1997-ben több olyan esemény is történt Kínában, amit újságírói szellemtelenséggel mérföldkőnek szokás nevezni: Teng Hsziao-ping halála, Hongkong visszatérése a brit koronától Peking uralma alá, egy pártkongresszus, egy államfői látogatás az Egyesült Államokban. És ide sorolhatjuk azt az 1998-ra átnyúló tényt is, hogy elérte az országot a pénzügyi válság, amelyet nem kis gazdasági megrázkódtatások árán ugyan, de végül sikerült valutaleértékelés nélkül átvészelni.
A megelőző években a Kína helyzetét és jövőjét vizsgáló elemzéseknek két alapkérdésük volt: demokratizálódik-e és stabilizálódik-e a Föld legnépesebb és a külvilág számára legkevésbé átlátható országa. Már évek óta összekapcsolták mindkét kérdést Teng előbb-utóbb bekövetkező halálával, mondván, hogy a végső választ az ezt követő időszak eseményei adják majd meg. Összekapcsolódott ez a vélemény egyfajta várakozással is: azzal az elképzeléssel, hogy Teng után valamilyen irányba el kell végre dőlniük a dolgoknak, és akkor majd világosabb lesz minden, egy sor kérdésre a korábbiaknál egyértelműbb válasz adódik majd. Aztán ez nem így történt. Kína nem lett demokratikusabb, de kevésbé demokratikus sem, és a belső stabilitás kérdésében sem látunk világosabban. Az ország a kapitalizmus kínai útját járja – ennyi az, amit állíthatunk.
Ott persze a szocializmus kínai útját emlegetik, ami a Teng Hsziao-ping-féle, minden ellenszenves vonásával együtt is hatalmas ívű modernizációs politika belső párthasználatra szóló és ennek megfelelően nem különösebben ötletes megnevezése. Valójában nem jelent mást, mint depolitizálással, a végső értékválasztásokkal összefüggő elvi problémák elmosásával, pragmatikus kérdésekké egyszerűsítésével kísért, fokozatos piacgazdasági átalakulást. Ez Teng öröksége: ő találta ki, és a háttérből zseniálisan mozgatva a szálakat ő alakította át úgy a kínai hatalmi elitet, hogy ennek az irányzatnak mára ne legyen komoly hatalmi pozíciókkal rendelkező ellenzéke. Az egyetlen veszélyt a békétlenkedő lakosság jelenthetné, de az területileg, társadalmi helyzetét és érdekeit, törekvéseit tekintve annyira szétszabdalt, hogy a felmerülő problémákat úgyis csak egyedileg és esetileg lehet kezelni, ehhez pedig megvan az országnak a megfelelő elnyomó apparátusa.
Teng Hsziao-ping életpályája maga volt a huszadik századi kínai történelem. Művelt, felvilágosult nagybirtokos család gyermekeként született 1904-ben. Miután családja a Szun Jat-szen-féle polgári forradalomban szerencsésen választott a küzdő felek között, Teng 16 éves korában az első néhány tucat szecsuáni ifjú között utazhatott Európába. Franciaországi vidéki gyárakban dolgozott, miközben a gimnáziumot végezte. Ekkor még más volt a családneve, Hsziao-ping csak 1927-ben lett. Ekkor már újra Kínában volt, miután még Franciaországban belépett a Kínai Kommunista Párt európai tagozatába, s ennek kapcsán barátságba került Csu En-lai-jal, majd a Szovjetunióban is eltöltött egy kis időt a Komintern kínai káderképzőjében, a Szun Jat-szen Egyetemen, ahol akkoriban még Buharin és Trockij is vezetett szemináriumot.
Hsziao-ping – ez kicsi békét jelent, de a név viselőjének a békéből még egy kicsi sem jutott (hacsak nem számítjuk az utolsó éveit, amikor már egyre jobban elhatalmasodott rajta a Parkinson-kór). Hazatérve rögtön Mao Ce-tung köréhez csatlakozott, Dél-Kínában szervezte a Vörös Hadsereget, aztán részt vett a Hosszú Menetelésben Csank Kai-sek nacionalistái elől. A következő években politikai tisztként halad előre a ranglétrán – ennek köszönhetően vezényelhette le 1950-ben Tibet megszállását, 1954–55-ben az első pártbeli tisztogatást, két évvel később pedig a Virágozzék Száz Virág kampányt felülbíráló értelmiségellenes akciót, egyfajta főinkvizítorként, amit akár hóhérszerepnek is nevezhetünk.
Ötvenes éveinek közepén járt már, amikor először került a vesztesek oldalára. A három év alatt legalább húszmillió ember éhhalálát okozó Nagy Ugrás Előre kampány okozta károk enyhítésével megbízott vezetők egyikeként pragmatikus döntéseket próbált hozni – például engedélyezte a háztáji parcellák újbóli bevezetését a mezőgazdaságban –, és ezáltal fokozatosan szembekerült Maóval. Ebből a korszakból származik híres mondása, miszerint mindegy, hogy fekete vagy fehér-e a macska, a lényeg az, hogy megfogja az egeret. Úgy tudni, hogy Liu Sao-csi államfővel együtt azon igyekezett ekkoriban, hogy Mao Ce-tungot tapintatosan eltávolítsák a gyakorlati döntések közeléből. 1966-ban, a Kulturális Forradalom idején azután mindketten elvesztették minden tisztségüket. Teng – Liuval szemben – lelkes és kimerítő önkritikát gyakorolt, így némi átnevelő fizikai munkával meg is úszta ezeket az éveket, habár idősebbik fiát megnyomorították a vörösgárdisták.
Mentora, a Nagy Kormányos 1973-ban emelte föl újra, ő lett a miniszterelnöki poszt várományosa. Ezután már csak egy néhány hónapos mellőzöttséget kellett elviselnie három évvel később Kantonban, tábornok barátai oltalma alatt. Rájuk nem hatott a nagybeteg Mao felesége által vezényelt Négyek Bandájának balos hisztériája.
A kínai pártvezetés 1978 decemberében rukkolt elő a nyugati irányban is „nyitott kapu” modernizációs programjával, amely lényegében Teng pragmatikus vízióinak, valamint káderpolitikai cselsorozatának a terméke, és ekkortól bontakozott ki mindaz, ami a mai Kína lényege. Csak utólag világos, mennyire bölcs dolog volt, hogy a gazdaság teljes átalakítását a mezőgazdasággal kezdte, megszüntetve a kőkorszaki technológiát konzerváló, a vidéki fogyasztási szintet pedig a létminimumon stabilizáló népi kommunákat. A mezőgazdasági termékek piacán sikerült az országnak kilépnie a hiánygazdaság állandósult katasztrófahelyzetéből, és létrejött a fizetőképes vidéki kereslet az iparcikkek iránt. Így jöhettek létre egyáltalán azok a kisüzemek, így maradhattak fenn azok a részben privatizált, részben szintén újonnan létrejött közepes vállalatok, amelyek törékeny, de mégiscsak létező kapcsolatokat teremtettek a délkeleti tengerpart modernizációs sikerövezete és a hagyományos Kína között.
Az a Kína ugyanis, amely lassan, de visszafordíthatatlanul bekerül a globalizációs áramkörbe, s amelyről a világ Kína kapcsán hallani szokott, az országnak főleg területi értelemben, de az érintett lakosság számát tekintve is egy viszonylag kicsi része. Még akkor is, ha mindazokat ide soroljuk, akik – milliószámra – lakóhelyet változtattak, és a fejlődő zónák lakosságát gyarapítják, többségükben építőmunkásokként. Még akkor is, ha tudjuk, hogy Pekingben, Sanghajban, Kantonban és másutt egész városrészek jöttek létre, ahol az ország belső területén lévő, de a modernizációs fellendülésből eddig még kimaradt nagyvárosok és környékük elvándorolt lakossága egy tömbben, saját, önálló oktatási, egészségügyi infrastruktúrát működtetve él. Akkor is, ha ma már a kínai vezetés – szakítva korábbi, öntudatosan elutasító magatartásával – lehetővé teszi, hogy különféle nemzetközi intézmények az ENSZ-től a Világbankig fejlesztési programokkal segítsék az elmaradottabb területek kiemelkedését a reménytelen szegénységből.
Térjünk vissza az 1997-es év eseményeihez! Peking, a Mennyei Béke Kapujának tere, június 30., éjfél. A nyolc évvel korábbi vérfürdő színhelyén százezer ember ünnepel hazafias lelkesedéssel, értelemszerűen egy kínai találmány, egy látványos tűzijáték fényében. Ugyanez az önfeledt ujjongás jellemzi az ország többi nagyvárosát is, a legkevésbé talán magát az ünneplés tárgyát, a százötven éve – egészen pontosan 1842-ben – brit fennhatóság alá került és most ismét visszatérő Hongkongot. Nem a sziget és a rajta épült város, hanem a környező szárazföldi terület az, amelyet a britek 1898-ban 99 évre bérbe vettek Kínától. 1984-ben azonban olyan megállapodás jött létre a két fél között, amelynek értelmében a bérlet lejárta után maga Hongkong is Kína részévé válhatott 1997-ben, mégpedig az „egy ország – két rendszer” elv alapján, vagyis Peking megígérte, hogy a hongkongiak még ötven éven át fenntarthatják kialakult gazdasági berendezkedésüket és ezen alapuló életformájukat.
A megállapodás létrejötte és életbe lépése között eltelt évek során volt rá idő, hogy eltávozhassanak – főleg Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba – mindazok, akiknek kételyeik voltak a kínai vezetők szavahihetőségét illetően. Még olyan apró részleteket is sikerült rendezni, mint a brit lobogó alatt Hongkongban állomásozó nepáli katonák jövőjének a kérdése: népes családjaikkal együtt az átadás-átvétel után ők is Nagy-Britanniába távozhattak. Ennél sokkal súlyosabb konfliktusok forrása volt a megelőző években, hogy Chris Patten, Hongkong utolsó brit kormányzója megpróbált minél több olyan, általa kezdeményezett helyi rendelkezést átpasszírozni a kínai hatóságokon, illetve az átállást előkészítő vegyes testületeken, amelyek tovább szélesítették volna a hongkongiak polgári jogait. Ebben az összefüggésben nem voltak teljesen alaptalanok azok a – egyébként persze álságos – kínai észrevételek, amelyek azt firtatták, hogy miért nem viselték már korábban is ennyire a szívükön a britek a hongkongiak sorsát.
Későbbi elemzések több olyan tényre rámutatnak, amelyek arra utalnak, hogy Pekingnek nem szívügye a Hongkonggal kapcsolatos megállapodások betű szerinti, aggályos tiszteletben tartása. Ennél azonban lényegesebbnek tűnik, hogy 1984 és 1997 között az „egy ország – két rendszer” elv magának az anyaországnak számos tengerparti városában, az egykor különleges gazdasági övezetként aposztrofált területeken is sok tekintetben megvalósult. Sőt Kína egészében is, ahol sok helyütt – és sokszor meglehetős önkénnyel – élnek együtt a nagyon is eleven pártállami működési elvek a vadkapitalizmussal. A felülről kinevezett helyi vezetők adott esetben elrendelhetik, hogy a helyi általános iskolában tandíjat szedjenek, hogy az elektromos áram tízszer annyiba kerüljön, mint a nagyvárosokban stb., hogy csak néhány esetleges példát említsünk.
A Hongkong visszatérését övező hazafias lelkesedésnek nyilván voltak mély, az egykori erőszakos nyugati behatolások emlékezetéig visszavezethető történelmi gyökerei. Volt azonban egy sokkal újabb keletű forrása is, mégpedig az a hazafias nevelési kampány, amely Teng Hsziao-ping 1992-es, nagy hatású dél-kínai körútját követően bontakozott ki. A kampány a kommunista legendáriumra kihegyezett dicső kínai történelem tudatosítása mellett erőteljesen hangsúlyozta Kína és a Nyugat különbségeit, kiemelve az ellenséges külső erőkkel folytatott harc kérdését. Ebbe a kérdéskörbe azóta is tudatosan és sikeresen belezsúfolnak minden aktuális sérelmet az 1989-es mészárlás nemzetközi elítélésétől kezdve a hongkongiak demokratikus követelésein át egészen az idei olimpiai játékok megrendezésére irányult pekingi kérelem kudarcáig. Egyes szakvélemények szerint a kampány hatására – és a Nyugattal szembeni másság tudatában megerősödve – a fiatal kínai értelmiség ma sokkal inkább elfogadja a hivatalos propaganda üzeneteit, mint az 1989-et követő években.
Ebben az értelemben tehát a bevezetőben használt „depolitizált” kifejezés pontatlan. A Kínai Kommunista Párt 1997 szeptemberének végén lezajlott 15. Kongresszusán nem hangzottak el olyan kijelentések, mint például tíz évvel korábban, amikor Csao Ce-Jang akkori pártvezér elismerte a párton belül megfogalmazódó különböző vélemények létjogosultságát. Nem lazult a demokratikus centralizmus elve, és a különböző régiók küldöttei alig érintkezhettek egymással a kongresszus idején.
Teng halálát követően a pekingológusok azt várták, hogy a kongresszuson eldől majd: sikerül-e Kína első számú vezetőjének, Csiang Cö-minnek megszilárdítania a hatalmát, és háttérbe szorítania a modernizációs politika ellenfeleit. Sikerült, és ehhez képest, bármily felháborító, másodlagos helyi sajátosság, hogy a párt utasítására a Kínai Társadalomtudományi Akadémia valamennyi vezető munkatársának kötelező penzumként meghatározott terjedelmű írásban kellett méltatnia Csiang Cö-min kongresszusi beszédét, és a publikálásra alkalmasnak ítélt dolgozatok szerzőit igencsak busás, 350 dollárnak megfelelő összeggel jutalmazta a párt.
A kongresszus a hadsereg politikai szerepét illetően is tisztázta a helyzetet. Világossá vált, hogy a katonai vezetők nem kívánnak közvetlenül bekapcsolódni a politikai csatározásokba. A hárommilliós hadsereg Csiang által bejelentett félmilliós létszámcsökkenése a jelek szerint nem ütközött ellenállásba, vagyis a vezérkar magáévá tette a technikai modernizáció elvét. Ez természetesen nem egyszerűen értékválasztás kérdése, inkább kényszer, hiszen a kínai haderőnek adott esetben a jelenlegi – pontosabban az 1997-es – technikai készültségi szintjéhez képest igen sokféle, erejét meghaladó feladatot kell ellátnia. A Népi Felszabadító Hadsereg maga is egy óriási kapitalista holdinggá vált, a hozzá tartozó gazdasági egységek már tíz év óta sokkal nagyobb értékben állítottak elő polgári célú termékeket, mint hadfelszerelést. Ráadásul nem is csak termékeket, hanem mind több szolgáltatást is kínálnak: szállodái, áruházai, kiadóvállalatai voltak. Adózatlan nyeresége 1996-ban meghaladta a hatmilliárd dollárt.
Kína 1997-es évét egy sor kisebb-nagyobb lázadás és egyéb elégedetlenségi, illetve tiltakozó akció kísérte végig, az ország északkeleti részében élő mohamedán ujgurok tüntetéseitől kezdve az éhséglázadás-jellegű paraszti megmozdulásokon át az elbocsátott nagyüzemi munkások intézményfoglalásáig. Ezeknek rendszerint rendőri vagy katonai beavatkozás vetett véget. (Jelentős részükről az ország más tájain sem tudnak, külföldön még kevésbé.) De ez nem tekinthető 1997 sajátosságának, hiszen előtte is, azóta is rendszeres az ilyesmi. Egyszer majd talán éppen ezeknek az eseményeknek az alaposabb ismeretében lehet majd igazán, valósághűen beszámolni arról, hogyan is élték át maguk a kínaiak ezt a korszakot. Hogyan éltek, hogyan kerestek kapaszkodókat egy zavaros, alig érthető drámai változások sodrásában alakuló világban.
Addig azonban maradnak a látható történések – utolsóként Csiang Cö-min október végi amerikai látogatása, amelyre igazából csak a rend kedvéért érdemes szót vesztegetni. Az államfő és pártvezér utazásának politikai tétje, ha volt egyáltalán, egyfajta politikusi súly, jelentőség kiformálása, felmutatása lehetett. Ez azonban nem valósult meg, hiszen a látogatás idején csak az vált még világosabbá, hogy Csiang nem is igen akar vendéglátóinak tetszeni. Ahol és amennyiben gesztust tett – például, amikor bizonyos múltbeli hibákról beszélt –, aligha törekedett többre, mint a kínai gazdasági érdekek védelmében szükséges és elvárt minimum teljesítésére. Tisztában lehetett vele ugyanis, hogy Amerikában is tudják: Kínát még mindig akkor a legkönnyebb kezelni, ha a nyugati demokratikus értékrendből fakadó mindenféle viszolygást legyűrve minél inkább bekapcsolják a következő évszázad formálódó világpolitikai és világgazdasági rendszerébe.