Mit
tehet az ÁPTF?
(keretes)
1996
novemberében hosszadalmas tárgyalássorozat vette kezdetét
a Fôvárosi Bíróság épületében,
dr. Varga Zoltán tanácsa elôtt. Az ügyész
a vádlottat, Lupis Józsefet – aki az 1990. évben elfogadott
elsô „újkori” értékpapírtörvény
(1990. évi VI. tv.) égisze alatt az elsôk között
alapított brókercéget – milliárdos kárt
okozó csôdbûntett, másodsorban különösen
nagy értékre elkövetett sikkasztás, harmadsorban
pedig folytatólagosan mûvelt magánokirat-hamisítás
bûntettének elkövetésével vádolta.
A vádlott – már-már megható módon –
bûnösnek vallotta magát az utolsó pontban, a többi
vádat viszont tagadta. A bíróság ehhez képest
elsô fokon felmentette ôt az elsô vádpontban,
elmarasztalta viszont a másodikban és a harmadikban, s a
250 000 Ft pénzbüntetés mellé kiszabott 2 év
fegyházbüntetést, utóbbit egyúttal 3 évre
mindjárt fel is függesztette…
Lupis
József „kisiparos” mesterkedéseitôl elindulva, dilettánsok
irányította brókercégecskék üzelmein
át az utóbbi évek nagy „dominódôléseit”
tekintem át az alábbi írásban. Teljes esetkatalógusra
semmiképp sem törekszem, néhány közös
vonást azonban mindenképpen könnyen felfedezhetünk
az alábbi ügyekben. Hogy elöljáróban csak
néhányat említsünk: a brókercégek
nem vezették rendesen a nyilvántartásokat (szándékosan
vagy hozzá nem értésbôl vagy a technikai-szellemi
háttér hiányosságaiból fakadóan
– a kárt szenvedett ügyfél számára édesmindegy),
eljátszották az ügyfelek letétjeként általuk
kezelt pénzt és értékpapírokat, végeredményben
pedig – ahogy mondani szokták – a lovak közé hajították
a gyeplôt, és úsztak az árral (meg az apállyal).
Óhatatlanul
felvetôdik az Állami Pénz- és Tôkepiaci
Felügyelet felelôssége: szívesen áttekintettem
volna a felügyelet eddigi vizsgálataiból levont következtetéseit
(ha vannak ilyenek), de többszöri megkeresésem ellenére
a nem csekély létszámú szervezetben nem akadt
ember, aki hajlandó lett volna segítséget nyújtani
a munkámban, vagy akárcsak valamilyen válaszra méltatni.
Nagy segítséget kaptam viszont a Budapesti Értéktôzsde
Titkárságától, a Kereskedési Szabályzatot
és a Tagi Szabályzatot, amelybôl árnyalt kép
nyerhetô arról, hogy milyen eszközök (például
szankciók) állnak a tôzsde rendelkezésére
a rend fenntartására és a piac prudens mûködéséhez
szükséges szabályok betartatására. A befektetôvédelem
aktuális helyzetének jellemzéséhez kiváló
forrásként szolgált a Befektetôvédelmi
Alap (Beva), ahol igazi mûhelymunka folyik: a gárda (élén
vezetôjével, dr. Farkas Péterrel, aki személyes
konzultációval volt segítségemre) felismerte,
hogy nincs a világon az a befektetôvédelem, mely képes
lenne kompenzálni a nem megfelelô módon és hatékonysággal
szabályozott és ellenôrzött (azaz felügyelt)
értékpapír-piaci szolgáltatók által
okozott károkat, aránytalan és elviselhetetlen terhet
róva a tisztességesen mûködô brókercégekre.
A kezdetek
A Lupis
Brókerház Rt. 1991. január 1-jétôl, az
Elsô Amerikai–Magyar Értékpapír-kereskedelmi
Rt. jogutódjaként, 125,1 M Ft jegyzett tôkével
kezdte meg mûködését. Az átalakulóban
lévô pénzpiac ingoványain lavírozó
brókercég azonban – karöltve az 1992-ben megroggyant
Ybl Bankkal és a Gyomaendrôdi Vállalkozói Takarékszövetkezettel
– 1993 decemberében már csak 0,22 százalékos
likviditási rátával „büszkélkedhetett”,
amikor is 2,7 Mrd Ft rövid távú kötelezettséggel
szemben már csak mintegy 609 M Ft-nyi forgóeszközt tudott
felmutatni, a mérleg pedig több száz milliós
veszteségrôl árulkodott. Mit tesz ilyenkor a leleményes
brókerház-tulajdonos? Az ügyész szerint csupán
annyit, hogy – az éppen esedékes tartozásainak rendezésére
– határidôs értékpapír-ügyleteket
(ún. repókat) kötögetett, amelyhez a „rávalót”,
azaz a hitelt bizonyos költségvetési szervezetek, úgy
mint a Magyar Honvédség, a MÁV, az Országos
Közoktatási Intézet és különbözô
vállalatok, az Ikarus, New Trend Kft., a Club Tihany által
rendelkezésére bocsátott pénzeszközök
biztosították.
Miután
Lupis már a kamatokat sem tudta fizetni, 1994. június 21-én
csôdegyezséget ajánlott hitelezôinek, akiknek
ekkorra már circa 3,15 Mrd Ft-tal tartozott. Az ügyész
elôterjesztése szerint a vádlott sikkasztás
bûntettét követte el, mégpedig oly módon,
hogy egy 419,72 M Ft névértékû, az Országos
Társadalombiztosítási Fôigazgatóság
(OTF) tulajdonában álló s a brókernél
letétbe helyezett államkötvénypakettet 1993 novemberében
sajátjaként eladta az OTP-nek, hogy némi készpénzhez
jusson, s hitelezôi szívét lágyítsa.
Mindezek tetejében még „házi készítésû”
(azaz: hamis) letéti igazolásokkal manipulálva különbözô
szerzôdéseket kötött.
Az
ügyész, dr. Misi Mária börtönbüntetés
kiszabását, vagyonelkobzást és a perköltségek
viselését kérte a vádlottra. Az ügyvéd,
dr. Orosz Balázs azonban ezt nem hagyta annyiban, s a vádpontok
kissé nyakatekert cáfolatába kezdett, miszerint:
1.
A fizetésképtelenség nem feltétele, hanem eredménye
a csôdbûntettnek, hisz maga a csôd olyan fizetési
moratórium, melynek révén a fizetésképtelenség
bekövetkezése elkerülhetô, ily módon a fizetésképtelenség
léte nem elégséges a csôdbûntett igazolásához,
nem is szükséges, s azt hovatovább bármilyen
– likviditási gondoktól nem érintett – társaság
is elkövetheti.
2.
A sikkasztás bûntette azért nem valósulhat meg,
mert az OTF által tulajdonolt értékpapírok
összevont címletben pihentek a BÉT értéktárában,
majd pedig a KELER-ben, azok soha nem kerültek a brókerház
birtokába, azaz nem felelnek meg a „dolog” Ptk.-beli fogalmának.
Ha viszont nincs dolog, azt megôrzésre nem vehették
át, azaz nem jöhetett létre érvényesen
a letéti szerzôdés sem, s nem is volt min elkövetni
a bûntettet. Orosz doktor szerint „nem létezett olyan letéti
jog, mellyel Lupis József jogellenes manipulációt
végezhetett volna”.
3.
Vádlott és védôje bûnbánóan
elismerte a magánokirat-hamisítást és a vádlott
tevékeny megbánást tanúsított, melynek
enyhítô körülményként történô
figyelembevételét, s a másik két vádpont
elegáns elejtését kérte az ügyvéd
a T. Bíróságtól.
Az
ítélet végül is, mint említettem, enyhe,
inkább csak figyelmeztetô jellegû volt. A bíróság
az indoklásban kifejtette, hogy a vádlott nem követte
el a csôdbûntettet, mivel a hitelezôk érdekeit
látnivalóan nem akarta veszélyeztetni, amit az is
alátámaszt, hogy önbejelentését csupán
a Belügyminisztérium feljelentése elôzte meg.
A bíróság véleménye szerint a bróker
„túlzottan kockázatosnak tûnô manôverei
megmaradtak a józanság határain belül”. Megállapította
továbbá, hogy az összevont címletû értékpapír
igenis megtestesíti a hozzá kapcsolódó jogokat
és kötelezettségeket, és lehet bizony az is az
elkövetés tárgya, miként a bróker a tulajdonos
beleegyezése és tudta nélkül fedezetként
a rábízott dolog felett sajátjaként rendelkezett.
Az ítélettel azonban sem a vád, sem a védelem
nem volt elégedett, s mindketten fellebbeztek. (A másodfok
már szigorúbb büntetést hozott, ami az egységes
joggyakorlat hiányát mutatja.)
A Lupis-ügyben
a jól behatárolható tulajdonosi struktúra,
az egyszemélyi vezetés viszonylag jól meghatározta
a felelôsségre vonhatóság határait is.
Az okozott veszteség, bár nem volt csekély, csak egy
zártabb „klubot” érintett, felháborodott kisbefektetôk
hada ekkoriban még nem ostromolta az egyébként eleinte
tisztességes hírnévnek örvendô Lupis brókerháza
táját.
*
Az Allied
Investment Rt. botránya 1998. február 20-án, 2 évvel
a Lupis-ügy kezdete után robbant ki: a BÉT titkárságvezetôje,
Pacsi Zoltán felfüggesztette az Allied Investment Értékpapír-kereskedelmi
és Tanácsadó Rt. kereskedési jogát,
azaz kitiltották a tôzsde valamennyi szekciójából,
mivel nem jelentette be tulajdonosváltozását, továbbá
készfizetô kezességet vállalt alaptôkéjének
száz százalékára, miközben az 1997. évi
fôkönyvi adatait sem véglegesítették még
1998. február elejéig. Ekkor ugyanis már az új
Épt. (1996. évi CXI. törvény) vezényli
a tôkepiaci szereplôket, amely elôírja, hogy a
befektetési szolgáltató a szerzôdéseirôl
egységes, idôrendi nyilvántartást köteles
vezetni, ennek tartalmaznia kell az ügyfél nevét, a
szerzôdés tartalmát, a beérkezés és
a teljesítés (megszûnés) módját
és idejét. Az Állami Pénz- és Tôkepiaci
Felügyelet (ÁPTF) utóellenôrzést kezdett
a brókercég összes termeiben, s viszonylag hamar kiderítette
például, hogy egy bizonyos vitatott – a Generálbróker
Rt. KELER-számláján befagyasztott – részvénycsomag
jogos tulajdonosa nem az Allied Investment, hanem Bôcs község
önkormányzata (aki ugyan korábban tulajdonosa is volt
az utóbbi brókercégnek, mindaddig, míg el nem
adta a delaware-i bejegyzésû Dar and Ko cégnek).
A felügyelet
egyébként némiképp következetlennek bizonyult,
mivel az említett értékpapíroknak a KELER-nél
történô befagyasztását nem, a határozat
feloldását viszont megjelentette a Magyar Tôkepiacban,
az ÁPTF hivatalos lapjában, s a felemás nyilvánosság
„kabátlopási ügybe” keverte az egyébként
vétlen Generálbrókert is.
A felügyelet
1998. február 20-i hatállyal végül felfüggesztette
az Allied Investment Rt. KELER Rt.-nél vezetett számlái
feletti rendelkezési jogát, 1998. február 23-i hatállyal
pedig a befektetési szolgáltatási tevékenységének
végzését is, és felügyeleti biztost rendelt
ki a céghez. A 8 fiókkal rendelkezô Allied megroppanása
a felügyeleti biztos felmérése szerint 1823 ügyfelet,
többségükben magánszemélyeket – érintett
érzékenyen, mintegy 1,6 Mrd Ft befektetési értékben.
A szívszorító bizonytalanságban az érintetteknek
némi reménysugárt csak a már létrehozott
Befektetôvédelmi Alap garanciájának igénybevétele
nyújtott, amelynek az Allied Investment Rt. 1997. szeptember 13-tól
a tagja volt.
A kártalanítási
eljárás el is kezdôdött, és – a Beva jelentése
szerint – 234 befektetô részére összesen 102 607
117 Ft kártalanítás került kifizetésre,
az 1 M Ft/befektetô összeghatárt is figyelembe véve.
A Beva 103 igény elutasításáról döntött.
*
A CB
Bróker Rt.-rôl 1998. június 19-én – egy egyébként
derûs pénteki napon – rövid hír jelent meg a napilapokban:
a kiterjedt vidéki ügyfélhálózat (szegedi
székhely, 10 más vidéki városban iroda, kb.
10 000 ügyfél, 6 Mrd Ft-os állomány) és
intenzív reklámtevékenység révén
a legnagyobbnak számító független vidéki
brókercég nyilvántartási szabálytalanságok
miatt felügyeleti korlátozással sújtatott, s
a káosz kibogozásáig új ügyfelektôl
megbízásokat nem fogadhat el. A brókercég azonnal
beszüntette „áldásos” tevékenységét,
s közhírré tette, hogy önkorlátozással
él, és a helyzete tisztázódásáig
a régi ügyfelektôl sem vesz föl megbízásokat,
sôt az élô megbízások teljesítését
is felfüggeszti, kizárólag a transzfermegbízásokat
fogadja (igaz, egyidejûleg a transzferdíjat az ötszörösére
emelve). Az ügyfelekhez hasonló mértékû
tájékozatlanságban szenvedô vidéki ügyfélszolgálati
munkatársak felvették ugyan a transzfermegbízásokat
– hôsiesen állva a rohamot –, ám a teljesülési
idôt firtató kérdésekre már csak a kezüket
tudták széttárni, s holmi felügyeleti biztos
eljövetelérôl rebegtek.
A felügyeleti
biztos Déri Viktor, a CIB Bróker Rt. volt vezérigazgatója
személyében hamarosan meg is jelent a szegedi központban
(a „végek” tehát továbbra is felügyelet nélkül
maradtak), s minimum 3 hétre, de maximálisan is hetekben
mérhetôre taksálta azt az idôt, amikorra „képbe
kerül”, és az ügyfelek hozzájuthatnak a CB-nél
lévô értékeikhez, bár az ez idô
alatt lejáró kincstárjegyek kamatozása „természetesen”
nem hosszabbodik meg, vagyis az ügyfelek veszteségeként
jelentkezik.
A CB
Bróker az ügyfelek valamennyi értékpapírját,
az elôírások és a kiadott letéti igazolások
tanúsága szerint is, letétként vette át
(illetve beszerzés után ki sem adta azokat fizikai valójukban)
és helyezte el a KELER Rt-nél vezetett értékpapírszámláján.
A Polgári Törvénykönyv 462. § (1) bekezdés
szerint a „letéti szerzôdés alapján a letéteményes
köteles a letevô által rábízott dolgot
idôlegesen megôrizni”. A Ptk. 463. § (2) bekezdés
szerint továbbá „a letéteményes a jogosan igénybe
vett harmadik személy magatartásáért úgy
felel, mintha a dolgot ô maga ôrizte volna”, és a 466.
§ (1) bekezdés szerint „a letevô a dolgot bármikor
visszakövetelheti”. Vagyis az ügyfelek értékpapírjai
soha nem kerültek a brókercég tulajdonába, és
ebbôl sok más következtetés mellett az is adódik,
hogy ha – bármilyen a mûködésével összefüggô
okból – nem tudta az ügyfeleknek a lejárat pillanatában,
vagy akkor, amikor ôk kérték – márpedig a rossz
hírek hallatán azonnal kérték – kiadni, köteles
lett volna azok után legalábbis kamatfizetési kötelezettséget
vállalni.
