Ejtettek engem világnagy vízbe,
Láttam, sírtak a hajón maradtak,
Láttam, örültek azok a parton,
Akik kifogtak ezer darabnak.
Hazavittek, hátrafordultak,
S látták a vízen a gombafelhőt.
Játszottak értem veszendő vassal,
Jól szórakoztam, s akik meghaltak,
Mellém ültek a világon túlról a
Háború fölé benyúló ágra.
Beszélgettem a friss halottakkal,
S megilletődve bemutatkoztak.
Szolgáltak engem, akik adódtak,
S akik adódtak, szépek voltak,
Szívem szerint most összeadnám
A Földön éltek számát, hogy tudjam,
Mennyi hívem volt, és mennyi hullt el
Teljesületlen, vad szerelemmel.
Hajóra tettek, és kihajóztak.
És vasra vertek mint hadizsákmányt,
Szárnyat bontott az Északi Asszony,
És a hajóra vetette árnyát.
És nyikorgott az erdő alattam,
Amit hajóvá szögeltek össze.
Kémleltek, kutattak, megmértek engem,
Mért is képzeltek megmérhetőnek?
Mért nem voltam jó Titoknak – Másnak,
Mint kézreálló tárgya egy újabb,
Már fékevesztett háborúzásnak?
Mért nem csodálták tarka tetőmet?
De nem fedtem fel, hogy ki vagyok!
Ügyes voltam, ültem a számon,
Titokként estem ezer darabra,
És ha fölfedem magam: csak akkor,
Ha majd egyedül úszom a vízen,
Valami ember utáni tájon.
Részlet a Kalevala színpadi átiratából.
Versillusztráció [2]- Vers [6]