„A képzőművészet kellemes élvezeteket nyújt számunkra. Az építészet természetesen hasznosságot társít az örömhöz.”
Étienne-Louis Boullée

„A jelen tágassága aszerint alakul, hogy a múltnak és jövőnek mekkora részét foglalja magában.”
Mezei Árpád

A történelem során az épített környezet objektumait rendszeresen átalakítják. Sok okból: változnak a stílusok és a rendszerek, a befogadott technológiák; életformák elavulnak, vagy elavultnak vélik őket, a város szerkezete, a benne élő közösségek mozgásban vannak, stb.

Lehetne azzal a rendkívül hatásvadász, de ugyanennyire ostoba kijelentéssel kezdeni, hogy 1997-ben az írók a regény lehetőségeinek feltérképezésével foglalatoskodtak. Vagy valami hasonlóval: hogy 1997-ben a magyar írók a regény határait próbálgatják, az elbeszélés nehézségeivel, a stílus teherbírásával kísérleteznek, felmérik a regényforma képlékenységét.

Nem mintha nem lenne ebben igazság – csak hát a regény körül nagyon régóta és nagyon sokszor ilyesmi történt, a Don Quijote óta nagyjából folyamatosan.

„Aki nem értené a szituációt, az képzeljen el egy falusi presszót, ahol a nyúzott pincérlány kegyeiért csocsóversenyt játszanak a falu bikái. Ekkor belép közéjük egy jól ápolt, szőke, városi fiú, limonádét rendel, és a lányt is meghívja, és jól érthetően szavalni kezd neki valamit a Duinói elégiákból.”

A fent leírt entrée időpontja 1997. Bagossy László anziksza a színházról és drámaszövegről való gondolkodás/írás átalakulásának summázata, alig egy évszaknyival a történtek után (BL: A reprezentáció komolykodásai. Színház, 1998.

1997 a Csinibaba-kultusz éve. Maga a film is hihetetlenül népszerű, de még inkább a zenéje. Kicsit szomorkás a hangulatom máma, Táskarádió, Susu bolondság: rádióban, utcán, szórakozóhelyeken szinte csak ezeket a slágereket lehetett hallani. És nem csak a filmesek vitáztak arról: műalkotás-e a Csinibaba vagy lapos, múltgyalázó giccs. Mindenesetre hosszú idő óta először született olyan magyar film, amelyet nem lehetett nem megnézni.

Ez azonban még önmagában nem tenné érdekessé a filmet.

Ha a történészek beszélhetnek „hosszú XVI. századról”, amely 1492-től 1640-ig tartott, „rövid XX. századról”, amely 1914-től (vagy 1917-től) 1990-ig tartott, akkor a privatizáció 1996. november 2-ától 1998. május 27-ig tartó periódusát is nyugodtan hívhatjuk „hosszú 1997-nek”.

A folyamat résztvevőjeként, e 19 hónapban az ÁPV Rt. igazgatósági tagjaként a krónikás úgy emlékezik – de magát objektívnek képzelő közgazdász-kutatóként is azt gondolja –, ez volt a magyar privatizáció legszebb korszaka.

1997-ben több olyan esemény is történt Kínában, amit újságírói szellemtelenséggel mérföldkőnek szokás nevezni: Teng Hsziao-ping halála, Hongkong visszatérése a brit koronától Peking uralma alá, egy pártkongresszus, egy államfői látogatás az Egyesült Államokban. És ide sorolhatjuk azt az 1998-ra átnyúló tényt is, hogy elérte az országot a pénzügyi válság, amelyet nem kis gazdasági megrázkódtatások árán ugyan, de végül sikerült valutaleértékelés nélkül átvészelni.

jan. 1. Magyarországon 17 ezer forintra emelkedik a minimálbér.

jan. 2. Göncz Árpád köztársasági elnök először küld vissza az Országgyűlésnek törvényt újratárgyalásra: az összeférhetetlenségi törvényt. Másnap ugyanezt teszi a privatizációs törvénnyel is.

Bánk Attila kerül az FKgP parlamenti frakciójába a decemberben elhunyt K. Csontos Miklós helyére.

jan. 5. Az Arab Belügyminiszteri Tanács Tunéziában tartott ülésén a szervezett terrorizmus elleni fellépésről állapodik meg 20 arab ország képviselője.

Nem volt valami jó év ez sem. Ahogy próbálom felidézni, mi is történt, ami említésre méltó, kevés szívderítő dolog jut az eszembe. (Biztosan én is úgy vagyok vele, hogy ami kevésbé kellemes, arra egy idő után már hézagosan emlékszem.) Persze minden viszonylagos. Az előző és a következő esztendő nagyon rossz, sokkal rosszabb volt nekem. (Ráadásul még emlékszem is rájuk.) ’96. január elsejétől nem voltam már művelődési és közoktatási miniszter, s a lemondás kettős hatással volt rám.

Növény akartam lenni. Egyetlen
levél, és csak a fény.
Egy napszak hatalmas munkájában
bosszú és jóvátétel.

Elválasztok. Megemésztem
az áttetsző dolgokat,
és emésztetlenül hagyom a földet.
Nagy változásként meghalok.

Ez volt a természetes büntetés,
magamra fordítottam,
hogy lássanak.
És a fordított időt.

Az ennivalót kihánytam.
Nem is sejtették,
milyen szörnyű jel
zúdul ilyenkor a város csatornáiba.