Csak
1999. január 1-je óta köteles a KELER a befektetési
szolgáltató és annak ügyfeleit megilletô
befektetési eszközöket és pénzeszközöket
– külön jogszabályban elôírt módon
– elkülönítve kezelni (Épt. 213. § [6] bekezdés).
A jogszabály egyúttal felhatalmazást ad a kormánynak
arra, hogy rendeletben állapítsa meg a számlák
elkülönített kezelésére, valamint e számlák
feletti rendelkezési jog gyakorlására vonatkozó
szabályokat (Épt. 247. § [1] bekezdés f) pont).
Az elkülönített számlavezetés azonban csak
szükségmegoldás, mert egy jól mûködô
piacon, ahol dominál a megbízhatóság, a brókercég
nyilvántartásán belül minden pillanatban kiválóan
elkülönül a saját vagyon az ügyfélvagyontól,
és remélhetôleg a központi KELER-számla
végösszege megegyezik a kettô összegével.
Nem szabad ugyanis elfeledkeznünk arról, hogy az elkülönített
számlavezetés további költségeket ró
az ügyfelekre.
A problémák
mindazonáltal nem voltak újkeletûek, csupán
a nagyközönség nem értesülhetett róluk.
A brókercég ugyanis nem kellô körültekintéssel
szervezte meg a nyilvántartást, ráadásul –
holott a cég még a tôzsdetagsághoz elegendô
személyi és tárgyi feltételeket sem tudta összehozni,
s így tôzsdei kereskedési joggal sem rendelkezett –
magabiztosan belevágtak kockázatos ügyletekbe is. Ez
törvényt is sért, ha a játékot jóhiszemû
ügyfelek pénzébôl finanszírozzák,
elvileg függetlenül attól, hogy nyernek, avagy veszítenek
rajta, hisz a korábbi nyereségekbôl aligha juttattak
vissza az ügyfeleknek. Pedig az értékpapírtörvény
egyértelmûen kimondja, hogy a befektetési szolgáltató
a rendelkezése alatt álló ügyfélkövetelést
saját maga vagy másik ügyfele érdekében
átmenetileg sem használhatja, és köteles biztosítani,
hogy az ügyfél az értékpapírjáról,
illetve pénzeszközérôl bármikor rendelkezni
tudjon (Épt. 101. § [1] bekezdés).
Az
igazi nagy baj azonban az 1997. év végi tôzsdezuhanás
táján következett be, amikor drasztikusan és
váratlanul zuhantak a részvényárfolyamok, miközben
a CB saját számlára s megannyi ügyfele megbízásából
is nagy összegben játszott a határidôs tôzsdén.
És
persze veszített. A megbízók között – mint
azt egyébként azóta más brókercégek
kapcsán is hallhattuk – voltak olyanok, akik nem töltötték
fel idôben (vagy soha) a határidôs pozíciók
pénzügyi fedezetét, vagy a telefonon leadott megbízás
alapján megvásárolt részvények árát
egyszerûen nem fizették be, látván a további
áresést. A CB pedig nem átallott „átcsoportosítani”
a különféle ügyfélszámlák között,
vagyis egyes ügyféltartozások kiegyenlítésére
más ügyfelek pénzét használta föl,
bízva abban, hogy késôbb visszaadja majd a „kölcsönt”.
A Csongrád
Megyei Rendôrfôkapitányság gazdaságvédelmi
osztálya, Tóth Molnár István alezredes vezénylete
alatt, a vezérigazgató ellen számviteli fegyelem megsértésének
vétsége és sikkasztás bûntettének
alapos gyanúja miatt nyomozást is indított. A nyomozás
szerint alapos volt a gyanú, hogy a brókercég az ügyfelek
pénzének egy részét az alkalmazottak nevére
szóló számlákon helyezte el, s ezzel – a rábízott
pénzzel sajátjaként rendelkezve – megvalósult
a sikkasztás bûncselekménye, legalább mintegy
félmilliárd forint értékben. Az átirányításokat
(transzfereket) egyébként a megemelt díjat befizetôk
értékpapírjai esetében is önkényesen
és esetlegesen teljesítették, s a felügyeleti
biztos megérkezésével végképp – mint
utóbb kiderült, több mint egy évre is akár
– bennragadtak az ügyfélkövetelések.
Mivel
a társaság – szerencsére?! – 1997. szeptember 17.
óta tagja volt a Befektetô-védelmi Alapnak (Beva),
a befektetôknek maradt annyi reményük, hogy ha a vizsgálat
lezárul, akkor 1 M Ft erejéig talán majd csak hozzájuthatnak
elkallódott követeléseikhez. A hosszadalmas és
határozatlan felügyeleti vizsgálat – melynek élén
Déri Viktort követôen még legalább 2 másik
felügyelô is megfordult, egyikük az Alliednél edzôdött
Baronfeind Tamás – alatt a befektetôk semmilyen személyre
szóló tájékoztatást nem kaptak, kizárólag
a sajtóból és egymástól szerezhették
ellentmondó információikat.
Egyebek
mellett azt, hogy a felfüggesztett – s kis idôre rendôrségi
ôrizetbe is került – vezérigazgató, Zádori
Judit volt és maradt a felügyelôbiztos legfôbb
támasza, és a háttérben ô hozta a döntéseket
a transzferek sorrendje és mértéke tekintetében.
Továbbá azt, hogy a felügyelet már 1998 márciusában
is folytatott vizsgálatokat a CB Brókernél, s ugyanazok
a hiányosságok, amelyek késôbb a felfüggesztéshez
vezettek, már akkor is fellelhetôek voltak, méghozzá
hasonló nagyságrendben. De akkor miért nem elôbb
történt meg a felfüggesztés?
A történet
különben viszonylag jól (?) végzôdött,
mivel a Befektetôvédelmi Alap – miután a pénzügyi
fedezetet nehezen bár, de elôteremtette – valóban helytállt
az ügyfelekkel szemben a törvényi mértékben
(1 M Ft). Már-már szinte „szerencsésnek” mondhatók
a CB Bróker póruljárt ügyfelei, mert az ô
brókerük még a nagy dömping, a nagy dominódôlés
elôtt ment tönkre, s így a Bevának meg nem volt
teljesen kiürülve a kasszája. Egyet azonban egészen
biztosan megtanulhattak. Hiába mondja ki az értékpapírtörvény
mindjárt az elsô fejezetében, hogy „a törvény
célja, hogy minden, a hatálya alá tartozó személy
az e törvényben meghatározott jogait és kötelezettségeit
jóhiszemûen, az ilyen személytôl elvárható
gondossággal eljárva… a befektetôk érdekeinek
megóvásával gyakorolja”, senki sincs biztosítva
afelôl, hogy ez valóban így is történik.
Több garanciát jelentene, ha a büntetô törvénykönyv
(1978. évi IV. tv. – Btk.) kiegészülne egy olyan passzussal,
ami szigorúan tiltaná és büntetôjogi szankciókkal
sújtaná a nem saját vagyonba tartozó értékek,
például befektetôi letét összeolvasztását
a saját vagyonnal, ami bármelyik pillanatban (nem csak csôd
esetén) azt a látszatot keltheti, hogy a társaság
hitelezôi arra is éppúgy igényt tarthatnának.
árnyalni lehetne a csôdtörvényt (1991. IL. tv.)
is ennek szellemében, hiszen a 4. § (2) bekezdése például
azt mondja, hogy „a gazdálkodó szervezet vagyona a tulajdonában
(kezelésében) levô vagyon”. NB. a letét éppen
a befektetési szolgáltató kezelésében
lévô, mások tulajdonába tartozó vagyonnak
tekinthetô.
