A nem kellően biztonságos mohi atomerőmű ellen tiltakozókat azzal hűtötte le a környezetvédelmi, majd a külügyminiszter is, hogy Magyarország tiltakozása a szlovák kormánynál aligha lehetne hatékony, a magyar kormány tehát akkor jár el helyesen, ha a legkisebb rosszat választja, nem hajszolja bele a szlovákokat egy olyan helyzetbe, ami egy még rosszabb állapotot eredményezne. Ha ugyanis, orosz segítséggel vagy saját erőből kéne befejezniük az erőművet, akkor nem a fejlett nyugati, hanem az ósdi keleti technológiát alkalmaznák, ergo, az eredmény egy kevésbé biztonságos erőmű lenne. Az is elhangzott, hogy Magyarország nem tagja a támogatást eldöntő európai szervezeteknek, emiatt beleszólása is csekély a döntésekbe. Aztán: Magyarország rendelkezik atomerőművel, részünkről tehát képmutatás lenne másokat lebeszélni róla; ha Szlovákia nem kap segítséget, a térség általános nukleáris biztonsága kisebb lesz, mivel maradnak a bohunicei veszélyes blokkok.
Az érvelés logikájával szemben nehezen lehetne bármit is felhozni. Kevésbé érthető viszont, hogy miért kell a magyar kormánynak úgy általában mentegetőznie az atomenergia biztonságos használatának korlátozottságai miatt és bizonygatnia kiszolgáltatottságát, amikor az atomenergia magyarországi felhasználásával kapcsolatban egyáltalán nincsenek aggályai. A magyarországi közmeghallgatást követően Baja Ferenc környezetvédelmi miniszter ki is jelentette, hogy az Országos Atomenergia Bizottság még nem vizsgálta meg a mohi biztonság kérdését (igaz, még csak 10 éve épül), vagyis a kormánynak az erőmű biztonságáról vagy tökéletességéről nincsen szakszerű véleménye. Akkor viszont minek ez a svihákkodás a legkisebb rosszról. Minek kell kijelenteni, hogy a magyar kormány akkor se tehetne semmit, ha akarna, mikor eszében sincs bármit is tenni. Nem svindliskedés siránkozni kiszolgáltatottságunkról, miközben a lapok már le vannak osztva, eldöntött tény, hogy Magyarország bővíteni akarja atomerőmű-kapacitását, és ezzel a munkával talán éppen azt a francia céget fogja megbízni, és a hiteleket azoktól a bankoktól fogja beszerezni, amelyek a mohi erőmű felépítésén bábáskodnak? Az még nem meglepő, ha Baja úr a világ legtermészetesebb hangján bejelenti a tv nyilvánossága előtt, hogy ő személy szerint környezetvédő és atomerőmű-ellenes, na és persze szocialista, aki látja a multinacionális nagyvállalatok mesterkedéseit. De különös, hogy egy ilyen kijelentésre, amely bármelyik országban az atomlobby heves reakcióját eredményezné, a Nukleáris Társaságnak elkeresztelt atompártiak nem a minisztert vagy a kormányt támadják, hanem a sajtót nevezik „antinukleárisnak” (feledve, hogy a fogalom még nem kapott egy általuk remélt pejoratív értelmet, hanem nagyon is pozitív kicsengése van). Hogy is van hát ez? Mit is akarnak megint eladni nekünk? Miért vizsgáltatná meg az atomerőmű-ellenes kormány épp az atomenergia tisztelt képviselőivel, vagyis az érdekeltekkel a biztonsági kérdéseket, amelyek csak részben szakmai jellegűek, amikor kötetnyire rúgnak a világ különböző országaiban felvetett politikai, gazdasági, nemzetbiztonsági, ökológiai, egészségügyi, energiapolitikai és más ellenérvek? Nem lehetséges az, hogy miközben a politikusok a legkisebb rosszat emlegetik, hogy szánalmat keltsenek, hogy bizonygassák hajlandóságukat, hogy ne forduljanak szembe az általuk divatirányzatnak tartott „környezetvédelemmel”, igenis az általuk elképzelt „legnagyobb jó” elvét követik?
„Jó” politikának bizonyult ez a gúzsba kötött nemzetkoncepció a vízlépcső-konfliktus feloldásában is. A kormányzat(ok) által felállított „szivattyúzzunk vagy fenékgátazzunk” perspektívát maga a Duna Kör is bevette. A Duna elterelésébe való beletörődésről így aztán már szó sem esik, ráadásul mindez a Szigetköz megmentése érdekében történik. A turpisság legfeljebb két-három év múlva derül majd ki, amikor a hágai bíróság is pecsétet nyom a status quóra.
De folytathatnám a sort. A kormány természetesen vasútpárti. Csupán arról van szó, hogy választani kell a gazdasági szempontból jövedelmező fővonali hálózat megmentése és az elavult, gazdaságtalan szárnyvonalak fenntartása között. A kormányzat természetesen tisztában van a vasút jelentőségével. Tudják, hogy a vasút gazdaságosabban üzemeltethető, hogy környezeti, biztonsági szempontból még csak nem is hasonlítható össze a közúti közlekedéssel. Mégsem a vasút és a közút fejlesztésének alternatívája között választanak, hanem a szárnyvonalak azonnali levagdosását teszik meg a kisebb rossz perspektívájának. A legkisebb rossz választásának politikája tehát elfogadott stratégiává vált, minden olyan kényszerű lépés esetében, amiben a kialakult és népszerű közvélekedéssel szemben akarnak dönteni. Minden ilyen esetben szakszerű, racionális és meggyőző magyarázatot kaphatunk, hogy valamit (amit a kormány egyébként teljes szívvel támogatna) miért nem lehet végrehajtani, és miért lehet csupán a jobbik rosszat választani. Hivatkoznak a roppant hatalmú tőkebefolyásra, a bankok érdekeire, a szlovák elszántságra és az orosz politika érdekszférájának kiterjesztésére, a hágai bíróság középszerűségére, az ökológiai problémák iránti érzéketlenségére, az európai biztonságra, az alapszerződésre, a kisebbségben élő magyarok helyzetére, a Nyugathoz való felzárkózásra, a szigetköziek alanyi jogaira és az ördög tudja még mire. A cselekvési tér beszűküléséről beszélnek minden olyan esetben, amikor a társadalmi elvárások a kormány szerint kielégíthetetlenek, de a hivatalos politika számára nem volna szerencsés szembefordulni a lakossági állásponttal. De a legnagyobb ütköző felület a környezeti politika.
Furcsa is lenne, ha a kormány a kisebbik rossz módszerét alkalmazná, mondjuk nemzetközi gazdasági kérdésekben is. Ha a külügyminiszter bejelentené például, hogy kötöttünk egy rendkívül előnytelen megállapodást mondjuk Tanganyikával, de ez még mindig jobb, mintha Swázifölddel szerződnénk, mert arra ráment volna a gatyánk is. Ha a kormányfő azzal állna a kamerák elé, hogy megalakítandó kormányának a tagjai ugyan mind egytől egyig tökkelütöttek, de legalább egyikük sem korrupt, megvesztegethető személy. Ha a pénzügyminiszter nyíltan célul tűzne ki olyan gazdaságpolitikát, amelyik csak annyiban különbözik egy másiktól, hogy később vezet a gazdasági összeroppanáshoz. Ha a kényszerhelyzet diktálta kormányzás uralkodóvá válna, nyilván magára a kormányzatra sem lenne szükség. A kisebbik rossz alternatíváját a legobjektívebben ugyanis számítógéppel lehet kiválasztani. Minél nagyobb a determináció, annál könnyebb a döntési szituáció. Ha nem kell spekulálni az előnyök összehasonlítgatásán, és nem kell feltételezni bizonytalan jövőbeli helyzeteket, csak egy adott pillanatnyi feltételrendszert, akkor könnyű a mérlegelés. Az ilyen kormánypolitika érdekében persze meg kell szabadulni minden felesleges koncepciótól, le kell mondani minden illúzióról, amelynek nincs reális megvalósítási feltétele. Természetesen kormányprogramra sincs szükség, hiszen mindig található olyan alternatíva, amely bizonyára kevésbé rosszabb egy másiknál.
Mivel mindezt aligha gondolhatja bárki is komolyan, valójában a közvélemény szándékos félrevezetése folyik. „Én atomerőmű-ellenes vagyok” – ismételgette a környezetvédelmi miniszter a Duna Televízió egyenes adásában is. Nem cáfolta sem az atomerőművek biztonságáról, sem a szlovák energiaipar anomáliáiról, sem a mohi erőmű készültségi fokának manipulálásáról elhangzottakat. Sőt, teljes mértékben egyetértett a környezetvédők fő aggályával, akik mohi megépítésének veszélyét abban látják, hogy precedens lehet az atomipar feltámasztására a posztkommunista országokban. Némileg csak akkor jött zavarba, amikor a paksi erőmű kiszuperálásának gyakorlati kérdéseiről kérdezték.
- Belföld [6]