Prominens szabad demokraták azzal érveltek, hogy a terhekből, melyek a társadalom széles rétegeit sújtják, az értelmiségnek is el kell viselnie a maga részét. Kajánabb megfogalmazásban ez úgy hangzik: miért gondolta az értelmiségi elit, hogy rá nem kerül sor?
Az elit értelmiségre már bőségesen sor került, írásból voltaképpen már alig-alig lehet megélni. Egy író, ha két óra alatt megír egy oldalt, azért kap átlagosan 500 forintot. Egy takarítónő is kap ennyit. S nem biztos, hogy egy író egyenletesen tud termelni nyolc órán keresztül. Bizonyára hasonló a helyzet más művészeti ágakban is. A honoráriumok mellesleg 1989 óta nemigen emelkedtek, az árak annál inkább. Teljesen lehetetlen, hogy egy fiatalabb, még nem nagyon ismert írót a honorárium akár csak fele részben, akár csak harmadában eltartson. Az a politikai értelmiség, amelyik köztisztviselői állásokban van, és ha nem is keres olyan jól, mint a gazdasági menedzserek, de a megélhetése biztosított, nem is akármilyen szinten, az miért tartja olyan magától értetődőnek, hogy az úgynevezett alkotó értelmiségnek nincs ahhoz joga, amihez neki van? Annyival haszontalanabb? Nem arról van szó, hogy az állam az adófizetők pénzéből tartsa el, vagy éppenhogy eltartja az irodalmat. Fordított a tényállás, ahogy elmondtam ott a Vörösmarty téren: négyszer annyi jövedelme van az államnak egy könyv után, mint a szerzőnek. Tehát az irodalmat az állam, a kormányzat nem támogatja. Az irodalom is befizető. Mi marad? 100 Ft jövedelemből, ha ráterhelik a tb-hozzájárulást, akkor kap az író 18-20 forintot. És akkor még a szabad foglalkozású író nincs is biztosítva. Azért mondom, hogy ez egy különadó. Egy sarc. Egy ilyen sarc indokolt lehet, ha ez az egyetlen túlélési lehetősége az országnak. Csak van egy kritikus fok, ami után nem bírják. Maga a munka is gondatlan volt. Nem készítette elő tisztességesen sem a kultuszminisztérium, sem a Pénzügyminisztérium. Honoráriumnak hívják a legkülönfélébb jogcímeken kifizetett, trükkös pénzeket. A jelenlegi rendelkezés az 1966-ban hozott szerzői jogi törvényen alapul, s senkinek nem jutott eszébe ezt előzetesen specifikálni, szabatos distinkciókkal megfogalmazni, hogy az írók és alkotók, akik rosszabbul keresnek, mint a politikai osztály és mint a köztisztviselők, ebből kivonódjanak, s a nem alkotó tevékenységért nagy összegeket felvevőkre vonatkozódjék. Az irodalomnak tehát meg kell szervezni a maga önvédelmét az érdekeltekből, írókból, kiadókból, könyves kamarából. Az alkotóknak meg kell alakítaniuk az érdek-képviseletüket, ami nem azokat a zagyva funkciókat tölti be, mint a különféle létező szövetségek – írószövetség, képzőművész-szövetség, zeneművész-szövetség –, amelyek szakmánként elkülönülve összekevertek mindenféle politikai és érdek-képviseleti funkciót.
Az előző négy évben éppen azt láttuk, hogy az értelmiség érdekvédelmi szervezetei legalábbis kettéváltak. Most összefognának?
Az értelmiség nem szervezte meg magát, mert azt hitte, hogy pártkapcsolatain keresztül eredményesen képviselheti az érdekeit. De most már világos, hogy ez olyan speciális érdek, aminek nincs különösebb politikai színezete. Azt hiszem, nincs igazságos mértéke annak, hogy ki miben részesül, nincs igazságos mértéke annak, hogy milyen legyen egy művész életszínvonala – lehet mondani, hogy éljen rosszabbul, mint egy köztisztviselő, lehet, hogy ez egy köztisztviselő fülében egész értelmesen hangzik.
A megállapodott nyugati országokban a köztisztviselők jobban élnek, mint az alkotó értelmiség egésze.