Dôl
a dominó
Sajnos
a folyamat ezzel nem állt meg. Az 1998 ôszén bekövetkezett
(újabb) tôzsdekrach, a részvényárfolyamok
zuhanása kapcsán még inkább felszínre
kerültek a hazai brókerágazat gyöngeségei.
Felügyeleti intervenciók, tevékenységi engedélyek
felfüggesztése, milliárdos ügyféleszközök
veszélyeztetettsége, a nyomozóhatóság
kénytelen fellépése, spekulánsok tömeges
bukása – tipikus hírré vált. Az 1998-as év
termése volt többek között a Hofmann-Schneider, a
LaSalle és a Globex Brókerház bukása.
*
A Hofmann-Schneider
Értékpapír Rt. ügyvezetôje 1998 tavaszán
„elpanaszolta” a felügyeletnek, hogy keresi bár, de nem találja
a társaság igazgatóságának elnökét,
a tulajdonos Herbert Wernert (az illetôt közben április
11-én Bécsben vizsgálati fogságba, majd késôbb
házi ôrizet alá helyezték, s hûtlen kezelés
és csalás vádjával vizsgálatot indítottak
ellene, mivel bécsi illetôségû értékpapírcége
megrogyott): az ÁPTF erre azonnal két felügyeleti biztost
is kirendelt a céghez, majd befektetési szolgáltatói
tevékenységét 1999. január 20-ig felfüggesztették.
A határozat indoklásából kiderül, hogy
a felügyelet a cég saját kérelmére rendelt
ki felügyeleti biztosokat, mivel a társaság egyszemélyi
tulajdonosa – és egyben igazgatóságának elnöke
– egy külföldi természetes személy „tevékenysége
ellátásában tartósan akadályoztatva
volt”.
A felügyelet
engedélyezte a Bre-Wor Observer Brókerház Értékpapír-kereskedô
és Tanácsadó Rt. részére a befektetési
vállalkozásban történô 100 százalékos
tulajdonszerzést és a szerzôdéses kötelezettségek
átvállalását, s az összeolvadás
bejegyzése és a névváltoztatás folyamatban
van.
*
A LaSalle
Értékpapír Rt.-hez 1998. szeptember 8-án rendelt
ki biztost a felügyelet, s azonnal felfüggesztette tevékenységét,
kezdeményezte a vezérigazgató felmentését.
Az indoklás szerint a brókerház kétes származékos
ügyleteket kötött, más ügyfeleinek eszközeihez
nyúlt, és az elszenvedett veszteségek miatt reális
közelségbe került annak a veszélye, hogy az ügyfelekkel
szemben fennálló kötelezettségeinek nem tud majd
eleget tenni. Ezen kívül a nyitott határidôs pozíciókhoz
szükséges elszámolóházi fedezetet nem
tudta ügyfeleitôl maradéktalanul beszedni (az ügyfelek
egy része elszökött a veszteség elôl).
A LaSalle
egyik közismert partnere, a Graboplast Rt. kb. kétmilliárd
Ft-nyi értékpapírral „ragadt be” a mindössze
104 M Ft-os tôkéjû – ám milliárdos vagyonokat
kezelô – brókercéghez. (A kétmilliárd
a vegyipari vállalat akvizícióira volt félretéve,
állampapírok képében vagyonkezelés céljából
adták át a LaSalle-nak, az értékpapírok
azonban a brókercégnél eltûntek-elúsztak,
megtépázva ezzel a Graboplast-részvények tôzsdei
renoméját is.)
A többnyire
szóban kötött szerzôdésekbôl (holott
az Épt. 71. § [1] bekezdés szerint: „A befektetési
szolgáltató által kötött szerzôdést
a befektetési szolgáltató üzletszabályzata
által elôírt módon írásba kell
foglalni”) csak lassan rajzolódott ki az ügyfélmegbízások
és -követelések tényleges állománya.
A gyorsan súlyosbodó helyzetet tetézte és a
homályt fokozta a LaSalle Tôzsdeügynöki Rt. (a brókercég
60 százalékos tulajdonosa, árutôzsdetag) tulajdonosának,
Morvay Gábornak az öngyilkossága. Ô és
a társaság tisztségviselôi egyébként
már egy ideje szerettek volna túladni a cégen, s –
úgy tûnt – a vevô is felbukkant egy ciprusi off-shore
cég színeiben, a felügyelet azonban nem adta áldását
az ügyletre, mondván, hogy bár egy off-shore cég
önmagában nem feltétlenül szalonképtelen,
de ügyelniük kell arra, hogy „jó gazdához” kerüljön
a brókercég.
*
A Globex
Brókerház Rt. tevékenységét 1998. szeptember
11-i hatállyal függesztette fel az ÁPTF, miután
a kötvénykibocsátások miatt már hónapok
óta rossz hír övezte a Globex-cégalakulathoz
tartozó brókervállalatot. Az indok: a társaság
számítástechnikai rendszere mûszaki hiba folytán
alkalmatlanná vált ügyfelei eszközeinek nyilvántartására.
A brókerház nem tudott elszámolni továbbá
a kezelésére bízott milliárdos önkormányzati
részvényvagyonokkal, a helyhatósági eszközöket
a Globex-csoport azóta már felszámolás alatt
álló tagjai által kibocsátott papírokba
invesztálta (többek között a felügyelet által
1998 tavaszán az átlagosnál nagyobb kockázatot
hordozónak minôsített Globex-kötvényekbe).
A Globex Holding vezetôi ellen egyébként büntetôügy
van folyamatban.
1999-ben
a újabb ügyek kezdôdtek el és vannak folyamatban,
hiányzó ügyfélpénzekre bukkantak (illetve
nem bukkantak) a Pest-Budánál, erôs csapásokkal
felügyeleti vizsgálat indult a Kereskedelmi és Hitelbank
brókerházánál, felfüggesztették
a Pakett Bróker Rt. tevékenységét, felügyeleti
revizorok szállták meg a Generalbróker Rt. irodáit,
ellenôrzik a Bankár Befektetési Rt.-t és a Postabank
Értékpapír Rt.-t,
s legújabban
a London Bróker felügyeleti biztos irányítása
alá helyezésérôl lehetett hallani, visszaélések
gyanúja miatt.
*
A Pest-Buda
Értékház Rt. felfüggesztését 1999.
február 4-én rendelték el, a 70-80 M Ft-nyi ügyfélkövetelés
pedig július 20-i hatállyal nyilváníttatott
„befagyottnak”, de a Beva kaszszájának kongó üressége
miatt az ügyfelek legkorábban jövôre juthatnak az
értékpapírtörvényben egyébként
garantált (kb. 45 M Ft) pénzükhöz. A felügyeletnek
a vizsgálat során legalább annyiban „szerencséje
volt”, hogy a brókercég vezetôje késznek mutatkozott
az együttmûködésre, a társaság nyilvántartásai
áttekinthetôek voltak, az ügyfélbefektetések
nagyobbik része pedig elôkerült. A Pest-Buda klientúráját
és befektetéseiket, a cég egyes vagyontárgyait,
néhány munkatársát és szegedi fiókjának
bérleti jogát a Dunaholding Brókerház Rt. már
át is vette ez év áprilisában.
A London
Bróker Rt.-t 1999. augusztus 26-tól irányítja
felügyeleti biztos. A felügyelet ellenôrei helyszíni
vizsgálataik során megállapították:
a cég nyilvántartási rendszerének problémái
miatt bizonytalan, hogy maradéktalanul kielégíthetôek-e
az ügyfelek igényei. A társaságnak kb. 8-10 ezer
ügyfele egyelôre csak annyit tudhat, hogy a felfüggesztés
és a felügyeleti biztos mandátuma szeptember 10-ig szól.
Addig a London Bróker nem nyújthat befektetési szolgáltatásokat
és nem rendelkezhet a KELER-számlái felett sem. A
felügyelet szerint van remény a mûködôképesség
helyreállítására: potenciális befektetô
jelentkezett a társaságnál, aki tôkeemeléssel
szeretne részesedést szerezni a cégben. A felügyelet
határozatát szükségképpen BÉT-felfüggesztés
(kereskedési jog szüneteltetése) is követte. A
cégnek ez idô alatt is gondoskodnia kell arról, hogy
a már létezô szerzôdéseket az ügyfelek
felmondhassák. Sajnos a vizsgálatok elôrehaladtával
visszaélések gyanúja is fölvetôdött,
a brókercégtôl kifelé irányuló
átutalások megnövekedett száma és nagyságrendje
miatt.
Kötvényanomáliák
Bár
a kötvény maga is az értékpapírtörvény
hatálya alá tartozó instrumentum, ám az általa
megtestesített alapjogviszony nem dologra vonatkozó tulajdonjog,
mint például a közraktárjegy esetén, nem
is tagsági viszonyból eredô jogosultság, mint
a részvénynél, hanem pénzkövetelés
– vagyis a befektetni vágyó kölcsönadja pénzét
a kötvénykibocsátónak, s cserébe kap egy
(vagy több) darab papírt, meg egy ígéretet, azaz
a kibocsátó (adós) feltétlen és egyoldalú
kötelezettségvállalását arra vonatkozóan,
hogy a kötvényben megjelölt pénzösszeget,
továbbá a pénzösszegnek elôre meghatározott
kamatát vagy egyéb járulékait, és/vagy
az általa vállalt esetleges szolgáltatásokat
a kötvény mindenkori tulajdonosának vagy birtokosának
(a hitelezônek) a kötvényben megjelölt idôben
és módon megfizeti, illetôleg teljesíti.
Kötvényt
kibocsáthat bármilyen gazdálkodó szervezet,
amely (vagy jogelôdje) legalább egy teljes naptári
éve mûködik, és amelynek a felügyelet ezen
szándékát az összes törvényes elôírás
figyelembevételével hivatalosan jóváhagyta.
Ez
az eszköz a befektetôk körében is népszerûségre
tett szert a rendszerváltás utáni években,
mivel a kibocsátók általában a banki kamatoknál
valamivel kedvezôbb hozamot (vagy speciális szolgáltatást
– például telefonkötvény) ígértek,
s azóta persze néhányan közülük nem
kevés veszteséget is okoztak a nekik hitelt nyújtóknak.
Az egyes kibocsátók csôdje idején a hitelezôknek
még azzal a ténnyel is szembesülniük kellett, hogy
alapesetben a kötvény a kibocsátó ún.
nem biztosított tartozása, azaz a felszámolási
eljárásban a követelés az „egyéb hitelezôi
követelések” közé – f) pont alá – rangsorol.
Magyarul az általában igen költséges felszámolási
eljárás után még fennmaradó likvid eszközök
szétosztásának sorrendjében a kötvénytulajdonosok
nem foglalnak el kifejezetten elônyös pozíciót.
A WVM
Lízing és Pénzügyi Rt. 1996 januárjában
ment csôdbe: maguk a cégvezetô-tulajdonosok kezdeményezték
a felszámolást, a közgyûléssel január
19-én kimondatták az rt. jogutód nélküli
megszûnését, menedéket nyerve ezáltal
a hitelezôk rohama elôl. (A csôdtörvény 1991.
évi hatálybalépése óta sok esetben tapasztalható
jelenség, hogy a felelôsök ekként mossák
kezeiket, s ruházzák át a felelôsséget
a csôdbiztosokra és felszámolókra.) Hosszas
jogi huzavona kezdôdött annak kiderítésére,
hogy ki és hogyan – szándékosan vagy véletlenül
– futtatta zátonyra a céget, és hogy a WVM-kötvények
vásárlóival szemben kinek kell(ene) helytállnia.
A hitelezôk
körében nemcsak az együttesen több mint 3 Mrd Ft-tal
bennragadt több ezer (kb. 6500) kötvénytulajdonost találjuk,
hanem kb. 2,3 Mrd Ft után futó nagybankokat, az adó-
és vámhivatalt, valamint a tb-t is.
A hitelezôk
kielégítése az elsô perctôl fogva bizonytalannak
látszott, bár az állami hitelezôk és
a bankok eleinte lényegesen jobb kilátásokkal bírtak,
mivel a köztartozások elôkelô helyen állnak
a kielégítési sorrendben, a bankok pedig olyan szerzôdéseket
kötöttek, hogy a társaság nem fizetése esetén
ôket illetik a társasághoz befolyó lízingdíjak
(bár ezen szerzôdések érvényességét
a felszámoló vitatta, és igazáért perbe
is szállt velük).
Hogyan
fordulhatott elô, hogy a felügyelet, a hitelezôk és
a nagyközönség szeme láttára ilyen rövid
idô alatt (1993-ban még azt nyilatkozta az rt. ügyvezetô
alelnöke, Keresztúry Ferenc, hogy az „unokáiknak csinálják
a céget”) saját tôkéjének nyolcszorosáig
eladósodott? Ez rejtély, hiszen az értékpapírtörvény
elôírásai alapján a felügyeletnek – épp
a befektetôk biztonsága érdekében – folyamatosan
ellenôriznie kellett volna az akkori nyilvános kötvénypiac
egyik fôszereplôjévé lett lízingcéget.
Ennek ellenére a társaság egészen 1995 júniusáig
bocsáthatott ki vonzó kamatozású kötvényeket,
miközben a lízingszakmában már régen rebesgették,
hogy bajban van a társaság. Ehhez képest csak a felszámolási
eljárás során derült ki, hogy a társaság
értékesíthetô eszközeibôl a tartozások
apró töredékére szolgáló fedezet
folyhatott volna csak be – már ha a felszámolási költségektôl
el is tekintenénk, amitôl persze a felszámoló
Reorg Rt. nyilván nem óhajtott eltekinteni.
A kötvénytulajdonosok
egyetlen reménysége ekkor egy a Fôvárosi Bíróságon
folyó polgári peres eljárás maradt, amelyet
a felügyelet kezdeményezett egyetemlegesen a WVM és
az annak kötvényeit forgalmazó két brókercéggel,
a City Bróker Kft.-vel és a Magyar Hitel Bank Rt. (MHB) érdekeltségébe
tartozó Talentum Rt.-vel szemben – a kötvénytulajdonosok
pedig „felperesi beavatkozóként” csatlakoztak –, mivel a
forgalmazó az értékpapírtörvény
alapján a kötvénykibocsátóval együtt
felel azért, hogy az utóbbi által kiadott kibocsátási
tájékoztató adatai megfeleljenek a valóságnak.
Ha a befektetôk megtévesztése bizonyítást
nyer, az ügyfeleknek kártérítés jár,
akár a Talentum mögött álló MHB Rt. (késôbb
jogutódja, az ABN Amro Magyar Bank Rt.) zsebébôl is,
persze csak a jogalap megállapítása után külön
indítandó kártérítési perek jogerôs
kimenetelétôl függôen. Mármint ha a befektetôknek
sikerül még azt is bizonyítani, hogy kifejezetten a
félrevezetô tájékoztató hatására
vásároltak WVM-kötvényeket.
Persze
a brókercégek védôi azonnal arra hivatkoztak,
hogy a WVM mérlegadatait bejegyzett könyvszakértô
hitelesítette, így azok valódiságában
a brókercégeknek nem volt okuk kételkedni, s jóhiszemûen
vettek részt a kötvények forgalmazásában,
azt pedig nem írta elô számukra az értékpapírtörvény
pontosan, hogy mit és milyen mélységben kellett volna
vizsgálniuk, illetve mit kellett volna észrevenniük
az adatok pontosságát illetôen. Ez azonban nem változtat
azon, hogy felelôsségük ún. objektív felelôsség,
ami alól a polgári törvénykönyv szerint
nincs kibúvó.
