Skip to main content

Kultúr-part

Wizner Balázs: Nincs méltó halál egy haláltáborban

Saul fia filmkritika

A Saul fia az elmúlt évben sikert-sikerre halmozott, csúcskategóriás díjakat nyert el, amire a magyar filmszakma már jó ideje ki volt éhezve, és nyilván ennek is köszönhetően elképesztő médiafigyelem vette körül, pillanatok alatt kultusz filmmé vált, az alkotókat sztárokra jellemző rajongás övezi, a kritika szinte egyöntetűen áradozott a filmről különösen  azután, hogy a Cannes-i és a többi neves fesztiváldíjat besöpörte, a szélsőjobbos támadások miatt pedig már csak afféle szent tehénként tudunk ránézni.

Beszélő: Emlékművek árnyékában

A Szépírók Társasága több mint 20 másik kulturális és civil szervezettel közösen tiltakozik az ellen, hogy Székesfehérváron Hóman Bálintnak készülnek szobrot állítani.

A tiltakozás keretében december 4-én kerekasztal-beszélgetést és felolvasást tartottunk a Fugá-ban.

A Beszélőben az összes felolvasott művet közöljük (egy kivételével, amely máshol lett/lesz publikálva).

Balla Zsófia: Kinek állítanék szobrot

Emlékművet az ártatlanul megölteknek, vagy járványban elhunytaknak szoktunk emelni, hogy megkérdezzük Istent: miképp engedhette megtörténni mindezt?

Forgách András: Az én emlékművem

Hogy kinek állítanék én emlékművet? Fogós kérdés. Természetemnél fogva riasztanak az emlékművek, a szobrok, amelyek valamilyen személy kultuszára utalnak, mert ugyan az emlékezetnek, az egyéni és kollektív emlékezetnek szüksége van kapaszkodókra, de azt mindig az aktuális kurzus dönti el, hogy ki kap és ki nem kap, egyszóval engem nem inspirál az ötlet, kivéve, ha olyan zseniális emlékműre gondolok, mint Pauer Gyula és Can Togay elhagyott cipői a Duna-parton. Az felülírhatatlan és megfellebbezhetetlen. Ebben a városban az az én emlékművem. Ha egyszer látta őket az ember, már mindent tud a városáról. Beleértve persze a túlpart remekül kivilágított filmgyári díszletét, hajnalban és alkonyatkor. Egyébként megjegyezni kívánom, annak, hogy Nelson Mandelának még életében szobrot állítottak Londonban, annak például örültem. Annak volt bukéja.

Kiss Noémi: Kinek állítanék szobrot?

Petőfi Sándornak nem, akkor már inkább Dukai Takách Juditnak, vagy Czóbel Minkának. Osváthnak, Gyulainak, Beöthynek sem. Minek, annyi szobruk van már a könyvekben. Lesznai Annának, Kádár Erzsébetnek, Török Sophie-nak lehetne mellszobra, női mellekkel. Babitsnak vagy Tóth Árpádnak is van elég szobra, már Kosztolányinak is. Hosszú Katinkának adnék egy szobrot, és nem mindig Hajós Alfrédnak, vagy Darnyi Tamásnak. A magyar női kézilabda válogatottból mindenkinek szobor jár. A magyar fociválogatottnak viszont egy sem.

Pályi András: Kinek állítanék szobrot?

Nincs jelöltem. Eörsi volt az első, most tíz éve, hogy meghalt, és a Színház folyóirat készült megemlékezni az évfordulóról. Annyi volt a témám, hogy Eörsi és Gombrowicz, minthogy voltaképp én hoztam őket össze, ebből lett később az Időm Gombrowiczcsal, alighanem Eörsi legerősebb prózai műve. Napló, esszé, publicisztika egyszerre. És színház. Mert Eörsinél minden színház, legfőképp maga az élet. Végül erről írtam, rá kellett jönnöm, hogy nem is tudok hozzá máshonnan közelíteni.

Tompa Andrea: Gyengéd szobraim

Én viszont a gyengéd szobrokat szeretem. A gyengéd hatalom, a soft power gyengéd szobrait. Nem hatalmasodik felém, nem zuhan rám, nem büntet, nem vádol, nem oktat, nem kelt lelkiismeretfurdalást. Nem tank, nem kard, nem ló. Csak ember, emberi. Odaül mellém. Ő ül mellém, mert együtt vagyunk, az én testem is kelljen ahhoz, hogy ő létezzen.

Nyáry Krsiztián: Kinek állítanék szobrot?

Ha én értékelvű konzervatív lennék, szégyellném, hogy még nincsen szobra Magyarországon Slachta Margitnak, a bátor konzervatív szerzetesnőnek, aki először emelte fel a szavát az ellen, hogy a kormány, amelynek Hóman Bálint is tagja volt, egy ún. „idegrendészeti eljárás” keretében állampolgárai tízezreit deportálta a biztos halálba.

Deczki Sarolta: A homo aestheticus és a homo pardonicus

(Bíró-Balogh Tamás: Mint aki a sínek közé esett: Kosztolányi Dezső életrajzához. Budapest, Equinter – Műút könyvek, 2014, 190 oldal, 2800 Ft)

Kosztolányi Dezső ázsiója sokat emelkedett az elmúlt években. Költői munkásságát ugyan most nem jegyzik olyan magasan, mint a prózaíróit, de kétségtelen, hogy megkülönböztetett figyelemben van része az irodalomtörténészek részéről – elég, ha csak életművének most folyamatban levő kritikai kiadására gondolunk. Ami bizony nagy munka, és a honi viszonyok között már az is nagy szó, hogy került rá pénz, paripa, fegyver – nem sok írói, költői életmű részesül hasonló megtiszteltetésben.

David Makszimovics Sosztak: A sors és a számla

Symposion a szerelmi szabadságról

Ötödik rész. Égető fájdalom

Hajnalodott, a vendégek menni készültek, már a szamovár is kihűlt. Most azonban Kargunov tartóztatta őket.

– Tudom, hogy nagyon sokat beszéltem – mondta bocsánatkérő mosollyal –, de egy történetet elmondanék még Davidról és Tányáról. A rendes közlekedés úgyis csak fél óra múlva indul meg.

Aztán hogy nyomatékot adjon a kérésének, még egyszer körbe töltötte a vodkát.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon