Eörsi László 2016. október 23.

Nyomtatóbarát változat

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Egy csoport – köztük Varga Dezső – lerohanta a gyár stúdióját, az ajtót betörték, hogy beolvassák műegyetemisták pontjait. Ám az „elvtársak” már használhatatlanná tették a műszaki berendezést. Mások gépkocsikat rekviráltak a gyárból – állítólag ezt a támadást egy egyetemista vezette –, és mivel sokan csatlakozni akartak a budapesti eseményekhez, így tehergépkocsikkal, HÉV-vel elindultak a főváros belső kerületei felé. Közülük Érsek László esztergályos, Forton Miklós, Gregorits János („Grego”) bányász , Hajnal Attila segédmunkás, Konyorcsik György („Csöpi”) csillés és felesége, Ragány Gyula daruvezető, Szente István („Csita”) géplakatos, Tóth Géza kalauz és Zana József („Dagadt”) pék részvétele ismert. Hajnal és Ragány csatlakozott a Rádió ostromához, az utóbbit elfogták a rendőrök, és napokig rabságban tartották. A többiek a Boráros tér 14-ben alakuló csoporthoz csatlakoztak, és harcba szálltak a bevonuló szovjet páncélosokkal. Érsek lőszert fuvarozott.

Tóth Géza, az 52-es busz kalauza így emlékezett: „Az utolsó fordulóra indultunk Királyerdő felé. Vezetőm a legnagyobb sebességgel vezetett, hogy mielőbb garázsba állhassunk és legalább a tüntetés végét láthassuk. Amikor azonban visszaérkeztünk a Tanácsház térre [...] nagy tömeg munkás és diák állta el az utat. Arcuk komor, elszánt volt, szemükből vasakarat sugárzott. Kérték, vigyük a Boráros térre őket, mert Pesten kitört a forradalom!

Ez a szó a lelkem mélyéig hatott, egy pillanat alatt megértettem, hogy elérkezett az óra, amit minden igaz magyar várt tíz év óta, hogy lerázhassuk magunkról a zsarnoki önkényuralom láncát. [...] Úgy éreztem, hogy nekem is ott kell lennem! Nem haboztam, cselekedtem azt, amit szívem diktált, és a Boráros téren kalauzi táskámat vezetőm kezébe nyomva, egy utolsó kemény kézfogással búcsúzva tőle rohantam a munkások után, az egyre erősebben hallható fegyverropogás irányába.”

A szovjet hadsereg beavatkozását, majd ennek előkészületeit Nyikita Sz. Hruscsov, az SZKP KB első titkára megtárgyalta Gerő Ernővel, az MDP első titkárával. Georgij Konsztantyinovics Zsukov honvédelmi miniszter – a Hullám hadművelet keretében – utasítást kapott Budapest megszállására. Összességében csaknem egy hadosztálynyi szovjet alakulat: 6000 katona, 290 harckocsi, mintegy 120 páncélozott szállító harcjármű és 156 ágyú érkezett a fővárosba. Az „ellenforradalmi lázadás” letörésére a legnagyobb erőkkel rendelkező, Pjotr Ny. Lascsenko altábornagy vezette, Székesfehérváron állomásozó Különleges Hadtest kapott utasítást.

Eközben már folyt a tüntetés Csepel központjában, a gyár Szent Imre tér felőli (I-es) főkapujánál. A közeli kerületi rendőrkapitányságtól (Szent Imre tér 23.), valamint a szintén helyi katonai kiegészítő parancsnokságtól (Szent Imre tér 13. továbbiakban: „kieg” fegyvereket követeltek – hiábavalóan –, hogy harcolhassanak az ÁVH ellen. A tömeg ekkor 1500-2000 főre duzzadt fel.

Mindkét fegyveres testület éjfél előtt, éjfélkor riadóztatott, „egyik utasítás váltotta a másikat.” A kapitányságon a közrendvédelmi tisztek kapták azt a feladatot, hogy szervezzék meg az objektum védelmet. A „kieg”-re hét tiszt és két tiszthelyettes érkezett a riadóra. Jelentkezett még három nyilvántartó nő is, de őket a parancsnok, Vida Ferenc őrnagy a veszélyhelyzetre való tekintettel hazaküldte. Megerősítették a Csepel Művek gyári őrségét is. A gyár felügyelete alatt álló Csepel Lőtérre még éjfél előtt behatolt hat-hét tüntető – köztük Dus Szabolcs –, és mivel a gondnok elrejtette a kulcsot, feltörték a fegyverraktárt, majd 115 fegyvert zsákmányoltak.

A tüntetők egy csoportja a Csepeli Papírgyárba akart betörni, a rendőrök azonban tüzelni kezdtek, ekkor kapott halálos találatot a 30 éves Varga Elemér gépkocsivezető. Ő volt a csepeli forradalom első áldozata.

Hajnali 3-kor megkezdődött a „kieg” ostroma. Ennek közvetlen előzményeiről megoszlanak a források. Az egyik verzió szerint Palotai József százados, a rendőrkapitányság vezetője beszélt egy ötfős csoporttal, majd kaptak is pár fegyvert, amikor valaki elordította magát a tömegben, hogy a „kieg”-nél sok fegyver van. Lehetséges, hogy az a hír hergelte fel végletekig a tüntetőket, hogy a papírgyárnál a tömegbe lőttek, vagy az, hogy kilőttek egy Budapestre tartó teherautót. Nyilván hallottak a szovjetek bevonulásáról is, ami nagy felháborodást kelthetett. Volt, aki állítólag később azért csatlakozott a támadókhoz, mert azt hallotta, hogy az objektumban „külföldi banditák” rejtőznek. Az azonban teljesen biztosra vehető, hogy hamis az a kádárista álláspont, hogy „az ellenforradalmi akciók mind előre megszervezetten történtek.”

Katonai forrás szerint Vida Ferenc parancsnok küldöttséget engedett volna be, hogy meggyőződjenek arról, nincs-e a „kieg”-en fegyver, de a civilek nem akartak tárgyalni. Egyik hangadó, Laczkovics János könyökével betörte a bejárati ajtón az üveget, de az ajtó mögötti vasráccsal nem bírtak. „Laczkoviccsal próbáltam tárgyalni, amikor láttam, hogy a tömeg feje felett egy fegyvercső rám irányul. Ekkor beugrottam és egy riasztólövést leadtam. Kis idővel később három oldalról támadták az épületet. [...] Ekkor adtam tűzparancsot, és azt hiszem, ekkor lett halott” – emlékezett vissza az ostrom kezdetére a „kieg” parancsnoka. A civilek egy része a védőket ÁVH-soknak tartotta, e testület népszerűtlensége – távolról sem minden ok nélkül – nem ismert határokat. „A rendőrségtől nem féltünk, hiszen jól tudtuk, hogy sok rendőr velünk érez, velünk tart, hiszen ők is a nép közül kerültek ki. Ezért úgy döntöttünk, hogy a katonai nyilvántartót füstöljük ki, mert ott ávósok fészkelték be magukat. Azért is határoztuk el ezt, mert időközben a katonai nyilvántartóból lövések dördültek el a tér felé siető munkásokra, és többet eltaláltak.” – emlékezett vissza az egyik résztvevő.

A támadók – akik a későbbi hivatalos adatok szerint ötven-hatvanan lehettek – fedezéket kerestek. Többek között a Kossuth Lajos utcai kőkerítés mellől is lőtték a „kieg”-et oly módon, hogy a falból néhány téglát kivertek, és az így kialakított résekbe helyezték bele a fegyvereiket. A hajnali órákban a Boráros térről visszatért fegyveresek is csatlakoztak az ostromlókhoz, közülük Szente István a lábszárán szenvedett könnyebb sérülést. Rajta kívül Gaitz Vilmos villanyszerelő és Kerekes Miklós segédmunkás részvételéről tudósítanak a források.

De még így sem tudtak fölénybe kerülni, a védők tartották lőállásaikat. Mi több, lövéseik több civil halálát okozták, nem tudjuk, mennyien az ostromlók és hányan a fegyvertelen tömeg köréből. A katonák közül viszont senki sem sérült meg.

Hét-nyolc felkelő a kerület tűzoltóságáról (Táncsics Mihály u.78.) fegyveresen arra akarta kényszeríteni a tűzoltókat, hogy árasszák el a „kieg”-et. Somodi Pál tűzoltót és a parancsot kiadó fegyverest egyaránt lövés érte, mindkettőjüket a kórházba szállították. Így aztán a támadók lemondtak az árasztásról. Később állítólag arra akarták kényszeríteni a tűzoltókat, hogy benzinkútból fecskendezzék be a benzint a „kieg”-be, hogy felrobbanthassák. Ezt a tűzoltóknak azzal sikerült elhárítaniuk, hogy azt mondták, nincs olyan felszerelésünk.

A felkelők benzines palackokkal és égő kukoricaszárakkal próbálták felgyújtani az objektumot, majd a „kieg” melletti 52-es autóbusz-megállónál a felkelők benzint szereztek. A dekorációs raktárt feltörték, a papírt, a zászlókat benzinbe áztatták és felgyújtották, s bár a lesározott gerendák miatt a mennyezet nem tudott gyorsan tüzet fogni, a keletkezett füst mindinkább elviselhetetlenné tette az ott-tartózkodást. A védők lőszere is elfogyott, így – 24-én, a reggeli órákban – támogatást kértek és kaptak a közeli rendőrkapitányságtól. Hamarosan egy – valószínűleg szovjet – harckocsival indultak a katonák kimentésére. Köztük volt Kiss Kálmán őrnagy, Faragó Károly hadnagy, Csumrik Ferenc alhadnagy, Berecz János szakaszvezető és Nagy László tizedes. Számos visszaemlékező közül ketten azt állítják, hogy a harckocsiról a rendőrök beleavatkoztak a harcba. „A »kieg« elé érve azt láttuk, hogy lövik az épületet, ekkor mi is tüzelni kezdtünk a felkelőkre” – vallotta az egy rendőr. „A Rákosi Művek I. sz. kapujából dübörögve tört elő egy harckocsi, melyen kívül Faragó rendőr őrnagy [hadnagy] állt, pár civil ruhás fegyveres férfivel, akik a forradalmat éltették. A fiatalok óvatosságról megfeledkezve szaladtak versenyt a páncélossal, amely a rendőrség épülete előtt befordulva a katonai nyilvántartó felé haladt. A lángoló épület előtt megtorpant a harckocsi, és ekkor Faragó és társai tüzet nyitottak. De nem az épületet lőtték, hanem a népet! Aljas csel volt! Emberek hullottak jajgatva a kövezetre, míg mások páni rémülettel rohantak szerte a téren. Ezalatt az ávós tisztek kirohantak az épületből, és felkapaszkodtak a harckocsira” – emlékezett vissza egy felkelő. „Ávós” tisztek nem voltak ott, csak katonák. Nehezen lehet egyértelműen megállapítani, hogy a harckocsiról valóban lőttek-e, mivel – mint említettem – csak két erre utaló forrásunk van.

A hátsó bejárónál megállt a páncélos, és ekkor a „kieg” védői közül néhányan odamenekültek, kettőjüket a lakók bújtatták el, és öltöztették civil ruhába. Két-három katonát meg akartak verni, de többen segítségükre siettek, majd a rendőrök helyezték őket biztonságba. Daru Lajos százados azonban halálos találatot kapott, Kaszta Ferenc százados pedig több sérülést szenvedett, Hídvégi Sándor századost pedig combon lőtték. A harckocsi vezetője forgatni kezdte a tornyát, ezzel lekényszerítette a páncélosra felmászó felkelőket.

Miközben a sebesült tiszteket a rendőrkapitányságra vitték, továbbra is tartott a tűzharc. A kihívott mentős és segítője bementek a sérültekért, a felkelők – akik korábban azt kiabálták, hogy „gyilkosoknak nem kell mentő” – elvitték a mentőautót, így csak később, a Budapesti Főkapitányságról jövő személygépkocsival tudták elvinni őket, de velük ment a többi „kieg”-es is.

Az első összecsapás mérlegét megvonva, Csepelen különösen tragikusan kezdődött a forradalom. Daru századoson kívül tizenegyen vesztették életüket, köztük két nő is. Név szerint: Csór János daruvezető, Fehér József villanyszerelő, Hegedüs Györgyné Stammel Rózsa gépírónő, Rabóczki János villanyszerelő, Recskó Tibor gyári munkás, Szilágyi Imre villamosvezető, Takács Ferenc lakatos, Ughy Kálmán segédmunkás, Varga Ferenc segédmunkás, Vincze Istvánné Takács Erzsébet gyári munkás és Zsigray György kazánkovács. A 20 éves Recskó Tibor halála súlyos következményekkel járt. Recskó ugyanis benősült a népes, Csepel-szerte híres/hírhedt Szente családba, amelynek férfitagjai közismerten „nehézfiúk” voltak. Apósa, Szente Károly révén – aki szemtanú volt – máig az terjedt el, hogy Kalamár József tanácselnök lakásának ablakából, a közeli kerületi pártház (Szent Imre tér 12.) III. emeletéről lőtték le Recskót. Noha én nem tartom valószínűnek, hogy a pártbizottság beavatkozott volna a harcba, ám teljes biztonsággal nem zárható ki ez sem. Kalamár unokája, Setényi Mátyásné nagyszüleivel a pártház egyik ablakából nézte a felkelők és a „kieg” közti összecsapást. 51 évvel később így emlékezett vissza: „Az én emlékeim szerint a [pártházban] a másik lépcsőházban ment fel a padlásra, és onnan lőtt egyetlenegyet, de tudtommal akkor csak a fiatalabb Szente sérült meg a kezén.” (Levéltári források szerint – ahogy feljebb erről szó volt – Szente István a lábszárán szenvedett könnyebb sérülést.) Valamilyen okból Kalamár lányára, Kalamár Klárára esett a gyanú – aki Setényiné közlése szerint nem is volt ekkor Csepelen, a bosszúvágy nőttön-nőtt, immár nemcsak az ÁVH-val szemben.

A súlyos veszteség pedig amúgy is igen felborzolta a kedélyeket. Ennek tudható be, hogy Kovács Sándor honvéd főhadnagyot ÁVH-snak vélve csaknem meglincselték. Ez akkor történt, amikor egy másik katonatiszttel bevitte a súlyosan sebesült Darut az egyik ház udvarára, és kijött onnan. A tömeg lefegyverezte, megverte és fel akarták akasztani, végül egy ismerőse igazolta, hogy nem karhatalmista. Bodó László katonatiszt is hasonló okból került súlyos veszélybe, amikor leugrott a harckocsiról, őt a rendőrök mentették meg.

A „kieg”-et állítólag az ostrom következményeként 50 000 forintos kár érte.

A pártház elfoglalása

A történtek után a rendőrség igyekezett példát statuálni, és megbüntetni a támadókat. Akiket felismertek – így Szente Istvánt és Zana Józsefet –, október 25-én délelőtt letartóztatták, a rendőrkapitányság pincéjébe zárták, ahol a két fogdaőr, Makai Károly és Szabó Ignác alaposan megverte őket.

Gyorsan elterjedt a hír Csepelen, hogy a rendőrök fiatalokat állított elő, és 11 óra körül két-háromezres tömeg gyűlt össze az objektum előtt.

Szente Károly, a fogságba került Szente István édesapja állt a tömeg élére – ebben minden szemtanú egyetért. Nemcsak a foglyok kiszabadítását követelte, hanem a kommunista szimbólumok eltávolítását, – nyilván az előző napi vérengzésre utalva – a pártház fegyvereinek bevonását, sőt a fegyverek átadását, mi több, az épület átadását és egyes kíméletlennek ismert rendőrök kiszolgáltatását is. A kapitányság vezetői kiálltak a tömeg elé, Palotai százados először közölte, hogy a fegyvereket nem adhatja, mert azokra a rendőröknek is szükségük van. Selmeczi János százados, bűnügyi alosztályvezető pedig azt a kérdést tette fel a tömegnek, hogy „miért hallgatnak olyan emberre, akiről egész Csepel tudja, hogy rovott múltú, bűnöző”. Erre hatalmas kiabálás kezdődött, Selmeczi gyorsan vissza is húzódott.

A foglyok további benntartását már nem lehetett elodázni, annál is kevésbé, mivel központi utasítást kaptak Kopácsi Sándor ezredestől, hogy kerüljék a fegyveres harcot. Egy küldöttség bement értük. Valószínűleg Selmeczi százados telefonon kapott parancsot a foglyok kiengedésére.

A téren a kiszabadítottakat nagy ovációval fogadták, ám hamarosan a felháborodás újra a tetőfokára hágott, mivel meglátták a brutálisan összevert fiatalokat. Elindult a gyár felé, hogy meghallgassák hangosbeszélőn Szentéék viszontagságait. A készülék azonban rossz volt, lehetséges, hogy a régi rendszer hívei tették tönkre. Zana egy kőkerítésre felállva beszélt az emberekhez.

A tüntetőknek azonban tudomásukra jutott – valószínűleg a rendőrök közül árulhatta el valaki –, hogy az Szent Imre tér másik oldalán lévő kerületi pártbizottságon vannak fegyverek: ezeket még az „elvtársak” kérésére reggel szállítottak át a rendőrkapitányságról.

Fél öt körül a mintegy ezer fő a pártház elé vonult, amely előtt két rendőr őrmester, Szabó Gyula és Szabó Mihály posztolt, s akiket rögvest lefegyvereztek. Ott voltak a felkelők későbbi parancsnokai, Buri István és Sorn Károly („Cigány”; „Kárász”) is, továbbá Gaitz Vilmos, Horváth István („Színes”), Ország Miklós, Szebelényi Tibor és Gregorics János. Buri állítólag ezt kiabálta: „Le a csillaggal, az oroszok menjenek haza, nem kell a párt”. De a fő hangadók továbbra is – női részvevőkkel együtt – a Szente család tagjai maradtak. A jövevények követelésére a portás kinyitotta a kaput. Rajta kívül tizenegyen – köztük Karsai Ferenc másodtitkár – tartózkodtak a pártházban. Szentéék elsősorban ÁVH-st kerestek, és a Kalamár családot, akikről úgy tudták, hogy az előző nap lőttek a tömegre. És természetesen a fegyvereket is. A felkelőkkel jött át Csumrik Ferenc alhadnagy is, aki mindkét félnél jó pontokat akart szerezni. Egyrészt ő is azt mondta, hogy előző nap innen lőtték a tömeget, másrészt azt hangsúlyozta, hogy a rendőrség számára kéri vissza a fegyvereket, de jelenléte a felkelők élén mindenképpen megzavarta a pártháziakat. Karsai igyekezett megtéveszteni őt, azt mondta, hogy már elvitték. A civilek kérdésére is hasonlóképpen válaszolt.

Mintegy 15-en hatoltak be, mindent feldúltak – ebben többek véleménye szerint ifj. Szente Károly járt az élen –, a berendezéseket tönkretették, az iratokat, a könyveket kidobálták, s a téren felgyújtották. A pártház előtti fákra felakasztották Lenin és Sztálin mellszobrait. (Korábban már leszedték az MDP-táblát, valamint egy tűzoltóautó segítségével a közeli tanácsházáról /Szent Imre tér 10./ leverték a vörös csillagot. )

Az egyik dobogó alatt azonban megtalálták a fegyvereket, s ez keltette az igazi felháborodást. Nekiestek Karsainak, és kivitték az épületből; kint még többen támadtak rá. Szirmók Lajos lakatos ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy részt vegyen az eseményekben: „Erre én is odamentem, azzal a szándékkal, hogy ütök rajta. Ezt végre is hajtottam. Karsait kétszer pofon vágtam, majd szidni kezdtem.” Rendőrök, civilek és katonák – így Gyenei József, Gáspár Imre és Kovács Sándor főhadnagy – segítségével mentették ki az ütlegelésből, és bevitték a kapitányságra.

A kétemeletes pártépületbe ezt követően beköltöztek mindazok a környékről, akik rászorultnak érezték magukat. Az összes helyiségét elfoglalták.

Mások toborozták az embereket, hogy Pesten harcoljanak, így Ruszinkó György is: „aki magyar, Pestre jön”! Szente István testvérével, Józseffel, Konyorcsik Györggyel, annak feleségével, Zana Józseffel és számos más fiatallal a Csepel Művekből szerzett dömperekkel – más gépjárműveket a szállítási és raktározási részleg igazgatójának utasítására működésképtelenné tettek – ismét a főváros belső kerületi felé tartott. Visszatértek a Boráros tériekhez, majd a corvinisták kötelékében is harcoltak. Keserű János autószerelő barátaival – miután kilőtték autójukat – a Soroksári úton keveredett többórás tűzharcba a szovjet páncélosokkal. Kerekes Miklós is állítólag részt vett a „kieg” elfoglalásában, majd a budapesti harcokban.

Két szovjet katonát ezen a napon lőttek le a Vágóhíd és a HÉV-végállomás között lévő vasúti felüljáró híd alatt. A megtorlás idején a hatóságok mindössze csak annyit tudtak megállapítani, hogy itt ekkor csepeliek tartózkodtak, közülük ölték meg a két szovjetet.

A rendőrkapitányság elfoglalása

Másnap, 26-án, a kora délutáni órákban ismét 2-3000 fő gyűlt össze a rendőrkapitányság előtt. Ennek élére ismét – minden visszaemlékező szerint – Szente Károly állt, még a korábbiaknál is nagyobb vehemenciával. Ekkor már nyíltan és erőteljesen a rendőrség ellen hangolta hallgatóságát: „Ezek is árulók, olyanok, mint az ÁVH-sok, nincsenek velünk.” „Agyonverték a fiamat, nincs szükség a rendőrségre, foglaljuk el, nyírjuk ki őket." Az egyik visszaemlékező szerint Szente Károly mellett Buri is nagyon harsányan követelte a rendőrség átadását.

Ez azonban nem történt meg, így a tömeg is arra az álláspontra jutott, hogy „nem kell a népnyúzó, kommunista rendőrség”, ezért az elszántabbak megrohanták és perceken belül elfoglalták a kapitányságot, miközben egy ács leverte szekercéjével a kapitányság címeres emblémáját. A támadók között volt Andor György villanyszerelő, Balázs György lakatos, Buri István lakatos, C. Nagy Katalin, Darnai András („Darázs”) ipari tanuló, Domonkos László géplakatos, Forton Miklós, Gáspár Imre esztergályossegéd, Hábencius Sándor hengerész, Hadnagy Árpád szabó, Hajdú István („Népitáncos”) motorszerelő, Horváth István (Színes”) hegesztő, Irházi Zoltán darus, Simonics Györgyné Jokán Irén, Mészáros Ferenc gépkocsivezető, Molnár András, Richter Ferenc („Patkány”) öntő, Ruszinkó György lakatos, Sorn Károly segédmunkás, Szarvas Géza darus, Szente Károly kocsikísérő, Szente Károlyné háztartásbeli, Szente Rozália, Szőllősi Illés, Tóth Géza kalauz és Varga Éva („Kandula”) gépíró. A behatolás azért történhetett ennyire egyszerűen, mert a rendőrök ekkor sem használhattak fegyvert, ami a sok nő és gyermek részvétele miatt óriási katasztrófát idézett volna elő.

Mire a tömeg benyomult, az ÁVH-sokat, valamint a rendkívül népszerűtlen Faragó Károly hadnagyot a hátsó kijáraton már kimenekítették. Az udvari aknába elrejtett fegyvereket a támadók azonnal megtalálták, hihetőleg azért, mert egy Szegedi nevű rendőr – arra hivatkozva, hogy az ő apja is munkás – elárulta a rejtekhelyet. Selmeczi százados állítólag azt javasolta nekik, hogy csak a katonaviseltek vegyék magukhoz a fegyvereket.

Ezalatt a kapitányság vezetői az eligazítóba vonták össze a beosztottakat, ahol Kiss Kálmán őrnagy megkezdte az eligazítást („aki akar, marad, aki akar, mehet”), amikor berontottak Szente Károlyék. Fegyverével fenyegetőzve, ezt kiabálta: „Nincs a rendőrökre szükség, ki kell nyírni őket!” „A k… anyátokat, a fegyvereket tegyétek le az asztalra!” Majd társaival megmotozta őket. Kisst elkapták és levitték a kultúrterembe. Szente ráfogta a puskáját, így próbálta arra kényszeríteni, hogy egy Buronyi nevű súlyemelőt és Faragó hadnagyot kiadja. Erre az őrnagy azt válaszolta, hogy ők nincsenek az objektumban. „Ne hazudj, mert keresztüllőlek, mint egy kutyát!” Ekkor Buri odaugrott hozzá, és félretolta a puska csövét: „Szente bátyám, nem ebben egyeztünk meg!”

Ekkor ott hagyta Kisst, és a csoportban álló rendőröket fenyegette lelövéssel, ha nem adják ki Faragó hadnagyékat. Valakit azzal támadott meg, hogy rendőrspicli, kizavarta a folyosóra. Mikó János századost amiatt vonták többen felelősségre, hogy korábban megbírságolta őket. Szente így kiabált rá: „Na, te gazember, megdöglesz, megbüntettél 50 forintra.” És rászegezte a géppisztolyát. Felkelőtársai a százados védelmére keltek, felesége is nyugtatgatta. Végül nem lőtt, csak fegyverével lökte le a lépcsőn Mikót: „Nem kell nekünk egy rohadt áruló rendőr sem, menjenek az anyjuk p…-ba!”

Nem sokkal később valakit megcélzott a templomkertnél, de nem találta el. Ezután a fogdaőrre, Szabó Ignácra támadt, ekkor már társai lebirkózták, és elvették a fegyverét.

A városi harcokból visszatérő Szente István – akit egy nappal korább fogsága idején megvertek – bekapcsolódott az itteni eseményekbe. A vele szemben korábban eljáró Varga Béla tizedest így fenyegette: „B… meg a k… anyádat, téged is majd elkapunk! [...] Ismerlek, mind a többit, te is ki leszöl nyírva.” Viszont az őt korábban megverő Szabó Ignác törzsőrmesternek ezt mondta: „Nem bántlak, ne félj!” Keményen fellépett a fosztogatókkal szemben, egy fiatalt meg is ütött: „Azonnal vesd le a holmikat, nem lopni jöttünk.”

Zsinkó Imre törzsőrmestert meg akarták verni, őt Szitai András villanyszerelő és Darnai vagy Horváth István és Szőlősi Illés mentette meg.

Palotai József, a kapitányság vezetője kiadta az utasítást a beosztottaknak, mindenki menjen haza, és Kiss Kálmán jelentette a főkapitányságnak, hogy elfoglalták az objektumot. Végül olyan megállapodás született, hogy néhány rendőr – Bíró István szakaszvezető, Bodó István szakaszvezető, Csumrik Ferenc alhadnagy, egy Gelencsér nevű őrmester, Képíró József törzsőrmester, Micskei Pál őrmester, Szabó Gyula őrmester, Szegedi tizedes – ott marad. Szente Károly ez ellen is tiltakozott, de sikerült őt lecsendesíteni. Tehát távol áll a tényszerűségtól az a kádárista állítás, miszerint „a terrorakcióban különleges feladatként kezelték a rendőrkapitányság beosztottjainak felkoncolását, a rendőrség teljes felszámolását, megsemmisítését”.

A rendőrség fiaskóját a fegyverhasználati tilalmon kívül így látták a szemtanúk: „Ahhoz, hogy 26-án a kapitányságot fel kellett adni, nagyban hozzájárult a tömeg ereje, illetve a vezetőik agresszív fellépése.” „A parancsnokunk nem tudott határozottan állást foglalni, illetve határozott parancsot adni.” „Már minden kapitányság ekkorra el volt foglalva, az emberek fáradtak voltak, a harci morál hiányzott”. Ezt még tetézte a politikai tiszt (nem tudjuk azonosítani) alkalmatlansága. „Nekünk, rendőröknek az volt a véleményünk, hogy ha a Szente családot ártalmatlanná tudjuk tenni, az egész kapitányság elleni támadás talán be sem következik.” Más vélemény szerint Szente Károlyon kívül Buri István is az akció kulcsfigurája volt.

Parancsnoknak Buri Istvánt választották meg. A következő napon a felkelők rendfenntartási feladatokat láttak el (például a Csepeli Kőolajipari Vállalatra vigyáztak, hogy nehogy széthordják a benzint ), valamint ÁVH-sok felkutatásával foglalkoztak – csekély sikerrel.

A királyerdei csoport

A kerület déli részén, a főváros határához közel, az Eötvös József Általános Iskolában (Szent István út 232.) valószínűleg október 25-étől Sorn Károly segédmunkás szervezésével formálódott egy felkelőcsoport. Az eddig említettek közül ott volt Andor György, Gáspár Imre, Hadnagy Árpád, Horváth István, Irházi Zoltán, Konyorcsik György, Richter Ferenc és Szarvas Géza. Rajtuk kívül Csányi Imre, Csányi János, Cseh Mihály segédmunkások (Cseh segédrendőr is volt), Fehér Frigyes segédmunkás, Hercegh Ferenc lakatos, Herlicska Károly, Katona Tibor, Mosbontner Ferenc géplakatos, Mészáros Ferenc gépkocsivezető, Nagy Sándor, Pál Antal, Szulinszky Vince segédmunkások, Turza József gépkocsivezető, Vámos István („Csonka”, egyik keze sérült volt) vasesztergályos, Weiland László és Zsendovics László hegesztő is erősítette az osztagot. (A 16 év körülieket – Irházi, Weiland – csak többszöri jelentkezés után vették fel. )

Királyerdő védelmére rendezkedtek be, a várható szovjet–magyar támadások ellen. Emellett a közrendre is vigyáztak, például a közért megnyitásakor megakadályozták a beözönlést.

Másnap, október 26-án a csoport – részben vagy teljesen – áttelepült a Bagi Ilona Kultúrházba (Szent István út 196.), nem tudjuk kinek a kezdeményezésére. Itt csatlakozott hozzájuk Bódi József kovácssegéd, Értékes József („Bőrkabátos Jóska”) olvasztár, Fekete Andor, Gaitz György darus, Hágen Géza („Kesza”) szegecselő, Simonovics Györgyné Jokán Irén, Kálmán Bernát fuvaros, Pesti Károly („Csirke”) motorszerelő, Pető Sándor adagoló, Pozsgai Lajos segédmunkás, Weiland Márton betanított munkás és a korábban már említett Forton Miklós, Hajdú István, Medvei József kőműves tanuló, Szitai András, Szőllősi Illés, Tóth Géza és a Rádió épületénél harcoló, VIII. kerületi rendőrkapitányságról szabaduló Ragány Gyula.

A csoport itteni tevékenységéről szinte semmi sem tudunk, ami azt sejteti, hogy ekkoriban e városrészben semmilyen rendkívüli esemény nem zajlott le. Kapcsolatban álltak a kapitányságon lévő felkelőkkel. A gondnokok későbbi közlései szerint a felkelők komoly károkat okoztak a kultúrházban. A vörös zászlókat elégették, a szobrokat összetörték, és néhány holmit elvittek, noha Gáspár Imre figyelmeztette a többieket, hogy semmihez sem szabad hozzányúlni. A zabrálásban – a szemtanúk nagy része szerint – Simonovicsné elsősegélynyújtó járt az élen, ráadásul ő még hetedmagával önkéntesen be is költözött. A felmérések szerint 106-108 ezer forint vagy 95 063 forint 69 fillér veszteség keletkezett a Bükkös utcai iskolában.

Mindazonáltal egyáltalán nem kizárt, hogy a veszteségeket nem csak a felkelők okozták. Egyikük – a többek által korrektnek tartott Hadnagy Árpád – cáfolt is: „A gondnok valótlanságokat állít: nem vittünk el 50-60 pár csizmát, csak csupán hármat. Nem tudok arról, hogy közülünk bárki is hanglemezeket tört volna.” De azt ő sem tagadta, hogy a fegyelmezetlenség, a túlzott italozás jellemző volt a csoportra.

Királyerdőn ellencsapásra vártak az „ancien régime” emberei is. Dörgő Gyula százados, a Mosonyi laktanya egyik zászlóaljának politikai tisztje azt az utasítást kapta, hogy szervezzen egy csoportot, és várjon a kedvező alkalomra. A parancsot végrehajtotta; Boros Lajossal, Fehér Ignáccal, Iván Gyulával, Tóth őrmesterrel egy Fürji nevű férfival és az öt Németh fivérrel (köztük Gusztávval és Tiborral) konzultált, de nem aktivizálódtak.

Kalamár József halála

A csepeli felkelők a „kieg” ostroma óta lázasan keresték Kalamár József tanácselnököt és lányát, mivel – ahogy korábban erről már volt szó – őket tartották vétkeseknek számos tüntető, így Recskó Tibor lelövéséért. Kalamár egyébként is rendkívül népszerűtlen elöljáró volt, ebben egyöntetűek a források. Hiábavalóan fordultak hozzá segítségért – elsősorban lakásügyben. Egyik visszaemlékező szerint csak párttagoknak utalt ki lakást, ez volt a szójárása: „Aki nem párttag, annak minden bokor szállást ad.” Vagy: „Jó maguknak a disznóól is!” A kádárista források szerint viszont „köztiszteletben álló”-nak minősítették Unokája így jellemezte: „…nem volt erőszakos, sem agresszív. Igaz, hogy elvei mellett mindig kitartott, ami másokat sérthetett.”

Kalamárt október 25-én „lopva kimentették” a tanácsházáról a Szent István u. 170.-ben lévő általános iskolába (amelyet Bükkös utcai iskolának is neveztek). Az objektum volt egyúttal a kerület légoltalmi központja is, amelyet szintén Kalamár tanácselnök vezetett. A légógyakorlatokat és a légóügyeletet rendszeresen ellenőrizte. A tanítás október 24-étől szünetelt.

„Észlelve a tömeg haragját káromkodva mondtam Horváth Ernőnek [a tanács pénzügyi osztályának vezetője volt]: miért nem szóltak nekem, mielőtt Kalamárt a légóközpontba vitték. Szerintem vihették volna jobb helyre is, miért nem kérdeztek meg” – vallotta Széll Ferenc, a XXI. kerületi légoltalmi törzsparancsnok.

Potencsik Jánosné, az iskola hivatalsegédje megígérte Kalamárnak, hogy senkinek sem beszél ottlétéről. Széll törzsparancsnok valószínűleg másnap, 26-án délután jelentést tett neki az utcán hallottakról, miszerint azt rebesgették, hogy Kalamár ott bujkál a légoltalmi központban. „Miért keres a tömeg, hiszen engem mindenki szeret?” – kérdezte indulatosan a tanácselnök. Hamarosan a lányunokája is meglátogatta tíz percre. Ennivalót hozott neki, és sírva kérlelte: „tudják, hogy itt van, meneküljön, nagypapa!”

Erre Kalamár körbetelefonált, majd közölte, hogy „Csepelen, Királyerdőn csend, rend uralkodik.” A felvetésre, hogy lehallgathatják, így válaszolt: „Én vagyok a légoltalmi parancsnok, azt csinálok, amit én akarok.” „Nagyapám bátor ember volt, nem bujkált [...] a légópincéből irányította munkatársait.”

Hamarosan Varga János légós hadnagy sürgette Széllt, két gyermekére is hivatkozva: „Lépjünk le, a tömeg az utcán van, Kalamárt keresi.” Erre Széll a budapesti parancsnoksághoz fordult tanácsért. „Felesküdött, tudnia kell, hogy mit csináljon” – hangzott a válasz. Varga hadnagy és a többi légós ekkorra már eltűnt. Kalamár pedig már telefonon latolgatta az „elvtársakkal”, hová lehetne menni, és hogyan.

A Bagi Ilona Kultúrházban lévő Sorn Károly vezette csoport is értesült arról, hogy a légoltalmi központra érdemes odafigyelni. Egyesek azt hallották, hogy fegyvereket, lőszert, robbanószereket őriznek ott. Mások azt, hogy ott egy ÁVH-s bujkál, illetve azt, hogy valaki lövöldözik a környéken. De olyan verzióról is tudunk, hogy Sorn kiadta az utasítást: „Induljunk, keressük meg Kalamárt.”

Hamarosan mintegy húszan – nemcsak a felkelők közül – követelték, hogy nyissák ki az ajtót. „Kinyitottam, berontottak, a pince felé lökdöstek, fegyvereiket rám tartva. Ekkor még fegyvereket kerestek, mondtam, hogy nincsenek. A pincében minden ajtót kinyitottak, amíg el nem érkeztünk oda. Ezt is kinyitották, engem belöktek; ekkor már Kalamár az ajtóban állt felöltözve. De fegyvert, lőszert, leadót hiába kerestek még a padláson is. Három használaton kívüli telefonkészüléket elvittek, feldúltak egyes helyiségeket” – vallotta öt héttel később Széll törzsparancsnok.

Az egyik szemtanú szerint ez a párbeszéd zajlott le a felkelők egyik vezetője, Turza József és Széll között: Turza: „Mondja meg az igazat, mert lelőjük, mint a nyulat!” Széll: „Igen, itt van a csepeli tanácselnök.” Turza: „Az kell nekünk!” Más visszaemlékező szerint három fegyveres igazoltatta a légós törzsparancsnokot, aki sírva kérte, ne bántsák, több gyermeke van. A jelen lévő civilek mellé álltak. Van olyan adat is, amely szerint Kalamár hollétét az iskolaszolga árulta el.

Hamarosan felkísérték Kalamárt. Többen felrótták neki, hogy nem törődött az emberek lakásproblémájával. Rövid vita alakult ki a „húszak” között, mi legyen a következő lépés. Néhányan az azonnali lelövés mellett törtek lándzsát, a többség azonban azon a véleményen volt, hogy be kell kísérni fogolyként a rendőrkapitányságra, mivel „nincs jogunk, hogy döntsünk az élete felett”.

Épp arra járt Besenyődi József minőségellenőr géppisztollyal, és – a vérontást elkerülendő – felajánlotta, hogy elkíséri a rendőrségre Kalamárt. Sorn parancsnok utasítására Andor György, Bódi József és Pál Antal is csatlakozott a kísérethez.

A Czipri közért előtt a közvetlenül Kalamár mögött haladó Bódi egyszer csak közelről tarkón lőtte a tanácselnököt, aki azonnal meghalt. Később azzal a vádolták hamisan a kísérőket is, hogy előre tudtak a gyilkosságról. Az odaérkező Sorn és mások leteremtették Bódit, majd úgy döntöttek, ott hagyják a tetemet, amelyet hihetőleg többször meggyaláztak.

A forradalom leverése után Kalamár József az „ellenforradalom” egyik fő mártírjává vált, Csepel egyik főútvonala, a Szent István út 1957-től az ő nevét viselte. A megtorló hatóságok nagy erőkkel igyekeztek kézre keríteni gyilkosát. A gyanú többeket érintett. Szente Károly a lelőtt veje, Recskó Tibor megbosszulására tett ígéretet úton-útfélen. „Kalamár kinyírta a vejemet, most megkeresem. Életével fog megfizetni ezért.” Fia, Szente István pedig többekkel közölte a forradalom idején, hogy ő „nyírta ki” a tanácselnököt. Állítólag édesanyja is „azzal dicsekedett, hogy az ő fia, István” volt a tettes. Az eljárás idején pedig többen Besenyődi vétkességére tettek vallomást. Tóth Géza is azt terjesztette el magáról, hogy ő ölte meg Kalamárt. Ennél meglepőbb, hogy ezt még egy 1967-es belügyi forrás is tartalmazza, kilenc évvel a per lezárása után.

Bordás András halála

Október 26-án – ahogy említettem – Csepel-szerte keresték a felkelők Kalamárékat. A királyerdei Fenyves utcában Konyorcsik György vezetésével mintegy tucatnyian Horváth Károly rendőr törzsőrmesternél, majd Szabó István rendőr őrmesternél tartottak házkutatást, de nem jutottak eredményre.

Mások – ismeretlenek – a rendőrkapitányság elfoglalása után a közeli református templomba (Kiss János altábornagy u. 48.) rohantak, mivel valaki azt a hírt terjesztette, hogy annak tornyában bujkál Kalamár tanácselnök lánya, akit szintén vétkesnek tartottak az október 24-i tömegbe lövésért.

Ugyanezen a napon Farkas Imre bádogos irányításával számos fegyveres, köztük Nagy József szállítómunkás és Molnár József hengerész teherautóval indult Kalamár lányának keresésére. Átkutattak egy református paplakot, majd a templomot, amikor az utcán valaki azt kiabálta, hogy a Táncsics Mihály utcában fut Bordás András, Kossuth-díjas vasesztergályos, és az 54-be bemenekül. Valószínűleg azt gondolták, hogy ÁVH-s. Farkas kiadta az utasítást, hogy Bordást kézre kell keríteni. A ház tulajdonosát, Fritz Antalt erőszakkal kényszerítették a kapu kinyitására, miközben a csoport másik fele a Tanácsház utca 17. kapuján keresztül a kert felől zárta el a menekülés irányát. Bordás az udvar hátsó részében lévő disznóólba menekült, de amikor látta a Táncsics Mihály utca felől közelítőket, a szomszéd telekre akart átjutni. Ekkor a drótkerítésnél álló Nagy József egyetlen lövéssel szíven találta. Azonnal meghalt. Farkas Imre rákiáltott, de már későn. „Te őrült, miért kellett lelőnöd?” – mondta neki. „Semmi közöd hozzá, ez az én dolgom” – hangzott a válasz. Nagy később ittasságára hivatkozott.

A csoport a Csepeli Papírgyárhoz ment, ahonnan a Duna-partra, a Budafok felől érkező ÁVH-sok ellen küldték harcolni őket. Meg kellett akadályozniuk, hogy átjöjjenek Csepelre. A túlsó oldalról ezt kiabálták: „Ne lőjetek, mi is magyarok vagyunk! De eközben elkezdtek géppuskával lőni… Amikor láttam, hogy a mellettem állót meglőtték, eldobtam fegyverem, és elmenekültem” – vallotta Nagy József. A történetet más forrás nem erősíti meg. Az ÁVH-sok – eddigi kutatásaim szerint legalábbis Budapest területén – sehol nem mertek nyíltan harcba bocsátkozni. Arról is csak egy forrásunk van, hogy Farkas Imre többedmagával már akkor elhagyta a helyszínt, amikor egy fegyveres kijelentette, hogy ő parancsol, mindenki engedelmeskedik.

Összecsapás a Csepel Művekben

A Csepel Művek ellenőrzése stratégiai fontosságú volt a kommunista hatalom számára, már csak szimbolikus jelentősége miatt is. Már október 23-án éjjel – részben partizánok részvételével – megszervezték a gyárőrséget, hogy az idegenek beözönlését megakadályozzák. Különösen a Csőgyár munkásai jelentkeztek nagy számban ebbe a fegyveres testületbe.

A Honvédelmi Minisztériumban, Apró Antal vezetésével a Katonai Bizottság október 25-én vagy 26-án a csepeli felkelők felszámolását határozta el, és döntést hozott a mellettük álló munkások felfegyverzéséről. A feladatot a hadműveleti csoportfőnökség kapta meg. Október 26-án délután Váradi Gyula vezérőrnagy, a páncélosok parancsnoka és kísérete – köztük 15 partizán – 700 gyalogsági fegyvert és lőszert szállított a Csepel Művekbe. A gyár vezetőivel előkészítette a gyár védelmi tervét és a fegyverek kiosztásának módját.

A vezérőrnagyot hidegzuhanyként érte, hogy a Csepel Művek pártvezetése csak 100 fegyvert fogadott el, mivel nem volt kinek kiosztani ennél többet. Azok a dolgozók kaptak belőle, akik a párttitkár által aláírt igazolvánnyal rendelkeztek (nyolcvan ilyen „elvtárs” volt). Ám közülük is csak harmincan vették át a fegyvert, de a parancsnokságot senki sem vállalta. Így Váradi a kíséretéhez tartozó Madách Imre páncélos századost bízta meg ezzel, aki tüstént megszervezte az őrséget.

Ez idő alatt Szente Károlyt és 17 „ellenforradalmárt” elfogtak és bezártak a katonák. Ők a gyári pártbizottságot készültek megtámadni. A kihallgatott Szente állítólag nem tagadta, hogy az agyonlőtt vejét akarta megbosszulni.

A kapitányság elfoglalása után Kiss Kálmán rendőr őrnagy, Selmeczi százados és néhány beosztott a Csepel Művekbe menekült, ahol a gyárőrség kellő védelmet nyújtott nekik. Másnap, 27-én – valószínűleg a gyári pártbizottsággal egyeztetve – Kiss tárgyalást kezdeményezett Buri Istvánnal, a felkelők főparancsnokával, hogy valamilyen kompromisszum eredményeként visszatérhessenek a rendőrök, és közösen lássák el a szolgálatot a felkelőkkel. 12.30-ig kellett volna dűlőre jutniuk, mivel a gyári erők támadása fenyegetett arra az esetre, ha a rendőr őrnagy nem ér vissza ekkorra. Ám mivel Buriék nem fogadták el a feltételeket, a felkelők négyfős küldöttsége Tikos Jenőné Nagy Piroska volt rendőr, Szarvas Géza és egy aktív rendőr a gyár igazgatói szobájában folytatta a tárgyalást.

Közben telefonáltak az I-es kaputól (főbejárat), hogy 2-3000 fős tömeg – élén Szente Istvánnal, de kisgyermekes anyák is szép számmal voltak – a foglyok szabadon bocsátását és/vagy a gyárban bujkáló ÁVH-sok, pártfunkcionáriusok kiadását követelte, továbbá nehezményezte, hogy szovjet páncélosok tartózkodnak bent. (A gyanú nem volt megalapozott, ugyanis „csak” magyar harckocsik voltak a gyár területén.) Állítólag azt is kiabálták, hogy agyon kell verni az igazgatókat, és az őrséget azzal támadták, hogy csak a „fejeseket” védik. A tárgyaló felek közül Tikosné igyekezett csitítani az összegyűlteket, de lehurrogták, sőt árulónak minősítették. (A volt rendőrnőben egyébként egyik fél sem bízott.)

Szente István néhányadmagával benyomult, lefegyverezték Bordás József üzemi őrt és Dósa János agitprop titkárt és még egy „elvtársat”, majd Szente fegyverével sakkban tartotta Ragó József századost. A gyári őrségnek sikerült a felkelőket visszanyomniuk, de a feszültség tovább nőtt, a II–IV. kapuktól is átvezényelték ide az őrséget. Ezután háromfős küldöttséget – köztük Szente Istvánt – beengedtek, amely azt követelte a gyáriaktól, hogy tegyék fel a nemzeti színű karszalagot, és továbbra is bizonyos személyek kiadását követelték. Ezek után is ilyen hangok hallatszottak: „Ávósok, piszkos kommunisták a gyárban, gyilkoljátok le őket!”

Ekkor Kupper Béla partizán százados odament a kapu alá, hogy beszéljen a tömeggel. A későbbi vallomástevők szerint nyilvánvaló volt, hogy békés a szándéka, csak egyikük fogalmazott így: „… talán riasztó lövést is leadott”. Ekkor valaki a tömegből belelőtt Kupperbe. Ezt követően tűzharc alakult ki, amelyben nyilván mindkét fél biztos fedezéket talált, mivel további sérülés nem történt. A gyári mentőszolgálat eközben igyekezett Kupper segítségére sietni. „Kocsival a Nagyirodáról mentünk az I-es kapuhoz. Be kellett térni a martin felé, mert tűz alatt volt a terület” – emlékezett vissza egyikük. „Én közelítettem meg leginkább Kuppert a fedezék mögül. Azért nem mehettem közel, mert ezt a részt teljesen tűz alatt tartották. [...] Két ízben mentem hozzá, de először annyira lőttek oda, hogy nem tudtam behozni. Majd másodszor hason kúsztam hozzá, és bevontam a női motozóba. Kupper ekkor jajgatott, fejét tudta mozdítani, szemét is rám vetette. Először csak a feje sérült meg, majd […] amikor feküdt oldalról kaphatott haslövést.” Kórházba szállítás közben meghalt.

A tűzharcnak néhány páncélos megjelenése vetett véget, az ostromlók szétfutottak.

Ekkoriban érkezett a gyárba az igazi erősítés. A Hodosán Imre őrnagy vezette kiskunhalasi 37. lövészezred 2. zászlóalja (amely előző napon sikeres hadművelet hajtott végre Soroksáron és Pesterzsébeten), Mórocz Lajos vezetésével a 33. harckocsiezred páncélosai, valamint Pallós Ferenc őrnagy páncélos egysége a hadműveleti csoportfőnökségtől egyaránt azt a feladatot kapták, hogy Csepelen számolják fel az „ellenforradalmi” erőket. Ez utóbbiakhoz csatlakozott egy 50 fős, két teherautóval érkező belügyi osztag – amely azt a hamis hírt kapta, hogy a Csepel Művek I-es kapujánál kommunistákat akasztanak –, s velük Szendi Dezső alezredes hat harckocsival. A gyárban Zsofinyecz Mihály, Kiss Dezső, Hegyi, Kárpáti, Csutka Attila párt, és szakszervezeti funkcionáriusok várták őket. Még a Csepel Lőtéren megmaradt 150 fegyvert is magukhoz vették.

Ezek az erők a gyárban a másnapi támadásra készültek fel.

Az „ancien régime” átmeneti győzelme

A kiskunhalasi 2. zászlóalj az éj folyamán felderítést hajtott végre a 28-i reggeli támadásra. Ekkor számos fegyvert: 6 golyószórót és 54 géppisztolyt szedtek össze. Az őket körülvevő tömeget feloszlották, sőt két civilt megsebesítettek.

A katonai, belügyi erősítés technikailag, képzettségben, de valószínűleg létszámban is óriási túlerőt biztosított a felkelőkkel szemben; már a kora reggeli órákban rohammal visszafoglalták a Szent Imre téri bázisaikat: a rendőrséget, a pártházat és a tanácsházat. Egy forrás szerint Buri parancsnok még 27-én este közölte, hogy a rendőrséget el kell hagyni, mert támadásra lehet számítani. Más forrás szerint a felkelők a Szabad kikötőbe, a Királyerdőbe és egyéb külterületekre menekültek. Hodosánék jelentése szerint két civilt megöltek (valószínűleg Laczi László gépmunkást és Lakatos Gyula segédmunkást ), a kiskunhalasiak közül ketten könnyebb sérülést szenvedtek. E zászlóalj ezt követően az odaérkezett szovjet páncélosokkal megkezdte Királyerdő átfésülését is. Több mint 300 fegyvert és igen sok lőszert szedtek össze. Majd lezárták a Kassai zsilipet és a Gubacsi hídfőt, az összegyűlő tömeget szétkergették.

A katonai-rendőri erők mintegy húsz foglyot gyűjtöttek össze és zártak be a Csepel Művek légópincéjébe és az igazgatósági épületbe. Közülük azonosítható: Bódi József, egy Csiszár nevű civil, Dimó Canef Dezső gépkocsivezető, Hajdú István, Pesti Károly, Szente István és Szitai András. Így már az egy nappal korábban elfogott Szente Károlyékkal együtt körülbelül negyven rabot őriztek és hallgattak ki. Tikos Jenőné jegyzőkönyvezett, akit korábban a felkelők küldöttségébe delegáltak. Csak Bódi vallott arról, hogy bántalmazták. Többek között azt akarták megtudni, hogy ki ölte meg Kalamár tanácselnököt. Szente Istvánra gyanakodtak, erre ő állítólag rámutatott a valódi tettesre, Bódira. Ennek ellentmond az a tény, hogy emiatt Bódit nem vonták felelősségre.

A katonai-belügyi erők Csepel teljes területén fel akarták számolni az ellenállást, és óriási erőfölényük birtokában ezt alighanem néhány nap alatt sikerrel véghez vitték volna. Ám a Nagy Imre-kormány átértékelte a történteket, és kihirdette a tűzszünetet. Így a katonai-rendőri erők 28-án és 29-én elhagyták Csepelt. Legkésőbb Pallós Ferenc egysége, amelyet Zsofinyecz Mihály volt miniszter, a Csepel Művek igazgatója és Rudas Ernő, a pártbizottság másodtitkára elöljárói parancs ellenére igyekezett visszatartani. De azért még mindig erős katonai alakulat látta el a gyár védelmét, ám a forradalom szellemi hatása őket is elérte.

 

 

A CSEPELI NEMZETŐRSÉG

A nemzetőrség megalakulása

Miután a politikai vezetés a tömegek jogos megmozdulásának értékelte az elmúlt napokat, országszerte – így Csepelen is – kibontakozott a társadalom önszerveződése, egyúttal a korábbi rendszer támogatóinak visszavonulása. Október 29-én késő este kiengedték a gyárból a felkelő foglyokat. Az önszerveződés mindenképpen szükséges volt, mert a korábbi közigazgatás nem működött, és már az élelmiszerkészletek is elfogytak.

Október 29-én délután – amikor a szovjet erők megkezdték kivonulásukat a fővárosból – a közügyek irányítására választási gyűlést tartottak a tanácsházán. Kiss Dezső, a kerületi MDP első titkára kommunista többségű Nemzeti Bizottságot akart létrehozni, ám politikai ellenfelei túlsúlyban voltak, majd a feszült hangulatban a menekülést választották. A gyűlésen közfelkiáltással 40 főt jelöltek – 1945 szellemében – a Nemzeti Bizottságba. A köztiszteletben álló, néhány hónappal korábban még politikai elítélt, szociáldemokrata Ivanics Istvánt másnap, október 30-án a sportpályán mintegy 5000 fő előtt lezajlott nagygyűlésen véglegesen elnökké választották – ő kezdeményezte a foglyok szabadon bocsátását is –, és Bali Vendelt, a korábbi kisgazdapárti egyházi tanítót helyetteséül. Mindketten korábban már részt vettek a csepeli közéletben. Bali ünnepi beszédében visszapillantott az elnyomás éveire, és köszönetet mondott az „ifjúságnak”, amely „1948 után tudott csinálni 1956-ot is, és amely kivívta a külföld legnagyobb csodálatát és elismerését”. A bizottság 50 tagját, benne a 13 fős elnökséget megválasztották. A bizottság tagja lett a frissen kiszabadult Szente Károly is, valószínűleg azért, hogy ismétlődő heveskedéseit ily módon megfékezzék.

E szervezet működésének, tevékenységének részletes ismertetése szétfeszítené e tanulmány kereteit. Nem ejtünk szót a megalakuló munkástanácsokról sem; csak a karhatalom átvételéről, illetve a nemzetőrség megszervezéséről, vagyis a közbiztonság megőrzéséről, a rend helyreállításáról lesz szó. E kérdéskört már október 29-én első napirendi pontnak tűzték ki.

Ivanics elnök Major Ernő segédmunkást javasolta a nemzetőrség parancsnokának, aki a 1945 előtt rendőrként zsidó családokat mentett, helyettesének pedig a szintén csepeli Kamarás Géza műszaki tisztviselőt. Major kijelentette: „…amennyiben nem engem választanak meg parancsnoknak, úgy nem kívánok részt venni a nemzetőrség munkájában.” Ugyanis csakis a saját vezetésével látott garanciát arra, hogy megakadályozzon bármilyen törvénytelenséget. A bizottság elfogadta jelölését.

Ekkor azonban a felkelők küldöttsége azt követelte, hogy közülük, vagyis a Forradalmi Ifjúság részéről is válasszanak be vezetőt, és Buri Istvánt javasolták. Így ő is a Nemzeti Bizottság tagjává és a nemzetőrség parancsnokhelyettesévé avanzsált. Kamarás ekképpen Major második helyettese lett. (Mindezeket a döntéseket megerősítették a sportcsarnokban összehívott nemzeti bizottsági értekezleten is. )

Egy másik helyiségben összeírták a jelentkező nemzetőröket, akik közül egyesek a kormány felhívását fogadták el, másokat ott helyben toboroztak, biztattak. A csoporthoz tartozó nők varrták meg a karszalagokat. A nemzetőrséget a rendőrkapitányságon helyezték el, de egyébként is meg kellett állapodni a rendőrökkel az együttműködésről, akik szolgálati helyüket rádiófelhívásra elfoglalták. Major megmutatta megbízatását, és immár hivatalosan a nemzetőrség parancsnoka lett. Igyekezett eltávolítani a köztörvényeseket, akik addigra „…feltörték a bűnügyi alosztály páncélszekrényét, és igyekeztek az ott talált bűnözőkről készült fényképeket és ujjlenyomatokat megsemmisíteni”.

Az I. emelet 103-as szobát rendezték be parancsnoki helyiséggé, ahol Majoron kívül Kamarás Géza, Turócziné Varga Éva gépíró, valamint a szintén csepeli Tóth András segédmunkás és Mitró Gyula művezető felajánlották segítségüket a szervezésben. Tóth Andrást korábban a Nemzeti Bizottságba is beválasztották.

Palotai József, a kapitányság vezetője már korábban a főkapitányságra vonult („…de meghagyta, hogy mentsük a menthetőt” ), Kiss Kálmán – aki a fogságba került felkelők kihallgatását vezette – szintén nem érezte eléggé biztonságosnak a felkelők társaságát, így Selmeczi János százados vette át a helyi testület irányítását. Elsőként a gyár katonai parancsnokságától kért és kapott erősítésként egy szakasz lövészkatonát, egy 25-28 éves hadnagy vezetésével.

Központi előírás értelmében egy rendőr, egy katona, két civil arányban kellett ellátni a rendfenntartás feladatait. Ebbe Buri nem egyezett bele, a rendőröket nem akarta ebbe belevonni, bizalmatlan volt velük szemben. Egyik forrás szerint ekkor a betóduló tömeg ordítva követelte a rendőrök távozását. Bár jó néhányan ott maradtak közülük, de a továbbiakban teljesen alárendelődtek a civil nemzetőrségnek, önálló feladatot nem is hajtottak végre, inkább csak őrszolgálatot láttak el. Selmeczi százados hiába ajánlotta fel segítségét a szervezésben. „Amikor észrevették, hogy Selmeczi ott akar maradni, Balázs György megfenyegetett, arra hivatkozva, hogy nem azért harcoltunk, hogy kommunisták legyenek a nemzetőrségben” – vallotta Major parancsnok. Csumrik Ferenc alhadnagy szolgálatvezető lett ugyan, de nem törekedett a rendőrök összefogására. Csepelen tehát a rendőrök jobban kiszorultak a nemzetőrségből, mint általában másutt, nyilvánvalóan a forradalom első hetében elszenvedett súlyosabb véráldozat miatt.

Ám így sem oldódott meg az egységes nemzetőrségi vezetés Csepelen. A formálisan megválasztott Major Ernő mérsékelt forradalmár volt, szemben helyettesével, a nála sokkal radikálisabb Buri Istvánnal, aki a harcosok körében óriási tekintélynek és népszerűségnek örvendett. Major – ahogy a csepeli Nemzeti Bizottság is – inkább csak a rend fenntartását kívánta a nemzetőrséggel elérni, politikai kérdésekkel deklaráltan nem akart foglalkozni, míg Buri a bukott rendszer mihamarabbi teljes lebontására törekedett. (Arról egyikükről sincs tudomásunk, hogy milyen társadalmi rendszert tartottak kívánatosnak.)

Buriék – hihetőleg – „kommunistabérencséggel” vádolták Majort, és azt is felrótták neki, hogy urizál, Mercedesszel jár. A kettőjük közötti hűvös viszony oda vezetett, hogy a nemzetőrség az ő irányításuk alatt kettévált, és ezen a Nemzeti Bizottság vezetője, a gyakran odalátogató Ivanics István sem tudott változtatni. (A bizottság más esetekben sem gyakorolt befolyást a nemzetőrségre. ) Burinak számottevően nagyobb volt a befolyása mint Majornak. Legfőbb segítője Balázs György és Vámos István alparancsnokok, valamint Sorn Károly volt. A parancsnoksághoz tartozott Tóth Lajos ács is, akit szintén beválasztottak a Nemzeti Bizottságba. Őt Ivanics bízta meg, hogy összekötő legyen a Nemzeti Bizottság és a nemzetőrség között. Nem tudjuk, melyik szárnyhoz tartozott, csak azt, hogy gyakran teremtett feszültséget maga körül. (Megállapítható egyébként, hogy a parancsnoki kar éveinek átlaga jóval magasabb volt, mint általában más fővárosi nemzetőrségeké. Az említett nyolc főből hárman a 40 fölötti, hárman a 30–40 közötti korosztályhoz tartoztak, sőt a fennmaradt kettő közül is az egyik a 29. évét töltötte be.)

Major Ernő – némi túlzással – így jellemezte a helyzetet: „…úgy nézett ki [...], hogy a kapitányságnak két vezetője van, én, a legális vezető, míg Buri, aki teljes önkényuralmat gyakorolt Csepelen”. Buri és fegyveresei – akik október 23-ától harcoltak – ragaszkodtak ahhoz, hogy gyakorolják a legfőbb ellenőrzést. „Így aztán gyakorlatilag Buri lett a fegyveresek vezetője. Mi Majorral hátrább szorultunk, noha hivatalosan mi lettünk volna…” Egy másik megfogalmazás szerint „Buri diszponált a fegyveres részleg felett, Major inkább eszmei irányító volt”. A Nemzeti Bizottság elnöke, Ivanics István: „Majort józan, mérsékelt, higgadt embernek ismertem. Én Burit nem ismertem személyesen, annyit tudok, hogy rá hallgattak a fiatalok.” Selmeczi János rendőr százados: „Major részéről ellenséges megnyilvánulást felénk nem történt egyszer sem. Ő inkább tehetetlen báb volt.”

Mindezek ellenére mégsem volt annyira erős a széthúzás, mint ahogy ezt a visszaemlékezések sugallják, hiszen a csepeli nemzetőrség olajozottan működött. Sőt, Major főparancsnok szerint is 31–1-jén Kamarással, Burival, Mitróval és Tóth Andrással szervezte meg a nemzetőrséget, amelynek 80%-a fiatalokból állt.

Ivanics és Bali, a bizottság két vezetője október 30–31-e éjjelén, Major Ernő és még néhány nemzetőr kíséretében a Parlamentben rövid tárgyalást folytattak Nagy Imrével a csepeliek memorandumának érvényesítéséért. (Ld.!/) Nagy Imre nem nyilatkozott arról, hogy egyetértett-e a memorandummal. „Csupán annyi megjegyzést tett, hogy a »nép irányítsa a sorsát, és olyan demokráciában fog élni, amilyet saját magának készít elő«.”

Ugyanebben az időben civil oroszok el akartak lopni egy tengerjáró kereskedelmi hajót a csepeli kikötőből. A Csepel Művek gyári őrségének tagjai vagy a Csumrik Ferenc alhadnagy irányította nemzetőrök már Budafok közelében megállásra, visszafordulásra kényszerítették a hajót, és reggel a szovjet követségnek átadták a tolvajokat.

A csepeli nemzetőrség integrációját már az országos nemzetőrség megalakításának előkészítésekor (október 30-án) Király Béla is elengedhetetlennek tartotta: négy munkásküldött meghívását tervezte, közülük egyiket a Csepel Művekből.

A nemzetőrség vezénylése

A nemzetőrség Csepelen – csakúgy, mint szerte a városban – a legfontosabb objektumokat, raktárakat és a gyárat védte, vigyázott a közrendre a boltoknál, az utakon, megfékezte a garázdálkodást, segédkezett a lakosság ellátásában. Többségük őrként, kapuőrként posztolt vagy járőrözött.

A kapitányságon levő nemzetőrök szakaszokra, rajokra tagozódtak, ennek részleteiről meglepően csekély forrással rendelkezünk. Parancsnokaik valószínűleg mind katonáskodtak korábban. Csak a 6. szakasz feladatát ismerjük konkrétan, amelynek parancsnokát, Érsek László esztergályost tudjuk megnevezni. A 31 fős szakasznak a Shell Olajtelepet (más elnevezés szerint: ÁFORT Vállalat) kellett biztosítania. Benzint csak valamelyik nemzetőrparancsnok írásos engedélyével lehetett kiadni. Hágen Géza szegecselő az egyik ötfős raj parancsnoka lett. Ehhez a rajhoz tartozott Klausz János lakatos, Szitai András villanyszerelő és Zana József („Dagadt”) pék. A szakasz tagja volt Kincses János segédmunkás és Nagy Imre is.

Kiss József lakatos 18-20 fős szakasza – amelynek Bodor Mihály segédrendőr, segédmunkás és Cseh Mihály segédrendőr is tagja volt – a közértekre vigyázott. Később, erősítésként a Csepeli Papírgyárnál lévő nyomdához vezényelték őket. (A nyomdánál egyébként forradalmi röpcédulákat is készítettek, majd terjesztettek a Nagykörúton, ezzel a szöveggel: „Csepeliek, pestiek, tartsatok össze, Csepel nem adja fel a harcot.” ) A nyomdánál Tóth Géza kalauz szakasza szolgált, amellett, hogy járőrözött is az Ady Endre út környékén, mielőtt átvezényelték volna őket Hárosra. E szakasznak Prekovics István esztergályos volt a parancsnokhelyettese, ide tartozott Rudolf József segédmunkás.

Szintén a rendőrkapitányságon szolgált többek között – részben Szarvas Géza darus, illetve Értékes József olvasztár, valamint Lukács András esztergályos szakaszparancsnoksága alatt – Bácskai György „Ludas” segédmunkás, Balaton Sándor darus, Balogh Sándor esztergályos, Baranya József lakatos, Bari Lajos segédmunkás, Batta László kőműves, Benke István köszörűs, Boda Andor fékező, Bódi József kovácssegéd, Czank János bátyjával, Andrással, Danyi Elemér lakatos, aki korábban rendőr volt, Farkas László géplakatos, Forton Miklós, Gaitz György darukezelő, Gaitz Vilmos villanyszerelő, Gáspár Imre esztergályossegéd, Gregorics József („Grego”) bányász, Gusztos Károly darus, Győri Tibor traktorvezető, Hagara Lajos segédrendőr, Hercegh Ferenc lakatos, Horváth István (Színes”) hegesztő László öccsével, Horváth József hentessegéd, Iváncsó Mihály traktorvezető, Jauch György segédrendőr, Katona Tibor, Kiefer Ferenc motorszerelő és öccse, István, Kincses István gépmunkás, Menyhárt Mihály esztergályos, Molnár László szerszámkészítő, Muth Lajos kőműves, Nagy József segédmunkás, Németh Sándor fodrász, Ottó Ferenc éjjeliőr, Pál Antal segédmunkás, Pálinkás Ferenc segédmunkás, Patalics Tibor, Richter Ferenc öntő, Schiff János gépmunkás, Simonovics György traktorvezető, Slezák István alkalmi munkás, Szente István géplakatos, Szente Károly kocsikísérő, Turza József gépkocsivezető, Vályi Gábor vasesztergályos és Weiland Márton.

Voltak motoros küldöncök is, akiknek vezetésével Major parancsnok Mosbontner Ferenc géplakatost bízta meg. Köztük Darnai András („Darázs”) ipari tanulót, Hábencius Sándor hengerészt, Pesti Károly („Csirke”) motorszerelőt, Pető Sándor adagolót ismerjük név szerint, valamint a már említett Hágen Gézát és Szitai Andrást, akik ezelőtt a nyomdát védték. Ők összekötőként tartották a kapcsolatot a többi kerületi egységgel, kivéve Szitait, aki a boltokat ellenőrizve pásztázta a kerületet.

A telefonközpontba többek között C. Nagy Katalint és Péntek Imre öntőt osztották be. Illetéktelenek nem léphettek be ide.

A gazdasági teendők ellátásának irányítását az idősebb generációhoz tartozó Hadnagy Árpád szabó kapta meg. Ő gondoskodott az élelmezésről és egyéb cikkek beszerzéséről. A Csepel Művektől kaptak kölcsön teherautót, amelyet Miklós István vezetett. Hadnagy legfőbb helyettese Dávid Ferencné Csohán Mária gyári munkás volt, aki a konyhát vezette, ő szintén mindvégig Buri bizalmi emberének számított. A konyhán dolgozott Dávidné lánya, Papp Erzsébet, C. Nagy Zsuzsanna, Gergely Margit, Gergely Zsuzsanna, Rózsavölgyi Lászlóné, Simonovics Györgyné Jokán Irén és Tóth Judit.

Egy részleg – Boda Andor, Keserű János, Péntek Imre, Szabó János – Csengődre és Majosházára ment élelemért. Szigetszentmiklósnál, a taksonyi hídnál a szovjetek elvették fegyvereiket, de őket tovább engedték. Vidékről a továbbiakban is hoztak élelmet, de a Corvin közből is kaptak.

A „géhá” irányítása alá tartoztak a gépkocsivezetők, így Boda Imre, Battai Győző (aki dömpert vezetett), Békeffy István, Dimó Canef Dezső, Mészáros Ferenc, Szabó János (aki tűzoltókocsival járt), időnként pedig a parancsnokokat is fuvarozták. Megalakult a vöröskeresztes szolgálat is, Láng Margit és Turza Mária volt az elsősegélynyújtó. Sofőrként főleg Mészárost osztották be ide.

A rendőrkapitányságon lévő parancsnokság az egész XXI. kerületet ellenőrzése alá vonta, így a királyerdei Sorn-csoportot is, amely lényegében ugyanúgy működött, mint addig. Központjuk a Szent István út 232.-ben lévő iskola maradt. Valószínűleg Konyorcsik György csillés, Andor György villanyszerelő és Szűcs László műszerész voltak a parancsnokhelyettesei ennek a mintegy 60 fős alegységnek. A dokumentumokban a következők nevei szerepelnek: Bácskai György, Bíró István volt rendőr, Csányi Imre és János, Cseh Mihály, Debre András segédmunkások, Farkas László géplakatos, Fehér Frigyes segédmunkás, Jánosi István, Gaitz Sándor és Vilmos, Hajdú László műszerész, Hajduk János segédmunkás, Herlicska Károly, Horváth István, Jauch György, Kiefer Ferenc, Muth Lajos, Nagy Imre, Paulheim György hentes, Pesti Károly, Pozsgai Lajos segédmunkás, Richter Ferenc, Schiff János, Szűcs László, Zana József és Zsendovics László hegesztő. Nyilván voltak még köztük többen is azok közül, akik a nemzetőrség megalakulása előtt is erősítették a csoportot. A felsoroltak közül számosan szerepeltek a kapitányságon lévő nemzetőrök között is, mivel gyakori volt az átjárás.

November 2-án jelentkezett a nemzetőrségbe Andi József repülő főhadnagy, aki Major Ernő megbízásából átvette a katonai szervezést és Csumrik Ferenctől a szolgálatvezetői beosztást. Danyi Elemér exrendőrrel és egy Szakál Mihály nevű csepeli férfival három századot alakított ki. A kapitányságon – és a papírgyár melletti nyomdánál – lévő mintegy száz főnyi I. századot, amelynek parancsnokául Lukács Andrást nevezte ki; a kb. nyolcvanfős királyerdei századot, amely később áttelepült egy Ady Endre úti OTI-helyiségbe, amelynek vezetését Sorn Károly („Cigány”) megőrizte; és a Szigetcsúcsra (vagyis a Szabad kikötőbe valamint Vámmentes kikötőbe) vezényelt ötven főnyi századot, miután az ottani üteg parancsnokával, egy tüzér hadnaggyal egyeztetett. Erről a nemzetőr századról csak annyit tudunk, hogy a 45 éves Szűcs Károly páncélos főhadnagy volt a parancsnoka. A szakaszok pedig maguk választották meg parancsnokukat.

A fentieken túlmenően az I. század egyik osztaga valószínűleg november 1-jén ellenállás nélkül elfoglalta a Csepel-Háros Pf. 1227. alakulat laktanyáját, és Tóth Géza buszkalauz parancsnokságával bázist alakítottak ki, és ügyeltek a rendfenntartásra. A csoport tagja volt a királyerdeiek közül átjött Horváth István és a hárosi lakosok: Döbrei Imre segédmunkás, Hörmann József géplakatos, Ecktein László, Fazekas János motorszerelő, Frigyesi Ferenc lakatossegéd, Hangyási Gyula, Kovács István, Matuz István géplakatos és Ónodi József.

Állítólag a Királymajorban volt még egy alegység, de erről semmi egyebet nem tudunk.

A fentiek alapján – ahogy több forrás is jelzi – 2-300 főnyi volt a csepeli nemzetőrség a tűzszüneti időszakban, bár voltak, akik ennél jóval csekélyebb létszámra emlékeztek. Az egyik vezető – aki szerint a csepeli nemzetőrséget 80%-ban fiatalok alkották – így jellemezte a helyzetet: „A létszám folyamatosan változott, ha ebédelni kellett, akkor voltak 1200-an is, ha szolgálatba kellett menni, nem voltak 300-an sem.”

November 1-jén a hősi halottakat a Csepeli Temetőben helyezték örök nyugalomra. Kiss József szakaszparancsnok alegysége lőtt ott díszsortüzet. Kiss beszédében arra utalt, hogy egyesek harc nélkül, ártatlanul haltak meg. Majd kijelentette, hogy a halottakért még bosszút állnak.

Nemzetőrségi nyomozó csoportok

A rendőrkapitányságon létrehoztak egy bűnügyi – ez csepeli sajátosság volt –, valamint egy politikai ügyben nyomozó csoportot. Az utóbbi a rákosista rendszer vétkesei, elsősorban az ÁVH-s beosztottak elfogását tűzte ki célul, hogy majd az igazságügyi szervek kivizsgálják tetteiket, és ítélkezhessenek felettük.

„A nemzetőrség megalakításánál az vezetett bennünket, hogy a régi és az 1945–48-as szakemberek kerüljenek a nemzetőrség különböző osztályainak élére. Indítéka ennek az volt, hogy békét és rendet akarunk, tehát vezető posztokra higgadt és tárgyilagos embereket szeretnénk beállítani. Az ifjúság előtt nem zárkóztunk el. Javasoltuk, hogy ők jelenleg a szakvezetők mellett helyettesi beosztásban maradjanak, és így egyben a vezetést is megtanulják” – nyilatkozta ezekben a napokban Major.

A bűnügyi nyomozó csoport élére Major Ernő egy tapasztalt detektívet, Vincze Elek Aladárt jelölte ki („…más alkalmas szakembert nem találtam [...]; a rendőrök köréből nem jelölhettem, velük szemben ellenséges volt a légkör” ), aki 1945 előtt gyakorolta a hivatását, és aki állítólag őrnagyi rendfokozattal írt alá. Helyettese (vagy tanácsadója avagy oktatója) Faggyas (Fadgyas?) Béla(?) volt, ugyanebből a korosztályból. Másik – kevésbé valószínű – változat szerint Ruszinkó György lakatos vezette ezt a részleget. Rajtuk kívül időnként itt volt Bari Lajos, Bácskai György, Benke István, Gáspár Tibor, Gusztos Károly, Szente István és Tikos Jenőné exrendőr.

A csoport panaszbejelentések alapján vizsgálta az ügyeket, és a tetteseket a Budapesti Főosztálynak kellett átadnia. Erre egyszer került sor, szabályos jegyzőkönyvezést követően, miután egy Surányi József nevű férfi két társával Horváth Jánostól, az Acélmű igazgatójától különböző tárgyakat rabolt el. „Hatan átfésültük a Fémműveket, három személyt elkaptunk a lopott értékekkel” – vallotta egyikük. Három fő őrizetbe vételét mások is megerősítették, valószínűleg ugyanerről az ügyről tudósítottak. Az Állomás utca 6.-nál is betörést követtek el, a tetteseket elfogták. Egy hadnagy bejelentésére lakásfosztogatókat is lefüleltek.

Egy járőr a csepeli sportcsarnokkal szemben lévő maszek bormérésnél elfogott és előállított négy tolvajt. Ám valószínűleg Vámos István, az egyik alparancsnok ismerte őket, mert közbenjárt érdekükben.

„Egy betörésről érkezett jelentés, melyet egy elmenekült ÁVH-s lakása ellen intéztek ismeretlen tettesek. Ebben az ügyben a nyomozás folyamatban van. A fosztogatást, a rablást minden esetben meggátoljuk” – nyilatkozta november 1-jén Major parancsnok. „Jelenleg nincs senki őrizetben. [...] A Kilián laktanya parancsnokságától már több gépkocsit kaptunk, melyek főleg az éjszakai órákban cirkálnak a kerületben.”

A Vasműtől az a panasz érkezett, hogy a civilek – a nemzetőrségre történő hivatkozással – széthordják a motorokat. Ezt a továbbiakban már csak a parancsnokság írásos engedélyével tehették meg.

Mivel a civilek közül csak a nemzetőrség tagjai viselhettek fegyvert, az is a feladatuk közé tartozott, hogy az illetéktelenektől elvegyék. Ennek végrehajtására a helyi tűzoltóságtól rekviráltak két kocsit. Mivel a tűzoltók vonakodtak, Gáspár Imre elővette géppisztolyát: „A forradalmi helyzet megkívánja, és szükségessé teszi, hogy a gépkocsit elvigyük.” A másik verzió szerint a tűzoltók ekképpen kerülték el a konfliktust: „… ha erőszakkal elvisszük, ők nem felelnek a kocsikért.”

Előfordult, hogy e csoport tagjai is részt vettek a régi rendszer híveinek összegyűjtésében.

A politikai nyomozócsoport élére Balázs György került Szarvas Gézával. Balázst a saját kérésére nevezte ki Major parancsnok, noha valószínűleg nem tervezett ilyen osztagot. Ennek legalább részben tagja volt Dimó Canef Dezső, Érsek László, Pető Sándor és még ketten-hárman. A csoportot titkosnak tartották, de mindenki tudott róla. Talán egyesek azért nevezték így, mert szobájukba másokat nem engedtek be.

A csoport az ÁVH-sok és a kommunista pártfunkcionáriusok begyűjtését végezte, mint a többi hasonló csoport szerte másutt is a fővárosban, amelyeket „különleges csoportoknak” is neveztek. Kiindulásként Csepelen is többségében a lakossági feljelentések szolgáltak alapul. Így állították elő többek között Nagy Lajos és Tőzsér József ÁVH-s sorkatonákat. Őket – és valószínűleg másokat is – végül Major közbenjárására engedték el. Emiatt is adódhatott súrlódás a két parancsnok között. Nem tarthatjuk tényszerű közlésnek azt, hogy Őze János csepeli BM-est, valamint egy Tóth nevű önkéntes rendőrt meg akartak volna ölni. Van utalás egy párttitkár, valamint egy ÁVH-s százados előállítására is, de ezek a közlések sem kellően megalapozottak. Azok a belügyi források sem tényszerűek, amelyek szerint Fehér Jenő, Szabácsi József és Makai Károly rendőröknél a felkelők házkutatást tartottak. Állítólag egy Bordás József nevű férfit is beszállították a rendőrségre, de Hadnagy Árpád jó barátjának nevezte, így elengedték. Ernszt Antalné arról vallott, hogy Turócziné és öt férfi a Csepel Művekből bevitte őt a kapitányságra, ahol már Kiss József „elvtársat”, a területi bizottság elnökét faggatták arról, hogy és miért lövetett bele a tömegbe az I. sz. kapunál. Őt a szakszervezetről, munkaköréről kérdezték, majd elengedték. Ács András ÁVH-s őrmestert Tikos Jenőné útmutatása alapján akarták elfogni, de nem találták meg. Október 31-én Szente István állítólag hatodmagával feldúlta Fári József bv-őrmester lakását, ÁVH-sokat keresve. Märtz József – mivel a Posztógyárban dolgozott – állítása szerint az ottani „elvtársak”, Holareczki Zoltán párttitkár, Hűvös Endre főmérnök, Mihály Frigyes gondnok és Siroki Lajos rakodómunkás előállítására kapott utasítást Mitró Gyulától. Mitró Major helyettese volt, tehát nemcsak a Buri-szárny hajtott végre ilyen feladatokat.

Királyerdőn a Sorn-csoport vadászott az ÁVH-sokra, de a részletekről nincsenek megbízható forrásaink. A hárosi nemzetőrök elfogták Nagy László rendőr tizedest, és a bázisukul szolgáló laktanyában őrizték november 4-éig. A Guszev utcában elkaptak egy géppisztolyos, rendőrruhás ÁVH-s sorkatonát, akit elő is állítottak, de két társát már hiába keresték.

Nagy valószínűséggel a csepeli nemzetőrök senkit sem bántalmaztak, csak lépten-nyomon fenyegetőztek, ahogyan általában másutt is tették a nemzetőrök.

Belső konfliktusok

Több esetben fegyelmezetlenségből, felelőtlenségből adódtak problémák. A fiatalok esetenként összevissza lövöldöztek, rájuk különösen oda kellett figyelni. Mégsem az ő soraikból okoztak balesetet, hanem Vámos István, aki Ottó Ferenc lábát úgy meglőtte, hogy azt amputálni kellett. Turza József pedig állítólag azért lőtt lábon valakit, mert nem akarta az utasítását teljesíteni.

A civil nemzetőrök egymással is torzsalkodtak, még inkább a rendőrökkel, de a parancsnokságnak általában sikerült kordában tartani az indulatokat. A Szente család azonban – mint ahogy a korábban leírtakból sejthető – nehezebb diónak bizonyult, elsősorban Szente Károly és fia, István, főleg miután Szenténét a konyháról kitiltották mivel „amit csak lehetett, hazavitt”.

A nemzetőrök körében is a legfőbb bajok okát a Szente család tevékenységében jelölték meg. Általánosságban az volt a vád velük szemben, hogy csak isznak és garázdálkodnak a rendőrség épületében, állandóan hangoskodnak, viselkedésük miatt hagyták el az egyszerű rendőrségi beosztottak a kapitányságot. Konkrét vádak is megfogalmazódtak Szente Istvánnal szemben: a gondnok lakását kifosztotta, valamint a rendőrségi páncélszekrényt feltörte és kirabolta, fegyverrel garázdálkodott, italosan a plafonba lövöldözött, megtagadta a szolgálat ellátását.

Közvetlenül valószínűleg a legutolsóként felsorolt okból került élesen szembe november 1-jén vagy 2-án Buri Istvánnal, akit arcul is ütött. Ehhez hasonló esemény nem fordult elő más nemzetőrségi alakulatnál. Ennek az ügynek a kezelésében összetartott a két parancsnok. Major és Buri intézkedésére Szente Istvánt és Szente Károlyt riadóautóval érkező katonák „ellenforradalmárként” letartóztatták, és a főkapitányságon elkülönítve bezárták; a család többi tagját pedig kitiltották a csepeli rendőrkapitányságról.

A SZOVJET INTERVENCIÓ

A légvédelmi tüzérek csatlakozása

A magyar hadvezetés – november 1-jétől, amikor folyamatosan friss szovjet erők szivárogtak be a határon – a főváros védelmének megerősítésére körkörös védelmet írt elő: Budapest minden kijáratánál egy-egy ütegnyi, vagy helyenként még nagyobb tűzerővel felszerelt tüzelőállást létesítettek, hogy megakadályozzák a szovjet csapatok budapesti invázióját. Az alakulatok valamennyi főutat lezárták, és azokon különböző nehéz tűzfegyverekkel tüzelőállást foglaltak el.

A Pf. 9318. sz. légvédelmi tüzérezred kilenc ütegét viszont már korábban helyezték el tűzrendszerben Budapest déli részén és a fővároson kívül: Nagytétényben, Diósdon, Érden, a csepeli Királyerdőn, Szigetszentmiklóson, Hermina-telepen, Tökölön, Taksonyban és Dunavarsányban. Egy-egy üteg nyolc közepes (85-ös) légvédelmi löveggel rendelkezett. Az ezred harcálláspontja a királyerdei határhoz közeli szigetszentmiklósi Felsőtagon volt. Az „ellenforradalmárok” állítólag többször megkísérelték az ezredhez tartozó ütegek elfoglalását, de a lövegek riasztólövéseivel végül mindig sikerült távol tartani őket. Október 30-án a parancsnok, Kovács József őrnagy elnökletével megválasztották a Forradalmi Katonai Tanácsot – mint szerte az országban. „A hadosztály parancsnokától, Both Jenő őrnagytól kaptam olyan utasítást, hogy jelentsük a szovjet csapatok mozgását. Tőle olyan irányú parancsot is kaptam, hogy amennyiben a szovjet csapatok támadnának, úgy fel kell venni velük a harcot.” Kovács József parancsnok „négy löveggel erősítette meg a harcálláspont védelmét a szovjetek ellen, tekintettel a kormány akkori állásfoglalására. [...] Az ütegeink a szovjetek minden mozgását jelentették. Közben tudomásomra jutott az OLLEP felhívása, miszerint a hadsereg is egyetért a néppel, és azt a határozatot hozta, hogy ha a szovjetek 12 órán belül nem hagyják el Budapestet, úgy a légvédelem, a légierő támadást indít ellenük. Ezzel mi, tisztek, beosztottak valamennyien egyetértettünk, ilyen volt az uralkodó hangulat.”

4-én hajnali 4.45-kor Kovács József őrnagy riadót rendelt el a harcállásponton. Egy órán belül az ütegek egymás után jelentették, hogy „az addig őket körülvevő és eléggé fenyegető magatartást tanúsító [szovjet] harckocsik behatoltak a tüzelőállás területére, ott kiugráltak a harckocsikból és a lövegeket, fegyvereket használhatatlanná tették, a személyi állományt pedig szétzüllesztették. A negyedik, szigetszentmiklósi ütegnél a legénység körletére géppisztolytüzet zúdítottak, amelynek következtében egy halott és több sebesült lett.” Még hajnalban a szovjetek a királyerdei harcálláspont és a tőle mintegy egy km-re lévő 6-os üteg kivételével minden üteget megszálltak. Az ezredből többeket a harcálláspont megerősítésére küldtek, ahol tűzkésszé tették a lövegeket. Kovács őrnagy azt a parancsot adta, hogy amennyiben a szovjet páncélosok letérnek az útról, azonnal tüzelni kell rájuk. Később azt írta elő, hogy csak akkor kell tüzelni, ha a szovjetek támadást kezdeményeznek. Ezt pedig úgy módosította, hogy csak konkrét parancsra lőhetnek. Ám végül a hadosztály ügyeletes tisztje, Éles Károly főhadnagy a fegyverek letételére adott utasítást.

Kovács őrnagy előbb felderítőket küldött, hogy megvizsgálják: át tud-e menni az állomány felszerelésével Pestszentlőrincre, hogy laktanyájába vonuljon. Kiderült, hogy erre nincs lehetőség. A felbomlás így már 9-10 óra körül teljessé vált. „Ilyen helyzetben, amikor mindenki azt várta, hogy felbukkannak a szovjet harckocsik, és tüzelnek ránk, vagy fogságba vetnek, mindenkit vad düh és elkeseredés fogott el” – vallotta egy szemtanú. Kovács őrnagy – az összes résztvevő szerint – kijelentette, hogy senkiért sem tud felelősséget vállalni, mindenki cselekedjen saját belátása szerint, fegyverrel vagy anélkül. Egy szemtanú szerint a katonák azzal mentek Kovács őrnagyhoz, hogy „ha elengednek minket, ha nem”, bemennek Csepelre. A parancsnok így válaszolt: „nekem csak egy pisztolyom van, Önöknek kézifegyvereik, lövegeik. Ha úgy látják, hogy jó parancsnok voltam, akkor ne arra várjanak, hogy én védjem meg Önöket, hanem Önök védjenek meg engem.”

Az ezred katonáinak egy része harcolni akart. Először néhányan a tisztek közül is elszántnak mutatkoztak, de végül csak Kőrösi Sándor főhadnagy tartott ki. És már hiába hívta Csepel központjába tiszttársait egyre indulatosabban, erőszakosabban. „A reggeli nagy harci lelkesedés helyett tompa közöny mutatkozott rajtuk, felhívásomra senki nem jelentkezett.” Sőt voltak, akik lebeszélni próbálták. Kovács József parancsnok nem ellenezte, de nem is támogatta törekvésében. Állítólag Kőrösi felszólította őt is, hogy tartson velük, és legyen a vezetőjük, de ő ezt elutasította.

A katonákra a behatoló civilek is nagy nyomást gyakoroltak, noha a parancs értelmében őket a tűzrendszer területére sem engedhették volna be. Éles Károly főhadnagy ugyan kiszereltette a lövegekből a zárakat, és megpróbálta elrejteni, de megtalálták. Kőrösi vezetésével a sorkatonák és a civilek együttes erővel többszöri fordulóval bevitték a lövegeket a Szent Imre térre. Kőrösi előzőleg azt hangoztatta, hogy „minden hazafinak kötelessége, hogy legalább lőszert szállítson”. Így hat közepes löveget és kb. 15 láda lőszert szállítottak a városrész központjába. A bekövetkező rendkívül erőteljes csepeli fegyveres ellenállás azért vált lehetővé, hogy a szovjetek – nyilvánvalóan mulasztásból – egy üteget nem fegyvereztek le, s hogy akadt egy tiszt, aki rátermettségét, képzettségét a magyar függetlenség szolgálatába állította.

Előkészületek a nemzetőr-parancsnokságon

A város egyes körzeteiben a november 4. előtti napokban számítottak az újabb szovjet beavatkozásra, de úgy tűnik, hogy Csepel központjában nem. „4-én reggel a kapitányságon mindenki el volt keseredve, ekkor tudtam meg az intervenciót” és azt, hogy „a kormány bejelentette, hogy a hadsereg és a nép egységesen harcol a szovjet csapatok ellen…” – vallotta a parancsnokság egyik tagja. „November 4-én reggel a rádión hallottam Nagy Imre felhívását, s mint katonát, nagyon megrendített…” – közölte Somogyi Tibor, aki ekkor csatlakozott a csepeli nemzetőrséghez.

A hogyan tovább kérdésben markánsan eltértek az álláspontok. A Nemzeti Bizottságnak az volt a véleménye, hogy nem szabad harcba keveredni a szovjet csapatokkal, mert az a helybeliekre nézve csak káros lehet. E szervezet vezetői – Ivanics, Bali, Balogh Béla, Visnovszky József és mások – átmentek a nemzetőrséghez, hogy elejét vegyék bármiféle fegyveres ellenállásnak. „A harccal nem értettünk egyet, de nem volt erőnk” – közölte később a bizottság elnöke. A radikálisabb forradalmárok nemhogy nem voltak hajlandóak letenni a fegyvert, de Buri még meg is fenyegette Ivanicsot amiatt, hogy nem támogatják a függetlenségért harcolókat: „nehogy Kalamár sorsára juss, hogy elárulod a forradalmat!”

A nemzetőr-parancsnokságon belül Major Ernő – és legközelebbi hívei, Kamarás Géza, Tóth András – a bizottság álláspontját osztotta, s ez tovább élezte a viszályt Burival. „Ha ti gyávák vagytok, nem baj, majd én intézem a dolgokat” – mondta nekik.

Amikor a városrész védelmére Kőrösi Sándor főhadnagy vezetésével megérkeztek a légvédelmi tüzérek, akkor a békepártiak között törés keletkezett. Major a fegyveres ellenállás híve lett, a Nemzeti Bizottság tagja, Deák Bárdos Gábor pedig kijelentette, hogy „lőjük az oroszokat”. Egy másik bizottsági tag, Visnovszky József ujjongva válaszolt: „úgy van, harcoljunk az oroszok ellen.” Ivanicsék azonban továbbra is ellenezték ezt, majd fel is oszlatták a bizottságot: „a Nemzeti Bizottság küldetése lejárt, és ezután ha bárki csinál bármit, azt saját felelősségére csinálja”. Erre Buri ezt válaszolta: „nem akarok fogságba kerülni, s aki szintén nem akar, tartson velem”, és utasítást adott a fegyverek kiosztására.

A nemzetőrség irányítása ekkor végképp Buri kezébe került, harcászati tanácsadója Andi József repülő főhadnagy lett, Értékes József pedig a szárnysegéd szerepét töltötte be. Kőrösi Sándor főhadnagyot kinevezték a tüzérség parancsnokának, aki ahhoz ragaszkodott, hogy munkájába ne avatkozzanak bele. Megígérték, hogy megkonzultálják vele, ha javaslataik adódnak. Major Ernő és legfőbb támogatói, Kamarás Géza, Mitró Gyula és Tóth András háttérbe húzódtak. A kapitányság épületében tartózkodott Kovács József híradós hadnagy is, aki mindvégig passzív maradt. A parancsnokság végső ellenállásra gondolt, mivel bízott a nyugati segítségben. Ebben osztozott a szabadságharcosok többsége, akik főleg az ENSZ-erőktől várták a támogatást.

Kőrösi főhadnagy felsorakoztatta a 20-25 főnyi honvédséget, akik a 6-os ütegből és az ezred harcálláspontjáról csatlakoztak hozzá. Kérdésére elfogadták parancsnoknak, ő pedig teljes engedelmességet követelt tőlük. Elosztotta a katonákat a lövegeknél, a hiányzó helyeket pedig Buri az önként jelentkező civilekből pótolta. Öt-hat fő került egy-egy löveghez. Az alábbiakban néhány lövegnél ennél többet tüntetünk fel, mivel váltották egymást.

Négy löveget Kőrösi a Szent Imre téren vagy annak közvetlen közelében állíttatott fel. Az elsőt a tér északkeleti részén – a Kossuth Lajos utca és a Koltói Anna utca sarkán – lévő munkásszálló előtt. Ennek lövegparancsnoka Stefanovics János szakaszvezető lett. Kezelők: Rácz József szakaszvezető rádiós, Egri József, Homoki Ignác, Márkus Sándor, Mészáros Sándor, Rigó Ottó, Pajor István honvédek és Kincses István. A csaknem vele szemben, a Rákóczi úti üres telken felállított löveg parancsnoka a kb. 55 éves „Jani bácsi” lett. Beosztottai: Csibrán Béla, Knézy Tamás, Mezőbricki Zoltán, Winhardt Ferenc honvédek. A tér délnyugati részén lévő pártház előtt lőkész állapotba helyezett löveg parancsnoka nem ismeretes. Fucsku Béla, Hanyec András, Stráma Károly honvédek, valamint egy Béla nevű postásfiú kezelték a löveget, rajtuk kívül talán Heszberger Gyula és két folyamőr is. A Rákóczi út–Ady Endre út kereszteződésénél (vagyis a Csepel Művek 4. kapujánál, azaz a pesterzsébeti és a budapesti HÉV elágazásánál) lévő löveg irányítására egy ismeretlen őrvezető kapott megbízást, aki nem Kőrösiék ezredéhez tartozott. Hozzá osztották be Juhász György tizedest, Hallgató István, Kurucz István, Mészáros Sándor, Nagy László, Tóth István, Ungár Péter, Vaszlovek Sándor honvédeket, valamint Bodor Mihályt. A Gubacsi hídnál is lőállásba hoztak egy löveget, itt egy bizonyos Németh honvéd szolgált. A szintén 6-os üteghez tartozó Csondor János, Baráth Imre, Dobos János, Györök József, Juhász Imre, Király Jenő, László Pál, Lipták Sándor, Sponga Károly, Szatmári István beosztásáról nincs elegendő forrásunk.

Kőrösi a harcok szüneteiben Pannónia motorral járt a lövegek között, hogy eligazítsa a lövegparancsnokokat. Motorosokkal megszervezte a szovjetek mozgásának figyelését is. Benke István, Hágen Géza, Pesti Károly motoros futárként a vezetőket szállította, valamint élelmet, cigarettát vételeztek. Érsek László – akinél állítólag megtalálták segédrendőri igazolványát, ezért a korábbi, alparancsnoknak kijáró bizalmat megvonták tőle – szintén futárkodott. Feladata a lövegek személyzetének lőszer- és élelemellátásának biztosítása volt. Mészáros Ferenc és Zvara Sándor gépkocsival hasonló feladatkört látott el, de ők később sebesülteket szállítottak. A híradástechnikai szakemberek a rendőrség épületében lévő technikai berendezések megjavítására, a rádiós összeköttetések megteremtésére kaptak utasítást.

A civilek fegyvereinek nagyobb része a Timót utcai laktanyából származott. Ezt korábban állítólag Buri megbeszélte Maléterrel. Egy másik szemtanú szerint a corvinisták 70 karabélyt küldtek. A kapitányság garázsában a nők – Dávid Ferencné, Mészáros Ferencné, Varga Éva és C. Nagy Zsuzsa – bevonásával benzines palackokat készítettek, és azokat szétosztották. Egy szemtanú szerint „több száz liter” üveget hordtak szét a civilek.

A Szent Imre tér épületeiben a civil fegyveresek elfoglalták állásaikat. A királyerdei Sorn-csoportot Buri az Ady Endre út–Védgát utca sarkán lévő KIK irodahelyiségbe költöztette át a harcok idejére. Védelmi vonalat alkottak a Csepeli Papírgyár és az Ady Endre út–Rákóczi út kereszteződése között. Minden 50 méterre két fegyverest állítottak, akik igazoltattak. ÁVH-sokat kellett előállítaniuk, és jelezni az esetleges szovjet behatolást. Egy gépkocsizó szakaszt is megalakítottak Menyhárt Mihály vezetésével. A rendőrkapitányság melletti postaépület tetején golyószóróval, géppisztolyokkal foglaltak el tüzelőállást (Bánhidi László, Fürth József, Irházi Zoltán, Hercegh Ferenc, Kardon József és Weiland László). Új erők érkeztek a nyomda és a papírgyár védelmére, de ők még a korábbi nemzetőrségi feladattal: „… védjük meg a gyárat, a nyomdát és a lakosság életbiztonságát a banditák ellen, akik nem a nemzetőrséghez tartoznak.” A csepeli temetőhöz vezető útra 15 fegyverest – köztük Horváth Istvánt („Színes”) és Krasznovszki Istvánt – vezényeltek.

Maradtak civil fegyveres csoportok Királyerdőben is, Vámos István parancsnokság alatt. A létszám – ellentétben azzal, ami más körzetekben történt – legalább kétszeresére, 6-700 főre nőtt, noha jó néhányan nem vállalták a harcokkal járó súlyos kockázatot. Az alábbiakban felsoroljuk mindazokat, akik levéltári források szerint részt vettek a szabadságharcban, de tevékenységükről csak igen csekély információval rendelkezünk: a Csányi, a Gaitz, a Grigorits és a Kiefer testvérek, Bajlinger László, Bódi József, Feit Mihály, Fekete Andor, Grigorits József, Hercegh Ferenc, Király Ottó, Micskei Gyula, Péntek Imre, Pesti Imre, Pometkó István, Pozsgai Lajos, Sinka Ferenc, Sólyom Sándor, Szarvas Géza, Túrós József. Gáspár Imre mindvégig ott maradt, de konkrét cselekményéről nincs forrásunk. Az ellenállókhoz tartozott Csumrik Ferenc rendőr alhadnagy és Tikos Jenőné is, akikről rendre úgy tűnt, hogy hajlanak a „kétkulacsosságra”.

Már a reggeli órákban megjelentek a szovjet katonai járművek, de szabadon cirkálhattak, mert ekkor még Buri is azon a véleményen volt, hogy még tűzszünet van, nem szabad azt megsérteni, csak akkor, ha ők kezdeményezik a konfrontációt. Később viszont – valószínűleg miután informálódott a város egyéb körzeteiben zajló harcokról (sőt, az a rémhír is elterjedt, hogy a szovjetek felgyújtották a Parlamentet ) – megváltoztatta álláspontját: „ne engedjük be Csepelre a szovjeteket, de ha bejönnek, ne engedjük ki őket”. Tehát a bevonuló szovjet páncélosokra tűzparancsot adott ki, ám Kőrösi még a korábbi előíráshoz ragaszkodott azzal a kiegészítéssel, hogy a páncélosokat „betöltve kísérni kell, amennyiben felénk fordítja ágyúcsövét, azonnal lőni”.

Sem amikor a lövegek elhelyezése közben szovjet harckocsik cirkáltak, sem amikor egy foglyokat szállító tehergépkocsi-oszlop tűnt fel, Kőrösi nem lövetett, mire a civil fegyveresekkel támogatott Buri magából kikelve teremtette le: „ártatlan fiatalokat gyilkolnak halomra, mi pedig felső parancsra várunk.” Kezében egy cédulát lóbált, amelyre névvel, címmel ez volt felírva: „Foglyok vagyunk, Tökölre visznek, értesítsétek családunkat!” Másik forrás szerint: „… valami cédulát dobtak le, hogy magyar tiszteket visznek fogságba, Tökölre.” Tehát ez az oszlop csaknem biztosan az a szovjet–magyar konvoj lehetett, amely a hajnalban hitszegően letartóztatott magyar kormányküldöttséget szállította, és amely nem sokkal később súlyos veszteséget szenvedett a XX. kerületi Juta-dombon.

Buri haragjában megfenyegette a főhadnagyot arra az esetre, ha legközelebb is elmulasztja a támadást, de Kőrösi továbbra is dacolt vele. Buri a katonáknak is külön parancsba adta: minden szovjet harci járműre tüzelni kell. Ők Kőrösire hivatkoztak, mire nyomatékosította, hogy ő a körzet főparancsnoka.

Harcok november 4-én

Az első összecsapásra a kora délutáni órákban került sor. Tököl felől, a Rákóczi úton egy szovjet páncélautó és két harckocsi tűnt fel. Egy motoros futár az utcán lévő járókelőket bezavarta az épületekbe. Ekkor már Kőrösi főhadnagy is érvényesítette a lőparancsot. A lövegek – elsősorban a „Jani bácsiéké” a Rákóczi úti üres telekről – célba vették ezeket. A harckocsi visszafordult, a páncélautó továbbhaladt. A további eseményről szinte minden szemtanú hasonlóképpen vallott: a Szent Imre tér közelében már a pártház előtti löveg kezelői is tüzelni kezdtek a páncélautóra, az iskolában lévő civil fegyveresek pedig benzines palackokkal támadták. Egy szemtanú szerint Buri egy kisebb csoporttal szintén rálőtt valamelyik ágyúból. A jármű a Szent Imre téri trafik előtt kigyulladt. A benne lévő lőszerek felrobbantak, a légnyomás betörte az ablakokat.

A benne ülő három-öt katona – köztük a vezető – halálra égett, a menekülőket a civil fegyveresek több oldalról vették célba. Egy égő szovjet katona az Imre térre menekült, és kézigránáttal a Tanácsház-löveghez tartott, amikor az ottani katonák szétlőtték. Egy másikat, aki a téren akart átfutni, állítólag a pártház ablakában álló Drahos Imre lőtte le. Kiss József osztaga is lőtte az iskola ablakából a menekülőket. „Az égő ruhájú katona felénk futott. Én nem találtam el, Fucsku átvette tőlem a karabélyt, és többet lőtt. Nem tudom, ki lőtte végül le” – vallotta Hanyec András. Egy szemtanú szerint összesen négy-öt katonát kaszaboltak így le, egy másik szerint összesen hatan-heten haltak meg. Egy sebesültet a kórházba szállítottak.

Egy szemtanú 50 évvel ezelőtt: „… ott ült egy sebesült szovjet katona. A pufajkáját levette, és a kombinált kanál-evőszerszámával veregette, hogy ne égjen. […] egyszer csak kattanást hallottam. [...] Megfordultam, s látom, hogy a sebesült katona csak néz, durranás, a feje nekivágódott a falnak, visszapattant, és a homlokából folyt a vér. Agyonlőtte. Azt nem lett volna szabad. Sajnos ilyen is megtörtént.

A tér sarkán az óra alatt feküdt egy másik összeégett katona, csupaszon, pirosra sülve, csak a csizma volt rajta, a ruhája leégett. Még lélegzett. Az egyik srác odament, és fejbe lőtte. Nem volt esélye a túlélésre, csak megkímélte a további szenvedéstől.”

A sikeres akció után rögvest vita kerekedett, melyik löveg semmisítette meg a páncélautót: „Jani bácsiéké”-e vagy a pártháznál lévő. A források túlnyomó része szerint az előbbiek lövege, tehát a Rákóczi úti üres telken lévők találata volt a döntő, amely a páncélautó orrába csapódott. De mindkét löveg okozott károkat is: az előbbi egyik lövedéke az iskola felső sarkába csapódott, míg a másik kilőtt egy villanyoszlopot.

Nem sokkal később a Kossuth Lajos utca és a Koltói Anna utca sarkán lévő munkásszálló előtt egy szovjet harckocsi kapott végzetes találatot, a személyzet sorsáról nincsenek forrásaink. Ekkor is vita támadt, ezúttal a pártház előtti és a Stefanovics János által vezetett löveg kezelői között, amely a szétlőtt páncélossal szemben, a Szent Imre téren állt. E páncélost nagy valószínűséggel az előbbi löveggel tették ártalmatlanná, a személyzet ezt ujjongva ünnepelte. Hanyec András így idézte fel az eseményt: „[A parancsnok] tüzet vezényelt, és kilőttük a harckocsit. Ezután még két lövést leadtunk a harckocsira Fucsku kívánságára, hogy biztos eredményt érjünk el, a harckocsi kigyulladt. Ezek után az Imre tér másik sarkán lévő löveg is adott rá lövést. Amikor még csak közelített a harckocsi, kérdőre vontak minket a civilek: »miért nem lőtök?!«. Mi mondtuk, eltűnt a kezelőnk. És ekkor egy civilruhás – egyébként tüzér sorkatona – jelentkezett irányzónak.” Állítólag ekkor Kőrösi főhadnagy is rálőtt a Rákóczi úti üres telekről, de nem talált.

Ezután – állítólag – a lövegek sikertelenül próbáltak kilőni a főváros felöl közeledő három harckocsit. Távolról kezdték meg a tüzelést, így a páncélosok az Ady Endre útig jöttek be, majd visszafordultak.

Kőrösi – mivel alkonyodott – az ütőszegek kiszedésére adott utasítást, mivel túlzottan kockázatosnak tartotta sötétben a tüzelést. Amikor Andi repülő főhadnagy az egyik légvédelmi löveget az OTI épülete elé akarta vontatni, Kőrösi megdorgálta, hogy ne avatkozzon bele az ő reszortjába, és egészségügyi intézmény elé állítani különben se lenne szerencsés megoldás.

Éjfél felé nagy ágyúdörgés ébresztette fel a környéket. Egy szovjet harckocsi – nyilván megtorlandó a veszteséget – kb. tíz lövést adott le a Szent Imre téren lakóházakra, üzletekre. Bár „Jani bácsiék” megszegték a parancsot, nem távolították el éjszakára az ütőszöget, a kedvezőtlen látási viszonyok miatt mégsem merték felvenni a harcot a behatoló harckocsival. Az ütőszegek kivétele miatt Buri reggel felelősségre vonta a lövegek parancsnokát, de Kőrösi tudatta vele, hogy világító berendezés nélkül „öngyilkosság” lett volna éjszaka harcba bocsátkozni.

Harcok november 5-én

Számos sorkatona még este eltávozott, helyüket a parancsnokság újabb civilekkel pótolta. Viszont újabb lövegekkel erősítették tűzerejüket: néhány könnyű (37 mm-es) légvédelmi ágyút hoztak a Szabadkikötő környékén tűzrendszerben lévő légvédelmi tüzéregységtől. A pártház előtti közepes löveget Kőrösi áthelyeztette a HÉV Rákóczi úti végállomásánál lévő Tüker-telepre, korábbi helyére pedig egy könnyű löveg került. A Tüker-telepi löveg kezelői közé tartozott immár Balogh Károly honvéd, Fehér Rudolf, Seregély Benő gyári munkás, Zvara László és egy Both „Csicsa” nevű férfi is. Parancsnokuk egy ismeretlen hadnagy volt.

A Rákóczi út, Ady Endre út sarkán (a Csepel Művek 4. kapujánál) lévő ágyúhoz kerültek Fucsku Béla, Hanyec András, Müller Jenő honvédek, valamint egy Béla nevű postásfiú. Itt Märtz József szénlerakó lett a kinevezett parancsnok, aki tüzér hadnagynak mutatkozott be. De lehetséges, hogy ténylegesen Somogyi Tibor tizedes vagy Fucsku Béla irányított.

A rendőrség közelében még két légvédelmi géppuskát (vagy páncéltörő ágyút) is üzembe helyeztek. Balázs Györgyről tudjuk, hogy itt egy Gorjunov géppuskát kezelt. Könnyű lövegeket helyeztek el még a Gubacsi híd és a Papírgyár környékére is, ahová többek között Domonkos László honvédet és Nagy József segédmunkást osztották be.

Kőrösi a sorkatonák közül László Pált kiemelte helyetteséül, és bevonta a beosztások megszervezésébe. Tüzérségi kiképzést is tervezett számára.

Ezen a napon a tüzérség nem folytatott nagyobb harcot a szovjet erőkkel. Egyik forrás szerint az Ady Endre út–Rákóczi út sarkán felállított löveg egy harckocsi tornyát eltalálta. Az megfordult és eltűnt.

A Sorn-csoport nagy elszántsággal, kézi fegyverekkel harcolt az Ady Endre utca környékén, de konkrétumokról mit sem tudunk. Sorn helyettese Konyorcsik György maradt, Gregorits János és egy Linka nevű férfi szakaszparancsnokként irányította a nemzetőröket. Horváth István „Színes” összekülönbözve parancsnokával, Tóth Gézával Hárosról idejött, és a Gubacsi hídfőnél egy osztag élén a híd védelmét kapta feladatul.

De harcoltak Királyerdőben is. Egy hét-tízfős osztag – köztük Nagy József – a Szentmiklósi úton támadta meg a szovjeteket.

A kerület délnyugati részén a hárosi nemzetőrök (Están László, Frigyesi Ferenc, a Hörmann fivérek), Tóth Géza vezetésével, kézifegyverekkel rálőttek egy Tököl felől közeledő páncélos oszlopra. A szovjetek viszonozták a tüzet, s Szauer József fémöntő halálos találatot kapott.

Még előző nap a csepeliek – a pesterzsébetiek kérésére – átvittek nyolc láda robbanóanyagot, ennek ellentételezéseként 5-én este – Kálmán Béla hadnagy vezetésével – átvontatták sorozatvetőjüket, amelyet a juta-dombi harcban zsákmányoltak.

Kőrösi a tüzelőállásra a HÉV-végállomáshoz közeli teret találta legalkalmasabbnak. Egy hadmérnök irányította az előkészítést, Kőrösi csak a tüzelési irány kijelölésében segített. A becsapódások figyelésére az egyik magasabb ház tetejére figyelőállást helyeztek, és a hírközlést emberláncszerűen szervezték meg. Ezután 3-4 rövid sorozatban kilőtték a teljes sorozatot a tököli repülőtér kifutójára. „Egyetértettem ezzel, mert előző este bejött Csepelre két szovjet harckocsi, és anélkül, hogy tüzet nyitottak volna rájuk, végiglőtték az utcát” – vallotta fél évvel később a főhadnagy.

„Na, gyerekek, jól megverettük katyusával a tököli repülőteret, nem kell félni attól, hogy orosz repülők fel- vagy leszállnak ott” – közölte a fejleményeket „Jani bácsi” a beosztottaival. A szovjet jelentés viszont arról számolt be, hogy „parancsnokságunk adatai szerint 1956. november 5-én a tököli rep.teret nem lőtték reaktív tüzérséggel”, csak kiskaliberű ágyúkkal. Nyilvánvalóan mindkét verzió tényszerűtlen. Kilőttek egy sorozatot a tököli repülőtérre, a megszállóknak azonban ez nem okozott veszteséget.

Az ezt követő parancsnoki értekezleten Andi így szólt Kőrösihez: „Sanyikám, lődd a lakihegyi adót, mert nekem nem tetszik, amit a Kossuth rádió ad.” Ezt Kőrösi nem vállalta. Mások az adóállomáshoz vezető vezeték megsemmisítésén fáradoztak. Egy idősebb felkelő közölte Burival, hogy dolgozóként ismeri az adóállomás vezetékét. A parancsnok ekkor Mosbontner Ferenc vezetésével kiküldött öt embert annak megsemmisítésére. A temető kapujával szemben megtalálták, kiásták, de elvágására senki nem mert vállalkozni. Felmerült, hogy gépkocsival szakítsák el, de erre a sofőr nem vállalkozott. Végül valaki puskával háromszor belelőtt. Csumrik Ferenc rendőr alhadnagy pedig állítólag a nagytétényi zavaróállomást fenyegette telefonon, Horváth ezredes néven: ha továbbra is zavarják a Szabad Európa Rádiót, két órán belül felrobbantja az állomást. A szovjetek telefonvezetékét a csepeli felkelők többször tönkretették.

A 6-os üteg katonái közül délután, este folyamán ismét többen elhagyták a harcok színhelyét. Kőrösit egyre inkább tisztelték a civil fegyveresek bátorságáért és azért, hogy kitartott velük.

Harcok november 6-án

November 6-án délelőtt négy harckocsi közeledett a főváros felől. Ennek hírére Buri a rendőrségen lévő nemzetőröket a lövegek támogatására küldte. Azok kezelői immár zömében civil fegyveresek voltak, mint Bükki Károly, Hódor István és Jauch György. A Rákóczi út–Ady Endre út sarkán felállított löveggel eltalálták az első harckocsit. Fucsku Béla így biztatta társait: „… adjunk neki még kettőt a biztonság kedvéért”. A második lövésre kigyulladt, ketten égő ruhával kiugrottak. Őket a házakból lelőtték.

Ezután Märtzék az Ady Endre út felől közeledő páncélos egyik lánctalpát szakították le. A harckocsi még vissza tudott húzódni a házak közé. A következő páncélos motorházát háromszor is eltalálták, emellett valamelyik házból benzines palackot is dobtak rá, így az megsemmisült. Később ezzel a löveggel újabb harckocsit gyújtottak fel, amely a Pöltenberg utcán keresztül próbálta megközelíteni a szabadságharcosokat. Tehát a Rákóczi út–Ady Endre út sarkán felállított löveg (Märtz, Somogyi Tibor, Hanyec, Fucsku) rövid időn belül három harckocsit ártalmatlanná tett, egyet megrongált.

Egyik roncs a Kossuth Lajos utca–Ady Endre út sarkán lévő hentesbolt előtt hevert, a másik a Rákóczi úton, a harmadik a Kossuth utcai munkásszálló előtt. „A HÉV elágazásnál felállított löveg olyan jól volt tüzelőállásba helyezve, hogy kevés mennyiségű harckocsival könnyen fel tudta venni a harcot, illetve könnyen kilőtte őket” – vallotta fél évvel később az egyik parancsnok.

A nyugati segítség csak nem érkezett. A corvinistáktól is kértek támogatást, de ekkoriban éppen rajtuk volt a legnagyobb nyomás. Jó néhány csepeli felkelő – mint láttuk – az októberi harcok idején a corvinisták kötelékeiben harcolt.

A csepeli nemzetőr-parancsnokság az addigi harci sikereket nem értékelte túl, nyilvánvaló volt, hogy a szovjet erők bármikor érvényesíthetik sokszoros fölényüket. Ennek késleltetésére – a nyugati támogatásban továbbra is bízva – a szigetre történő gyors behatolást akarták megakadályozni. (Ilyen stratégia más fővárosi körzetben fel sem merülhetett volna.) Először a két híd, a Kvassay és a Gubacsi híd felrobbantását tervezték, de végül úgy döntöttek, hogy a hidak előtti útszakaszt teszik használhatatlanná, így jóval csekélyebb pusztítással is meg tudják gátolni az intervenciós csapatok gyors beözönlését. A cselekvést sürgették a szállongó hírek is, miszerint észak felől szovjet gyalogság közeledik.

A parancsnokságon Andi hadnagy számított robbantási szakértőnek, november 6-án elkészítette a tervrajzot. A robbantás helyét úgy jelölte ki, hogy 300-400 méterre legyen a szélső házaktól.

A robbantás előkészítésében a Sorn-csoport egyes tagjai – Gregorits János, Konyorcsik György, Mészáros Ferenc, Weiland Márton és még 15-20-an –, valamint Horváth István („Színes”) és Krasznovszki István vettek részt, és a hozzájuk csatlakozó műszaki katonák hajtották végre. Az akció nem sikerült, mivel nem kellőképpen fojtották el a robbanóanyagot. Az ismétlésre Papp János tartalékos műszaki alhadnagy – akinek sógora, Simonovics György a nemzetőrség tagja volt – bizonyult legalkalmasabbnak. Az óriási robbanással járhatatlanná vált az út, a vízvezeték is szétszakadt, a víz mindent elöntött, amíg el nem zárták. A szovjetek eközben is tüzeltek. Egy résztvevő szerint Pesterzsébet felől a járművek nemigen tudtak áthaladni, Pest felől azonban igen, az utat megkerülve, a bolgárföldeken keresztül.

A szovjet páncélosok mozgását azzal is szűkítették, hogy a Csepel Művek I-es kapuja elé öt-hat vasbugával megrakott vagont húzattak oda. Ez Major Ernő elgondolása volt, amelyet Andi József főhadnagy hajtatott végre. A szovjetek így nem tudtak itt bemenni a gyári területére, másrészt a Szent Imre tér megközelítését is megnehezítették.

Harcok november 7-én

Elterjedt, hogy már a korábbi napokban a szovjet erők aknavető egységet helyeztek el a Vámmentes Kikötő közelében, de ekkor, 7-én megkezdték a szigeten az aknázást, amely komoly pusztítást végzett a városrész központi körzetében. „Bárhonnan szedj elő embereket, a kikötőben hallgattassuk el a szovjet aknavetőket, mivel tüzérségi tüzet kaptunk” – adta ki az utasítást Buri helyettesének, Andinak, 7-én délelőtt. Nem tudjuk, voltak-e valóban aknavetők itt, vagy a Gellért-hegyről (is) lőtték ezt a városrészt. Ezenkívül még a sziget északkeleti részéről, a bolgárkertészet környékéről is támadták őket.

Hiszen az addigi sikerek és a megszervezett védelmi vonalak mit sem értek az aknatámadással szemben.

Sorn Károly csoportja indult parancs teljesítésére a Vámmentes Kikötőhöz. Mintegy 40 fő (köztük Sorn parancsnok, Konyorcsik, Andi és Richter Ferenc „Patkány”) közelítette meg a Vámmentes kikötőt. Ám hirtelen szovjet páncélosok tűntek fel. A szabadságharcosok a technikum környékén bocsátkoztak harcba.

Egy golyószórós katona a közeli trafik mellett foglalt tüzelőállást, az egyik résztvevő szerint Andi küldte oda. A szovjetek azonban azonnal szétlőtték a trafikot, meghalt a katona is. Andi viszont így vallott: „Parancsot adtam, hogy a gyorsvasút töltése mögé menjenek. Egy golyószórós kiszaladt egy üzlethelyiség elé tüzelőállást foglalni, lőszerese követte. Az utóbbit észrevették, és legéppuskázták. [...]Később engem vádoltak, hogy helytelen parancsom miatt halt meg a lőszeres. De egy orvostanhallgató nő engem igazolt. Buri is kijött, és azzal rendezte az ügyet, hogy az egész század előtt megdicsérte a lőszerest, engem meg szabadon engedtek.”

A lövegek ezen a napon is harcba kerültek a megszálló csapatokkal, de ennek részleteit nem ismerjük. Ekkor halt meg a szív- és haslövést kapott Knézy Tamás honvéd, aki a Szent Imre tér közelében, a Rákóczi úti üres telken felállított löveg egyik kezelője volt. Egy aknabelövés légnyomásától Mészáros Ferenc sofőr elvesztette az eszméletét. Egri József honvédot pedig a kapitányság előtt ütötte el egy teherautó, kórházba szállították.

Kőrösinek ekkorra már elege lett az ottani viszonyokból és mindenkinek bejelentette a távozását, Buri hiába próbálta marasztalni. A főhadnagy kifogásolta, hogy a főparancsnoktól nem kapott megfelelő támogatást az állandóan fegyelmezetlenkedő, lövöldözgető civilek megfékezéséhez. Másrészt Buri nem tudta biztosítani a lövegkezelők kérését a gyorstüzelő fegyverek beszerzésére. Meggyűlt a baja Andival is – akit általában ittasnak láttak –, mivel beleszólt a lövegek felállításába; egyik löveget pedig öntevékenyen el akarta vontatni; illetéktelenül parancsolgatott a személyzetnek.

A lövegek feletti parancsnokságot a kb. 55 éves, addig igen aktív „Jani bácsi” vette át, akinek állítólag dobhártyaszakadása volt. Be volt kötve a füle, ezért folyton kiabált. Csak ő és a főparancsnok adhatott ki parancsot a lövegkezelőknek. Állítólag Majorhoz járt be gyakran tanácsért.

Ekkoriban már – felderítési célból – nagyobb számban köröztek Csepel felett a repülőgépek. Bár voltak olyan kétmotoros repülők is, amelyek kádárista röpcédulákat szórtak. A légvédelmi tüzérek és más ágyúk, géppuskák kezelői célba vették azokat. Lelövésükre valószínűleg már Kőrösi főhadnagy is adott parancsot.

A kora délutáni órákban el is találtak egy II–28-as harci gépet, amelyet még a szomszédos XX. kerület szabadságharcosai, a Juta-dombról is megcélozták. A gép kigyulladt, a csepeli temető környékén lezuhant, háromfős személyzete életét vesztette. Természetesen számos résztvevő magának tulajdonította ezt a sikert. A források döntő többsége erősen azt valószínűsíti, hogy a HÉV-végállomásnál lévő Tüker-telepre felállított, egy ismeretlen hadnagy által parancsnokolt löveggel lőtték le a repülőt. Ha két nap óta nem változott a kezelőszemélyzet, akkor Balogh Károly honvéd, Fehér Rudolf, Seregély Benő gyári munkás, Zvara László, a hozzájuk csatlakozó Vitai Elemér ÁVH-s sorkatona és egy Both „Csicsa” nevű férfi volt részese ennek a harci sikernek.

Vitai így emlékezett vissza az eseményre 50 évvel később: „A jobb szárnyát találtuk el, le is zuhant a kavicsbányákhoz. Az ágyúhoz egyikünk se értett, egy kopasz katona [...] kezelte a löveget. [...] A lövedéket én adtam a kezébe, ő töltött, becélozta és lelőtte a repülőt. Máig sem értem, hogy tudta azzal a hosszú csövű ágyúval eltalálni.”

A nap folyamán a postaépület – amelyet a Sorn-csoport egyik raja védett – telitalálatot kapott, nagy szerencsére komolyabb sérülés nem történt. A Csepeli Nyomda belövést kapott. Innen előzőleg Gregorits János lőtt két társával a Soroksári úton vonuló harckocsikra. Végül Sornék bázisát, az Ady Endre úti KIK-irodát aknatámadás érte, a csoport szétszóródva keresett újabb helyiséget, mint például a 25. sz. Építő Karbantartó Vállalat irodáját, e részlegnek Konyorcsik lett a parancsnoka.

Buriék állítólag a gyár bunkereiből 15-20 pártfunkcionáriust előállítottak, akiket aztán Andi és Major közbenjárására szabadon engedtek. Ennek valószínűségét gyengíti az a körülmény, hogy a bekísért „elvtársak” közül ezt senki nem támasztotta alá. Másik verzió szerint Buri és Érsek, vagy Balázs György ki akarta „füstölni” őket, és csak rábeszélésre álltak el ettől. Valószínűleg ez csak komoly szándék nélkül vetődött fel. Bár Markó Józsefet és öccsét, Jánost őrizetbe vették, szerintük azért, mert édesapjuk párttitkár volt. Őket Hadnagy közbenjárására Major elengedte.

Harcok november 8-án

Az aknázás, a harckocsizók, a repülők után november 8-án megkezdődött a szovjetek gyalogsági támadása is. A sziget északi–északkeleti részéről közelítették meg a városrész magját. Ekkor ismét a Sorn-csoport, illetve annak egyik osztaga kapott utasítást a Vámmentes Kikötő környékén vélt három aknavető megsemmisítésére. Másik verzió szerint csak felderítésről volt szó, azt kellett megállapítaniuk, hogy érdemes-e megkockáztatni velük ott az ütközetet.

Az erők a bolgárföldeknél csaptak össze, ám a harc lefolyásáról keveset tudunk. Egyik forrás szerint mintegy 15, géppisztolyokkal, kézigránátokkal felszerelt civil szabadságharcos került szembe három harckocsi és két teherautónyi gyalogsággal. A felkelők szétszóródtak, ketten elestek közülük. Visszatérve a kapitányságra viszont azt állították, hogy több szovjet gyalogost agyonlőttek, az egyik résztvevő szerint is egy szovjet tiszt és egy szovjet katona esett el. Buri az Ady Endre útra, a technikumot (Kossuth Lajos utca–Corvin utca) elfoglaló szovjet erők ellen küldte őket. „A harcot felvettük [...] egy harckocsit kilőttünk, majd a technikumban lévő egységet elhallgattattuk” – vallotta egyikük. Ezen összecsapások folyamán Andor György karját átlőtték, Zsendovics László a lábán sebesült meg aknaszilánktól. Rajtuk kívül többek között Bodor Mihály, Horváth István („Színes”), Kiss József, Kovács Endre, Schiff János, Szűcs László, Tóth Géza és Vályi Gábor vett részt e harcokban.

Major Ernő a Vámmentes Kikötő vezetésével is tárgyalt, hogy az útra tolassanak ki vagonokat, amelyek legalább valamelyest korlátozni tudják a szovjet erők mozgását. E kérésnek eleget tettek, de a vagonokat nem vasbugákkal, hanem olajtartályokkal húzatták ki. Ezekbe a szovjetek belelőttek, négy olajoskocsi kiégett.

Két szovjet lökhajtásos vadászgépet a pártház előtti könnyű löveggel vettek célba. „Úgy tudom, hogy rárepüléssel a vadászgépek kilőtték a gépágyút” – vallotta az egyik sorkatona.

Az útrobbantások, útelzárások ellenére a szovjet harckocsik november 8-án is beértek a városrész központjába – dél felől ezt amúgy viszonylag könnyen megtehették. Ekkor már nagy többségben civilekből állt a lövegek személyzete. A reggel megkezdődő összecsapásról így vallott az Ady Endre út–Rákóczi út kereszteződésénél működtetett löveg parancsnoka: „A Pöltenberg utcából és a Kapisztrán János utcából több harckocsi jött. A Pöltenberg utcához érkező rohamlöveget kilőttük, illetve előzetesen megsebesítettük, mivel a harckocsi teljesen szembefordult a lövegemmel, és lövést adott le. A lövés nem talált, és ismételt lövésemre a rohamlöveget megsemmisítettem. Három fő ugrott ki belőle, akik az utánuk jövő harckocsikra szálltak fel. Megjegyezni kívánom, hogy amikor a rohamlöveg szembefordult velünk, utasítást adtam, hogy mindenki fedezéket foglaljon el. Majd mikor a rohamlöveg az eredménytelen lövést leadta, az ágyúhoz ugrottam, és egyedül tüzeltem.” A továbbiakban még két harckocsit találtak el. „… egy halálos sérülést szenvedő szovjet harcosról tudok, ez a kocsiból kiugrott, majd később a kocsi alatt találtuk meghalva.”

Csibrán Béla évtizedekkel később így emlékezett: „[Három általunk megsemmisített harckocsi után] a negyedik, ahogy kanyarodott, szétnyomta a háznak a sarkát, úgy próbált ránk fordulni, de ahogy észrevettük, hogy hullik a fal, már ráálltunk, és ahogy kibukkant a tank, tüzeltünk is, megsemmisült.” Más források szerint az egyórás tűzharcban egy harckocsi semmisült meg.

A harc közben különös esemény játszódott le. „Ez alkalommal Buri kiabálva a többieket biztatta, hogy segítsenek nekem, mert egy másik harckocsi közeledik. Ekkor Burira megharagudtam, mert kiabálás helyett segítséget vártam. Meg is fenyegettem, erre elszaladt. Utána lőttem géppisztolyomból egy sorozatot, azonban nem találtam el. Szándékom volt, hogy őt lelövöm” – vallotta Märtz. E közlés tényszerűségét senki sem cáfolta, de senki sem erősítette meg. Nagy valószínűséggel ez így történt, hiszen a vallomástevő nem gondolhatta azt, hogy ebből bármilyen előnye származhat. Mindenesetre példátlan eset, és súlyos kimerültségre vall. Vallomását így folytatta: „Állandó nézeteltérésem volt már előzőleg vele, [...] mert mindenkit terrorizált, agyonlövéssel fenyegette azt, parancsmegtagadás címen, aki az üteget elhagyja.” Märtz itt valószínűleg erősen túloz. Buri szigorú parancsnok volt, de nem keményebb, mint a felkelőparancsnokok általában. Ez a feladatkör ugyanis aligha oldható meg másképpen.

Valószínűleg ugyanezen a napon másik affér is történt a főparancsnokkal: „… olyan parancsot akart kiadni, hogy a lövegek lőjék a budai oldalt, mivel a szovjetek csónakkal akarnak átjönni. Ekkor mondtam, hogy csak akkor, ha meggyőződnek arról, hogy azok, és nem a mi embereink. Erre rám fogta a pisztolyát, mondván, hogy megtagadom a parancsot. Ekkor mondtam, figyelje, hallani, hogy a szovjet harckocsik jönnek a kikötő felől. Odafordult, erre előkaptam a pisztolyom, és lefegyvereztem” – vallotta Érsek László, amihez a következőket fűzte hozzá: „Majd végigjártam a lövegeket, és mondtam, hogy csak akkor tüzeljenek, ha erre megkapják a szokásos jelzést.” Főleg a vallomás második része teszi valószínűtlenné az elmondottakat: ha Érsek diszponált volna a lövegek felett, arra nyilván többen emlékeztek volna. De a lefegyverzéses történet is inkább kitaláltnak tűnik.

Este szétoszlott a legeredményesebben harcoló löveg személyzete. Ennek okáról eltérnek a forrásaink. Az egyik változat szerint a szovjet repülők által leszórt röpcédulák – amelyek a harc beszüntetésére szólítottak fel – intették Fucskut és Somogyit óvatosságra. A másik verzió tűnik hitelesebbnek: a lövegük közelében lévő síneken a szovjetek tartálykocsit gyújtottak fel, ami olyan nagy fénnyel égett, hogy bevilágította őket. Fucsku, Hanyec és Somogyi elhagyta a harcok színhelyét – Märtz engedélyével. „A legénységem türelmetlenséget és bizalmatlanságot szavazott az ott lévő katonákkal szemben. Ekkor a katonákat elengedtem…” E válságos napokban a harcolók általános bizalmatlansága mindenütt jellemző volt.

Nagy László honvéd megsebesült egy belövéstől, csak a kórházban tért magához.

A körülmények igen tragikusak voltak: a városrészt a szovjetek súlyosan szétrombolták, sokan a romok között lelték halálukat; a lakosság rettegett és egyre inkább nélkülözött. A még mindig kitartó ellenállóknak pedig már alig jutott muníció. „A szovjetek példa nélkül durván és embertelenül támadták Csepelt. Ennek alapvető oka a harag és a fellépő gyűlölet lehetett…” – emlékezett vissza Bolla Dezső. De még mindig akadtak olyanok, akik nem adták fel…

Harcok november 9-én

Még előző este Buri felvetette, hogy hírnököt kellene küldeni Ausztriába, hogy tájékoztassa a nyugati közvéleményt a csepeli harcokról. A felkelőparancsnok nyilván nem tudott belenyugodni abba, hogy hiába várják a külső támogatást. Andi főhadnagy vállalta ezt a megbízatást, Konyorcsikot jelölték ki kísérőként. Major közbevetette, hogy céltalanság, amit terveznek, hiszen Nagy Imre kérésére sem mozdult a Nyugat. „Ekkor valamelyikük valami őrnagy rokonára hivatkozott, hogy rajta keresztül próbálnak segítséget szerezni ...”

9-én hajnalban átcsónakáztak Budafokra, ahol – noha fegyvereiket nem vitték magukkal – a szovjet parti őrség már a kiszálláskor lefogta és bekísérte őket a rendőrségre, ahol néhány napig fogságban maradtak.

Gennagyij I. Obuturov vezérőrnagy, a 33. gépesített hadosztály parancsnoka kapta feladatul Csepel ellenállásának letörését. Hajnalban egy bolgárkertészt küldtek a szabadságharcosokhoz, közvetítésével fegyverletételre szólították fel őket, szabad elvonulás fejében. „Ha viszont nem adják meg magukat, eltöröljük Csepelt a föld színéről” – fenyegetőztek. De valahogy az a gyanú merült fel a bolgárkertésszel szemben, hogy a szovjeteknek elárulta, hol vannak az ágyúk elhelyezve. Ezért fogságba vetették. Buri állítólag kikelt magából, amikor ki akarták engedni: „ilyen hazaárulókat nem elengedni, hanem fejbe lőni kellene.”

Reggel a szovjetek újabb általános támadást indítottak aknatűzzel, harckocsikkal, gyalogsággal. Ekkor, 9-én itt, Csepelen volt a legerősebb az ellenállás az országban. Még néhány löveg személyzete is kitartott, bár a harckocsik már a városrész központjában cirkáltak, géppuskázták az utcákat. „A rendőrségre akartunk menni utasításért, de nem jutottunk be, akkora volt a lövöldözés, az aknázás” – vallotta egy szabadságharcos.

Ezen a napon a királyerdei Sólyom utcai óvodában lévő csoport is szembekerült a szovjet erőkkel. E fegyvereseket a korábban már említett Kovács Sándor honvéd főhadnagy vezette, helyettese Balogh György tűzoltó volt, aki az állandóan változó létszámú csoportot alapította. Tagjai közé tartozott Csizmanecz Gyula, Jokán Antal, Liszek Pál, egyes vélemények szerint Bodó László, Bónizs Béla, Bónizs Imre és Csizmanecz Árpád is.

„Hiába spekulálnak az oroszok, nem adjuk olcsón függetlenségünket” – hirdette Kovács Sándor. „Bíztam egy külföldi beavatkozás lehetőségében, amelyet a Szabad Európa Rádió terjesztett.” Balogh vezetésével mintegy tízen délelőtt felderítést végeztek a közeli bolgárföldeken, ám amikor szembe találták magukat a szovjet páncélosokkal, szétszóródva elmenekültek. Délután a hírnök jelezte, hogy szovjet erők közelednek. Kovács Sándor elhagyta a bázist, a csoport azonosítatlan tagjai kézigránátokkal, benzines palackokkal felrobbantottak egy szovjet páncélozott lőszerszállító járművet, amelyben két katona meghalt. Ezt követően az erre vonuló gyalogság szétlőtte az óvodát.

Sorn Károly reggel, amikor bevonultak a szovjetek, a kerület északkeleti részén lévő bolgárföldekre vezényelte osztagát. „Kíméletlenül lőni kell őket” – mondta nekik. Az Ady Endre utcai védelmi vonalat estig védték.

Märtz József így emlékezett vissza e nap harcaira: „[Reggel] támadást jelentettek, amelynek eredményeként két harckocsijukat kilőttük. Ezután [...] aknával lőttek két órán keresztül. Az aknatűz után ismét nagy mennyiségben szovjet tankok jöttek. [...] A Kossuth Lajos utcából már nem jöhettek, az ott kilőtt harckocsi-torlaszok miatt. [...] A [Gubacsi] híd felől intéztek támadást, ekkor két harckocsira is rálőttem. Az egyiket megrongáltam, de továbbhaladt. A másikat nem tudom, eltaláltam-e.” Orosz forrás szerint négy harckocsijukat semmisítették meg, és „jelentős veszteség érte gyalogságunkat is”. Sőt: „A tűzharcot követő ismételt támadás sem hozta meg a sikert.” Ennek okai: „A vezetés alábecsülte a felkelők erőit, és rossz volt a felderítés is.”

Horváth István („Színes”): „Én magam még egész nap harcoltam a szovjet gyalogság ellen, csak késő délután hagytam abba a harcot, amikor már a géppisztolyomból minden töltény kifogyott…”

Az esti órákban már Märtz is feladta a reményt: „[...] már csak hárman voltunk. Az aknatámadás után használhatatlanná tettem a löveget. A célzóberendezést kézigránáttal tönkretettem. A többiek indítványát, hogy Tököl felől a Duna-part mellett foglaljunk tüzelőállást, elvetettem azzal, hogy már értelmetlen, csak az menjen, aki a vágóhídra kívánkozik.”

A Védgát utca és az Ady úton lévő kereszteződésénél a szovjetek áttörték a védelmi vonalat, a Sorn-csoporthoz tartozó őrs – amelyet Szűcs László vezetett – szétszóródott. Köztük volt Schiff János is.

A HÉV-végállomásnál lévő légvédelmi löveg besült, ezt a harckocsik aztán a földbe taposták.

Ezen a napon esett el Kuti István sorkatona, akit állítólag a Kilián laktanyából küldtek Csepelre fegyvermesternek.

November 9-én a harcok következtében, de mindenekelőtt a szovjetek kíméletlen terrortámadása miatt összesen 55-en haltak meg Csepelen. A rendkívül szerény munkáslakások kártyavárként omlottak össze, csak a Kiss József utca 26. pincéjét ért aknatalálat 18 ember halálát okozta. Itt vesztette életét a Must család mind a hat tagja.

„A gyárban nem volt pusztulás. Az Imre teret mérték be, ettől kicsit eltolódva északkelet felé, ezt a négyszöget 60%-osan letarolták” – emlékezett vissza egy szemtanú.

Az ellenállás megszűnése

„Hej, gyerekek, nagyon meleg a talaj!” – jelentette ki ekkoriban Buri. „Ha az amerikaiak nem jönnek reggelig, akkor mindannyian rövidesen lógni fogunk. Mindenkinek le kell lépni, mert aki itt marad, az lógni fog. Azt hiszem, hogy én leszek az első, akit felakasztanak” – tette hozzá Értékes József.

„Csepelt 8-án és 9-én egész nap aknával és Katyusával verték. Futáraink, a kiküldött őrsök jelentették, hogy kb. 300-350 páncélos vonult 9-én estére föl ellenünk” – emlékezett vissza ugyanő, hozzátéve, hogy nem látták értelmét a további ellenállásnak.

Az esti órákban a Szent Imre tér környékéről a megszálló csapatok kiszorították a szabadságharcosokat, Buriék kénytelenek voltak elhagyni a kapitányság épületét. Lehetséges, hogy szórványos ellenállás még ekkor is előfordult, de erről nem maradtak fenn konkrétumok. Orosz forrás szerint „Obaturov tábornok elhatározta, hogy harckocsikkal és tüzérségi rohameszközökkel megerősített gépesített ezredével rajtaütésszerű támadást kezdeményez. November 10-én éjjel 3 órakor váratlanul rajtaütött a fegyveres csapatokon, amelyeket az éjszakai harc felkészületlenül ért. Nem fejtettek ki komolyabb ellenállást, eldobálták fegyvereiket, és elmenekültek.” Ezt az éjszakai támadást egyetlen hazai levéltári forrás nem említi meg, tényszerűsége felettébb kétséges. Mindazonáltal lehetséges, hogy ekkor, 10-én hajnalban szűnt meg végképp a kerületben a fegyveres ellenállás, avagy a megtorló hatóságok kifejezésével élve: „a szovjetek végképp felszabadították Csepelt.”

A városrész ostromában az intervenciós erők 15-20 embert vesztettek, megsemmisült nyolc harckocsijuk (kettő megrongálódott), egy repülőjük, egy páncélautójuk és egy páncélozott lőszerszállító járművük. Az ellenállók közül ötről tudunk, akik a harcban estek el, de valószínűleg ennél több volt a hősi áldozat.

Buri Értékessel átment Pesterzsébetre – Hadnagy Árpád nem akart velük tartani –, majd az ottani forradalmi vezetőkkel együtt kalandos körülmények közepette átlépték a nyugati határt. Mintegy száz csepeli felkelő tette ugyanezt. Hágen Gézát viszont deportálták. Király Ottót is elfogták, többedmagával Tökölre szállították november 4-én, de pár óra múlva elengedték.

A szovjet városparancsnokság Abramov ezredes vezetésével a rendőrségen, a nemzetőrség korábbi bázisán rendezkedett be. Csepelen is véget ért a fegyveres ellenállás időszaka, de folytatódott a politikai ellenállás. A küzdelem pedig elsősorban már nem az utcán, hanem a gyárakban, főként a Csepel Művekben folytatódott.

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges