Blogok

A trafikpályázatok ügyében ne törődjünk a politikusok kijelentéseivel. Miként figyelmen kívül hagyhatjuk a vesztesek (sértettek) kijelentéseit is. Előbbiek azt állították, hogy a koncessziós pályázatok a lehető legszabályosabban zajlottak, utóbbiak állítása szerint a fideszes rokonok, haverok, köznapi megnevezéssel csókosok nyerték a legjobb pályázatokat. Első közelítésben fogadjuk el, hogy a mintegy ötezer nemzeti dohányáruda képes kielégíteni a nemzeti igényeket.

Berkovits Balázs és Jónás Marianna lényegében azt vetik Fliegauf Benedek szemére, hogy Berlinben nagy sikert aratott és több díjat is nyert filmje nem mutatja be a hat cigány áldozatot követelő sorozatgyilkosság társadalmi és politikai kontextusát, ezért a romák „reprezentációja” nem megfelelő. Azt állítják, hogy „a kisebbség tagjai soha nem viselkednének úgy”, ahogyan azt a filmben látjuk.

Orbán Viktor úgy gondolja, joga van betiltatni egy demonstrációt, ha nem tetszik neki. Ez (újabb) merénylet alapvető szabadságjogaink ellen. A sokadik természetesen, és a gyülekezési jog tekintetében sem az első. Az előző kormányoknak is voltak ebben bűneik bőven. De olyan mélyre magyar kormányfő a gyülekezési jogról szóló 1989/III. rendszerváltó törvény megalkotása óta még nem süllyedt, hogy azzal merjen kiállni: utasítást adott egy tüntetés betiltására. Teljesen mindegy, milyenére. Ha az egyiket betilthatja, bármelyiket betilthatja. Be is fogja, mert nem is szívbajos és nem is demokrata.

Valamiért nagyon buktak rám a szocializmusnak nevezett rezsimekben. De én ezt akkor nem tekintettem olyan rettenetes arroganciának, amilyennek ma látom. Sőt, az elején, az első beszervezési aktus után (na, jó, még nem igazi beszervezésről lett volna szó, csak egy kicsit spicliskedni kellett volna) még azt éreztem, hogy milyen remek fickó is vagyok én, mert nem adom ki a barátaimat. Izgalmas kalandnak fogtam fel, amibe ugyan kicsit bekavart, hogy anyám nagyon bőgött, amikor hazaértem, és teljes terjedelmében csak sok évvel később ismerte meg a történetet, de mindig úgy emlékeztem erre az első találkozásomra a rendőrséggel, hogy én egy jellemóriás vagyok.

Miért tagadták meg és miért szavazták le a magyarországi választók a jogállamot? Mit várnak a jogállam helyében kiépült rezsimtől? Vajon a bukott köztársaságnak, a jogállam húszéves történetének volt-e olyan, bármilyen rövid szakasza, amit a politikai közösség aktuálisan reményeit beteljesítő periódusnak tekintett?

Haraszti Miklós például 1999-ben felidézte, hogy ő már 1980-ban azt jósolta egy Corriere de la Serra-ban publikált cikkében, hogy a kelet európai szocialista rendszerek tíz éven belül összeomlanak.

Na, most döntsem el, hogy döntöttem! Jól vagy rosszul?

Direkte csúnyán becsomagoltam a Táncsics-díjamat (nem mintha szépen is tudnék csomagolni), megcímeztem Balog miniszternek. Urat véletlenül sem írtam a csomagolópapírra. A díjjal járó pénzt meg beadtam a MUOSZ Szolidaritás Alapítványába. Mire mindezzel végeztem, Balog miniszter megírta díjvisszakérő levelét, Táncsics pedig kiszabadult börtönéből, díjunk szégyenének vitrinéből.

Pár hete áttelepült a munkahelyem. Azóta a Corvin mozi mellett visz az utam a szerkesztőségbe. A mozi fala tele van emléktáblákkal. Ezek egyikéről lesz itt szó. Az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség állította 2012-ben. Itt látható. 

A tábla fölső részén ez áll:

„Magyar lányok, anyák, asszonyok
Emléketeket kegyelettel és hálával őrizzük!
Dicsőség glóriázza örök emléketeket,
mert ’56-ban életeteket áldoztátok hazánk oltárán
népünk szabadságáért!”

Az MSZP és vele a magyar baloldal nem azért tart ott ahol tart, mert Mesterházy Attila egy intellektuálisan üres, ötlettelen demagóg, hanem azért mert a 2010 utáni korszak legfontosabb politikai kérdéseire a Fidesztől balra senki más sem tud ütőképes válaszokat adni.

*

Előzmények

1969-70-ben Kemény Istvánnal az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében, a Munkásosztály-kutató Csoportban két kutatást vezettem. Jöhet a gyalázkodás: te is a KB bonca voltál! Ez sem Keményről, sem rólam nem igen mondható el, de a tény az tény. Remek lehetőséget kaptunk, olyat, amit ekkor sehol máshol nem kaphattunk volna. Pénz, paripa, fegyver – két nagy empirikus kutatást végezhettünk, mindkettő megjelent könyvként is¹, ám hogy milyen hatása volt a felsőbb pártszerveknél, arról fogalmunk sem volt.

Az unortodoxia – a Fidesz egyik fő bűne, hogy ezt a borzalmas szót bevezette a közéletbe – az élet kívánalma és jele. Unortodox minden, ami új, ami érdekes, ami változó, ami rugalmas, ami a változó körülmények között megőrizni képes. Tárgykörünknél, a politikánál maradva, odahaza Francois Hollande francia elnök unortodox, amikor kormánya büntetőadót vet ki a nagyon nagy jövedelmekre, bizonyos nemzetközi nagyvállalatok államosításával fenyegetőzik, vagy törvénybe akarja iktatni az egyneműek házasságát.

Amióta Újszínház lett az Új Színházból én még nem jártam benne. Zappe László kollégám annál inkább. A szombati Népszabadságban be is számol a színház első esztendejéről (Horror az Újszínházban). Kollégám botrányosnak véli az új Újszínházra jellemző mindent átható színvonaltalanságot, gondolatszegénységet, esetlegességet, amitől a színház vezetői a saját szellemiségüket is, ha azt annak lehet nevezni, csak kompromittálni, lejáratni képesek.

„Bementünk a szobába, a kürtös kint maradt a pitvarban, rávetette magát arra a vén öregasszonyra. Mi bementünk a szobába, a karosládára ültünk, ott csókolóztunk, mert szerettük egymást. De az ajtót nyitva hagytuk, és minden behallatszott hozzánk, amint a kürtös csürkölte a vénasszonyt. És engem is a láz, engem is elkapott – ha szabad ilyeneket magyarázni –, a hátgerincemből kicsorgott a velő, annyira kívántam, felkaptam az ölembe és belevágtam a szembe lévő ágyba. És hát nem kell itt ezeket már mondani, mert ez már nem illik ide, hanem az illik, hogy akkor megszólalt németül. Itt hökkentem én meg, és jó, hogy éjszaka volt, nem nappal, mert elpirosodtam, hogy hoppá, itt valami baj van, hát honnan tud az németül, hogy „Ich bin Lehrerin”. [Tanítónő vagyok.]”

Van az úgy, hogy az ember tudja, kivel szeretne egyetérteni, kivel nem, csak nem tud hozzá érveket. Az ember szeretne szolidáris lenni azokkal, akiket becsül és akiknek hálás; az ember szeretné szétrombolni és leleplezni azok érveit, akiket a legkevésbé sem becsül, akikben a legkevésbé sem bízik, akiknek az ártalmasságáról és rosszakaratáról mélyen meg van győződve. De mi van akkor, ha nem az előbbiek érveit találja meggyőzőnek, hanem az utóbbiakét?

Ez nagyon kellemetlen helyzet. Ilyenkor az a legkevésbé kellemetlen, ha az ember befogja a száját.

Révész Sándor Nesztek, ítélet! című írásában nagy lendülettel érvel a holokauszttagadás 2010-ben közvetlenül a választások előtt a büntetőtörvénykönyvbe foglalt tilalmának tarthatatlansága mellett. Véleménye szerint a holokauszt tagadásáért az azt tiltó törvénycikk megszületése után közel három évvel kiszabott első jogerős ítélet kudarc a jogalkotónak és a demokratikus közvéleménynek, mivel az ítélet nem azokat sújtja, akiket a rasszizmus és antiszemitizmus terjedéséért valódi felelősség terhel.

Válasz Révész Sándornak (http://beszelo.c3.hu/blog/revesz-sandor/nesztek-itelet)

Végre! Az első jogerős bírói ítélet éppen azt mondta ki, hogy a holokauszttagadás nem védendő vélemény, hanem önmagában, „present and clear” következményeitől függetlenül bűncselekmény; nincs szándéktalan gyűlöletre uszítás, csak olyan, ami még nem érte el a célját. Halkan és észrevétlenül mondta ki a bíróság, mint ahogyan büntetőügyekben halkan és észrevétlenül születnek meg a jogerős ítéletek ezrei.

„Nem Heidegger filozófiája, ami talán nincs is, hanem gondolkodása volt az, ami olyan döntő módon hatással volt a század szellemi fizionómiájára”, írta Hannah Arendt 1969-ben, Martin Heidegger 80. születésnapjára. A nagy kudarcokat sem hallgatta el: Heidegger nemzeti szocializmussal szembeni várakozásait, vagy annak veszélyét – egyfajta totalitarizmus megvalósulásának lehetőségét –, amikor a nagy filozófusok politikai és oktatási programmá akarják változtatni filozófiájukat. A szöveg a gondolati közelségek és egyben távolságok hangján íródott, immáron az egyenrangú értelmiségiek párbeszédének stílusában, miközben a sorok között átsütött a 45 évvel korábbi első személyes találkozás emléke, az azóta teljesen soha meg nem szűnt csodálat.

Kellett nektek büntethető holokauszttagadás?! Parancsoljatok! Itt az első jogerős ítélet! Az első fokút a nyilvánosság észre sem vette. A jogerőset sem. Hét hét telt el az ítélethirdetés után, mire valaki levette a történetet a kurucinfóról.

Minden bejött, amivel a holokauszttagadás kriminalizálása ellen érveltünk.

Mondtuk: a szólásszabadság ilyetén szűkítésének semmilyen pozitív hozadéka nem lesz, mert a magyarországi rasszizmus, antiszemitizmus mértékét befolyásoló számottevő tényezők közül semmit nem lehet ezen az úton kiszűrni.

Elhangzott azon az ünnepségen, amelyet Kende Péter 85. születésnapja alkalmából rendeztek barátai, 2012. december 27-én a Fúgában.

Mivel legalább két generációval fiatalabb vagyok, ezért talán vehetem magamnak a bátorságot, anélkül, hogy a jó ízlés határain túllépnénk, hogy szóljak néhány szót arról, mit tanulhattunk ennek a pályának a példája nyomán. Bizonyos vagyok abban, hogy nemcsak a magam nevében beszélek.

A normalitás unalma üli meg a balliberális oldal háza táját. Eközben azok, akik az Orbán-kormány leváltására koncentrálnak, ma már nem tehetnek jobbat, mint az Együtt 2014 és az MSZP összefogását és sikerét kívánják. Az unalom és eseménytelenség persze nem a győzelmet segíti, vagy jósolja. Azoknak azonban, akiknek a kormány leváltása nem öncél, hanem egy jobb, és lehetőség szerint tartós új út – egy új társadalomfejlődési és növekedési pálya – kezdete, jó okuk van a Bajnai Gordon nevével fémjelzett kényszervállalkozás szellemi és politikai sterilitását kritizálni.

„ – Gondoljon csak arra, milyen jól az igájukba hajtotta Franciaországot a zsidó Thiers¹.

– Thiers zsidó volt?

– Ki nem az?”

Osman Bey és Simonini kapitány beszélgetése Umberto Eco Prágai temető c. regényében. Ford. Barna Imre. Európa Kiadó, Budapest, 2012, 356. l.

Gyöngyösi Márton, a magyar parlamentben helyet foglaló neonáci hajlamú párt, a Jobbik képviselője nagy fölháborodást kiváltó felszólalása a magyar közéletben szerepet játszó „zsidók” számbavételéről² nyitott kapukat dönget. Ez a lista – ki tudja, mióta – már fent van az interneten és folyamatosan bővül. A listázásban önként, társadalmi munkában igen sok honfitársunk működik közre.

Az LMP idejekorán, mielőtt a neki rendelt pályát befutotta volna, meghívta a halált, és a sebzett kamaszok könnyedségével dobta el magától az életet: lehet, hogy a frakció még egy ideig egyben marad, de a párt képtelen volt megoldani első igazi nagy feladványát és kettészakadt, nagy lépést téve a közös megsemmisülés felé. Vesztét saját szappanbuborék identitása, zöld önazonossága, és „rendszerkritikus” pozíciója okozta, ami megakadályozta, hogy vállalja politikájának valódi és súlyos tartalmát, a baloldaliságot, alternatívát kínálva a menthetetlenül korrupt, züllött és morálisan szétrohadt szocialistákkal szemben.

Az MSZP az ellenzéki összefogás legnagyobb akadálya. Aki a lehetetlen és értelmetlen mértékű összefogást szorgalmazza, az a lehetséges és szükséges mértékű összefogás kerékkötője. Az MSZP abban mesterkedik, hogy a saját képére formálja az ellenzék egészét, miközben egyre kevésbé van neki saját képe.

Az elmúlt hetek legfontosabb belpolitikai eseménysora Bayer Zsolt publicisztikai tevékenységéhez kapcsolódik. A pártvezetés legbelső köréhez máig közel álló Fidesz-alapító Ki ne legyen címmel uszító cikket közölt a január 5-i Magyar Hírlapban. A felháborodásra reagálva három nappal később visszafogottabb hangon ismételte meg állításait Tényleg, mi legyen című írásában. Noha a büntető törvénykönyv tiltja a hivatalosan közösség elleni izgatásnak nevezett uszítást, az ügyészség visszautasította az ügyben tett feljelentést, mondván, hogy a Bayer által írottak nem merítik ki ennek tényállását.

Nem gondolom, hogy Bogár László gyakran zavaros és közgazdaságilag irracionális fejtegetéseiből messzemenő következtetéseket lehetne levonni a kormány politikájára nézve. Ahogyan azt sem, hogy a választók 2010-ben „egyértelműen arra adtak felhatalmazást, amiről Bogár László ír, ott akarták hagyni az út szélén azokat, akik, hitük szerint akadályozzák boldogulásukat” (Zolnay János: Ezt akartátok!).

Bogár László szerint „a magyar társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már semmiféle eszközzel nem lehet visszahozni őket a végső nyomorúságból… társadalmi szinten gyakorlatilag leírhatjuk őket… Nem akarnak dolgozni, de a munkaerő piac sem kér belőlük” (Megszorítjuk magunkat. Heti Válasz 2013. január 10.) Az interjú felcíme azt ígéri, hogy a közgazdász olyan titkot mond ki, amiről a kormányfő nem beszélhet. És valóban: Bogár Lászlót ezúttal érdemes komolyan venni, mert mondandójának lényege őszinte: „Orbán Viktor látja ezt a csapdát, csak nem beszélhet őszintén a valóságról… Nem derülhet ki, hogy ezeket az embereket igenis ott kell hagyni az út szélén, mert ha nem így teszünk, akkor a többiek soha nem fognak célba érni.

December közepe táján fordulóponthoz érkeztünk, és nem kizárt, hogy a hanyatlás rövidesen a számokban is megjelenik. A törést nem a diákok sikere jelenti, ami visszavonulókra és tervei megváltoztatására kényszerítette a kormányt. Az ilyesmi szerves része a demokratikus kormányzás dialektikájának. Akár bagatellizálhatnánk is a kormányzati megtorpanás és visszavonulás jelentőségét, és a politikai játék természetes tartozékának nevezhetnénk, ahogy a miniszterelnök és környezete ezt meg is próbálta.

Bayer Zsolt szombati publicisztikai förmedvénye érthető módon kiverte a biztosítékot a közvélemény civilizált részében. Az emberi tisztesség alapvető követelményeit a liberális véleményterror megnyilvánulásainak tartó újságíró a cigányság jelentős részét állatoknak nevezi és bármi áron, bármilyen módszerrel való kiiktatásukra szólít fel. Ez a kocsmai hőbörgés szégyenteljes és elviselhetetlen.

Büntetőjogi felelősségre vonását szorgalmazni mégsem célravezető.

Olvassuk el D. Tóth Krisztina tóksóvumen búcsúlevelét, pl. itt: http://nol.hu/belfold/d__toth_kriszta_bucsulevele, és rögzítsük a hozzátartozó megfontolásokat. Nem lesz felesleges. Ami elvileg fönntarthatatlan, előbb-utóbb gyakorlatilag is azzá válik, és a gyorsuló bomlás folyamatában szaporodni fognak a dezertáló levelek és személyiségek. Érdemes megfontolni, miként viszonyuljanak ezekhez az érett polgárok, akik nem voltak ott, ahonnan az idők szava dezertálni szólít.

Amikor fiatal voltam, a Nemzeti Színház egy volt a pesti színházak között. Különösebb indíttatást nem éreztem, hogy odajárjak: volt más, izgalmasabb színház a városban, és a Nemzeti nemzeti jellege számomra érdektelen volt. Aztán megépült Siklós Mária szörnyszüleménye a Duna-parton, Jordán Tamás lett az igazgatója, és lassan elkezdtünk oda-oda nézegetni, kíváncsiságból, hogy mit hoz ki ebből az irdatlan giccstömegből. Hozzá nem értőként az volt az érzésem, hogy tisztes próbálkozást tesz a hirtelen nagyra nyílt, sajátos társadalmi architektúrájú tér betöltésére.

Nem vagyok LMP-tag, még csak -szavazó sem, bár ajánlócédulát már adtam LMP-jelöltnek. Mégis, a párt megalakulásától kezdve, sőt némi nagyképűséggel azt mondhatom, hogy már az előtt is, fontosnak tartottam, hogy mihez kezd a politikai tőkéjével a posztmateriális értékek politikai képviseletére szerveződött, önmagát környezetvédőként azonosító politikai mozgalom.

Az utóbbi hónapok egyik legizgalmasabb vitája a fiskális stimulus versus strukturális reform témakörben a Foreign Affairs honlapján:

http://www.foreignaffairs.com/articles/138018/menzie-d-chinn-karl-smith-...

Róna Péter, a tekintélyes közgazdász-kommentátor figyelemre méltó cikket közöl a Népszabadságban (Össze-visszafogás, 2012. október 21. http://nol.hu/velemeny/20121020-ossze-visszafogas). Lényegében azt állítja, hogy a politikai versengésbe az október 23-i Milla-tüntetésen hivatalosan beszállni készülő Bajnai Gordon ajánlata „a korábbi kurzus maradéktalan restaurálásáról” szól.

Azt mondja a május 12-i HVG Portré rovatában Istvánffy András, a 4K pártelnöke – korábbi szerzőnk (http://beszelo.c3.hu/szerzok/istvanffy-andras) –, hogy „Venezuelában szabad választások vannak, tehát elég nonszensz diktatúrát emlegetni. A kormányzás autoriter stílusú, de Chávez alatt valóban csökkentek az egyenlőtlenségek.”

Kedves Olvasóink, Szerzőink!

A Beszélőben megértettük: blogolni kell, blogolni jó, blogolni érdemes. A Blog-oldalakon a Beszélő szerkesztőinek és felkért bloggereinek bejegyzéseit olvashatják hamarosan.