A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke hivatali íróasztalánál dolgozott az Országháza épületében 1956. október 23-án a késő délutáni szürkületben. Az északi szárny ablakaiból azért rálátott a Margit hídra. Hallhatta a Budáról Pestre tartó tüntető tömeg zaját. Hallotta, de még nem értette, hogy mit skandálnak. Hamarosan távozni kényszerült – átment az akkor az Akadémia utca 17.-ben székelő pártközpontba. Hegedüs Andrásnak, a kommunista politikusnak ekkor következett be politikai halála.
1999. október 23-án a késő délutáni szürkületben – politikai halálának negyvenharmadik évfordulóján – kórházi ágyán, hosszú és súlyos betegségben elhunyt Hegedüs András, a nemzetközileg ismert szociológus, a hetvenes évek ellenzékének világszerte megbecsült alakja.
(Az időpont misztikumán el lehet gondolkodni – de megfejteni aligha. Miként a másik misztikus időpontot, Kádár János halálának időpontját sem: Kádár az áldozata, Nagy Imre jogi rehabilitálásának órájában távozott az élők sorából.)
Életéről szinte mindent lehet tudni, amit nem tudunk, annak titkát valószínűleg a sírba vitte. De – úgy vélem – nem voltak már jelentős titkai.
Az azonos név összeköt és elválaszt. Nem csupán a tájékozatlanok tévedéséről van szó (ön a volt miniszterelnök? – kérdezték tőlem olykor itthon és külföldön egyaránt), hanem a lélektani jelenségről is: ha tekintetem az újságban rátéved az azonos névre, a formai egyezés után az eltérést kell tudatosítani. Ha nem találkoztam volna vele egyszer-kétszer már kölyökkoromban az ifjúsági mozgalomban, amelynek egyik országos vezetője volt, ha nem lett volna ifjúkoromban ott a vezetők arcképcsarnokában, ha nem gyűlöltem volna meg, amikor tevőleges szereplője lett Nagy Imre megbuktatásának, ha nem találkoztam volna vele néhány percre a forradalom lázában, ha nem lennék neki hálás, mert elősegítette „konszolidációmat” már a hatvanas évek elején, ha nem szerepeltünk volna egymás mellett „aláírókként” különböző ellenzéki listákon, ha nem vállalta volna a közreműködést különböző ötvenhatos megnyilvánulásokban – bizonyára nem lettem volna sokak és magam számára a „másik”. Mindenképpen olyan ember volt, akire oda kellett figyelni, ez arra sarkallt, sőt kényszerített, hogy markánsan megkülönböztessem magam.
Amikor 1963-ban Hegedüs András a felelősség tudatos vállalásával bekapcsolt (persze mint külsőst) az egyik első empirikus szociológiai vizsgálatba – vettem fel nevembe a B-t, s nyilvánítottam magam (közömbös egyetértését elnyerve) a másiknak. (A Hegedűs II. András nem felelt meg: sem rendőrtizedes, sem futballkapus nem voltam.)
A forradalomig rendíthetetlen sztálinista volt. 1956 őszének jelentéktelen reformjai, például a műszaki határzár megszüntetése, aligha tekinthetők az ő érdemének. Bár a pártállam miniszterelnöke semmiképpen sem az ország első embere, Hegedüs már évek óta a Politikai Bizottság tagja, Rákosi és Gerő mellett (vagy után) jelentékeny hatalmi tényező. Szerepe van (vagy lehetne) a rehabilitációkban és főleg a gazdaságpolitika átalakításában. De még a XX. kongresszus (1956. március) után sem jeleskedik. 1956. október 10-én, tehát alig két héttel a forradalom kirobbanása előtt, a Petőfi Kör megrendezi a műszaki fejlesztésről szóló vitáját a közgazdaságtudományi egyetem nagy előadójában. Jól emlékszem, hogy az egyetem egykori népi kollégista rektorhelyettese és néhány tanára éppen ekkorra hívta meg a miniszterelnököt, hogy hangsúlyozottan informális keretek között elbeszélgethessen a rektori szobában régi barátaival, kollégista társaival az egyre éleződő belpolitikai válságról. Én persze nem voltam ott, de jól emlékszem azokra a csalódott kollégistákra, akik a Petőfi köri vita végén még azon melegében arról számoltak be, hogy Hegedüst nem lehet meggyőzni, hajthatatlan minden fontos kérdésben.
Hogy a forradalom kitörése után – Nagy Imrével szemben – mindig a kemény megoldást szorgalmazta, hogy ezért is vállalta el a szovjet csapatok behívását visszaigazoló levél utólagos aláírását: ismeretes.
A forradalom első napjaiban a Petőfi Kör vezetői megpróbáltak bejutni a pártközpontba, hogy megkíséreljenek valamiféle segítséget nyújtani Nagy Imrének, amire egyébként sem Nagy Imre, sem a régi vezetés nem tartott igényt. Ekkor egy ízben röviden találkoztunk Hegedüssel. A parlamenti sortűz sokkja után Litván Györggyel és Ember Máriával bementünk az Akadémia utcába (Tánczost, a Petőfi Kör titkárát éppen akkor zavarta el Gerő), hogy valakivel-valakikkel beszéljünk, biztassuk Nagy Imrét a határozottabb cselekvésre. Gerőt már leváltották, „öreg” barátaink (Losonczy Géza és Donáth Ferenc) éppen bojkottálták a vezetést – a pártközpontban a csata utáni katonás rend uralkodott, nem engedtek fel bennünket az emeletre, hogy legalább Nagy Imre vejével, Jánosi Ferenccel beszéljünk. Az őrség jelentésére, hogy a Petőfi Kör három embere megint az épületben lábatlankodik, három vezető mégis lejött a földszinti előcsarnokba: Köböl József és Kiss Károly teljes érdektelenséggel hallgatta érvelésünket, de Hegedüs legalább hajlandó volt odafigyelni, és ha nem is értett egyet velünk, emberibb arculatát mutatta („Legalább köszönjük meg, hogy bejöttek” – mondta), szemben a megzavarodott, elutasító és konok funkcionáriusokkal.
Politikusi (kommunista-sztálinista politikusi) tevékenységével saját erőből számolt le – a Magyar Dolgozók Pártja utolsó politikai bizottságából egyedül ő tudta a végső következtetést levonni, és szembefordulni múltjával. A forradalom kitörésének éjjelén utoljára ülésező PB 16 tagja és póttagja közül hatan jelentős szerepet kaptak a Kádár-féle vezetésben, hatan moszkvai emigrációba kényszerültek, öten utóbb alacsonyabb állami funkcióval voltak kénytelenek megelégedni. Egyedül Hegedüs András kezdett el Moszkvában gondolkodni és e gondolkodási folyamat eredményeképpen végighaladni a maga damaszkuszi útján. A damaszkuszi útra nagy elszántsággal lépett, de lassan haladt rajta előre. Illúziói voltak a kádárista „újításokkal” kapcsolatban, és bizony lassan jutott el odáig, hogy szembenézzen 1956-tal. De az úton, amelyen végig kellett mennie, végigment. És ezért szakítása elvtársaival és önmaga múltjával, végleges döntése, hogy a hatalom kiváltságai helyett a szabad vagy inkább szabadabb gondolkodást választja – ezen a „szinten” példa nélküli Magyarországon, és rendkívül ritka volt a vezető kommunista politikusok körében más országokban is.
Amikor 1956. október 28-án a magyar és a szovjet vezetés (részleteiben máig pontosan nem tisztázott) döntésének eredményeképpen állapotos feleségével és öt gyermekével a Szovjetunióba menekítették (telepítették? emigrációba kényszerítették?), és kivonták a politikai életből, persze még másképpen gondolkodott. Moszkvai tevékenységéről nem szívesen beszélt, az október végi és november eleji napok szégyenét tudata mélyére süllyesztette. Nem tőle tudjuk, hanem az előkerült moszkvai jegyzőkönyvekből: 1956. október 31-én Rákosival és Gerővel részt vesz a Szovjetunió Kommunista Pártja elnökségi ülésén, ahol eldöntik az „ideiglenes forradalmi kormány” (a későbbi magyar forradalmi munkás-paraszt kormány) megalakítását, és ott Hegedüs – Rákosival és Gerővel összhangban – Münnich Ferencet javasolja a magyar ellenkormány miniszterelnökének. Azokban a napokban – úgy tűnik – élvezi a szovjet vezetés, sőt e vezetés konzervatív-sztálinista szárnyának bizalmát. Már a Kádár-kormány megalakulása után vagyunk, amikor ugyancsak az SZKP elnökségének ülésén a rugalmasabb Hruscsov megrója az ókonzervatív Vorosilovot, amiért „vissza akarja hozni Rákosit és Hegedüst is”.
1956 tavaszának eseményei is alátámasztják, hogy a két ósztálinista Komintern-káder, Rákosi és Gerő után ő volt az első számú jelölt a vezetésre. Elmondása szerint, amikor Mikojan júliusban meghozta a selyemzsinórt Moszkvából Rákosi számára, őt jelölték az első titkári posztra. A Központi Vezetőség első titkára funkció pedig akkor és még több mint 30 évig az első számú vezetőt illette meg. De Hegedüs nemet mondott az ajánlatra, mert úgy vélte – saját közlése szerint –, hogy ő nem lenne képes a párt egyensúlyának megőrzésére. (Ebben persze igaza volt. Hogy Gerő még kevésbé volt alkalmas, az más lapra tartozik.) A valóság, mint minden hatalmi harcban, valamivel bonyolultabb lehetett: Rákosi ugyanis (már leváltása után) a rehabilitált Kádárt javasolta a PB ülésén utódjául, és Gerő ekkor ismét visszatért Hegedüs jelölésére, ám ő ismét nemet mond, és ezzel „visszadobja a labdát” mentorának, Gerő Ernőnek. Tudni illik róla, azóta, hogy „kiemelték” az egyszerű népi káderek sorából, és megindult rakétaszerűen ívelő karrierje, inkább Gerő embere („kádere”) volt, mint Rákosié.
1956. április 4-én, a felszabadulás 11. évfordulóján, amikor a vezetőket táviratban üdvözölni nem csupán protokolláris kötelezettség volt, hanem a politizáló olvasó számára alkalom a finom kremlinológiai tartalomelemzésre is, a szovjet vezetés felhasználta az alkalmat, és üzent: nemcsak Rákosit díszítik a „forradalom kipróbált vezetője” epitheton ornansával, hanem a fiatal, 34 éves miniszterelnök is megkapja Hruscsov és Bulganyin névre szóló dicséretét, miszerint Rákosival együtt „személyesen is mindent elkövetett és elkövet ma is a szovjet és a magyar nép barátságának és testvéri együttműködésének megszilárdítására”. A protokolláris üdvözletnek kettős utalása lehet: megerősítik Rákosit, és jelzik, hogy Hegedüs akár a legfelső posztra is jelölhető lenne.
Hogy pontosan mikor kezdi keresgélni Moszkvában a damaszkuszi úthoz vezető feljárót, nem tudni pontosan. November 4-ig biztosan nem. Rákosi visszaemlékezései szerint Hegedüs is részt vesz az 1956. november 4-i felhívás megfogalmazásában. Kétségtelenül ez a mélypont. A Moszkvában már több mint három hónapja emigrációban élő Rákosi és a frissen odamenekített Gerő és Hegedüs megfogalmazzák a majdani Kádár-kormány felhívását a magyar néphez. A szituáció perverz. A minden bizonnyal oroszul írt és magyarra fordított szöveg tartalmazza a Rákosi–Gerő-klikk elítélését is.
Moszkvában válaszút elé kerül. Megszületik hatodik gyermeke. Nem közlik vele, hogy mikor térhet haza. Meg akarja érteni az összeomlás társadalmi okait. A politológia még nem létező tudományág, logikus, hogy a szociológia felé fordul. Életrajzában megírja, úgy gondolta, hogy a szociológia kerülőút valamiféle ideológiai vezető tisztséghez. Gerővel, mentorával még sokáig összejár, és együtt vitatják a bukás okait. Gerő elítéli, hogy a marxizmussal összeegyeztethetetlen burzsoá áltudománnyal foglalkozik. Mégis erre az elhatározásra vezethető vissza a magyar szociológia intézményes újjászületése.
A halála előtti években, amikor már nem volt ereje összefoglaló művekhez, intelmeket, aforizmákat írt. Öreg fejjel minden illúzió nélkül ítéli meg a saját tudományos szerepét: „…szociológusként sarlatán voltam, és tulajdonképpen maradtam is. Sohasem neveztem magam tudósnak, szégyelltem magam azért is, mert pályáztam a kandidátusi címre. Tovább azért sosem merészkedtem.”
Nem tisztem tudománytörténeti szerepét megítélni, sem arról értekezni, hogy akkor és itt Magyarországon az általa kezdeményezett és lehetővé tett kutatások és munkák mennyiben időtállóak, mennyiben tágították a társadalomtudományokban dolgozók kutatási-gondolkozási kereteit, mi lett volna, ha nem Hegedüs András szervezi meg a szociológiai kutatás intézményesített műhelyét, a Szociológiai Kutatócsoportot Magyarországon.
1958 őszén engedték haza Magyarországra, közel két évig nem látta családját (helyzete persze nem vethető össze a Snagovba internált „revizionistákéval”). Egy ideig a Közgazdaságtudományi Intézetben „parkol”, majd kinevezik a Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettesévé. Megnyílik az út, hogy visszakerüljön a nómenklatúrába, ha csak a második szintre is. Amikor felkínálják neki, hogy Péter György leváltása árán ő lehet a hivatal elnöke – elutasítja az ajánlatot. Ez a valójában meglepő döntés nemcsak a KSH reformer-elnökének pályáját hosszabbítja meg fél évtizeddel, hanem Hegedüs karrierjében is végleges fordulatot jelent. Ekkor szervezi meg az Akadémia szociológiai kutatócsoportját. E műhelyt hamarosan szabadult ötvenhatosok töltik meg: a nagyimrés Lőcsei Pál és a reformátusságát hangsúlyozottan valló Szesztay András, az MSZMP-tag, de Lukács-tanítványi volta miatt szerfelett gyanús Heller Ágnes, a pártba demonstratíven be nem lépő Ferge Zsuzsa és a KSH könyvtárában „széklábat faragó”, polgári Szelényi Iván, továbbá olyan fiatal párttagok, akik hamarosan ellenzékivé érnek az intézeti aura és a kádárista társadalom hatására, mint Földvári Tamás, Zsille Zoltán és sokan mások. A Hegedüs számára testidegen, laza, értelmiségi környezet és az intézet ifjú, Leningrádban végzett, ám lengyel párttitkára, Márkus Marisa is tovább formálta gondolkodását, és elősegítette magatartásának végleges megváltozását.
1963 nyarán jártam nála először. A néhány év múlva Afrikába, majd Kanadába emigráló Varga Iván beszélt rá, hogy keressem fel, és győzködött, hogy ez a Hegedüs már nem az a Hegedüs. Magam féltem az elutasítástól és az esetleges megaláztatástól, sok tucat álláskeresési kudarc után. Persze magázódtunk – vezető állami tisztviselő az állástalan értelmiségivel. De azonnal munkát ajánlott, és ígéretét be is tartotta. Vidor Ferenc építész volt a munkacsoport vezetője és (mint később kiderült) az 1953-ban az egyik internálótáborból szabadult dr. Szabó László a kutatás lelke. A téma nem volt (még akkori szemmel sem) falakat rengető, az építésügyi igazgatásban működő kutatóintézetek és szellemi műhelyek értelmiségi munkatársainak helyzetét kellett vizsgálni. De szellemi munka volt, kitörés a gondolkodást sorvasztó alkalmi munkák és már szabadlábon kínzó fordítások kilátástalan rabságából.
Hegedüs nemigen törődött az általa felügyelt kutatókkal és kutatásokkal. Ha volt laissez faire, laissez passer irányítás, az az ő sajátja lett. Már akkor is úgy véltem, hogy tudatosan honosítja meg a minisztertanácsi és pártközponti munkamódszer ellentétét: intézetében mindenki azt csinált, amit akart. És ezt tükrözte öltözködése is: hivatali funkciójával együtt levetette nyakkendőjét és zakóját, a további évtizedekben leginkább csak kardigánban vagy pulóverben lehetett látni.
Újra kellene olvasni a Márkus Máriával közösen írt könyveket és cikkeket, és belegondolni a hatvanas évek elejének sanyarú légkörébe. Hiszen tudományos munkára és tudományszervezői tevékenységre nem sok év adatott neki. 1968-ra politikai nézetei gyökeresen megváltoztak, és felismerte, hogy a társadalom és a munka világa rendszeren belüli javítgatása nem vezethet eredményekre. Amikor augusztus 21-én magyar katonák is bevonulnak Csehszlovákiába, politikai döntést hoz, s az egykori pártvezető pontosan tudja, hogy mit cselekszik, és bár még „pártszerű” keretek között, de köztudottan tiltakozik a magyar vezetés döntése ellen, és utal az 1956-os szovjet megszállás okozta tragédiára. Intézetében többen kilépnek a pártból, mint Földvári Tamás, vagy végigjárják a pártfegyelmi valamennyi állomását a kizárásig, mint Zsille Zoltán. Megvédeni már titkárnőjét sem tudja, mert természetesen őt is leváltják. A legális magyar szociológia történetében új fejezet nyílik, a Kulcsár Kálmán vezetésével olajjal szagtalanított és depolitizált unalom.
A filozófuspernek becézett akadémiai inkvizíció 39 oldalas, szigorúan bizalmasnak minősített vádiratát Knopp András fogalmazta meg a pártközpontban 1972. szeptember 15-én. (A pesti szóbeszéd szerint ma Hamburgban egy kelet-európai exporttal foglalkozó dohányipari német óriáscég menedzsere.) Hegedüs „ügyét” összekapcsolja a renegátnak nyilvánított filozófusok ügyével és műveikkel (Kis János, Bence György, Vajda Mihály, Márkus György és Márkus Mária). Knopp feljegyzése 20 esztendővel korábban egy ideológiai per ügyesen megkonstruált vádirata, amelynek biztos folytatása a börtön vagy az akasztófa lehetett volna. A puha diktatúra megelégedett a „szükséges intézkedésekkel” – az eljárás következménye állásvesztés, a szakmai munkától és a publikálástól való eltiltás s természetesen a még párttagoknál a kizárás volt. A vádak alapján mindez indokolt is, hiszen „a csoport egységes, időzített fellépése és platformja is elsősorban fellépésük politikai jellegét bizonyítja… Hasonló politikai törekvéseket figyelhetünk meg igen erőteljes nyugati publikációs tevékenységükben… miközben esetenként a törvényes lehetőségek megsértésétől… sem riadnak vissza. Nincs kizárva… annak lehetősége sem, hogy a… művek egyike-másika máris nyugaton van, sőt Hegedüs András és Márkus Mária cikkéről tudjuk is, hogy a… varsói konferencián angolra fordítva szétosztották.”
Fél év múlva az Akadémia ideológiai vitaülést rendezett, de erre a zártkörű autodaféra a vádlottak nem mentek el: 1973-ban ennyi szabadság már lehetséges volt, az elővezetést mellőzték. 15 akadémikus és akadémiai fokozattal rendelkező társadalomtudós szól hozzá és licitál rá Köpeczi Béla előterjesztésére, akik élnek közülük, ma is akadémiai életünk jelesei. A már Hegedüs igazgatói székében ülő Kulcsár Kálmán fogalmazza meg a politikai verdiktet: „…éppen H. A. mondotta (ki),… mert neki van politikai rutinja, és pontosan látja, hogy itt az egész problémának a magva a politika, és politikai megközelítésben válik az egész leginkább megfoghatóvá.”
A Budapesti Iskoláról mondta ítéletét, az európai és amerikai társadalomtudományi akadémiai élet népszerű és egy ideig világhírű műhelyéről.
Már valószínűleg eltiltották a közszereplésektől, amikor visszatért gyermek- és ifjúkorának színhelyére, a mezőgazdaságba. A termelőszövetkezetek közvetlen pártirányítása, a belső szövetkezeti demokrácia teljes hiánya, a vezetők kijelölésének és nem demokratikus választásának mechanizmusa foglalkoztatta. Ezek a gondolatok ihlették Ember Judit: A határozat című dokumentumfilmjének megalkotását, alkotói kapcsolatukat és barátságukat. A filmet (természetesen!) nem mutatták be, „dobozban maradt” s csak olykor-olykor nézhették meg a bennfentesek egy-egy zártkörű vetítésen. Mire kiszabadult a dobozból – a szövetkezeti mezőgazdaság összeomlott.
Sokat beszélt, sőt írt félelmeiről. Talán igaza volt: a Rákosi-rendszerben minél feljebb volt valaki a hatalmi hierarchiában, annál több oka volt erre. A letartóztatás és a megsemmisülés valószínűsége talán tényleg nagyobb volt. Magam is hallottam őt arról beszélni, hogy gondolatban mindenki megírta a maga vádiratát, hiszen családjában, származása vonatkozásában, illegális munkájában, kapcsolataiban mindenkinél akadt egy-egy pont, ami vádirat kiindulópontja lehetett volna. Zöld Sándor belügyminiszter horrortörténete (a letartóztatás előtt kiirtotta egész családját és öngyilkos lett) Hegedüst élete végéig foglalkoztatta. Történetük leírásakor Dürrenmattot idézi: „N érezte, hogy mindenki fél. O letartóztatása tehát mégsem vaklárma… Tudta ő mindig, hogy O áruló, jelentette be K, az államelnök.”
Hegedüs nehezen jutott el 1956 újragondolásához és újraértékeléséhez. A forradalom (nála idővel majd nemzeti felkelés) persze a tabuk tabuja volt, és az állásaiból elüldözött, majd kiemelt nyugdíjától is megfosztott rokkantnyugdíjasnak nem is lehetett olyan egyszerű 1956-os politikai tevékenységének újragondolása. Nem tudom pontosan, mikor tette meg a döntő fordulatot, de megtette.
Politikai és társadalmi marginalizálódása (az egyetemi tanítástól is eltiltják) logikusan viszi a formálódó ellenzék soraiba, de a nehezen körülhatárolható demokratikus ellenzéknek semmiképpen sem válik részévé. Mégis minden ellenzéki aláírási akciót támogat, és nemcsak ő, hanem felesége is, sőt fia, ifj. Hegedüs András is. (Így nem csoda, hogy a nyugati hírügynökségek, ha még olykor az én nevem is ott szerepelt az aláírók között, nem tudtak rendet vágni a sok Hegedüs András között…) S ezután már „ötvenhatos” ügyekben is aláír: így a Krassó György rendőri felügyelete ellen tiltakozó szolidaritási nyilatkozatot. 1981-től rendszeresen tart előadásokat az ellenzék hétfői (illegális) szabadegyetemén szociológiai nézeteiről, a kelet-európai társadalmak dilemmáiról, bürokráciaelméletéről, néha ötvenhatról, egy BM-jelentés szerint passzív ellenállásra biztatott, és olykor csalódást okozott hallgatóságának mérsékelt ellenzékiségével. És szívesen szerepelt volna a neves Rakpart Klubban, ha az illetékes hatóságok nem tiltották volna.
Amikor 1981–82-ben kilenc ötvenhatos börtönviselt összegyűlt lakásomon, hogy egy folyamatos kerekasztal-beszélgetésen valamiféle kollektív oral history formájában elmondjuk emlékeinket – szigorúan palackposta gyanánt az utókornak (még nem remélve az 1956-os Intézet intézményesített archívumát), akkor óhatatlanul felmerült az igény, hogy vele külön készítsünk interjút. Készségesen eleget tett meghívásomnak: ma sem tudjuk, hogy a III/III-as osztály megfigyelte-e, hogy bizonyos rendszerességgel lakásomon F-dossziés személyek, különösen veszélyes ellenséges elemek és ki tudja még minek minősített volt ellenforradalmárok fordulnak elő, de bizonyára ő is a megfigyeltek közé tartozott. (A vonatkozó iratokat még keresi a Történeti Hivatal.) A beszélgetésben a kerekasztal két kérdezőjén, Kozák Gyulán és Szabó Miklóson kívül Litván György, Vásárhelyi Miklós és meghívottként a nem ötvenhatos Hajdú Tibor és István fiam is részt vettek.
Valószínűleg ekkor beszélt először összefüggően – társaságban – ötvenhatos élményeiről (bár miután az ilyesmiről nem jelent meg híradás, ez nem állítható bizonyosan), és moszkvai szerepétől eltekintve, ma is úgy vélem, őszintén. Furcsa világ volt, beszélgetni már mertünk, de azért lehúztuk a redőnyt, hogy az esetleg kívülről felszerelt poloskákat hatástalanítsuk. Ekkor kezdte formálni sokat vitatott és valószínűleg haláláig fenntartott konstrukcióját arról, hogy 1953–1956 között két párton belüli ellenzéki csoport létezett. Véleménye szerint volt egy Kádár köré tömörülő funkcionárius ellenzék és egy Nagy Imrét követő demokratikus ellenzék, amely kvázi a nyolcvanas évek ellenzékének előképe lehetett volna. Álláspontja képtelenségéről nem lehetett meggyőzni. Hiszen a Nagy Imre-féle ellenzék a párton belül működött laza konglomerátumként, nem volt szervezete, csak a szolidaritás és a nézetek közelsége tartotta össze, Kádár és néhány barátja pedig, ha talán lélekben kívánták is Rákosi menesztését, semmit sem tettek, még a pártszerűség keretei között sem. Hegedüs ide vonatkozó nézetei azután megmerevedtek, számos helyen előadta őket. A nyolcvanas évek közepén a Közgazdaságtudományi Egyetem Rajk Kollégiumába hívták meg, hogy beszéljen magáról és nézeteiről. Még nem rehabilitálták (azzal meg kellett várni a rendszerváltást), kíváncsiságból elmentem, és a jó hangulattól bátorságot merítve elmondtam a magam nézeteit a forradalmat megelőző ellenzékről. Nem lett semmi baj belőle, Chikán Attila, a kollégium vezetője biztosított bennünket, hogy ott ez megengedett.
Ugyanez a vita ismétlődött meg most már ugyancsak a Közgazdaságtudományi Egyetem nagy előadótermében, 1988 végén. Ez már legális ötvenhatos konferencia volt, a Széchenyi Kollégium diákjai rendezték (jegyzőkönyvét 1996-ban kiadta az 1956-os Intézet): a meghívottak köre örvendetesen bővült, a Párttörténeti Intézet előadóin kívül Rácz Sándor és Csurka István is jelen volt. Utóbbi türelmetlenül megakasztotta a néhányunk számára már ismert, de neki okvetlenül új vitát a párt belső helyzetéről („Nem érdekel senkit a kommunisták belső vitája” – dörögte), hogy belekezdhessen Angyal Istvánról szóló és azóta sem publikált regényrészletének egy tudományos konferenciához egyáltalán nem illő felolvasásába. Akkor még kezdő politikus és pályáját záró író volt – a közönség udvariasan meghallgatta a felolvasását.
Ennél jelentősebb volt azonban, hogy ezt megelőzően 1986 decemberében a volt miniszterelnököt most már kiforrott ellenzékiként hívtuk meg az első – nem legális! – a forradalomról szóló tudományos konferenciára. Ő örömmel elfogadta a meghívást. Itt olyan „igazi” munkásforradalmárokkal szembesülhetett, mint Dénes János, Nagy Elek és Rácz Sándor, „érthető módon egy időre a vita középpontjába és a kérdések össztüzébe került” – hogy Litván előszavából idézzek.
Szemmel láthatóan készségesen, sőt a nyilvános gyónás lehetősége felett érzett örömmel válaszolt a barátságos és nem mindig barátságos kérdésekre, és érezhetően katarzist jelentett neki, hogy őszintén kérdezték, és ő őszintén válaszolt.
Érdemes felidézni, hogy ezen a konferencián mint agrárszakember bírálta az 1945-ös földosztást, amelyet „szektás, kommunista, szakszerűtlen földosztásnak” minősített, kijelenti, hogy „legalább annyira szégyelli magát a Mindszenty-perért, mint a kommunisták elleni koncepciós perekért”, és felszólítja a történészeket, hogy foglalkozzanak az ötvenes évek elejének ellenállási megnyilvánulásaival, az üzemekben elszaporodó sztrájkokkal, a „sok parasztzendüléssel”, az egész falucsoportokra kiterjedő lázadásokkal. Minderről ma is alig tudunk valamit. Utal nagy életrajzi interjújára, amelyet Zsillének adott, és Kende Péter Párizsban írt kritikai felszólítására reagálva felajánlja további vallomástételét. (Kende máig érvényes elemzésében elsősorban Kádárral kapcsolatos illúzióit bírálta.) Rácz Sándor indokoltan nem éppen barátságos kérdésére („Milyen kapcsolata van Hegedüs úrnak a Szovjetunióval?”) nemcsak azt válaszolja, hogy már régen semmi, hanem kifejti a peresztrojkával kapcsolatos súlyos fenntartásait is, és nem hiszi, hogy a „megfegyelmezett társadalom” andropovi jelszavának továbbélése megoldaná a „gyorsítás” problémáját.
Az általa nemzeti felkelésnek minősített forradalom problémái közül leginkább a fegyveres felkelés és a fegyveres felkelők szociológiája izgatta. (Emlékszem, egy ízben Laky Teréz szokásos karácsonyi nagy összejöveteleinek valamelyikén hosszan kérdezősködött a Petőfi Kör és a fegyveres felkelők kapcsolatáról, és szomorúan vette tudomásul, hogy a pártellenzék és a felkelő csoportok között bizony alig-alig volt kapcsolat – Angyal István és Csongovai Per Olaf Tűzoltó utcai harcosai kivételével.)
A rendszerváltást követően elveszítette ellenzéki szerepkörét, és a fizikailag megrendült, de szellemileg egészséges férfi új szerepet keresett és talált magának. Kollégista gyökereihez nyúlt vissza, amikor megalapította a Munkásakadémiát, és célul tűzte ki, hogy – elsősorban vidéken – megszervezze az „igazi” munkások oktatását és képzését, hogy alkalmazkodni tudjanak az új, a kapitalista viszonyokhoz. Kis tábort alakított ki maga körül, néhány régi értelmiségi barátja és újonnan szerzett munkástanítványai szívesen jártak ezekre a – megváltozott korban furcsa – tanfolyamokra, előadás-sorozatokra és szombat délelőttönként a Török utcai pincekocsmába, törzshelyére – tanulni és beszélgetni. A közéleti ember pótcselekvése, a derékba tört tudós elszánt kísérletezése és az egykori népfi betegséget is legyőző hite vegyült munkájában. Halála után a Munkásakadémia Alapítvány kimondta feloszlatását. Személyére és személyiségére épült intézmény volt.
Ugyancsak a rendszerváltás után történt, hogy az akkori igazságügy-miniszter és egy mai miniszterelnöki főtanácsadónő felvetette, ideje lenne az 1956-os miniszterelnököt el nem évülő népellenes bűncselekményeiért bíróság elé állítani. A meg sem kezdődött és – ma tudjuk – már soha be nem fejezhető történelmi igazságtétel elszámolási követelménye leszámolásba csapott volna át. A bűn elkövetése utáni három és fél évtizedes politikai ténykedés és erkölcsi szerepvállalás nem érdekelte azokat, akik oly megkésve léptek a történelem színpadára. Hegedüs egykori munkatársai és egykori ellenfelei méltósággal és bölcsességgel fejtették ki véleményüket a vádlottjelölt „védelmében”. Hadd soroljam fel e tiszteletre méltó névsort: Szesztay András, Kemény István, Szelényi Iván, Endreffy Zoltán, Márkus Mária és Márkus György, Fehér Ferenc és Heller Ágnes, Lőcsei Pál.
1997-ben ismét Magyarországon járt Erich Lessing, a párizsi Magnum Photo világhírű fotóművésze, aki 1956-ban nyáron és ősszel azóta közismertté vált fényképeket készített Nagy Imréről, a kor politikusairól, a Petőfi Kör sajtóvitájáról, a forradalmi Győrről és a szovjetek megszállta Budapestről. 41 év után ugyanazon a helyszínen tervezte lefényképezni egykori modelljeit. Már megszereztük a parlamenti belépőt Hegedüs számára, már biztosítva volt a beteg ember számára az autó, de legjobb akarata ellenére sem tudott kimozdulni házából, hogy Lessing ugyanott fényképezze le, ahol 1956-ban. Így a Sarolta utcában kerestük fel – ahol lakott, amióta hazatért a moszkvai emigrációból –, és a művész itt fényképezte az öregembert. Az 1956-os parlamenti és a lakásában készült fényképek illusztrálják e jegyzeteket.
Halála után láttam Ausztráliában élő Péter unokája dokumentumfilmjét. Az unoka, aki már odakint nőtt fel, szembe akar nézni nagyapjával, akiről csak a távolban fedezte fel, hogy a történelem szereplője. Kegyetlen naivitással és a társadalomtudós felmenőktől örökölt következetességgel keresi a maga gyökereit, és az „öregapa”, ahogy ős-paraszti módon nagyapjukat nevezik, higgadtan, nyugodtan, az öregségbe beletörődve válaszolgat okos és naiv, de mindenképpen szeretetteljes kérdéseire. A filmben a nagymama is felbukkan, Zsuzsa, a feleség, aki egy hosszú életen át társa volt, aki hat gyereket szült, és aki vele együtt gondolta végig bonyolult életüket. Az ő váratlan halála bizonyára reménytelenné és kilátástalanná tette Hegedüs András életét, meggyorsította a halálhoz vezető utat.
A volt miniszterelnököt – ha az MTI jelentette volna – hat gyermeke, 18 unokája és nagyszámú családja, a tudományos élet számos képviselője, egykori tanítványai és kollégista társai jelenlétében temették el a Farkasréti temetőben. A gyászbeszédet régi barátja, Rédey Pál evangélikus lelkész-újságíró és a hetvenes-nyolcvanas évekbeli ellenzéki társa, Szabó Miklós történész mondotta, tárgyilagosan és tisztelettel rajzolva meg az elhalt bonyolult életútját, és méltatva a változásra képes ember nagyságát. Az MTI azt a tényt már bizonyára nem jelentette volna, hogy az elhunythoz talán közel álló politikusok és az egykori Budapesti Iskola egykori résztvevői nem voltak ott. Amikor a koporsót a sírba helyezték – nem folytatva az ellenzéki temetések hagyományait –, senki sem kezdte el énekelni a Himnuszt vagy a Szózatot, de a népi kollégisták temetésekor tradicionális „Sej, a mi lobogónkat…” és persze az Internacionálét sem.
A jegyzetek írásához a következő forrásokat is igénybe vettem:
Hegedüs András: Élet egy eszme árnyékában. Zsille Zoltán és Kasza Levente (László) interjúi a Szabad Európa Rádióban. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Bp., 1989, és ua. Zsille Zoltán kiadásában: Wien, 1985.
Hegedüs András: Intelmek túlélőknek. Munkásakadémia Alapítvány, 1999.
Hegedüs András: Rendhagyó életek. BFI kiadása, 1994.
Ötvenhatról nyolcvanhatban. Az 1956-os magyar forradalom előzményi, alakulása és utóélete című, 1986. december 5–6-án Budapesten rendezett tanácskozás jegyzőkönyve. Szerk. Hegedűs B. András. Századvég–1956-os Intézet, 1992.
1956-ról a rendszerváltás küszöbén. Széchenyi Füzetek IX. Szerk. Hegedűs B. András és Baló Péter.
Széchenyi István Szakkollégium–1956-os Intézet, 1996.
Beszélő összkiadás, I.–III. kötet. Sajtó alá rendezte Havas Fanny. AB-Beszélő Kiadó, 1992.
Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk. V. Szereda és Rainer M. János, 1956-os Intézet, 1999.
Ember Mária: Mindent késve. Naplójegyzetek. Beszélő, 1993/42. sz. Melléklet.
Hegedüs Péter: Grandfathers and Revolutions. Dokumentumfilm, 1997.
Kende Péter: Rendhagyó életút. Irodalmi Újság, Párizs, 1985/4. sz.
Knopp András: Feljegyzés egy szociológiai-filozófiai csoportosulásról. Jegyzőkönyv az MTA 1973. március 28-i ideológiai vitaüléséről. Gépiratok másolata.
Rainer M. János: Magyarország 1953–1956. A válság és megoldási kísérletek. Kézirat.
Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések, 1940–1956. Napvilág, 1997.
Szabad Nép, 1956. április 6.
Szántó Miklós: A magyar szociológia ujjászervezése a hatvanas években. Akadémiai, 1998.
Szilágyi Sándor: A Hétfői Szabadegyetem és a III/III. Új Mandátum, 1999.
V. Bálint Éva: Bűn, bűnhődés és bűnbocsánat? Magyar Hírlap, 1993. december 1., 8. o.
Kapcsolódó cikkek
Mindent késve [1]