. Ekkor érkezett a helyszínre gépkocsival S. T.-né, ugyancsak kötöttáru kiskereskedô, aki szintén megállt, és akit a rendôr ugyancsak igazoltatott, majd tôle is pulóvert kért. Ezalatt Sz. A. elhagyta a helyszínt. S. T.-né e kérésnek nem akart eleget tenni. A közeg azonban a sértett gépkocsijának csomagtartójából kivett 1 db 221 forint értékû pulóvert, majd S. T.-nét tovább engedte. (Bírósági Határozatok, a továbbiakban: BH. 1981, 395.)
Nem nagy ügy, ráadásul jóval a rendszerváltás elôtt történt. Idézünk persze mindjárt újabbakat is, igaz, manapság, mint látni fogjuk, már inkább készpénzre hajtanak a közbiztonság egyes eltévelyedett ôrei. Kényes téma ez, felelôtlen vádaskodásoknak nincs helye. Ezért az alábbiakban kizárólag a bírósági gyakorlatból közzétett konkrét eseteket említek (a vázlatos, kis hazai "korrupciótipológiát" lásd a keretben), a Bírósági Határozatok címû kiadványban publikált szövegen csak apróbb, az érthetôséget szolgáló javításokat téve.
Ezeknek az eseteknek az egyik legszembetûnôbb vonása az, hogy szinte alig szerepelnek bennük magasabb rendfokozatú rendôrtisztek: az ôrnagyi szintnél nem sikerült feljebb jutni. Igaz, büntetôeljárás folyik egy rendôr ezredes ellen, aki korábban a belügyminisztériumi nyilvántartásokért és általában az adatfeldolgozásért volt felelôs. Ôt azzal gyanúsítják, hogy a hazai olajmaffia mûködtetésében vállalt fontos szerepet. Állt határôr vezérôrnagy, a testület vezetôje is bíróság elôtt, már két ügyben is. Elôször azért, mert a szervezet magáncégekkel kötött szerzôdést magánvállalkozások tulajdonában álló gépkocsik határátlépéseinek figyelemmel kísérésérôl. Másodszor pedig a vele üzleti kapcsolatban álló személyek határon történô ellenôrzését könnyítette meg. A tényállításokat nem cáfolta senki, a bíróság azonban nem látott okot a tábornok elmarasztalására. Egy korábbi budapesti rendôrfôkapitány talált tárgynak minôsíttette a rendôrség által tárolt gépkocsikat, amelyeket azután a testület tagjai vettek használatba. Hivatalbéli utódának kollégái baráti alapon dolgoztak a tábornok telkén.
A rendôrség soraiban létezô
korrupció igen nagy veszélyeket idézhet elô.
Ez önmagában persze senkinek nem újdonság, mégsem
mindegy, hogyan kezeljük, milyen következtetéseket vonunk
le belôle. Némi optimizmussal tölthet el bennünket
az a tudat, hogy a rendôri és belügyi vezetés
ma már nem söpri szônyeg alá a korrupció
problémáját. Erre indítja ôket az erôsödô
nemzetközi nyomás is: szinte valamennyi tekintélyes
szervezet (ENSZ, Európa Tanács, OECD stb.) programjába
vette a jelenség elleni harcot, a magyar kormány, illetôleg
az Igazságügyi Minisztérium ugyancsak átfogó
vizsgálatokat folytat arról, milyen intézkedésekkel
szoríthatnák vissza a szóban forgó tendenciákat.
Nívós tudományos publikációk is napvilágot
láttak minderrôl,1 empirikus és elméleti kutatások
indultak a problémakör mélyebb megismerése céljából.2
Jelentôs vállalkozás az Európai Unió
Phare-Democracy programja keretében zajló, magyar–angol együttmûködésben
folyó kutatás, amelyet a Rendészeti Kutatók
Egyesülete végez.
Esetek, importból
Hogy korrupció minden társadalomban létezik, az közhely. A valódi kérdés tehát inkább az, hogy mennyire és milyen módon korrupt egy rendszer, illetve annak alkotóelemei. Egyáltalában nem vigasztalásnak, sokkal inkább a megelôzés szükségességét hangsúlyozó figyelmeztetésnek szánom: döbbenetes példák sorozata jelzi, hogy rendôri korrupció a legfejlettebb országokban is van, sôt idônként olyan szélsôséges megnyilvánulásokat produkál, amelyek nálunk remélhetôleg soha nem fognak felbukkanni. Az alábbi példák mind a kilencvenes évek történetéhez tartoznak.3
A volt spanyol belügyminisztert olyan titkos kommandó mûködtetése miatt börtönözték be, amelynek a baszk terroristák fizikai megsemmisítése volt a feladata. Nyilvánvaló, hogy az elôzô miniszterelnök bukásában is nagy szerepe volt ennek az igazán véres ügynek.
Belgiumban a pedofil hálózatot fenntartó és számos más rémtettet személyesen is végrehajtó Dutroux ügye rázta meg az ottani és a nemzetközi közvéleményt. A hatóságok több mint gyanús felületessége és tehetetlensége még tovább fokozta a megdöbbenést: bizonyított tény például, hogy egy alkalommal a kiskorúak eltûnése ügyében nyomozó rendôrök Dutroux lakásán házkutatás közben gyermekhangokat hallottak. A gyanúsított magyarázata szerint azok saját gyermekeitôl származtak, holott ôk akkor egyáltalában nem voltak ott. A nyomozócsoport talált bilincseket, chloroformot, vaginakrémet, valamint nôgyógyászati tükröt. Mindennek ellenére a fogva tartott gyermekeket nem fedezték fel, így nem is menthették meg ôket. A bûnüldözô szervek szerepét több fórumon vizsgálták az ügy lezárása után. Még a rendôrséggel szemben leginkább elnézô jelentés is kénytelen volt megállapítani: rendôrtisztek is segítették Dutroux förtelmes bûneinek elkövetését, nem beszélve a felderítés elfogadhatatlan minôségérôl. Ez utóbbi terén a szándékos bûnpártolás és a "csak" szakmai hozzá nem értés arányát nem sikerült pontosan kimutatni, holott mindkét tényezô szerepet játszott az eljárás késedelmességében, ezzel is lehetôvé téve további gaztettek elkövetését.
Hollandiában néhány rendôrtiszt elhatározta: hatékonyabban fog fel lépni az országba beáramló kábítószerek kereskedelmének visszaszorítása érdekében. Beépültek hát az ilyen tevékenységre szakosodott bûnszervezetbe, hogy ellenôrzött szállítások révén tudomást szerezzenek az elkövetési módszerekrôl, ennek alapján pedig megakadályozzák a drogok bejutását az országba. A végeredmény hivatalos értékelés szerint az lett, hogy a rendôrök tevékenységének következtében nagy mennyiségû anyag került piacra, vagyis az operáció gyakorlatilag elôsegítette a kábítószerimport állami támogatással történô növekedését. Ráadásul volt olyan rendôrtiszt, aki zsebre is tette a rá jutó hasznot.
Az európai botrányokhoz hasonlóakat
Amerikából is idézhetünk. 1992 májusában
a New York-i Brooklynban hat rendôrt vettek ôrizetbe szervezett
kábítószer-kereskedés gyanújával.
A sajtó felderítette és kitálalta, hogy egyikükkel,
Michael Dowddal szemben a megelôzô hat éven belül
már tizenötször kezdeményeztek korrupció
miatt eljárást, felettesei azonban egyszer sem tartották
megalapozottnak a vádakat. Hivatalos vizsgálat kezdôdött
az ügy hátterének feltárása céljából,
a bizottságot Milton Mollen bíró vezette. 1994 júliusában
tették közzé a megállapításokat
és javaslatokat tartalmazó terjedelmes jelentést,
amelyben a testület leszögezte: a New York-i rendôrök
többsége becsületes, és korrupt társaik
eltávolítását kívánja. Másrészt
viszont Michael Dowd és társainak ügye nem nevezhetô
elszigetelt jelenségnek a szervezeten belül, az inkább
a város járôrkerületeiben meglehetôsen elterjedt
bûnös gyakorlat megnyilvánulása volt.
