Tényleg, ki beszél?
Thomas Jefferson, Pázmány Péter, Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Vámbéry Rusztem, Heinricus Cornelius Agrippa von Nettesheim, C. Wright Mills, Cesare Beccaria, Francis Bacon, Petőfi Sándor, Roland Barthes, Vázsonyi Vilmos, Georg Herbert Mead, Babits Mihály, Spinoza, Széchenyi István, Szent Ágoston, Kossuth Lajos (alias: Deregnyei), Charles Lamb, Zsolt Béla, Friedrich A. Hayek, Niccolo Macchiavelli, Madarász József, David Hume, Hevesi András, Justus Lipsius, Karinthy Frigyes, Francesco Petrarca, Montesquieu, Georg Simmel, Szerb Antal, John Stuart Mill, Füst Milán, Eötvös József, Puskin, Vajda Péter, Alexis de Tocqueville, Alfred Adler, Rubruk(i) Willelmus, Raymond Aron, Lev Trockij, Saint-Pierre abbé, Örkény István, Andreas Pannonius, P. Ovidius Naso, Balzac, Benjamin Franklin, Wesselényi Miklós, François Rabelais, Sören Kierkegaard, Gordon W. Allport, Jean-Paul Sartre, Vahot Imre, Hugo Grotius, Fáy András, Karl Marx, Milton, Michel Foucault, Slawomir Mrozek, Hannah Arendt, Szabó Zoltán, Leon Battista Alberti, Nagy Lajos, Arisztophanész, Kosztolányi Dezső, Swift, Döbrentei Gábor, Etienne de La Boétie, Max Weber, Ágai Adolf, Jacob Burckhardt, Hildegardis von Bingen, Bölöni Farkas Sándor, Immanuel Kant… Hirtelenjében ezeket a neveket tudom előhalászni számítógépemből; mindenki megemlítésére amúgy sem lenne elég helyünk, pedig megérdemelnék ők is, hiszen honorárium nélkül „beszéltek” lapunkban. Igaz, ezt nem önszántukból tették, s bizony sokan megsértődnének közülük, ha látnák: kikkel kerültek egy rovatba. Amint a fejtvényrejtő is zavarba jönne, ha válaszolni kellene a kérdésre: mi a közös ezekben a szerzőkben. Az elrettentésül idézett szövegek kivételével (hiszen citáltuk itt Serédi Jusztinián zsidótörvények melletti felszólalását is) talán csak azt példázzák, hogy lehet értelmesen beszélni közös életfeltételeink alakításáról, elképzelhető racionális döntés abban a szférában, amit politikának neveznek, illetve manapság inkább: szidalmaznak. Ez természetesen nem sok. De nem is kevés, ha – mint olvasom – prominens értelmiségiek társalgása mostanában a „Dögöljön Meg Bokros Lajos, Lehetőleg Máma Még” nevű társaság gründolási tervében csúcsosodik ki: „Hangosan nevettünk, a felszolgáló kisasszony egyetértően mosolygott.” A nyilvánvaló (ön)iróniát is értve: szemben a nép egyszerű gyermekét képviselni hivatott pincérnővel, nekem nincs nagy kedvem az együtt kuncogásra. Ha az értelmiség káromkodik, szitkozódik és „morog”, akkor – immár minden rejtvényrovaton túl – egyre sürgetőbb a kérdés: ki beszél?
Beszélni ugyan egyáltalán nem nehéz, de tagadhatatlanul következményekkel jár. Utolsó rejtvényszövegünk szerzőjét (1737–1809) kiutasítják Angliából; tevékenyen részt vesz az amerikai forradalomban, de hamarosan szembekerül társaival. Burke-kel szemben megvédi a francia forradalmat, jutalmul a jakobinusok börtönbe zárják. Még raboskodik, amikor megjelenik nagy művének első kötete: Az ész kora. Hogy ez a korra vagy a szerzőre jellemző-e, döntse el a kedves olvasó.
Természetes jog és politika
„Az ember minden politikai joga természetes jogain alapszik. Természetes jog az, amely a létezés jogán minden ember sajátja. Ilyenek a gondolatszabadság fogalomkörébe tartozó jogok, más szóval a szellem jogai, valamint mindazok a személyes jogok, melyek értelmében az ember mindazt megteheti saját jóléte, és boldogsága érdekében, ami nem sérti mások jogait. Politikai jognak nevezzük azokat a jogokat, amelyekkel az ember mint a társadalom tagja rendelkezik. Minden politikai jognak valamilyen az egyénben már meglévő olyan természetes jog az alapja, amelynek megvédéséhez egyéni ereje nem elegendő. Ilyenek a biztonságra és a védelemre való jogok.
E rövid áttekintés alapján könnyen meg tudjuk különböztetni a természetes jogoknak azt a csoportját, melyet az ember megtart azután is, hogy a társadalom tagja lett, és azokat, amelyeket a társadalom tagjaként betesz a közösbe. Az egyén megmaradó természetes jogai mindazok, melyek érvényesítésére az egyén tökéletesen képes. Ebbe az osztályba tartoznak, mint már említettük, a gondolatszabadság jogai, más szóval a szellemi jogok: következésképpen a vallás szabadsága is ilyen jog. Azok a természetes jogai nem maradnak meg az egyénnek, melyek megvannak ugyan minden individuumban, de érvényesítésükhöz nincs elég ereje. Nem felelnek meg céljainak. Az embernek természetes jogánál fogva joga van saját ügyében ítélni, és amennyiben szellemi jogról van szó, nem is adja fel, de mi haszna van az ítélkezésből, ha nincs haszna jobbítani? Ezért ezt a jogát átadja a társadalom közösségének, és saját jogai előtt és mellett arra a társadalomra támaszkodik, melynek ő is része. A társadalom nem ad neki semmit, minden ember tulajdonos a társadalomban és joga van a társadalmi tőkéből részesülni.
Ezekből a premisszákból két vagy három biztos következtetést vonhatunk le.
Először: minden politikai jog természetes jogból születik, vagy más szóval, átváltott természetes jog.
Másodszor: az, amit politikai hatalomnak tekinthetünk, az ember természetes jogainak abból az összességéből épül fel, melyek érvényesítésére az egyénnek nincs elég ereje és nem felelnek meg céljainak. De amikor egy pontba gyűjtik össze, akkor mindenki céljainak megfelelnek.
Harmadszor: azt az erőt, amelyek azoknak a természetes jogoknak az összességéből származik, melyek érvényesítéséhez az egyénnek nincs ereje, nem lehet azoknak a természetes jogoknak a megsértésére fordítani, melyek egyéni jogok maradnak, és melyek tökéletes érvényesítésére az egyénnek önmagában megfelelő ereje van. (…)
Amikor az ember természettől származó méltóságán tűnődöm, amikor bánattal tölt el – hiszen a természet nem tette meg nekem a szívességet, hogy tompítsa érzelmeimet –, hogy nincs becsülete és boldogsága, felingerel, ha arra gondolok, hogy az emberiséget erőszakkal és fondorlattal próbálják kormányozni, mintha minden ember gazfickó és bolond lenne. És nemigen tudok mást érezni, mint megvetést azok iránt, akik így kerültek hatalomra.”
???
- Ki beszél? [5]