Az nem igaz, hogy egy német író rosszul keres. Azt elismerem, hogy a híresebb többet, de a nem híres is tisztességesen. A tisztviselő is. De nem jellemző, hogy eredményesen tudnának az egész kulturális értelmiséggel kibabrálni. Nem is tartanák ezt okosnak, célravezetőnek. Politikailag az érdekelt pártok ezt ellenproduktívnak, bumeránghatásúnak tartanák. Tavaly áprilisban Lipcsében a darmstadti művészeti akadémia vezénylésével egy nagy konferenciát rendeztek – ott volt mindenki, aki számít az irodalomból, a színházi életből – az ok az volt, hogy a szövetségi kormány a kulturális költségvetést az előző évi felére vágta meg. Tönkrement volna a színházak sokasága, meghaltak volna archívumok, a PEN-klub, egy csomó irodalmi intézmény. „Staat versus kultur” – Az állam a kultúra ellenében – címmel rendezték a konferenciát, az egyik bevezető előadásra engem kértek fel. Zajlott, zajlott a konferencia, aztán megjelent az előadói asztalnál a Belügyminisztérium illetékes magas rangú tisztviselője, azt mondta, hogy ő is szeretne hozzászólni a témához: nagyon nehéz helyzetben van az állam, de helyreállították a kulturális költségvetést. Nem kevesebbet, nem a felét, hanem ugyanannyit fordítanak kultúrára, mint az előző évben. Ez az engedmény persze politikai döntés volt, ugyanúgy, mint az, hogy onnan veszik el, és nem máshonnan. Mindig onnan veszik el, ahonnan könnyebb, ahol puhább. Keményebb helyről kevésbé veszik el, a puhábbról inkább, a szervezett helyről kevésbé, a szervezetlentől inkább. Ez az, ami az „érdem”-et illeti. Mert az, hogy „ki tett többet a hazáért?” nem válaszolható meg értelmesen. A politikai osztályban fel sem vetődik annak kérdésessége, hogy ő sokat tesz a hazáért, viszont azonnal felvetődik, hogy vajon azok a művészek tesznek-e valamit a hazáért.
Szóval a német íróknak kiharcoltad…
Ugyanígy szeretném ezt megpróbálni, ilyen élesen felvetni. Ez konfliktuskérdés. Vannak barátaink a parlamentben, kinek-kinek szíve szerint. De én e tekintetben egységesnek látom a magyar politikai osztály viselkedését, azzal a különbséggel, hogy az előző kormányzat még mindenféle csúfságot is elkövetett, szidalmazást, lekezelést, cenzúrázgatást. A függetlenség megszűnik, ha pénz nincs, ha elveszik, és koldulnod kell, hogy visszakapd. A koldus nem függetlenségéről ismeretes. Magyarországon is tudnunk kell azt, hogy érdekeink részben átfedik egymást, részben egyeznek, részben különböznek, és ahol különböznek, ott szervezeteknek kell a különbségeket megfogalmazni, ütköztetni, és kompromisszumra hozni.
Az elit értelmiség haragja most az SZDSZ-re zúdul…
Az SZDSZ a „Hinaus mit Uns”-effektus szerint viselkedett. A politikai érettség viszont azt jelenti, hogy elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok. Az értelmiség, ha ki akar bújni a bőréből, akkor lassan oda jut, ahová ötven évvel ezelőtt, amikor röstellték, amik voltak, és valami másnak akartak látszani. Az pedig, ha a nyugdíjas öregeknek, a falusi gyerekeknek Magyarországon nincs könyv, márpedig, ha nincs könyvkiadás, akkor nincs a könyvtárban sem könyv, akkor az nem jó. Az egyén előrejutásának, az ország kievickelődésének az a feltétele, hogy a költségvetés magas hányada kultúrára fordíttassék. Így történt ez Japánban, így történt az összes ázsiai kistigrisnél. Körülbelül egynegyedét fordítják kultúrára az állami költségvetésnek. Ezek értékdöntések, hogy mennyit adnak a televíziónak, és mennyit az egyéb kulturális tevékenységnek. Mérhetetlenül több jut arra, mint emerre. Ezek döntések, és minden döntés valami mellett és valami ellen van. Ezekben egy értékfilozófia fejeződik ki, és helytelennek tartom, ha értelmiségi körből származó politikusok új szerepüknek megfelelően ezt az értelmiségi hátteret letagadni kívánják. S döntéseik következményeit nem ők viselik, hanem mások.
- Belföld [6]