A Fôvárosi
Bíróság széles körû bizonyítási
eljárást folytatott le annak megállapítására,
hogy a WVM kötvénykibocsátási tájékoztatói
a valóságosnál kedvezôbb színben tüntették-e
fel a cég pénzügyi és vagyoni helyzetét
vagy sem. Ezek közül volt olyan, mely egyenesen azt állapította
meg, hogy az 1992–1994. évi (3 év) mérlegekben a cég
nyereséget mutatott ki, holott valójában mindhárom
évben veszteséges volt. Ezt többek között
az amortizáció manipulálásával érték
el, s így eszközeiket a valóságosnál értékesebbnek
tüntették fel, továbbá a tulajdonos cégek
közötti belsô (fiktív) számlázások
útján. 1995-ben aztán végképp katasztrofális
helyzetbe került a cég könyvelése, egyes kulcsemberek
távozása miatt.
A pénzügyi
egyensúly pedig tovább romlott, melynek fô oka a rádiótelefon
lízing üzletágban felhalmozódott kinnlévôségekben
keresendô.
Az
elsôfokú bíróság 1998. május 29-én
kelt ítéletében megállapította, hogy
a per tárgyát képezô, a WVM által kibocsátott
kötvényekre létrejött szerzôdések
érvénytelenek. Félrevezetôek voltak a tájékoztatók
többek között a tulajdonosi struktúra bemutatását
tekintve (nem szóltak a vezetô tisztségviselôk
Dr. S. Kft. révén gyakorolt közvetett tulajdonlásáról),
egyes tájékoztatók a cégjegyzéki adatokkal
nem megegyezô tôkeadatokat tartalmaztak, nem valósan
tüntették fel a mérleg- és eredménykimutatási
sémát, nem jelezték a bankhiteleket biztosító
mellékkötelezettségeket és lejárataikat,
megtévesztôek voltak az ügyfélelbírálási
rendszer tekintetében, nem hívták fel a figyelmet
a kockázati tényezôk között a kétes
követelések összegére, nem jelent meg a tájékoztatókban
az 1993. évi mérleghez fûzött korlátozó
könyvvizsgálói záradék, nem említették
a 450 MHz-es rádiótelefonok vonatkozásában
bekövetkezett folyamatos piacvesztést, valamint azt, hogy 1995
elsô negyedévében gazdaságilag alá nem
támasztható, kockázatos befektetések történtek.
Így aztán a WVM Lízing Rt. megszegte a valóságnak
megfelelô gazdasági, pénzügyi helyzetének
érdemi megítélésére vonatkozó
tájékoztatási kötelezettséget.
Másodfokon
az ügy 1998 nyarán a Legfelsôbb Bíróságon
folytatódott, s a kötvénytulajdonosok két érdekképviseleti
egyesülete is beavatkozott, valamint az alperesek mellett is voltak
magánszemély beavatkozók. A per tárgyát
képezte 5 (öt) sorozat 1996-ban kibocsátott kötvény
kibocsátási tájékoztatója. A felügyelet
(I. r. felperes) szerint az Épt. lex specialis, ezért nem
a Ptk. szabályai szerint kell megállapítani, hogy
a tájékoztatók félrevezetôek voltak-e,
mivel ez objektív fogalom, független a kötvényjegyzôk
aktuális tudattartalmától. A WVM szisztematikusan
elhallgatta, eltitkolta mindazokat a reá nézve kedvezôtlen,
súlyosan terhelô tényeket, információkat,
amelyekrôl a menedzsment tudott.
A jogerôs
ítélet végül 1999. június 14-én
megszületett, s kimondta, hogy az elsô fokú bíróság
a tényállást helyesen és alaposan tárta
fel, és az abból levont jogi következtetése érdemét
tekintve helytálló, azaz a kötvényekhez kötôdô
szerzôdések valóban érvénytelenek, mivel
az értékpapírok kibocsátási tájékoztatói
– objektíve – félrevezetô információkat
tartalmaztak a lízingcég pénzügyi-gazdasági
állapotáról. A döntés lehetôvé
teszi, hogy a kötvénytulajdonosoknak ne egyenként kelljen
bizonyítaniuk a tájékoztatók félrevezetô
jellegét. Az Épt. 152. § (1) bekezdése szerint
ugyanis az érvénytelenség megállapítása
esetén az ítélet hatálya a félrevezetô
tájékoztatással érintett valamenyi szerzôdésre
kiterjed. Érvénytelenség esetén viszont „a
szerzôdéskötés elôtt fennállott helyzetet
kell visszaállítani” (Ptk. 237. § [1] bekezdés),
és „aki az érvénytelen szerzôdés fennállásában
jóhiszemûen bízott, ...kárának megtérítését
követelheti” (Ptk. 238. § [2] bekezdés). A megállapítási
per által kimondott érvénytelenség tehát
– az Épt. háttérszabályaként szolgáló
Ptk.-ból levezethetôen – megalapozza a kártérítési
igények külön eljárásokban való elbírálását.
A jogalap
tehát a kártérítési perek folytatásához
és újabbak indításához megvan, de a
WVM-kötvényesek pénzhezjutási esélye változatlanul
csekély. Legalábbis a felszámolás során
felszabaduló eszközökbôl vagy a forgalmazók
soványka alaptôkéjébôl aligha jut nekik
túl sok. Elhúzódó pereskedésre lehet
számítani, ugyanis a kötvényesek perbe hívták
az ABN Amro Bankot is, mivel a bank jogelôdjének, az MHB-nak
közvetlen irányítása alatt állt a Talentum
brókercég, s az akkoriban hatályos társasági
törvény szerint „az irányító társaság
a közvetlenül az irányítása alatt lévô
részvénytársaság tartozásaiért
korlátlanul felel” (1988. évi VI. tv., 328. § [2] bekezdés).
A WVM kötvényeit a Talentum brókercégnél
megvásároló kötvénytulajdonosoknak eszerint
igenis lehet keresnivalójuk az ABN Amro Bankkal szemben. Végsô
soron pedig akár a felügyelet is megtámadható,
hiszen minden esetben ô hagyta jóvá az immár
jogerôsen is megtévesztônek ítélt tájékoztatók
közzétételét.
A felügyelet
akár mulasztásos jogsértéssel is vádolható,
mivel az értékpapírtörvény elôírja,
hogy ellenôrizni köteles, hogy az értékpapír
forgalomba hozatala megfelel-e a jogszabályoknak és a befektetôk
biztonságának (Épt. 128. § [1] bekezdés).
Lehetôsége lett volna továbbá arra, hogy a befektetôk
érdekét veszélyeztetô magatartás esetén
az értékpapír forgalmazását felfüggessze.
Ha
a kártérítést követelôk pert nyernek,
azt mindenképpen az államkassza bánja, mivel az ABN
Amro Bank
(a
holland anyabank) már az MHB megvásárlásakor
lealkudta a magyar államtól a kérdéses perértéket,
legalábbis nagyságrendileg. Az LB-ítéletnek
ezen túlmenôen precedensértéke lehetne a további
ügyekben, például a Reallízing-kötvények
esetében.
*
A Reallízing
96 és Reallízing 2000 kötvényeket két
külön cég bocsátotta ki, közös bennük
azonban az, hogy a forgalmazó Realbróker Kft. mindkét
kötvényre folyamatos visszavásárlási és
újraforgalmazási kötelezettséget vállalt,
igaz, a kibocsátókkal kötött forgalmazási
szerzôdések alapján, azok hasonló tartalmú
háttér-kötelezettségvállalása mellett.
A kötvények visszaváltása 1998 júliusa
óta azonban szünetel. A forgalmazás önkényes
felfüggesztése után az ÁPTF felszólította
a Realbrókert, hogy – függetlenül a háttérszerzôdésektôl
– tegyen eleget a kötvényesekkel szemben vállalt kötelezettségének,
és folytassa a forgalmazást (visszaváltást).
A botrány
kipattanása után a visszaváltásért azonnal
sorok kezdtek kígyózni a Realbank-fiókok elôtt
(brókercége tevékenységének a 100 százalékban
tulajdonos anyabank adott otthont, továbbá banki felelôsséget
sugallt a bank emblémája a tájékoztatókon).
A kötvényesek ez esetben – a WVM-tapasztalatok birtokában
– sokkal gyorsabban eljutottak a felügyelet felelôsségének
feszegetéséig: miként engedhette meg például
a 11,6 M Ft törzstôkéjû Reallízing Pénzügyi
Kft.-nek, hogy korlátlan túljegyzést fogadjon el.
Ezen kívül hibáztatják az ÁPTF-et azért,
hogy jóváhagyta a kibocsátási tájékoztatót
(Reallízing 2000), mely nem figyelmeztetett arra, hogy a kötvény
különlegesen kockázatos.
Az
ÁPTF tehetetlenségét részben azzal magyarázta,
hogy a jelenlegi törvények nem tették lehetôvé
számára, hogy a Realbank 1998. évi „megszállásával”
egyidejûleg a pénzintézettel szorosan együttmûködô,
ám annak tulajdonosi körébe nem tartozó cégeket
is ellenôrizhesse (a felügyeletnek, javára írandó,
1998 elején sikerült megakadályoznia, hogy a Realbank-csoport
újabb, több milliárd forintos kötvénycsomagot
bocsásson ki zárt körben. A Diósgyôri Acélmûvek
Rt. és kassai tulajdonosa, a Kelet-szlovákiai Vasmû
jegyezte volna le a kötvényeket, majd a késôbbiekben
azokat – tôkeemelés formájában – realbanki tulajdonrésszé
alakították volna át, így erôsítve
meg legalább papíron a tôkehiányos bankot.)
A Real-csoporthoz
tartozó cégek, hogy elodázzák a veszteségek
leírását, szép hozammal kecsegtetô folyamatos
kötvénykibocsátások révén a lakossággal
akarták finanszíroztatni a deficitet, egymástól
szövevényes tulajdonszerzésekkel és hitelfelvételekkel
forrásokhoz akartak jutni, hogy azokat esetenként egészen
másra használják fel, mint azt a befektetôkkel
elhitették. A jóhiszemû befektetôket a Reallízing
2000 kötvény esetén a Realbank kifejezett garanciája
is kecsegtette.
Egyébként
az üggyel kapcsolatosan a legújabb hír, hogy a kárvallott
befektetôknek elszigetelve kell kitaposniuk a járatlan jogi
utat, mivel a Legfelsôbb Bíróság egyelôre
nem készül jogegységi döntést hozni ügyükben.
Egyetlen remény számukra, hogy a Realbank és a kötvényeket
kibocsátó Real-cégek felszámolásából
nekik is jut majd valamennyi pénz.
A Realbróker
felszámolóbiztosa szerint ugyanis a Realbankot és
a hajdan körülötte mûködô cégeket
csoportként kell kezelni még akkor is, ha a bank nem minden
esetben volt tulajdonosa a kötvényeket kibocsátó
vállalkozásoknak. Ennek megfelelôen a csoport által
vállalt tartozást a cégek együttes vagyonából
kell kifizetni. A zömében idôskorú, megtévesztett
kötvényeseknek egyébként hitelezôi igényük
bejelentésekor további költségekkel kellett szembesülniük,
követelésük egy százalékát kellett
befizetniük a brókercég felszámolójának
kasszájába, hogy egyáltalán nyilvántartásba
vegyék ôket. Emellett persze célszerû lenne a
kibocsátók felszámolásába is bejelentkezniük
hitelezôi igényükkel, folyamatosan, ahogy ezek az eljárások
megindulnak. Ez azonban újabb kiadással jár.
Hasonló
volt egyébként a helyzet az ún. Álomkötvényekkel
is, ahol az Elsô Hazai Faktorház torlódó kötelezettségét
újabb és újabb kötvénykibocsátással
próbálta finanszírozni, hogy a Globex históriáját
ne is említsük.
Ki
mit tehet?
A szaporodó
botrányok láttán egyre többen feszegetik az Állami
Pénz- és Tôkepiaci Felügyelet (ÁPTF) felelôsségét.
Maga a pénzügyminiszter, Járai Zsigmond nyilatkozta
1999. február elején a sajtóban a következôket:
„Ha egyik percrôl a másikra, nem pedig hosszú évek
alatt ment volna tönkre például a Postabank, a Realbank
vagy a Globex Brókerház, kevésbé vetôdne
fel a kérdés, mennyire felelôs mindezért a felügyelet.
Ilyen körülmények között viszont azt gondolom,
nemcsak a törvényekben van a hiba, hanem az ÁPTF magatartásában
is.” Nemcsak a pénzügyminiszter szeretne azonban erôsebb
(nem feltétlenül nagyobb létszámú!) felügyeletet,
hanem feltehetôleg mindazok a betétesek és tôkepiaci
kis- és nagybefektetôk, akik már átélték
vagy tartanak egy jövôbeni krachtól befektetési
szolgáltatójuk háza táján.
A felügyelet
az eljárásai során az Áe. rendelkezései
szerint jár el, határozata ellen közigazgatási
úton jogorvoslatnak nincs helye, csak bírósági
felülvizsgálat lehetséges (Épt. 126. §)
(a maga hosszadalmasságával és költségességével
együtt, de ez nem feltétlenül baj). A befektetési
szolgáltatókat jelentési kötelezettség
terheli a felügyelet felé a tevékenység megkezdésével
és folytatásával, a tulajdonosi viszonyok alakulásával,
a személyi kör változásaival kapcsolatban, a
számviteli fordulópontokon és a pénzügyi
helyzet alakulásáról (Épt. 127. §). (Teljességgel
tehetetlen azonban a felügyelet azokkal a „befektetési szolgáltatókkal”
szemben, akik erre szóló mindennemû engedély
nélkül, önkényesen jelennek meg a piacon, s garázdálkodnak
– és persze nem küldözgetnek holmi jelentéseket
a felügyeletnek. Elôfordul, hogy létezô, engedéllyel
rendelkezô brókercégek tudatos vagy tudatlan közremûködésével
teszik mindezt. Ez történt például a Bull Holding
Befektetési Tanácsadó Kft. esetében, aki a
saját nevében adott megbízásokat a Postabank
Értékpapír Rt.-nek tôzsdei tranzakciók
bizományosi lebonyolítására, s közben
a rávalót ügyfeleitôl szedte be, megtévesztve
ôket a cégnevében szereplô „befektetési
tanácsadó” titulussal. A felügyelet egyetlen eszköze
az engedély nélküli tevékenység puszta
megtiltásán és némi beszedhetetlen bírság
kiszabásán kívül csupán a rendôrségi
feljelentés volt.) A felügyeletnek joga és kötelessége,
hogy az Épt. 128. §-a szerint rendszeresen ellenôrizze
a tôkepiaci szereplôk tevékenységének
törvényességét és a saját szabályzataiknak
való megfelelést. A rendszeresség azonban meglehetôsen
szabadon értelmezhetô, tekintve, hogy az Épt. nem mondja
meg pontosan, mi tekinthetô rendszeresnek. Az ellenôrzés
bekért adatok alapján vagy a helyszíne(ke)n is elvégezhetô,
a megbízólevéllel ellátott személy hivatalos
személynek minôsül (Épt. 129. §), vagyis
elvileg „bármit kérdezhet és bármit megnézhet”.
A szakma
reményei és törekvései szerint hamarosan (talán
még ez évben) sor kerülhet a tôkepiaci szabályozás
olyan kiegészítésére, finomítására,
mely az eddigi – sajnos rövid idô alatt nem kevés – tapasztalat
absztrakciója révén lehetôvé teszi, hogy
a felügyelet egy valóban erôskezû, igazi fegyvertárral
rendelkezô, stabil szakmai rutinnal bíró hatóság
legyen, mely – tekintélyébôl adódóan
– eleve elrettentôleg hat a rakoncátlankodni vágyók
számára, s valóban rendszeres és hatékony
felügyeletet tud megvalósítani a bajok megelôzése
érdekében.
Az
1996. évi CXI. törvény (Épt.) 156. §-ában
úgy rendelkezik, hogy azok a befektetési szolgáltatók,
akik a befektetési szolgáltatási tevékenységek
közül bizományosi tevékenységgel, kereskedelmi
tevékenységgel, portfóliókezeléssel,
a kiegészítô befektetési szolgáltatási
tevékenységek közül értékpapír-letétkezeléssel,
értékpapír letéti ôrzéssel, értékpapírszámla-vezetéssel,
illetve ügyfélszámla-vezetéssel foglalkoznak,
a törvény hatálybalépését (azaz
1997. január 1-jét) követô kilencven napon belül
kötelesek Befektetôvédelmi Alapot létrehozni.
A tôkepiac professzionális szereplôinek köre meglehetôsen
zárt, s az egyes befektetôk kizárólag a befektetési
szolgáltatókon keresztül vehetnek részt a tôkepiaci
folyamatokban, és csak a nekik adott megbízások révén
valósíthatják meg befektetési elképzeléseiket,
ily módon speciális veszélynek, ún. „brókerkockázatnak”
vannak kitéve. Ez abban áll, hogy a befektetônek nem
áll módjában betekinteni és figyelemmel kísérni
vagy különösen kontroll alatt tartani a befektetési
szolgáltató cégszerû (üzemszerû)
mûködését. Ezt a veszélyt felismerve a
fejlett – s nyomukban a fejlôdôben lévô – tôkepiacok
felügyeleti és törvényhozó szervei, köztük
az Európai Unió illetékesei, befektetôvédelmi
alapok létrehozását szorgalmazták, mely – legalábbis
részben – megóvni hivatott a laikus befektetôket azoktól
a kockázatoktól, melyek nem szükségszerû
velejárói ennek az egyébként önmagában
is igen kockázatos terepnek, olyan extra veszély, melyet
a befektetôvel nem ildomos vállaltatni. (Tehát az intézmény
nem a tôkepiaci hullámzások okozta megrázkódtatásoktól
óvja a befektetôt, azt a saját kockázatvállalási
képessége alapján kinek-kinek magának kell
viselnie – mintegy felnôtt módra felelôsséget
vállalva jó és rossz döntéseiért.)
Magyarországon
1997. április 14-én – a befektetôvédelmi rendszerekrôl
szóló EU-direktíva elfogadásával szinte
egy idôben – már létre is jött a Befektetôvédelmi
Alap. A Beva egy jogászdoktor ügyvezetô igazgatása
alatt álló, szerény létszámú
munkaszervezettel (a kezdetekben 10, jelenleg 6 fô), esetenként
külsô szakértôk bevonásával dolgozó
– egyesek szemében máig marginális – szervezet, mely
jogállását tekintve önálló jogi
személy, polgári jogi jellegû, közhatalommal nem
rendelkezô, nem nyereségorientált, független,
a törvény (de csak a törvény) szabályainak
alárendelt, tehát nem önkormányzó és
nem önszabályzó , „sui generis” szervezet, melyet az
állam kötelezése alapján a befektetési
szolgáltatók (a fent felsorolt tevékenységeket
végzôk) hoztak létre, és megszüntetni is
csak egyedi törvényi rendelkezés alapján lehet.
Törvényességi felügyeletét az ÁPTF
látja el, gazdálkodását az Állami Számvevôszék
ellenôrzi. Tagjai nem tulajdonosai a befizetett vagyonnak. A Befektetôvédelmi
Alapot koncepcionális kérdésekben héttagú
igazgatóság irányítja, melynek összetétele
leképezni hivatott a tôkepiac struktúráját.
A Beva elnökét a Pénzügyminisztérium nevezte
ki, alelnökét és tagjait a BÉT, a PM, az MNB,
a KELER és a Bevász (a befeketési szolgáltatók
szakmai érdekképviseleti szerve) delegálta. Az igazgatóság
struktúrája nagyjából leképezi a tôkepiac
professzionális szereplôinek összetételét.
A tagok mandátuma a jövôben alapesetben 3 évig
tart. Az igazgatóság pályázat útján
választotta ki a Beva ügyvezetô igazgatóját,
dr. Farkas Péter személyében, megbízatása
határozatlan idôre szól. A Bevához történô
csatlakozás a már létezô befektetési
vállalkozások számára 1997. év végéig
volt kötelezôen elôírva. Azokkal szemben, akik
ennek nem tettek eleget, 1998-ban a Beva felügyeleti intézkedést
kezdeményezett. A belsô szabályok között
kiemelkedô szerepe van a befagyás során alkalmazandó
eljárás rendjének. Ez a „partitúra” természetesen
a tapasztalatok alapján azóta is folyamatos finomításokon
megy keresztül.
A Beva
megtalálta a befektetôkhöz (különösen
az ún. kisbefektetôkhöz) vezetô utat, bár
elsôsorban az inkább szakmai berkekben forgatott Magyar Tôkepiacban,
az ÁPTF lapjában szokott megnyilatkozni. Az 1998. évi
tevékenységrôl beszámoló jelentésben
a legizgalmasabb fejezet a „Kártalanítási ügyek”:
az 1997. évi tôzsdei megrázkódtatást
követô idôszakban már négy ügyben kezdôdött
el a kártalanítási eljárás, ezek közül
pusztán egyet (Allied Investment Rt.) sikerült az év
végéig be is fejezni, és máris elfogyott a
pénz! A közzétett határidôn belül
a Bevához bejelentett kártalanítási igény
kb. 173 M Ft, az ebbôl ténylegesen kifizetett kártalanítás
kb. 102 M Ft volt.
A Beva
a tûzoltás helyett most már azzal is próbálkozik,
hogy a tûzfészkeket megszüntesse. Olyan árnyalt
és egyértelmû jogszabályi keretek, szakszerû
felügyeleti-ellenôrzôi rutin és olyan magas szintû
tôkepiaci morál és széles körû tájékozottság
kellene, mely fôként a megelôzés (az összeomlások
elkerülése) terén vezet eredményre, s csak mintegy
„utolsó mentsvárként” kellene fönntartani a Befektetôvédelmi
Alapot.
Bank és Tôzsde, Világgazdaság, Magyar Tôkepiac, Népszabadság, Népszava, Magyar Hírlap, Budapesti Értéktôzsde Kereskedési Szabályzata, Budapesti Értéktôzsde Tagi Szabályzata, A Befektetôvédelmi Alap szabályozásának koncepciója, Az Európa Parlament és Tanács 1997. március 3. napján született 97/9/EC direktívája a befektetési rendszerekrôl, Jelentés a Befektetôvédelmi Alap 1997. évi tevékenységérôl, Jelentés a Befektetôvédelmi Alap 1998. évi tevékenységérôl, A Legfelsôbb Bíróság 1999. június hó 14. napján hozott ítélete szerzôdés érvénytelenségének megállapítása iránti perben (WVM).
1990.
évi VI. törvény és 1996. évi CXI. törvény
Az értékpapírok forgalomba hozataláról,
a befektetési szolgáltatásokról és az
értékpapír-tôzsdérôl.
1959.
évi IV. törvény A Magyar Köztársaság
polgári törvénykönyvérôl.
1988.
évi VI. törvény A gazdasági társaságokról.
1997.
évi CXLIV. törvény A gazdasági társaságokról.
1991.
évi IL. törvény A csôdeljárásról,
a felszámolási eljárásról és
a végelszámolásról.
1978.
évi IV. törvény A büntetô törvénykönyvrôl.
http://www.c3.hu/scripta