Korrupció és brutalitás "jegyesek"
Az igencsak elterjedt "rothadt almák a hordóban" teória teljességgel alkalmatlan a probléma megközelítésére. E magyarázat szerint a korrupció oka az, hogy az egyébként egészséges "gyümölcsök" közé romlottak is kerülhetnek, vagyis a becsületes rendôrök soraiba nemkívánatos személyek férkôzhetnek. Ha azonban ezeket idôben eltávolítjuk, a "hordó", vagyis a rendôri szervezet jó minôsége megmenthetô. Hogy ez mennyire nem így van, arra a bemutatott magyar és külföldi példák alapján is teljes bizonyossággal lehet következtetni. Kevés olyan eset van, ahol a megtévedt rendôrnek legalább egy társa ne lett volna, ami már a magyar rendôrség munkaszervezésébôl is logikusan következik. De emlékezhetünk arra a jogesetre is, ahol két felelôs tiszt nem ment ugyan bele a javasolt törvénysértésbe, de nem is tartották szükségesnek, hogy bármit tegyenek ellene.
Sokáig tartotta magát az a nézet is, hogy az anyagi elônyök megszerzésére törekvô rendôr és a törvények érvényesítésében túlbuzgó, brutális kolléga két különbözô világba tartozik. A Mollen-bizottság ezzel szemben intézményes kapcsolatot talált a korrupció és a brutalitás között. Egyebek mellett éppen a New York-i ügy negatív fôszereplôje, Michael Dowd jelentette ki a testület számára tett vallomásában, hogy tipikusan azoknak a rendôröknek jár el a keze, akik zsebre dolgoznak. Hazai példáink közül ugyanerre utal az adósságbehajtó nyomozók története.
A "rothadt alma" teóriától
már lassan a hazai belügyi és rendôri vezetés
is megszabadul, de a korrupció és a brutalitás eltérô
megítélése következetesen tartja magát.
Belügyminiszterünk nyilvánosan fenyegeti mindazokat, akiknek
akár csak egy forint vesztegetési pénz tapad a kezéhez.
Kevesebb szó esik az erôszak, különösen a néha
tragikus végû fegyverhasználat problémáiról.
Ellenkezôleg: nem csupán jogszerûnek, hanem szakszerûnek
is minôsítettek már halálos eredményû
rendôri lövöldözést, holott a szolgálati
szabályzat világosan kimondja: kerülni kell az emberi
élet kioltását.
Van benne rendszer
Mindez arra utal: a korrupció gyökerei a rendszerben keresendôk. Érthetjük ez alatt akár a nemzetközi rendet,4 akár az egyes országok társadalmi-politikai viszonyait, de a korrupcióba keveredô rendôr munkájának szervezeti, normatív és értékkörnyezetét is. A mértékadó szakirodalomban általánosan elfogadott az a nézet, amely szerint a rendôrök deviáns magatartásának okai a szervezet sajátos szubkultúrájában keresendôk.5 A közbiztonság védelmének szolgálatában óhatatlanul kitermelôdnek olyan gondolkodási és viselkedési minták, amelyek gyakorlati szinten feloldhatóvá teszik a rendôr által megélt ellentmondásokat. Ilyen például a törvényesség és a célszerûség viszonya, különös tekintettel az eredmény elérését szorgalmazó vezetôi elvárásokra. De vetôdnek fel erkölcsi dilemmák is, az egyik legsúlyosabb az ártatlanság vélelme és az alapos gyanú feszültsége. Mindezek, továbbá a mûködési környezet egyéb tényezôi olyan szemléletet alakítanak ki, amelynek következtében a rendôr világa élesen elválik a társadalom mindennapi világától éppúgy, mint a közhatalom más alrendszereitôl. Az elszigeteltség érzése, a titkolódzás, az erôszakhoz fûzôdô sajátos viszonyulás, a jog sajátos értelmezése (ezen belül különösen a gyanúsítottakat védô garanciák lebecsülése), továbbá a cinizmus mind-mind hozzátartozik ehhez a szubkultúrához. Ezek az vonások nem szüntethetôek meg, mint ahogy az is illúzió, hogy a bûnözés kiiktatható a társadalomból. Legfeljebb csak befolyásolni lehet mindezen tényezôket a rendôri munka tudatosan – például jogalkotással, vezetôi irányelvek kiadásával, képzéssel stb. – alakítható keretei között.
Tételem az, hogy ma a jogalkotás
és a politikai, valamint a szakmai vezetés megnyilvánulásai
számos ponton inkább elômozdítják, semmint
gátolnák a bûnös magatartás elfogadását.
Sôt, az Európa Tanács felfogásával összhangban
beszélhetünk egyfajta intézményes korrupcióról
is, ami a döntéshozatali folyamat elfajulását,
a hatalommal való visszaélés meggyökeresedését
jelenti a jogban, a gazdaságban és a közszolgáltatások
terén.6 Ebben a megközelítésben nem csupán
a rendôrök, hanem a rendôrség korruptságának
kérdését is vizsgálni kell, természetesen
a mûködés jogi és politikai környezetébe
ágyazottan.
Különleges anyagból gyúrva
A rendôri korrupció egyik önigazoló tényezôje maga a testülethez való tartozás.
A közbiztonság védelmezôi különleges embereknek tartják magukat, akikre ennek megfelelôen nem az átlagpolgárra méretezett szabályokat kell alkalmazni.
Ezt az alapvetôen hibás szemléletet jogalkotásunk és a mögötte álló veszélyesen felületes politika jelentôsen felerôsíti. A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény 258. §-ában foglalt szabály szerint például rendôrnek csak az vehetô fel, akinek közeli hozzátartozóival, valamint a vele egy háztartásban élôkkel együtt kifogástalan az életvitele, ezt a körülményt pedig a testülethez való tartozás teljes tartama alatt vizsgálni lehet. Vajon reális-e ez a jogilag tételezett tökéletesség a mintegy harminckétezer hivatásos rendôr és legalább ötször ennyi hozzátartozó, valamint együttélô személy esetében? Nyilvánvalóan nem. Tudni kell, hogy a büntetlen elôélet és a jó hírnév már eleve követelmény, az életvitel kifogástalansága tehát még szigorúbb feltételrendszernek való megfelelést kíván. Ezzel szemben a szolgálati viszony megszüntetése szempontjából nem minôsül méltatlannak például az, akit jogerôsen elítéltek, de a büntetés nem végrehajtandó szabadságvesztés, a végrehajtás felfüggesztése esetén pedig a bíróság mentesítette az elítéltet a büntetett elôélethez fûzôdô hátrányok alól. Mindezeken túlmenôen csak a szolgálaton kívüli magatartásnak a fegyveres szerv mûködéséhez szükséges közbizalmat veszélyeztetô volta alapozza meg a méltatlanságot, a hivatali mûködés során észlelhetô etikátlanság nem.
A makulátlanság törvényi
vélelmezése és a részletes szabályok
között – a hétköznapi realitásokról
már nem is beszélve – olyan ellentmondás van, amit
cinizmus nélkül nem lehet feloldani. Hogy is lehetne, amikor
a törvényhozó más téren is nyilvánvaló
hazugságokra építette az alkotmányosság
alapjait megroggyantó rendvédelmi jogi erôdítményét.
Szintén a megkérdôjelezhetetlen tökéletesség
tudata csobbant ki a rendôrségi törvény javaslatának
1993. októberi parlamenti vitájában, ahol az akkori
belügyminiszter nemes egyszerûséggel kijelentette: a
rendôrség a jogsértô állampolgár
ellen jár el, nyugton hagyja a jog szerint cselekvôt. Ha pedig
ez így van, akkor igazán elfogadható, hogy a testület
kemény, egyes pontokon alkotmányosan aggályos hatásköröket
kapott. Senkinek nem tûnt fel, hogy a szabályozásnak
valóban elvi alapját képezô kijelentés
nem igaz, hiszen már magából a törvénybôl
is kiderül: a rendôri hatáskörök elsôsorban
a jogilag és ténylegesen is teljesen ártatlan polgárokat
érintik. A lejtôn innen kezdve már nem lehetett megállni.
Bûnözéssel a bûnözés ellen?
A törvényben rögzített, de jogi alapértékeket sértô megoldásokon túlmenôen további kiskapukat nyitott az Országgyûlés az önkény felé. Köztudomású például, hogy a visszaélések egyik gyakori terepe a titkos eszközök használata, emlékezzünk csak a holland rendôri kábítószerimport esetére! Ehhez képest igencsak határozott, ámde kevéssé elfogadható alapállást tükröz az a hozzászólás, amelyet a legnagyobb akkori kormánypárt vezérszónoka mondott el a rendôrségi törvény javaslatának vitájában. Sóvágó László kijelentette: az engedélyhez nem kötött titkos információgyûjtés (ilyen például az informátorok alkalmazása, fedôintézmény létrehozása és mûködtetése) esetében nagyobb érdek fûzôdik a jogok engedély nélküli gyakorlásához, mint a jogsértések kiküszöböléséhez. Azóta megszületett az új büntetôeljárási törvény, amelynek egyes rendelkezéseit a jogalkotó sietett még az egész kódex alkalmazása elôtt hatályba léptetni. Így került be jogunkba a fedett nyomozó, vagyis a titkosrendôr büntetlenségének tétele bármilyen, általa elkövetett bûncselekmény esetén, kivéve más ember szándékos megölését.
Honnan is indultunk? A rendôr csak jogsértôkkel szemben jár el? Bûnözéssel a bûnözés ellen? Ez persze butaság. Az alaphelyzet az, hogy a rendôr azért követ el bûncselekményt, mert egy szervezett elkövetôi csoportba épült be, és ott nyilván feltûnne az egyetlen becsületes ember a maga kifogástalan életvitelével. Titkosrendôrünk tehát természetesen nincs abban a helyzetben, hogy erkölcsileg vagy jogpolitikailag mérlegelje az általa elkövetendô bûncselekmény sértettjeinek a joghoz való viszonyulását.
Valószínûleg nem is érez
igazán mély késztetést, ha látja és
hallja, milyen erkölcsi alapon állnak azok, akik a rendôrséget
irányítják. Borai Ákos rendôr ezredes
például a "maffiatörvény" egyik szerzôje.
Ismeretes, hogy a jogszabály egyebek mellett a prostitúcióval
kapcsolatos közrendvédelmi szabályokat rögzít.
Borai a Rendôrtiszti Fôiskola folyóiratának (Fôiskolai
Figyelô, 1999/2.) nyilatkozva kifejtette, hogy az utcalányok
inkább áldozatnak tekintendôk, akiket a kriminális
szubkultúra jegyében kizsákmányolnak. Ez nyilvánvalóan
így van, az utcán dolgozó lányok jelentôs
része nem vagy nem csak magának keresi a pénzt. Helyesen
idézi fel az ezredes az e témában irányadó
nemzetközi szerzôdés szellemét, amely valóban
hasonló megfontolásokból abszolút módon
tiltja a prostitúcióra települô élôsdi
cselekményeket, miközben magát a prostituáltat
inkább védelemre, segítségre szoruló
személynek tekinti. De mit mond ugyanez a Borai ezredes a Duna TV
1999. augusztus 3-i Virradóra címû mûsorában?
A müncheni példára hivatkozva kifejti, hogy a lányoknak
a türelmi zónába való beterelését
majd a rendôrségnek a stricikkel való megállapodása
keretében ez utóbbiak fogják elvégezni. Mindezt
magabiztos mosollyal.
Több pénzt!
Messzire távolodott tehát a jogalkotó az alkotmányos és erkölcsi értékektôl, de mindezt a kriminalitás növekedésével és elfajulásával indokolta, egyfajta kimondatlan szükségállapoti helyzetet feltételezve. A megközelítés vitatható, de mégiscsak van egyfajta logikája, méghozzá a brutalitásokat, a túlkapásokat a bûnözés elleni háború hevében a szent cél érdekében elnézô "hadvezetés" szemlélete keretében. A kormány azonban gondolt egyet és kimondta: mostantól a költségvetés bevételeit is gyarapíthatná ez a nagy hatalmú szervezet, amelyet kényem-kedvem szerint irányítok. Megszületett a máig hatályos 2365/1995. (XI. 28.) Korm. határozat, amely minden esetleges félreértést elkerülendô, folyamatos határidô megjelölésével kimondta: "A kormány egyetért azzal, hogy a rendôrség szabálysértési hatósági tevékenysége során keletkezô – a tervezettet meghaladó – központi költségvetési többletbevétel 50 százalékával a rendôrség következô évi központi költségvetési támogatását növelni kell." Tetszik érteni? A szabálysértési bírságok tervének túlteljesítésében a rendôrség közvetlenül, anyagilag érdekelt. A határozat azonban itt nem áll meg, máris jön a következô pont: "A központi költségvetés rendôrség mûködésébôl eredô bevételeinek növelése érdekében végre kell hajtani, illetve kezdeményezni kell a szükséges jogszabály-módosításokat." Magyarul: a rendôrség szerezzen több pénzt. A jogalkotó tette is a dolgát. Megszületett például a rendôrség ellenérték fejében végezhetô szolgáltató tevékenységérôl szóló 16/1999. (II. 5.) Korm. rendelet, amely megtestesíti a korrupció klasszikus meghatározását, vagyis a közhatalom magáncélú gyakorlását. Magánjogi szerzôdéseket tesz lehetôvé a jogszabály olyan piaci viszonyok közepette, ahol az egyik szerzôdô fél – a rendôrség – hatósági eszközökkel (engedélyezés, ellenôrzés, bírságolás stb.) uralja a verseny többi szereplôjét, azaz a biztonsági vállalkozásokat. Ráadásul ebben a magánérdekûnek nevezhetô tevékenységben a jogszabály 6. §-a szerint teljes terjedelemben benne vannak a közhatalmi jogosítványok. De a kifejtettek alapján az is érthetô, miért sietett a jogalkotó a szabálysértési bírságok összegének felsô határát már most, az új szabálysértési törvény hatálybalépését jóval megelôzôen felemelni.
Mit mondhat mindezek után egy zsebre
bírságoló rendôr ôrmester, ha megkérdezik,
hogy miért csinálja? Talán ezt: "Mert nekünk
elfelejtettek szólni, hogy VIP-hitelt lehet kérni a Postabanktól."
1 Írások a korrupcióról. Helikon–Korridor, Budapest, 1998; Belügyi Szemle, 1998. évi 10. szám.
2 A rendôri korrupcióval kapcsolatban mások mellett Bódi János, Kránitz Mariann, Krémer Ferenc munkái érdemelnek feltétlenül említést.
3 Maurice Punch professzor 1999. május 20–23. között Firenzében tartott elôadása.
4 Saphos, C. S.: International Security in the Post-Cold War Era: Can International Law Truly Effect Global Stability? Something is Rotten in the State of Affairs Between Nations: The Difficulties of Establishing the Rule of International Criminal Law Because of Public Corruption. Fordham International Law Journal, 1996. június
5 Kappeler–Sluder–Alpert: Understanding the Dark Side of Policing. Waveland Press, Prospec Heights, Illinois, 1994; Krémer Ferenc: A rendôri szubkultúra és a korrupció néhány problémája. Belügyi Szemle, 1998/10.
6 A korrupció elleni fellépés akcióprogramja, elfogadta az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 1966-ban, II. rész A/II/13.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu