Pap Mária
Bukott brókerek, védtelen befektetôk

Mit tehet az ÁPTF?
(keretes)

1996 novemberében hosszadalmas tárgyalássorozat vette kezdetét a Fôvárosi Bíróság épületében, dr. Varga Zoltán tanácsa elôtt. Az ügyész a vádlottat, Lupis Józsefet – aki az 1990. évben elfogadott elsô „újkori” értékpapírtörvény (1990. évi VI. tv.) égisze alatt az elsôk között alapított brókercéget – milliárdos kárt okozó csôdbûntett, másodsorban különösen nagy értékre elkövetett sikkasztás, harmadsorban pedig folytatólagosan mûvelt magánokirat-hamisítás bûntettének elkövetésével vádolta. A vádlott – már-már megható módon – bûnösnek vallotta magát az utolsó pontban, a többi vádat viszont tagadta. A bíróság ehhez képest elsô fokon felmentette ôt az elsô vádpontban, elmarasztalta viszont a másodikban és a harmadikban, s a 250 000 Ft pénzbüntetés mellé kiszabott 2 év fegyházbüntetést, utóbbit egyúttal 3 évre mindjárt fel is függesztette…
Lupis József „kisiparos” mesterkedéseitôl elindulva, dilettánsok irányította brókercégecskék üzelmein át az utóbbi évek nagy „dominódôléseit” tekintem át az alábbi írásban. Teljes esetkatalógusra semmiképp sem törekszem, néhány közös vonást azonban mindenképpen könnyen felfedezhetünk az alábbi ügyekben. Hogy elöljáróban csak néhányat említsünk: a brókercégek nem vezették rendesen a nyilvántartásokat (szándékosan vagy hozzá nem értésbôl vagy a technikai-szellemi háttér hiányosságaiból fakadóan – a kárt szenvedett ügyfél számára édesmindegy), eljátszották az ügyfelek letétjeként általuk kezelt pénzt és értékpapírokat, végeredményben pedig – ahogy mondani szokták – a lovak közé hajították a gyeplôt, és úsztak az árral (meg az apállyal).
Óhatatlanul felvetôdik az Állami Pénz- és Tôkepiaci Felügyelet felelôssége: szívesen áttekintettem volna a felügyelet eddigi vizsgálataiból levont következtetéseit (ha vannak ilyenek), de többszöri megkeresésem ellenére a nem csekély létszámú szervezetben nem akadt ember, aki hajlandó lett volna segítséget nyújtani a munkámban, vagy akárcsak valamilyen válaszra méltatni. Nagy segítséget kaptam viszont a Budapesti Értéktôzsde Titkárságától, a Kereskedési Szabályzatot és a Tagi Szabályzatot, amelybôl árnyalt kép nyerhetô arról, hogy milyen eszközök (például szankciók) állnak a tôzsde rendelkezésére a rend fenntartására és a piac prudens mûködéséhez szükséges szabályok betartatására. A befektetôvédelem aktuális helyzetének jellemzéséhez kiváló forrásként szolgált a Befektetôvédelmi Alap (Beva), ahol igazi mûhelymunka folyik: a gárda (élén vezetôjével, dr. Farkas Péterrel, aki személyes konzultációval volt segítségemre) felismerte, hogy nincs a világon az a befektetôvédelem, mely képes lenne kompenzálni a nem megfelelô módon és hatékonysággal szabályozott és ellenôrzött (azaz felügyelt) értékpapír-piaci szolgáltatók által okozott károkat, aránytalan és elviselhetetlen terhet róva a tisztességesen mûködô brókercégekre.
A kezdetek
A Lupis Brókerház Rt. 1991. január 1-jétôl, az Elsô Amerikai–Magyar Értékpapír-kereskedelmi Rt. jogutódjaként, 125,1 M Ft jegyzett tôkével kezdte meg mûködését. Az átalakulóban lévô pénzpiac ingoványain lavírozó brókercég azonban – karöltve az 1992-ben megroggyant Ybl Bankkal és a Gyomaendrôdi Vállalkozói Takarékszövetkezettel – 1993 decemberében már csak 0,22 százalékos likviditási rátával „büszkélkedhetett”, amikor is 2,7 Mrd Ft rövid távú kötelezettséggel szemben már csak mintegy 609 M Ft-nyi forgóeszközt tudott felmutatni, a mérleg pedig több száz milliós veszteségrôl árulkodott. Mit tesz ilyenkor a leleményes brókerház-tulajdonos? Az ügyész szerint csupán annyit, hogy – az éppen esedékes tartozásainak rendezésére – határidôs értékpapír-ügyleteket (ún. repókat) kötögetett, amelyhez a „rávalót”, azaz a hitelt bizonyos költségvetési szervezetek, úgy mint a Magyar Honvédség, a MÁV, az Országos Közoktatási Intézet és különbözô vállalatok, az Ikarus, New Trend Kft., a Club Tihany által rendelkezésére bocsátott pénzeszközök biztosították.
Miután Lupis már a kamatokat sem tudta fizetni, 1994. június 21-én csôdegyezséget ajánlott hitelezôinek, akiknek ekkorra már circa 3,15 Mrd Ft-tal tartozott. Az ügyész elôterjesztése szerint a vádlott sikkasztás bûntettét követte el, mégpedig oly módon, hogy egy 419,72 M Ft névértékû, az Országos Társadalombiztosítási Fôigazgatóság (OTF) tulajdonában álló s a brókernél letétbe helyezett államkötvénypakettet 1993 novemberében sajátjaként eladta az OTP-nek, hogy némi készpénzhez jusson, s hitelezôi szívét lágyítsa. Mindezek tetejében még „házi készítésû” (azaz: hamis) letéti igazolásokkal manipulálva különbözô szerzôdéseket kötött.
Az ügyész, dr. Misi Mária börtönbüntetés kiszabását, vagyonelkobzást és a perköltségek viselését kérte a vádlottra. Az ügyvéd, dr. Orosz Balázs azonban ezt nem hagyta annyiban, s a vádpontok kissé nyakatekert cáfolatába kezdett, miszerint:
1. A fizetésképtelenség nem feltétele, hanem eredménye a csôdbûntettnek, hisz maga a csôd olyan fizetési moratórium, melynek révén a fizetésképtelenség bekövetkezése elkerülhetô, ily módon a fizetésképtelenség léte nem elégséges a csôdbûntett igazolásához, nem is szükséges, s azt hovatovább bármilyen – likviditási gondoktól nem érintett – társaság is elkövetheti.
2. A sikkasztás bûntette azért nem valósulhat meg, mert az OTF által tulajdonolt értékpapírok összevont címletben pihentek a BÉT értéktárában, majd pedig a KELER-ben, azok soha nem kerültek a brókerház birtokába, azaz nem felelnek meg a „dolog” Ptk.-beli fogalmának. Ha viszont nincs dolog, azt megôrzésre nem vehették át, azaz nem jöhetett létre érvényesen a letéti szerzôdés sem, s nem is volt min elkövetni a bûntettet. Orosz doktor szerint „nem létezett olyan letéti jog, mellyel Lupis József jogellenes manipulációt végezhetett volna”.
3. Vádlott és védôje bûnbánóan elismerte a magánokirat-hamisítást és a vádlott tevékeny megbánást tanúsított, melynek enyhítô körülményként történô figyelembevételét, s a másik két vádpont elegáns elejtését kérte az ügyvéd a T. Bíróságtól.
Az ítélet végül is, mint említettem, enyhe, inkább csak figyelmeztetô jellegû volt. A bíróság az indoklásban kifejtette, hogy a vádlott nem követte el a csôdbûntettet, mivel a hitelezôk érdekeit látnivalóan nem akarta veszélyeztetni, amit az is alátámaszt, hogy önbejelentését csupán a Belügyminisztérium feljelentése elôzte meg. A bíróság véleménye szerint a bróker „túlzottan kockázatosnak tûnô manôverei megmaradtak a józanság határain belül”. Megállapította továbbá, hogy az összevont címletû értékpapír igenis megtestesíti a hozzá kapcsolódó jogokat és kötelezettségeket, és lehet bizony az is az elkövetés tárgya, miként a bróker a tulajdonos beleegyezése és tudta nélkül fedezetként a rábízott dolog felett sajátjaként rendelkezett. Az ítélettel azonban sem a vád, sem a védelem nem volt elégedett, s mindketten fellebbeztek. (A másodfok már szigorúbb büntetést hozott, ami az egységes joggyakorlat hiányát mutatja.)
A Lupis-ügyben a jól behatárolható tulajdonosi struktúra, az egyszemélyi vezetés viszonylag jól meghatározta a felelôsségre vonhatóság határait is. Az okozott veszteség, bár nem volt csekély, csak egy zártabb „klubot” érintett, felháborodott kisbefektetôk hada ekkoriban még nem ostromolta az egyébként eleinte tisztességes hírnévnek örvendô Lupis brókerháza táját.

*

Az Allied Investment Rt. botránya 1998. február 20-án, 2 évvel a Lupis-ügy kezdete után robbant ki: a BÉT titkárságvezetôje, Pacsi Zoltán felfüggesztette az Allied Investment Értékpapír-kereskedelmi és Tanácsadó Rt. kereskedési jogát, azaz kitiltották a tôzsde valamennyi szekciójából, mivel nem jelentette be tulajdonosváltozását, továbbá készfizetô kezességet vállalt alaptôkéjének száz százalékára, miközben az 1997. évi fôkönyvi adatait sem véglegesítették még 1998. február elejéig. Ekkor ugyanis már az új Épt. (1996. évi CXI. törvény) vezényli a tôkepiaci szereplôket, amely elôírja, hogy a befektetési szolgáltató a szerzôdéseirôl egységes, idôrendi nyilvántartást köteles vezetni, ennek tartalmaznia kell az ügyfél nevét, a szerzôdés tartalmát, a beérkezés és a teljesítés (megszûnés) módját és idejét. Az Állami Pénz- és Tôkepiaci Felügyelet (ÁPTF) utóellenôrzést kezdett a brókercég összes termeiben, s viszonylag hamar kiderítette például, hogy egy bizonyos vitatott – a Generálbróker Rt. KELER-számláján befagyasztott – részvénycsomag jogos tulajdonosa nem az Allied Investment, hanem Bôcs község önkormányzata (aki ugyan korábban tulajdonosa is volt az utóbbi brókercégnek, mindaddig, míg el nem adta a delaware-i bejegyzésû Dar and Ko cégnek).
A felügyelet egyébként némiképp következetlennek bizonyult, mivel az említett értékpapíroknak a KELER-nél történô befagyasztását nem, a határozat feloldását viszont megjelentette a Magyar Tôkepiacban, az ÁPTF hivatalos lapjában, s a felemás nyilvánosság „kabátlopási ügybe” keverte az egyébként vétlen Generálbrókert is.
A felügyelet 1998. február 20-i hatállyal végül felfüggesztette az Allied Investment Rt. KELER Rt.-nél vezetett számlái feletti rendelkezési jogát, 1998. február 23-i hatállyal pedig a befektetési szolgáltatási tevékenységének végzését is, és felügyeleti biztost rendelt ki a céghez. A 8 fiókkal rendelkezô Allied megroppanása a felügyeleti biztos felmérése szerint 1823 ügyfelet, többségükben magánszemélyeket – érintett érzékenyen, mintegy 1,6 Mrd Ft befektetési értékben. A szívszorító bizonytalanságban az érintetteknek némi reménysugárt csak a már létrehozott Befektetôvédelmi Alap garanciájának igénybevétele nyújtott, amelynek az Allied Investment Rt. 1997. szeptember 13-tól a tagja volt.
A kártalanítási eljárás el is kezdôdött, és – a Beva jelentése szerint – 234 befektetô részére összesen 102 607 117 Ft kártalanítás került kifizetésre, az 1 M Ft/befektetô összeghatárt is figyelembe véve. A Beva 103 igény elutasításáról döntött.
 

*

A CB Bróker Rt.-rôl 1998. június 19-én – egy egyébként derûs pénteki napon – rövid hír jelent meg a napilapokban: a kiterjedt vidéki ügyfélhálózat (szegedi székhely, 10 más vidéki városban iroda, kb. 10 000 ügyfél, 6 Mrd Ft-os állomány) és intenzív reklámtevékenység révén a legnagyobbnak számító független vidéki brókercég nyilvántartási szabálytalanságok miatt felügyeleti korlátozással sújtatott, s a káosz kibogozásáig új ügyfelektôl megbízásokat nem fogadhat el. A brókercég azonnal beszüntette „áldásos” tevékenységét, s közhírré tette, hogy önkorlátozással él, és a helyzete tisztázódásáig a régi ügyfelektôl sem vesz föl megbízásokat, sôt az élô megbízások teljesítését is felfüggeszti, kizárólag a transzfermegbízásokat fogadja (igaz, egyidejûleg a transzferdíjat az ötszörösére emelve). Az ügyfelekhez hasonló mértékû tájékozatlanságban szenvedô vidéki ügyfélszolgálati munkatársak felvették ugyan a transzfermegbízásokat – hôsiesen állva a rohamot –, ám a teljesülési idôt firtató kérdésekre már csak a kezüket tudták széttárni, s holmi felügyeleti biztos eljövetelérôl rebegtek.
A felügyeleti biztos Déri Viktor, a CIB Bróker Rt. volt vezérigazgatója személyében hamarosan meg is jelent a szegedi központban (a „végek” tehát továbbra is felügyelet nélkül maradtak), s minimum 3 hétre, de maximálisan is hetekben mérhetôre taksálta azt az idôt, amikorra „képbe kerül”, és az ügyfelek hozzájuthatnak a CB-nél lévô értékeikhez, bár az ez idô alatt lejáró kincstárjegyek kamatozása „természetesen” nem hosszabbodik meg, vagyis az ügyfelek veszteségeként jelentkezik.
A CB Bróker az ügyfelek valamennyi értékpapírját, az elôírások és a kiadott letéti igazolások tanúsága szerint is, letétként vette át (illetve beszerzés után ki sem adta azokat fizikai valójukban) és helyezte el a KELER Rt-nél vezetett értékpapírszámláján. A Polgári Törvénykönyv 462. § (1) bekezdés szerint a „letéti szerzôdés alapján a letéteményes köteles a letevô által rábízott dolgot idôlegesen megôrizni”. A Ptk. 463. § (2) bekezdés szerint továbbá „a letéteményes a jogosan igénybe vett harmadik személy magatartásáért úgy felel, mintha a dolgot ô maga ôrizte volna”, és a 466. § (1) bekezdés szerint „a letevô a dolgot bármikor visszakövetelheti”. Vagyis az ügyfelek értékpapírjai soha nem kerültek a brókercég tulajdonába, és ebbôl sok más következtetés mellett az is adódik, hogy ha – bármilyen a mûködésével összefüggô okból – nem tudta az ügyfeleknek a lejárat pillanatában, vagy akkor, amikor ôk kérték – márpedig a rossz hírek hallatán azonnal kérték – kiadni, köteles lett volna azok után legalábbis kamatfizetési kötelezettséget vállalni.
Csak 1999. január 1-je óta köteles a KELER a befektetési szolgáltató és annak ügyfeleit megilletô befektetési eszközöket és pénzeszközöket – külön jogszabályban elôírt módon – elkülönítve kezelni (Épt. 213. § [6] bekezdés). A jogszabály egyúttal felhatalmazást ad a kormánynak arra, hogy rendeletben állapítsa meg a számlák elkülönített kezelésére, valamint e számlák feletti rendelkezési jog gyakorlására vonatkozó szabályokat (Épt. 247. § [1] bekezdés f) pont). Az elkülönített számlavezetés azonban csak szükségmegoldás, mert egy jól mûködô piacon, ahol dominál a megbízhatóság, a brókercég nyilvántartásán belül minden pillanatban kiválóan elkülönül a saját vagyon az ügyfélvagyontól, és remélhetôleg a központi KELER-számla végösszege megegyezik a kettô összegével. Nem szabad ugyanis elfeledkeznünk arról, hogy az elkülönített számlavezetés további költségeket ró az ügyfelekre.
A problémák mindazonáltal nem voltak újkeletûek, csupán a nagyközönség nem értesülhetett róluk. A brókercég ugyanis nem kellô körültekintéssel szervezte meg a nyilvántartást, ráadásul – holott a cég még a tôzsdetagsághoz elegendô személyi és tárgyi feltételeket sem tudta összehozni, s így tôzsdei kereskedési joggal sem rendelkezett – magabiztosan belevágtak kockázatos ügyletekbe is. Ez törvényt is sért, ha a játékot jóhiszemû ügyfelek pénzébôl finanszírozzák, elvileg függetlenül attól, hogy nyernek, avagy veszítenek rajta, hisz a korábbi nyereségekbôl aligha juttattak vissza az ügyfeleknek. Pedig az értékpapírtörvény egyértelmûen kimondja, hogy a befektetési szolgáltató a rendelkezése alatt álló ügyfélkövetelést saját maga vagy másik ügyfele érdekében átmenetileg sem használhatja, és köteles biztosítani, hogy az ügyfél az értékpapírjáról, illetve pénzeszközérôl bármikor rendelkezni tudjon (Épt. 101. § [1] bekezdés).
Az igazi nagy baj azonban az 1997. év végi tôzsdezuhanás táján következett be, amikor drasztikusan és váratlanul zuhantak a részvényárfolyamok, miközben a CB saját számlára s megannyi ügyfele megbízásából is nagy összegben játszott a határidôs tôzsdén.
És persze veszített. A megbízók között – mint azt egyébként azóta más brókercégek kapcsán is hallhattuk – voltak olyanok, akik nem töltötték fel idôben (vagy soha) a határidôs pozíciók pénzügyi fedezetét, vagy a telefonon leadott megbízás alapján megvásárolt részvények árát egyszerûen nem fizették be, látván a további áresést. A CB pedig nem átallott „átcsoportosítani” a különféle ügyfélszámlák között, vagyis egyes ügyféltartozások kiegyenlítésére más ügyfelek pénzét használta föl, bízva abban, hogy késôbb visszaadja majd a „kölcsönt”.
A Csongrád Megyei Rendôrfôkapitányság gazdaságvédelmi osztálya, Tóth Molnár István alezredes vezénylete alatt, a vezérigazgató ellen számviteli fegyelem megsértésének vétsége és sikkasztás bûntettének alapos gyanúja miatt nyomozást is indított. A nyomozás szerint alapos volt a gyanú, hogy a brókercég az ügyfelek pénzének egy részét az alkalmazottak nevére szóló számlákon helyezte el, s ezzel – a rábízott pénzzel sajátjaként rendelkezve – megvalósult a sikkasztás bûncselekménye, legalább mintegy félmilliárd forint értékben. Az átirányításokat (transzfereket) egyébként a megemelt díjat befizetôk értékpapírjai esetében is önkényesen és esetlegesen teljesítették, s a felügyeleti biztos megérkezésével végképp – mint utóbb kiderült, több mint egy évre is akár – bennragadtak az ügyfélkövetelések.
Mivel a társaság – szerencsére?! – 1997. szeptember 17. óta tagja volt a Befektetô-védelmi Alapnak (Beva), a befektetôknek maradt annyi reményük, hogy ha a vizsgálat lezárul, akkor 1 M Ft erejéig talán majd csak hozzájuthatnak elkallódott követeléseikhez. A hosszadalmas és határozatlan felügyeleti vizsgálat – melynek élén Déri Viktort követôen még legalább 2 másik felügyelô is megfordult, egyikük az Alliednél edzôdött Baronfeind Tamás – alatt a befektetôk semmilyen személyre szóló tájékoztatást nem kaptak, kizárólag a sajtóból és egymástól szerezhették ellentmondó információikat.
Egyebek mellett azt, hogy a felfüggesztett – s kis idôre rendôrségi ôrizetbe is került – vezérigazgató, Zádori Judit volt és maradt a felügyelôbiztos legfôbb támasza, és a háttérben ô hozta a döntéseket a transzferek sorrendje és mértéke tekintetében. Továbbá azt, hogy a felügyelet már 1998 márciusában is folytatott vizsgálatokat a CB Brókernél, s ugyanazok a hiányosságok, amelyek késôbb a felfüggesztéshez vezettek, már akkor is fellelhetôek voltak, méghozzá hasonló nagyságrendben. De akkor miért nem elôbb történt meg a felfüggesztés?

A történet különben viszonylag jól (?) végzôdött, mivel a Befektetôvédelmi Alap – miután a pénzügyi fedezetet nehezen bár, de elôteremtette – valóban helytállt az ügyfelekkel szemben a törvényi mértékben (1 M Ft). Már-már szinte „szerencsésnek” mondhatók a CB Bróker póruljárt ügyfelei, mert az ô brókerük még a nagy dömping, a nagy dominódôlés elôtt ment tönkre, s így a Bevának meg nem volt teljesen kiürülve a kasszája. Egyet azonban egészen biztosan megtanulhattak. Hiába mondja ki az értékpapírtörvény mindjárt az elsô fejezetében, hogy „a törvény célja, hogy minden, a hatálya alá tartozó személy az e törvényben meghatározott jogait és kötelezettségeit jóhiszemûen, az ilyen személytôl elvárható gondossággal eljárva… a befektetôk érdekeinek megóvásával gyakorolja”, senki sincs biztosítva afelôl, hogy ez valóban így is történik. Több garanciát jelentene, ha a büntetô törvénykönyv (1978. évi IV. tv. – Btk.) kiegészülne egy olyan passzussal, ami szigorúan tiltaná és büntetôjogi szankciókkal sújtaná a nem saját vagyonba tartozó értékek, például befektetôi letét összeolvasztását a saját vagyonnal, ami bármelyik pillanatban (nem csak csôd esetén) azt a látszatot keltheti, hogy a társaság hitelezôi arra is éppúgy igényt tarthatnának. árnyalni lehetne a csôdtörvényt (1991. IL. tv.) is ennek szellemében, hiszen a 4. § (2) bekezdése például azt mondja, hogy „a gazdálkodó szervezet vagyona a tulajdonában (kezelésében) levô vagyon”. NB. a letét éppen a befektetési szolgáltató kezelésében lévô, mások tulajdonába tartozó vagyonnak tekinthetô.
Dôl a dominó
Sajnos a folyamat ezzel nem állt meg. Az 1998 ôszén bekövetkezett (újabb) tôzsdekrach, a részvényárfolyamok zuhanása kapcsán még inkább felszínre kerültek a hazai brókerágazat gyöngeségei. Felügyeleti intervenciók, tevékenységi engedélyek felfüggesztése, milliárdos ügyféleszközök veszélyeztetettsége, a nyomozóhatóság kénytelen fellépése, spekulánsok tömeges bukása – tipikus hírré vált. Az 1998-as év termése volt többek között a Hofmann-Schneider, a LaSalle és a Globex Brókerház bukása.

*

A Hofmann-Schneider Értékpapír Rt. ügyvezetôje 1998 tavaszán „elpanaszolta” a felügyeletnek, hogy keresi bár, de nem találja a társaság igazgatóságának elnökét, a tulajdonos Herbert Wernert (az illetôt közben április 11-én Bécsben vizsgálati fogságba, majd késôbb házi ôrizet alá helyezték, s hûtlen kezelés és csalás vádjával vizsgálatot indítottak ellene, mivel bécsi illetôségû értékpapírcége megrogyott): az ÁPTF erre azonnal két felügyeleti biztost is kirendelt a céghez, majd befektetési szolgáltatói tevékenységét 1999. január 20-ig felfüggesztették. A határozat indoklásából kiderül, hogy a felügyelet a cég saját kérelmére rendelt ki felügyeleti biztosokat, mivel a társaság egyszemélyi tulajdonosa – és egyben igazgatóságának elnöke – egy külföldi természetes személy „tevékenysége ellátásában tartósan akadályoztatva volt”.
A felügyelet engedélyezte a Bre-Wor Observer Brókerház Értékpapír-kereskedô és Tanácsadó Rt. részére a befektetési vállalkozásban történô 100 százalékos tulajdonszerzést és a szerzôdéses kötelezettségek átvállalását, s az összeolvadás bejegyzése és a névváltoztatás folyamatban van.

*

A LaSalle Értékpapír Rt.-hez 1998. szeptember 8-án rendelt ki biztost a felügyelet, s azonnal felfüggesztette tevékenységét, kezdeményezte a vezérigazgató felmentését. Az indoklás szerint a brókerház kétes származékos ügyleteket kötött, más ügyfeleinek eszközeihez nyúlt, és az elszenvedett veszteségek miatt reális közelségbe került annak a veszélye, hogy az ügyfelekkel szemben fennálló kötelezettségeinek nem tud majd eleget tenni. Ezen kívül a nyitott határidôs pozíciókhoz szükséges elszámolóházi fedezetet nem tudta ügyfeleitôl maradéktalanul beszedni (az ügyfelek egy része elszökött a veszteség elôl).
A LaSalle egyik közismert partnere, a Graboplast Rt. kb. kétmilliárd Ft-nyi értékpapírral „ragadt be” a mindössze 104 M Ft-os tôkéjû – ám milliárdos vagyonokat kezelô – brókercéghez. (A kétmilliárd a vegyipari vállalat akvizícióira volt félretéve, állampapírok képében vagyonkezelés céljából adták át a LaSalle-nak, az értékpapírok azonban a brókercégnél eltûntek-elúsztak, megtépázva ezzel a Graboplast-részvények tôzsdei renoméját is.)
A többnyire szóban kötött szerzôdésekbôl (holott az Épt. 71. § [1] bekezdés szerint: „A befektetési szolgáltató által kötött szerzôdést a befektetési szolgáltató üzletszabályzata által elôírt módon írásba kell foglalni”) csak lassan rajzolódott ki az ügyfélmegbízások és -követelések tényleges állománya. A gyorsan súlyosbodó helyzetet tetézte és a homályt fokozta a LaSalle Tôzsdeügynöki Rt. (a brókercég 60 százalékos tulajdonosa, árutôzsdetag) tulajdonosának, Morvay Gábornak az öngyilkossága. Ô és a társaság tisztségviselôi egyébként már egy ideje szerettek volna túladni a cégen, s – úgy tûnt – a vevô is felbukkant egy ciprusi off-shore cég színeiben, a felügyelet azonban nem adta áldását az ügyletre, mondván, hogy bár egy off-shore cég önmagában nem feltétlenül szalonképtelen, de ügyelniük kell arra, hogy „jó gazdához” kerüljön a brókercég.

*

A Globex Brókerház Rt. tevékenységét 1998. szeptember 11-i hatállyal függesztette fel az ÁPTF, miután a kötvénykibocsátások miatt már hónapok óta rossz hír övezte a Globex-cégalakulathoz tartozó brókervállalatot. Az indok: a társaság számítástechnikai rendszere mûszaki hiba folytán alkalmatlanná vált ügyfelei eszközeinek nyilvántartására. A brókerház nem tudott elszámolni továbbá a kezelésére bízott milliárdos önkormányzati részvényvagyonokkal, a helyhatósági eszközöket a Globex-csoport azóta már felszámolás alatt álló tagjai által kibocsátott papírokba invesztálta (többek között a felügyelet által 1998 tavaszán az átlagosnál nagyobb kockázatot hordozónak minôsített Globex-kötvényekbe). A Globex Holding vezetôi ellen egyébként büntetôügy van folyamatban.
1999-ben a újabb ügyek kezdôdtek el és vannak folyamatban, hiányzó ügyfélpénzekre bukkantak (illetve nem bukkantak) a Pest-Budánál, erôs csapásokkal felügyeleti vizsgálat indult a Kereskedelmi és Hitelbank brókerházánál, felfüggesztették a Pakett Bróker Rt. tevékenységét, felügyeleti revizorok szállták meg a Generalbróker Rt. irodáit, ellenôrzik a Bankár Befektetési Rt.-t és a Postabank Értékpapír Rt.-t,
s legújabban a London Bróker felügyeleti biztos irányítása alá helyezésérôl lehetett hallani, visszaélések gyanúja miatt.

*

A Pest-Buda Értékház Rt. felfüggesztését 1999. február 4-én rendelték el, a 70-80 M Ft-nyi ügyfélkövetelés pedig július 20-i hatállyal nyilváníttatott „befagyottnak”, de a Beva kaszszájának kongó üressége miatt az ügyfelek legkorábban jövôre juthatnak az értékpapírtörvényben egyébként garantált (kb. 45 M Ft) pénzükhöz. A felügyeletnek a vizsgálat során legalább annyiban „szerencséje volt”, hogy a brókercég vezetôje késznek mutatkozott az együttmûködésre, a társaság nyilvántartásai áttekinthetôek voltak, az ügyfélbefektetések nagyobbik része pedig elôkerült. A Pest-Buda klientúráját és befektetéseiket, a cég egyes vagyontárgyait, néhány munkatársát és szegedi fiókjának bérleti jogát a Dunaholding Brókerház Rt. már át is vette ez év áprilisában.
A London Bróker Rt.-t 1999. augusztus 26-tól irányítja felügyeleti biztos. A felügyelet ellenôrei helyszíni vizsgálataik során megállapították: a cég nyilvántartási rendszerének problémái miatt bizonytalan, hogy maradéktalanul kielégíthetôek-e az ügyfelek igényei. A társaságnak kb. 8-10 ezer ügyfele egyelôre csak annyit tudhat, hogy a felfüggesztés és a felügyeleti biztos mandátuma szeptember 10-ig szól. Addig a London Bróker nem nyújthat befektetési szolgáltatásokat és nem rendelkezhet a KELER-számlái felett sem. A felügyelet szerint van remény a mûködôképesség helyreállítására: potenciális befektetô jelentkezett a társaságnál, aki tôkeemeléssel szeretne részesedést szerezni a cégben. A felügyelet határozatát szükségképpen BÉT-felfüggesztés (kereskedési jog szüneteltetése) is követte. A cégnek ez idô alatt is gondoskodnia kell arról, hogy a már létezô szerzôdéseket az ügyfelek felmondhassák. Sajnos a vizsgálatok elôrehaladtával visszaélések gyanúja is fölvetôdött, a brókercégtôl kifelé irányuló átutalások megnövekedett száma és nagyságrendje miatt.
Kötvényanomáliák
Bár a kötvény maga is az értékpapírtörvény hatálya alá tartozó instrumentum, ám az általa megtestesített alapjogviszony nem dologra vonatkozó tulajdonjog, mint például a közraktárjegy esetén, nem is tagsági viszonyból eredô jogosultság, mint a részvénynél, hanem pénzkövetelés – vagyis a befektetni vágyó kölcsönadja pénzét a kötvénykibocsátónak, s cserébe kap egy (vagy több) darab papírt, meg egy ígéretet, azaz a kibocsátó (adós) feltétlen és egyoldalú kötelezettségvállalását arra vonatkozóan, hogy a kötvényben megjelölt pénzösszeget, továbbá a pénzösszegnek elôre meghatározott kamatát vagy egyéb járulékait, és/vagy az általa vállalt esetleges szolgáltatásokat a kötvény mindenkori tulajdonosának vagy birtokosának (a hitelezônek) a kötvényben megjelölt idôben és módon megfizeti, illetôleg teljesíti.
Kötvényt kibocsáthat bármilyen gazdálkodó szervezet, amely (vagy jogelôdje) legalább egy teljes naptári éve mûködik, és amelynek a felügyelet ezen szándékát az összes törvényes elôírás figyelembevételével hivatalosan jóváhagyta.
Ez az eszköz a befektetôk körében is népszerûségre tett szert a rendszerváltás utáni években, mivel a kibocsátók általában a banki kamatoknál valamivel kedvezôbb hozamot (vagy speciális szolgáltatást – például telefonkötvény) ígértek, s azóta persze néhányan közülük nem kevés veszteséget is okoztak a nekik hitelt nyújtóknak. Az egyes kibocsátók csôdje idején a hitelezôknek még azzal a ténnyel is szembesülniük kellett, hogy alapesetben a kötvény a kibocsátó ún. nem biztosított tartozása, azaz a felszámolási eljárásban a követelés az „egyéb hitelezôi követelések” közé – f) pont alá – rangsorol. Magyarul az általában igen költséges felszámolási eljárás után még fennmaradó likvid eszközök szétosztásának sorrendjében a kötvénytulajdonosok nem foglalnak el kifejezetten elônyös pozíciót.
A WVM Lízing és Pénzügyi Rt. 1996 januárjában ment csôdbe: maguk a cégvezetô-tulajdonosok kezdeményezték a felszámolást, a közgyûléssel január 19-én kimondatták az rt. jogutód nélküli megszûnését, menedéket nyerve ezáltal a hitelezôk rohama elôl. (A csôdtörvény 1991. évi hatálybalépése óta sok esetben tapasztalható jelenség, hogy a felelôsök ekként mossák kezeiket, s ruházzák át a felelôsséget a csôdbiztosokra és felszámolókra.) Hosszas jogi huzavona kezdôdött annak kiderítésére, hogy ki és hogyan – szándékosan vagy véletlenül – futtatta zátonyra a céget, és hogy a WVM-kötvények vásárlóival szemben kinek kell(ene) helytállnia.
A hitelezôk körében nemcsak az együttesen több mint 3 Mrd Ft-tal bennragadt több ezer (kb. 6500) kötvénytulajdonost találjuk, hanem kb. 2,3 Mrd Ft után futó nagybankokat, az adó- és vámhivatalt, valamint a tb-t is.
A hitelezôk kielégítése az elsô perctôl fogva bizonytalannak látszott, bár az állami hitelezôk és a bankok eleinte lényegesen jobb kilátásokkal bírtak, mivel a köztartozások elôkelô helyen állnak a kielégítési sorrendben, a bankok pedig olyan szerzôdéseket kötöttek, hogy a társaság nem fizetése esetén ôket illetik a társasághoz befolyó lízingdíjak (bár ezen szerzôdések érvényességét a felszámoló vitatta, és igazáért perbe is szállt velük).
Hogyan fordulhatott elô, hogy a felügyelet, a hitelezôk és a nagyközönség szeme láttára ilyen rövid idô alatt (1993-ban még azt nyilatkozta az rt. ügyvezetô alelnöke, Keresztúry Ferenc, hogy az „unokáiknak csinálják a céget”) saját tôkéjének nyolcszorosáig eladósodott? Ez rejtély, hiszen az értékpapírtörvény elôírásai alapján a felügyeletnek – épp a befektetôk biztonsága érdekében – folyamatosan ellenôriznie kellett volna az akkori nyilvános kötvénypiac egyik fôszereplôjévé lett lízingcéget. Ennek ellenére a társaság egészen 1995 júniusáig bocsáthatott ki vonzó kamatozású kötvényeket, miközben a lízingszakmában már régen rebesgették, hogy bajban van a társaság. Ehhez képest csak a felszámolási eljárás során derült ki, hogy a társaság értékesíthetô eszközeibôl a tartozások apró töredékére szolgáló fedezet folyhatott volna csak be – már ha a felszámolási költségektôl el is tekintenénk, amitôl persze a felszámoló Reorg Rt. nyilván nem óhajtott eltekinteni.
A kötvénytulajdonosok egyetlen reménysége ekkor egy a Fôvárosi Bíróságon folyó polgári peres eljárás maradt, amelyet a felügyelet kezdeményezett egyetemlegesen a WVM és az annak kötvényeit forgalmazó két brókercéggel, a City Bróker Kft.-vel és a Magyar Hitel Bank Rt. (MHB) érdekeltségébe tartozó Talentum Rt.-vel szemben – a kötvénytulajdonosok pedig „felperesi beavatkozóként” csatlakoztak –, mivel a forgalmazó az értékpapírtörvény alapján a kötvénykibocsátóval együtt felel azért, hogy az utóbbi által kiadott kibocsátási tájékoztató adatai megfeleljenek a valóságnak. Ha a befektetôk megtévesztése bizonyítást nyer, az ügyfeleknek kártérítés jár, akár a Talentum mögött álló MHB Rt. (késôbb jogutódja, az ABN Amro Magyar Bank Rt.) zsebébôl is, persze csak a jogalap megállapítása után külön indítandó kártérítési perek jogerôs kimenetelétôl függôen. Mármint ha a befektetôknek sikerül még azt is bizonyítani, hogy kifejezetten a félrevezetô tájékoztató hatására vásároltak WVM-kötvényeket.
Persze a brókercégek védôi azonnal arra hivatkoztak, hogy a WVM mérlegadatait bejegyzett könyvszakértô hitelesítette, így azok valódiságában a brókercégeknek nem volt okuk kételkedni, s jóhiszemûen vettek részt a kötvények forgalmazásában, azt pedig nem írta elô számukra az értékpapírtörvény pontosan, hogy mit és milyen mélységben kellett volna vizsgálniuk, illetve mit kellett volna észrevenniük az adatok pontosságát illetôen. Ez azonban nem változtat azon, hogy felelôsségük ún. objektív felelôsség, ami alól a polgári törvénykönyv szerint nincs kibúvó.
A Fôvárosi Bíróság széles körû bizonyítási eljárást folytatott le annak megállapítására, hogy a WVM kötvénykibocsátási tájékoztatói a valóságosnál kedvezôbb színben tüntették-e fel a cég pénzügyi és vagyoni helyzetét vagy sem. Ezek közül volt olyan, mely egyenesen azt állapította meg, hogy az 1992–1994. évi (3 év) mérlegekben a cég nyereséget mutatott ki, holott valójában mindhárom évben veszteséges volt. Ezt többek között az amortizáció manipulálásával érték el, s így eszközeiket a valóságosnál értékesebbnek tüntették fel, továbbá a tulajdonos cégek közötti belsô (fiktív) számlázások útján. 1995-ben aztán végképp katasztrofális helyzetbe került a cég könyvelése, egyes kulcsemberek távozása miatt.
A pénzügyi egyensúly pedig tovább romlott, melynek fô oka a rádiótelefon lízing üzletágban felhalmozódott kinnlévôségekben keresendô.
Az elsôfokú bíróság 1998. május 29-én kelt ítéletében megállapította, hogy a per tárgyát képezô, a WVM által kibocsátott kötvényekre létrejött szerzôdések érvénytelenek. Félrevezetôek voltak a tájékoztatók többek között a tulajdonosi struktúra bemutatását tekintve (nem szóltak a vezetô tisztségviselôk Dr. S. Kft. révén gyakorolt közvetett tulajdonlásáról), egyes tájékoztatók a cégjegyzéki adatokkal nem megegyezô tôkeadatokat tartalmaztak, nem valósan tüntették fel a mérleg- és eredménykimutatási sémát, nem jelezték a bankhiteleket biztosító mellékkötelezettségeket és lejárataikat, megtévesztôek voltak az ügyfélelbírálási rendszer tekintetében, nem hívták fel a figyelmet a kockázati tényezôk között a kétes követelések összegére, nem jelent meg a tájékoztatókban az 1993. évi mérleghez fûzött korlátozó könyvvizsgálói záradék, nem említették a 450 MHz-es rádiótelefonok vonatkozásában bekövetkezett folyamatos piacvesztést, valamint azt, hogy 1995 elsô negyedévében gazdaságilag alá nem támasztható, kockázatos befektetések történtek. Így aztán a WVM Lízing Rt. megszegte a valóságnak megfelelô gazdasági, pénzügyi helyzetének érdemi megítélésére vonatkozó tájékoztatási kötelezettséget.
Másodfokon az ügy 1998 nyarán a Legfelsôbb Bíróságon folytatódott, s a kötvénytulajdonosok két érdekképviseleti egyesülete is beavatkozott, valamint az alperesek mellett is voltak magánszemély beavatkozók. A per tárgyát képezte 5 (öt) sorozat 1996-ban kibocsátott kötvény kibocsátási tájékoztatója. A felügyelet (I. r. felperes) szerint az Épt. lex specialis, ezért nem a Ptk. szabályai szerint kell megállapítani, hogy a tájékoztatók félrevezetôek voltak-e, mivel ez objektív fogalom, független a kötvényjegyzôk aktuális tudattartalmától. A WVM szisztematikusan elhallgatta, eltitkolta mindazokat a reá nézve kedvezôtlen, súlyosan terhelô tényeket, információkat, amelyekrôl a menedzsment tudott.
A jogerôs ítélet végül 1999. június 14-én megszületett, s kimondta, hogy az elsô fokú bíróság a tényállást helyesen és alaposan tárta fel, és az abból levont jogi következtetése érdemét tekintve helytálló, azaz a kötvényekhez kötôdô szerzôdések valóban érvénytelenek, mivel az értékpapírok kibocsátási tájékoztatói – objektíve – félrevezetô információkat tartalmaztak a lízingcég pénzügyi-gazdasági állapotáról. A döntés lehetôvé teszi, hogy a kötvénytulajdonosoknak ne egyenként kelljen bizonyítaniuk a tájékoztatók félrevezetô jellegét. Az Épt. 152. § (1) bekezdése szerint ugyanis az érvénytelenség megállapítása esetén az ítélet hatálya a félrevezetô tájékoztatással érintett valamenyi szerzôdésre kiterjed. Érvénytelenség esetén viszont „a szerzôdéskötés elôtt fennállott helyzetet kell visszaállítani” (Ptk. 237. § [1] bekezdés), és „aki az érvénytelen szerzôdés fennállásában jóhiszemûen bízott, ...kárának megtérítését követelheti” (Ptk. 238. § [2] bekezdés). A megállapítási per által kimondott érvénytelenség tehát – az Épt. háttérszabályaként szolgáló Ptk.-ból levezethetôen – megalapozza a kártérítési igények külön eljárásokban való elbírálását.

A jogalap tehát a kártérítési perek folytatásához és újabbak indításához megvan, de a WVM-kötvényesek pénzhezjutási esélye változatlanul csekély. Legalábbis a felszámolás során felszabaduló eszközökbôl vagy a forgalmazók soványka alaptôkéjébôl aligha jut nekik túl sok. Elhúzódó pereskedésre lehet számítani, ugyanis a kötvényesek perbe hívták az ABN Amro Bankot is, mivel a bank jogelôdjének, az MHB-nak közvetlen irányítása alatt állt a Talentum brókercég, s az akkoriban hatályos társasági törvény szerint „az irányító társaság a közvetlenül az irányítása alatt lévô részvénytársaság tartozásaiért korlátlanul felel” (1988. évi VI. tv., 328. § [2] bekezdés). A WVM kötvényeit a Talentum brókercégnél megvásároló kötvénytulajdonosoknak eszerint igenis lehet keresnivalójuk az ABN Amro Bankkal szemben. Végsô soron pedig akár a felügyelet is megtámadható, hiszen minden esetben ô hagyta jóvá az immár jogerôsen is megtévesztônek ítélt tájékoztatók közzétételét.
A felügyelet akár mulasztásos jogsértéssel is vádolható, mivel az értékpapírtörvény elôírja, hogy ellenôrizni köteles, hogy az értékpapír forgalomba hozatala megfelel-e a jogszabályoknak és a befektetôk biztonságának (Épt. 128. § [1] bekezdés). Lehetôsége lett volna továbbá arra, hogy a befektetôk érdekét veszélyeztetô magatartás esetén az értékpapír forgalmazását felfüggessze.
Ha a kártérítést követelôk pert nyernek, azt mindenképpen az államkassza bánja, mivel az ABN Amro Bank
(a holland anyabank) már az MHB megvásárlásakor lealkudta a magyar államtól a kérdéses perértéket, legalábbis nagyságrendileg. Az LB-ítéletnek ezen túlmenôen precedensértéke lehetne a további ügyekben, például a Reallízing-kötvények esetében.

*

A Reallízing 96 és Reallízing 2000 kötvényeket két külön cég bocsátotta ki, közös bennük azonban az, hogy a forgalmazó Realbróker Kft. mindkét kötvényre folyamatos visszavásárlási és újraforgalmazási kötelezettséget vállalt, igaz, a kibocsátókkal kötött forgalmazási szerzôdések alapján, azok hasonló tartalmú háttér-kötelezettségvállalása mellett. A kötvények visszaváltása 1998 júliusa óta azonban szünetel. A forgalmazás önkényes felfüggesztése után az ÁPTF felszólította a Realbrókert, hogy – függetlenül a háttérszerzôdésektôl – tegyen eleget a kötvényesekkel szemben vállalt kötelezettségének, és folytassa a forgalmazást (visszaváltást).
A botrány kipattanása után a visszaváltásért azonnal sorok kezdtek kígyózni a Realbank-fiókok elôtt (brókercége tevékenységének a 100 százalékban tulajdonos anyabank adott otthont, továbbá banki felelôsséget sugallt a bank emblémája a tájékoztatókon). A kötvényesek ez esetben – a WVM-tapasztalatok birtokában – sokkal gyorsabban eljutottak a felügyelet felelôsségének feszegetéséig: miként engedhette meg például a 11,6 M Ft törzstôkéjû Reallízing Pénzügyi Kft.-nek, hogy korlátlan túljegyzést fogadjon el. Ezen kívül hibáztatják az ÁPTF-et azért, hogy jóváhagyta a kibocsátási tájékoztatót (Reallízing 2000), mely nem figyelmeztetett arra, hogy a kötvény különlegesen kockázatos.
Az ÁPTF tehetetlenségét részben azzal magyarázta, hogy a jelenlegi törvények nem tették lehetôvé számára, hogy a Realbank 1998. évi „megszállásával” egyidejûleg a pénzintézettel szorosan együttmûködô, ám annak tulajdonosi körébe nem tartozó cégeket is ellenôrizhesse (a felügyeletnek, javára írandó, 1998 elején sikerült megakadályoznia, hogy a Realbank-csoport újabb, több milliárd forintos kötvénycsomagot bocsásson ki zárt körben. A Diósgyôri Acélmûvek Rt. és kassai tulajdonosa, a Kelet-szlovákiai Vasmû jegyezte volna le a kötvényeket, majd a késôbbiekben azokat – tôkeemelés formájában – realbanki tulajdonrésszé alakították volna át, így erôsítve meg legalább papíron a tôkehiányos bankot.)
A Real-csoporthoz tartozó cégek, hogy elodázzák a veszteségek leírását, szép hozammal kecsegtetô folyamatos kötvénykibocsátások révén a lakossággal akarták finanszíroztatni a deficitet, egymástól szövevényes tulajdonszerzésekkel és hitelfelvételekkel forrásokhoz akartak jutni, hogy azokat esetenként egészen másra használják fel, mint azt a befektetôkkel elhitették. A jóhiszemû befektetôket a Reallízing 2000 kötvény esetén a Realbank kifejezett garanciája is kecsegtette.
Egyébként az üggyel kapcsolatosan a legújabb hír, hogy a kárvallott befektetôknek elszigetelve kell kitaposniuk a járatlan jogi utat, mivel a Legfelsôbb Bíróság egyelôre nem készül jogegységi döntést hozni ügyükben. Egyetlen remény számukra, hogy a Realbank és a kötvényeket kibocsátó Real-cégek felszámolásából nekik is jut majd valamennyi pénz.
A Realbróker felszámolóbiztosa szerint ugyanis a Realbankot és a hajdan körülötte mûködô cégeket csoportként kell kezelni még akkor is, ha a bank nem minden esetben volt tulajdonosa a kötvényeket kibocsátó vállalkozásoknak. Ennek megfelelôen a csoport által vállalt tartozást a cégek együttes vagyonából kell kifizetni. A zömében idôskorú, megtévesztett kötvényeseknek egyébként hitelezôi igényük bejelentésekor további költségekkel kellett szembesülniük, követelésük egy százalékát kellett befizetniük a brókercég felszámolójának kasszájába, hogy egyáltalán nyilvántartásba vegyék ôket. Emellett persze célszerû lenne a kibocsátók felszámolásába is bejelentkezniük hitelezôi igényükkel, folyamatosan, ahogy ezek az eljárások megindulnak. Ez azonban újabb kiadással jár.
Hasonló volt egyébként a helyzet az ún. Álomkötvényekkel is, ahol az Elsô Hazai Faktorház torlódó kötelezettségét újabb és újabb kötvénykibocsátással próbálta finanszírozni, hogy a Globex históriáját ne is említsük.
Ki mit tehet?
A szaporodó botrányok láttán egyre többen feszegetik az Állami Pénz- és Tôkepiaci Felügyelet (ÁPTF) felelôsségét. Maga a pénzügyminiszter, Járai Zsigmond nyilatkozta 1999. február elején a sajtóban a következôket: „Ha egyik percrôl a másikra, nem pedig hosszú évek alatt ment volna tönkre például a Postabank, a Realbank vagy a Globex Brókerház, kevésbé vetôdne fel a kérdés, mennyire felelôs mindezért a felügyelet. Ilyen körülmények között viszont azt gondolom, nemcsak a törvényekben van a hiba, hanem az ÁPTF magatartásában is.” Nemcsak a pénzügyminiszter szeretne azonban erôsebb (nem feltétlenül nagyobb létszámú!) felügyeletet, hanem feltehetôleg mindazok a betétesek és tôkepiaci kis- és nagybefektetôk, akik már átélték vagy tartanak egy jövôbeni krachtól befektetési szolgáltatójuk háza táján.
A felügyelet az eljárásai során az Áe. rendelkezései szerint jár el, határozata ellen közigazgatási úton jogorvoslatnak nincs helye, csak bírósági felülvizsgálat lehetséges (Épt. 126. §) (a maga hosszadalmasságával és költségességével együtt, de ez nem feltétlenül baj). A befektetési szolgáltatókat jelentési kötelezettség terheli a felügyelet felé a tevékenység megkezdésével és folytatásával, a tulajdonosi viszonyok alakulásával, a személyi kör változásaival kapcsolatban, a számviteli fordulópontokon és a pénzügyi helyzet alakulásáról (Épt. 127. §). (Teljességgel tehetetlen azonban a felügyelet azokkal a „befektetési szolgáltatókkal” szemben, akik erre szóló mindennemû engedély nélkül, önkényesen jelennek meg a piacon, s garázdálkodnak – és persze nem küldözgetnek holmi jelentéseket a felügyeletnek. Elôfordul, hogy létezô, engedéllyel rendelkezô brókercégek tudatos vagy tudatlan közremûködésével teszik mindezt. Ez történt például a Bull Holding Befektetési Tanácsadó Kft. esetében, aki a saját nevében adott megbízásokat a Postabank Értékpapír Rt.-nek tôzsdei tranzakciók bizományosi lebonyolítására, s közben a rávalót ügyfeleitôl szedte be, megtévesztve ôket a cégnevében szereplô „befektetési tanácsadó” titulussal. A felügyelet egyetlen eszköze az engedély nélküli tevékenység puszta megtiltásán és némi beszedhetetlen bírság kiszabásán kívül csupán a rendôrségi feljelentés volt.) A felügyeletnek joga és kötelessége, hogy az Épt. 128. §-a szerint rendszeresen ellenôrizze a tôkepiaci szereplôk tevékenységének törvényességét és a saját szabályzataiknak való megfelelést. A rendszeresség azonban meglehetôsen szabadon értelmezhetô, tekintve, hogy az Épt. nem mondja meg pontosan, mi tekinthetô rendszeresnek. Az ellenôrzés bekért adatok alapján vagy a helyszíne(ke)n is elvégezhetô, a megbízólevéllel ellátott személy hivatalos személynek minôsül (Épt. 129. §), vagyis elvileg „bármit kérdezhet és bármit megnézhet”.
A szakma reményei és törekvései szerint hamarosan (talán még ez évben) sor kerülhet a tôkepiaci szabályozás olyan kiegészítésére, finomítására, mely az eddigi – sajnos rövid idô alatt nem kevés – tapasztalat absztrakciója révén lehetôvé teszi, hogy a felügyelet egy valóban erôskezû, igazi fegyvertárral rendelkezô, stabil szakmai rutinnal bíró hatóság legyen, mely – tekintélyébôl adódóan – eleve elrettentôleg hat a rakoncátlankodni vágyók számára, s valóban rendszeres és hatékony felügyeletet tud megvalósítani a bajok megelôzése érdekében.
Az 1996. évi CXI. törvény (Épt.) 156. §-ában úgy rendelkezik, hogy azok a befektetési szolgáltatók, akik a befektetési szolgáltatási tevékenységek közül bizományosi tevékenységgel, kereskedelmi tevékenységgel, portfóliókezeléssel, a kiegészítô befektetési szolgáltatási tevékenységek közül értékpapír-letétkezeléssel, értékpapír letéti ôrzéssel, értékpapírszámla-vezetéssel, illetve ügyfélszámla-vezetéssel foglalkoznak, a törvény hatálybalépését (azaz 1997. január 1-jét) követô kilencven napon belül kötelesek Befektetôvédelmi Alapot létrehozni. A tôkepiac professzionális szereplôinek köre meglehetôsen zárt, s az egyes befektetôk kizárólag a befektetési szolgáltatókon keresztül vehetnek részt a tôkepiaci folyamatokban, és csak a nekik adott megbízások révén valósíthatják meg befektetési elképzeléseiket, ily módon speciális veszélynek, ún. „brókerkockázatnak” vannak kitéve. Ez abban áll, hogy a befektetônek nem áll módjában betekinteni és figyelemmel kísérni vagy különösen kontroll alatt tartani a befektetési szolgáltató cégszerû (üzemszerû) mûködését. Ezt a veszélyt felismerve a fejlett – s nyomukban a fejlôdôben lévô – tôkepiacok felügyeleti és törvényhozó szervei, köztük az Európai Unió illetékesei, befektetôvédelmi alapok létrehozását szorgalmazták, mely – legalábbis részben – megóvni hivatott a laikus befektetôket azoktól a kockázatoktól, melyek nem szükségszerû velejárói ennek az egyébként önmagában is igen kockázatos terepnek, olyan extra veszély, melyet a befektetôvel nem ildomos vállaltatni. (Tehát az intézmény nem a tôkepiaci hullámzások okozta megrázkódtatásoktól óvja a befektetôt, azt a saját kockázatvállalási képessége alapján kinek-kinek magának kell viselnie – mintegy felnôtt módra felelôsséget vállalva jó és rossz döntéseiért.)
Magyarországon 1997. április 14-én – a befektetôvédelmi rendszerekrôl szóló EU-direktíva elfogadásával szinte egy idôben – már létre is jött a Befektetôvédelmi Alap. A Beva egy jogászdoktor ügyvezetô igazgatása alatt álló, szerény létszámú munkaszervezettel (a kezdetekben 10, jelenleg 6 fô), esetenként külsô szakértôk bevonásával dolgozó – egyesek szemében máig marginális – szervezet, mely jogállását tekintve önálló jogi személy, polgári jogi jellegû, közhatalommal nem rendelkezô, nem nyereségorientált, független, a törvény (de csak a törvény) szabályainak alárendelt, tehát nem önkormányzó és nem önszabályzó , „sui generis” szervezet, melyet az állam kötelezése alapján a befektetési szolgáltatók (a fent felsorolt tevékenységeket végzôk) hoztak létre, és megszüntetni is csak egyedi törvényi rendelkezés alapján lehet. Törvényességi felügyeletét az ÁPTF látja el, gazdálkodását az Állami Számvevôszék ellenôrzi. Tagjai nem tulajdonosai a befizetett vagyonnak. A Befektetôvédelmi Alapot koncepcionális kérdésekben héttagú igazgatóság irányítja, melynek összetétele leképezni hivatott a tôkepiac struktúráját. A Beva elnökét a Pénzügyminisztérium nevezte ki, alelnökét és tagjait a BÉT, a PM, az MNB, a KELER és a Bevász (a befeketési szolgáltatók szakmai érdekképviseleti szerve) delegálta. Az igazgatóság struktúrája nagyjából leképezi a tôkepiac professzionális szereplôinek összetételét. A tagok mandátuma a jövôben alapesetben 3 évig tart. Az igazgatóság pályázat útján választotta ki a Beva ügyvezetô igazgatóját, dr. Farkas Péter személyében, megbízatása határozatlan idôre szól. A Bevához történô csatlakozás a már létezô befektetési vállalkozások számára 1997. év végéig volt kötelezôen elôírva. Azokkal szemben, akik ennek nem tettek eleget, 1998-ban a Beva felügyeleti intézkedést kezdeményezett. A belsô szabályok között kiemelkedô szerepe van a befagyás során alkalmazandó eljárás rendjének. Ez a „partitúra” természetesen a tapasztalatok alapján azóta is folyamatos finomításokon megy keresztül.
A Beva megtalálta a befektetôkhöz (különösen az ún. kisbefektetôkhöz) vezetô utat, bár elsôsorban az inkább szakmai berkekben forgatott Magyar Tôkepiacban, az ÁPTF lapjában szokott megnyilatkozni. Az 1998. évi tevékenységrôl beszámoló jelentésben a legizgalmasabb fejezet a „Kártalanítási ügyek”: az 1997. évi tôzsdei megrázkódtatást követô idôszakban már négy ügyben kezdôdött el a kártalanítási eljárás, ezek közül pusztán egyet (Allied Investment Rt.) sikerült az év végéig be is fejezni, és máris elfogyott a pénz! A közzétett határidôn belül a Bevához bejelentett kártalanítási igény kb. 173 M Ft, az ebbôl ténylegesen kifizetett kártalanítás kb. 102 M Ft volt.
A Beva a tûzoltás helyett most már azzal is próbálkozik, hogy a tûzfészkeket megszüntesse. Olyan árnyalt és egyértelmû jogszabályi keretek, szakszerû felügyeleti-ellenôrzôi rutin és olyan magas szintû tôkepiaci morál és széles körû tájékozottság kellene, mely fôként a megelôzés (az összeomlások elkerülése) terén vezet eredményre, s csak mintegy „utolsó mentsvárként” kellene fönntartani a Befektetôvédelmi Alapot.



Az írás elkészítéséhez nyújtott konzulensi segítségéért köszönettel tartozom dr. Tomori Erika ügyvédnek.



Felhasznált források

Bank és Tôzsde, Világgazdaság, Magyar Tôkepiac, Népszabadság, Népszava, Magyar Hírlap, Budapesti Értéktôzsde Kereskedési Szabályzata, Budapesti Értéktôzsde Tagi Szabályzata, A Befektetôvédelmi Alap szabályozásának koncepciója, Az Európa Parlament és Tanács 1997. március 3. napján született 97/9/EC direktívája a befektetési rendszerekrôl, Jelentés a Befektetôvédelmi Alap 1997. évi tevékenységérôl, Jelentés a Befektetôvédelmi Alap 1998. évi tevékenységérôl, A Legfelsôbb Bíróság 1999. június hó 14. napján hozott ítélete szerzôdés érvénytelenségének megállapítása iránti perben (WVM).



Hivatkozott jogszabályok

1990. évi VI. törvény és 1996. évi CXI. törvény Az értékpapírok forgalomba hozataláról, a befektetési szolgáltatásokról és az értékpapír-tôzsdérôl.
1959. évi IV. törvény A Magyar Köztársaság polgári törvénykönyvérôl.
1988. évi VI. törvény A gazdasági társaságokról.
1997. évi CXLIV. törvény A gazdasági társaságokról.
1991. évi IL. törvény A csôdeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról.
1978. évi IV. törvény A büntetô törvénykönyvrôl.



Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/