Skip to main content

Beszélő évek – 1997

Rosta S. Csaba MADI műve


„A képzőművészet kellemes élvezeteket nyújt számunkra. Az építészet természetesen hasznosságot társít az örömhöz.”
Étienne-Louis Boullée

„A jelen tágassága aszerint alakul, hogy a múltnak és jövőnek mekkora részét foglalja magában.”
Mezei Árpád

A történelem során az épített környezet objektumait rendszeresen átalakítják. Sok okból: változnak a stílusok és a rendszerek, a befogadott technológiák; életformák elavulnak, vagy elavultnak vélik őket, a város szerkezete, a benne élő közösségek mozgásban vannak, stb.







Lehetne azzal a rendkívül hatásvadász, de ugyanennyire ostoba kijelentéssel kezdeni, hogy 1997-ben az írók a regény lehetőségeinek feltérképezésével foglalatoskodtak. Vagy valami hasonlóval: hogy 1997-ben a magyar írók a regény határait próbálgatják, az elbeszélés nehézségeivel, a stílus teherbírásával kísérleteznek, felmérik a regényforma képlékenységét.

Nem mintha nem lenne ebben igazság – csak hát a regény körül nagyon régóta és nagyon sokszor ilyesmi történt, a Don Quijote óta nagyjából folyamatosan.



„Aki nem értené a szituációt, az képzeljen el egy falusi presszót, ahol a nyúzott pincérlány kegyeiért csocsóversenyt játszanak a falu bikái. Ekkor belép közéjük egy jól ápolt, szőke, városi fiú, limonádét rendel, és a lányt is meghívja, és jól érthetően szavalni kezd neki valamit a Duinói elégiákból.”

A fent leírt entrée időpontja 1997. Bagossy László anziksza a színházról és drámaszövegről való gondolkodás/írás átalakulásának summázata, alig egy évszaknyival a történtek után (BL: A reprezentáció komolykodásai. Színház, 1998.


A Csinibaba-láz


1997 a Csinibaba-kultusz éve. Maga a film is hihetetlenül népszerű, de még inkább a zenéje. Kicsit szomorkás a hangulatom máma, Táskarádió, Susu bolondság: rádióban, utcán, szórakozóhelyeken szinte csak ezeket a slágereket lehetett hallani. És nem csak a filmesek vitáztak arról: műalkotás-e a Csinibaba vagy lapos, múltgyalázó giccs. Mindenesetre hosszú idő óta először született olyan magyar film, amelyet nem lehetett nem megnézni.

Ez azonban még önmagában nem tenné érdekessé a filmet.


Szubjektív mozaik


Ha a történészek beszélhetnek „hosszú XVI. századról”, amely 1492-től 1640-ig tartott, „rövid XX. századról”, amely 1914-től (vagy 1917-től) 1990-ig tartott, akkor a privatizáció 1996. november 2-ától 1998. május 27-ig tartó periódusát is nyugodtan hívhatjuk „hosszú 1997-nek”.

A folyamat résztvevőjeként, e 19 hónapban az ÁPV Rt. igazgatósági tagjaként a krónikás úgy emlékezik – de magát objektívnek képzelő közgazdász-kutatóként is azt gondolja –, ez volt a magyar privatizáció legszebb korszaka.



1997-ben több olyan esemény is történt Kínában, amit újságírói szellemtelenséggel mérföldkőnek szokás nevezni: Teng Hsziao-ping halála, Hongkong visszatérése a brit koronától Peking uralma alá, egy pártkongresszus, egy államfői látogatás az Egyesült Államokban. És ide sorolhatjuk azt az 1998-ra átnyúló tényt is, hogy elérte az országot a pénzügyi válság, amelyet nem kis gazdasági megrázkódtatások árán ugyan, de végül sikerült valutaleértékelés nélkül átvészelni.