Révész Sándor 2015. március 30.

Nyomtatóbarát változat

Jelen van-e a Ságvári Endre Gyakorló Iskola nevében Ságvári Endre? Kérdezek könnyebbet: Jelen van-e Ságvári Endre nevében Ságvár? Eszébe jut-e valakinek a történelmi személy nevéről a somogyi település? Ugye nem? Fogalmam sincs, hogy Ságvári Sándor ügyvéd úrnak volt-e valami köze ahhoz a Siófok környéki faluhoz, volt-e valami sajátos, tartalmi ok, ami miatt úgy döntött, hogy erre magyarosítja a saját és fia, a Józsefvárosban született Spitzer Endre nevét. Nem tudom, de nem is érdekes.

Mert ha volt is valami tartalmi motiváció, nem volt közérdekű, s nem ragadt hozzá a névhez. Amikor nagyapám és testvérei Reisnerből Révészre magyarosítottak, fix hogy nem befolyásolta őket a szó jelentése. Nem tudok róla, hogy a családban bárkinek bármi köze lett volna bármilyen révhez és komphoz. A nevünk jelentése nem jelentett semmit. Nem jelentett nekik sem, nem jelent nekem sem. Azért magyarosítottak, hogy a nevük jelentsen valamit magyarul, de hogy mit, az már teljesen érdektelen volt. Csak az volt a fontos, hogy a jelentés magyar legyen, és mindenki lássa, hogy magyar szóval jelölik magukat. Aki Schwarzból lett Fekete, eredetileg is tudta, hogy mit jelent a neve, azért vette fel a magyar megfelelőjét. De addig sem érezte magát feketének, és azután sem. Akik választották a nevüket, ugyanúgy viszonyultak hozzá, mint akik készen kapták. Aki Nagynak született, éppúgy nem köti össze az nevét a méretével, mint aki Grószból tette magát Naggyá. A Kovácsnak nincs több köze a kovácssághoz, mint a szabósághoz, a Szabónak nincs több köze a szabósághoz, mint a kovácssághoz. Mindenki tudja, hogy a név jelentésének valamikor volt jelentősége, nem véltelenül jelöltek meg valakit éppen azzal a névvel, amellyel megjelölték. De azt is tudja mindenki, hogy ez a jelentés már elvesztette jelentőségét.

És vajon miért nem magyarosította senki a keresztnevét? Spitzer Sándor, Spitzer Endre, Reisner Mihály keresztnevei éppúgy nem jelentenek semmit magyarul, mint a vezetéknevük. Mégsem gondolt arra senki, hogy ezek nem magyar nevek. Amikor egy Weiss Blankából Fehér Blanka lett, senkinek nem jutott eszébe, hogy a keresztnevével is csinálhatna valamit, holott a keresztneve éppúgy más nyelven, éppúgy nem-magyarul jelent fehéret, mint a vezetékneve. Csakhogy a Sándor, az Endre, a Mihály, a Blanka és a használatban lévő keresztnevek túlnyomó többsége evidensen magyarnak érződik, holott mindenki tudja, illetve tudná, ha gondolna rá, hogy ezek a hangsorok magyarul nem jelentenek semmit. Egy másik, egy idegen nyelven jelentenek valamit.

Képzeljünk el egy vizsgálatot, melyben kizárólag magyarul tudó személyeknek szét kellene választaniuk tíz női nevet aszerint, hogy idegennek vélik őket, vagy magyarnak. A Judit, Anna, Mária, Éva vajon melyik csoportba kerülne? Abba, amelyikben a Dzsenifer, a Kimberli, a Zsaklin van? Vagy abba, amelyikben a Piros, a Szende, a Virág? Az eredményt könnyen meg tudjuk előlegezni. Viszont ha azt kérdezzük, hogy melyik név mit jelent, akkor csak az utóbbi három esetben tudnának a megkérdezettek erre a kérdésre válaszolni. A Máriát éppúgy nem értik, mint a Kimberlit.

Amikor Magyarország betagolódott a keresztény internacionalizmusba, az országba betörtek az ismeretlen jelentésű, idegen nevek, a bibliai szereplők és a szentek nevei, és a társadalom csúcsáról lefelé haladva, szép lassan, pár évszázad alatt, a papi névadást kötelezővé tevő hatalmi erőszak segedelmével eljutottunk abba az állapotba, hogy a magyarok túlnyomó többsége idegen, ismeretlen jelentésű nevet visel. Ez az állapot azonban legalább hatszáz éve fönnáll már. A régi idegen immár nem idegen, s mivel az ismert jelentés is közömbös, nem számít, hogy ismerjük-e vagy sem azt a jelentést, és az sem számít, hogy amennyiben ismerjük, miként viszonyulunk a tartalmához. Csak az számít, hogy a név ismerős-e vagy sem. Ha ismerős, akkor a magunkénak érezzük. És pont.

És ez az esetek túlnyomó részében éppen ilyen közömbös számunkra a közterületek és intézmények neve is. A Herminamező és Csikágó utcanevei az otthonosságot, a biztonságos, ismerős világot jelenítették meg számomra gyerekkoromban, más jelentésük nem volt. Tudtam, hogy a Dorozsmai utca a mi utcánk, de nem tudtam a Szeged melletti Dorozsmáról. Az Uzsoki utca nem jelentette Uzsokot, a Kassai utca Kassát, a Fogarasi út Fogarast. De, ami az utóbbiakat illeti, alighanem másképp volt ez szüleim gyerekkorában. Trianon után, amikor megteltek a települések az elszakított területek helység- és földrajzi neveivel. Ezekhez nem mertek hozzányúlni a komcsik sem. Akkor sem, amikor 1950-ben az önálló településeket Budapesthez kapcsolták, és lett egy csomó azonos trianoni utcanév szomszédos kerületekben. Mert tudták, hogy azok a nevek még jelentenek valamit, jobb nem bolygatni a hozzájuk kötődő érzelmeket.

Amikor a Laky Adolf utcát – közvetlenül a halála után - elnevezték a kalandos életű, karitatív hevületéről, bőkezű jótékonykodásáról ismert és közkedvelt ötvösről, aki abban az utcában élt, és onnan kísérték ki a temetőbe, ez nyilván sokat jelentett a környék lakóinak. Fél évszázaddal később, amikor az ő utcájában tanultam biciklizni, ez már senkinek nem jelentett semmit. Ha át akarták volna nevezni, az nem az utcájafosztott derék ember miatt fájt volna a környék lakóinak, hanem azért, mert a Laky Adolf utca az a Laky Adolf utca.

Már nagycsoportos voltam a Dorozsmai és a Róna utca sarkán lévő óvodában, amikor egy távoli országban zűrös körülmények között megöltek egy zűrös miniszterelnököt, és ezért a Rónából Lumumba lett. Egy nagycsoportosnak Róna vagy Lumumba – tök mindegy, de hogy megzavarják a zsenge, épp csak épülő helyismeretét, az nagyon nem mindegy. Csupán három évvel azelőtt történt, hogy nagymamám utcáját a Csikágóban Elemérről átnevezték Marek Józsefre. De akkor én még csak két éves voltam, és még egyik utcáról sem tudtam, micsoda. Amikor megtanultam a nagymamám címét, már Marek József utcának tanultam meg, és nem tartottam apámmal, aki megszokásból Elemérezte a Marek József utcát. És másokkal sem, akik különböző utcákat régi nevükön szólítottak. Már egészen nagy voltam, amikor rájöttem, hogy a Mező Imre utat fiumeizik a rokonaim. Számomra a Róna utcánál kezdődött a kettős élet, mert azt már ismertem mint olyat. Amikor bekerültem az Erzsébet királyné út és a Róna/Lumumba utca sarkán lévő iskolába, akkor már iskolai használatra Lumumbáztam, családi használatra Rónáztam azt az utcát. Az már nekem Róna maradt, és jól is esett, amikor a rendszerváltáskor visszakapta a régi nevét.

Az iskola meg elvesztette. Vámos Ilonának hívták, Jókai lett belőle. Jókaiból sok van. Vámos Ilonából kevés volt. Ismertség szempontjából nem, de névhasználati problematika szempontjából Vámos Ilona egy kategóriába tartozik Ságvári Endrével. Kommunista hímzőnő volt, a Magyarországi Vörös Segély egyik fő szervezője és vezetője. Párszor bebörtönözték, olykor félholtra verték, a német megszállás után elfogták, Bergen-Belsenbe vitték és ott elpusztították. Nem mondhatom, hogy nem tudtuk, ki volt, mert ideológiai nevelésünk keretében különböző alkalmakkor felmondták nekünk és felmondatták velünk a történetét, de ennek nem volt jelentősége. A Vámos az én iskolám volt, számomra az iskolát hívták így, nem az Ilonát, noha az Ilonával sem volt semmi bajom. Sajnáltam is, amiért bántották és megölték, de ez nagyon kevéssé foglalkoztatott, ellentétben Jókai Mór műveivel, melyeket iskolás korom óta buzgón fogyasztok. Ki sem lehet fejezni, mennyivel fontosabb szerepe van az életemben Jókainak, mint Vámos Ilonának. De a névcserével mégsem közelítették hozzám az iskolám nevét, hanem távolították. Elvették az ő sajátosságát. Eltömegesítették, eljellegtelenítették az ő nevét.

Mert az iskolanevekhez való viszony egészen más, mint a viselőikhez való viszony. És akkor is egészen más lett volna, ha az iskolámat eleve Jókairól nevezték volna el. Akkor az kicsit olyan lett volna, mint amilyen a gimnáziumban volt – nagyon. Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Iskolájában. Sokan voltunk ott versolvasó ifjoncok, köztük nem kevesen felkészülőben a magyar szakra, sokunknak jelentett ott sokat Radnóti. De akkor is, ott is két különböző dolog volt az ember és az iskola neve. A költőről nem a gimi, a gimiről nem a költő jut az eszünkbe. Amikor „a Radnótira” gondoltunk és gondolunk sokat azóta is, akkor az iskolánkra gondolunk, és nincs igazán jelentősége, hogy ugyanúgy hívják, mint a költőt. Pünkt ugyanúgy gondolnánk rá, ha Ságvárinak hívnák.

Ságvári Endréről 15 közterületet neveztek el Budapesten. Leninről csak nyolcat. Radnótiról kettőt.

A két Radnótiból egy maradt, a 15 Ságváriból egy sem. Ezt látjuk, ha belenézünk a Budapesti utcanevek A-Z c. remek kézikönyvbe.

Tiltakozott valaki, amikor a két Radnótiból egyet elvettek? Nem. Meg is nézhette volna magát! Tudniillik a zuglói Radnóti utcát Kádárék vették el a költőtől 1969-ben. És elnevezték Boros Mátyásról. Ő is akkortájt halt meg, mint Ságvári, Radnóti, Vámos Ilona. A zuglói nyilasház elleni támadásba halt bele 21 éves korában. A nyilasházban a Thököly út 80. sz. alatt iszonyatos dolgok történtek. Onnan próbálták kimenteni a fogva tartott, kínzásra és halálra szánt embereket, megerőszakolt és megerőszakolandó nőket. Boros Mátyás utcája megvan még, pedig mitagadás kommunista volt ő is. Eddig nem tűnt fel, kicsi utca. Mi lesz, ha valakinek föltűnik? S előlép a javaslattal: ugyan adják vissza annak a komcsinak az utcáját Radnótinak. Mert szégyen, hogy az egész városban csak egy van neki...

14 közterületet 1945-46-ban, egyet 1948-ban neveztek el Ságváriról. Négyet még az ötvenes-hatvanas években kereszteltek át. A rendszerváltást megért tizenegyből nyolc /!/ 1990-1991-ben kapott új nevet. Akkor, amikor a fővárost is és a kerületeket is a liberálisok uralták (az I. kerület kivételével, ahol viszont nem is volt Ságvári utca). A három utolsót keresztelték át 2011-ben. A 15 átnevezésből 12-t tehát semmiképp sem lehet az ún. „jobboldal” számlájára írni. Vagy azt feltételezzük, hogy Kádárék is és a liberálisok is az antifasiszták ellenségei és a nácikat kiszolgáló horthysta csendőrség apologétái voltak, vagy azt feltételezzük, hogy a Ságvárit érintő átnevezések nem feltétlenül jelentik ezt. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem is jelenthetik!

Nézzük az újpesti esetet. Újpest névadója, alapítója, választott bírója, karizmatikus mindenese, a zsinagóga építtetője Lőwy Izsák. Őt nem a komcsik, hanem – mint büdös zsidót - Horthyék fosztották meg az utcájától 1941-ben, és átkeresztelték azt Levente utcává. 1945-ben persze a büdös burzsuj, a bőrgyáros nem kapta vissza az utcáját, hanem abból is Ságvári utca lett. 1991-ben, ötven év múltán a Lőwy utca újra Lőwy utca lett. Nemde, helyre állt a világ rendje?

Rákosszentmihályon Rákosszentmihály alapítójáról, Krenedits Sándor jegyzőről nevezték el 2011-ben a Ságvári utcát, ahol a jegyző úr háza állt. Tisza István utca volt az, mielőtt Ságvári lett volna. És nem a gróf úrnak, az új magyar autokrácia idoljának a nevét kapta vissza az utca.

A XXII. kerületben egy Dietzl nevű helyi lokálpatrióta kapta vissza Ságváritól a lépcsőjét. Sok helyen a régi, köznévi utcanevek jöttek vissza, Föld, Tulipán, Gyöngyvirág. A belvárosi Ságvári tér pedig kibővült jelentéssel lett ismét Vértanúk tere, mert az ott ácsorgó Nagy Imre '56 vértanúira is emlékeztet.

Ságvári két utolsó utcáját Sinkovits Imre és Jerzy Popieluszko kapta meg.

A fővárosi Ságvárikat a rendszerváltás után ritkították, 2010 után kiirtották. Ritkítás és kiirtás, egyedi, helyi döntés és a generális tiltás - két teljesen különböző dolog.Ferenc császárról csupa rosszat tanultunk az iskolában. Hogy a felvilágosult abszolutista uralkodókkal szemben ő képviselte az elsötétült abszolutizmust. Reakciós rendőrállamot épített ki és sűrű besúgóhálózatot, lefejeztette szegény jakobinusokat, Kufsteinben rohasztotta a jó Kazinczyt, elnyomta a magyarokat, nem akarta, hogy országgyűljenek, törvényhozzanak, reformáljanak, a hazánknak is, a haladásnak is eltökélt ellensége volt. Ezt az értékelést azóta sem vizsgálták felül, de soha senkinek nem jutott eszébe, hogy a Ferencvárost átkeresztelje. A körút ferencvárosi szakasza százsok éve háborítatlanul viseli az ő nevét, és véletlenül sem az ő körútját adták oda Leninnek, hanem a felvilágosult nagyanyjáét, a Mária Teréziáét. És mindmáig még csak megsem kérdezték az Akadémiát, maradhat-e Ferenc a Ferencváros!

Utcanevek szoktak változni. Nincs abban semmi különös. Olvassuk a kézikönyvben a sok kacifántos utcatörténetet: hol így hívták, hol úgy hívták azokat az utcákat. Átkereszteltek a mi korunkban is, korábbi korokban is megkérdőjelezhetetlen személyekről, mondjuk, Kossuth-ról, Széchenyiről, Petőfiről elnevezett közterületeket is különböző okokból. Jut is, marad is. Az átnevezés nem mindig jelent negatív ítéletet, az elmaradása nem mindig jelent pozitív ítéletet.

Vannak beépült és beépületlen nevek. És a kettő között fokozatok. Az idő múlásával előbb-utóbb beépül, szervesül minden. Az egyik generációban ennyire, a másikban már annyira. A beépült nevek azonossá válnak a használatukkal. A személlyel, az intézménnyel, a közterülettel, amelynek a megnevezésére használják őket. És elszakadnak eredeti jelentésüktől. Föltéve, hogy az a jelentés nincs szoros kapcsolatban a megnevezett lényeges tulajdonságával. Ha egy Fő út tényleg fő, ha egy Határ út tényleg fontos határvonal, ha egy Templom tér egy településen „a” templom helye, akkor persze a név eredeti jelentése eleven marad, de egyébként nem.

Hatvan évvel ezelőtt, az 1951-es átkeresztelés után négy évvel a Moszkva tér név nyilván szervetlen volt, élt még mögötte az informális szóhasználatban a beépültebb elnevezés, a Széll Kálmán tér; az új névben erősen benne volt még a szovjet főváros képzete, a régi névben kevéssé volt már benne az egykori politikus képzete. Most pedig, négy évvel a visszakeresztelés után minden pont fordítva van.

Szegeden is minden pont fordítva van, mint hatvan évvel ezelőtt volt. És Szegednek is megvan a maga Radnótija. Mint Gimnázium. Hatvan évvel ezelőtt még csak pár éve volt Radnóti a Radnóti, és még csak pár éve nem volt Klauzál. 1956-ban alulról jövő követelésre vissza is kapta a Klauzál nevet, s csak a forradalom leverése után lett újra Radnóti. A gimnázium honlapján szereplő iskolatörténetben nem rehabilitálják az egykori névváltoztatási akciót, úgy fogalmaznak: „1950-ben pedig pártelvtárs "illetékesek" egyetlen tollvonással RADNÓTIRA változtatták nevét”. Ám ha most próbálná valaki elvenni tőlük, akárha Klauzál Gábor kedvéért, a Radnóti nevet, nagyobb botrány lenne, mint amekkora most van a Ságvári miatt! Pedig az is elég nagy.

Botka László szegedi polgármester „elmondta, örömmel és büszkén tapasztalta, hogy Szegeden a Ságvári ügyében világnézettől és pártállástól független teljes egység és óriási felháborodás van.
– Az iskola ezen a néven vált branddé, Magyarország egyik legszínvonalasabb középiskolájává.” (Tanács István: Ságvárin bukott ki a hatásköri káosz, Népszabadság, 2015. március 19.)

Lehet, hogy a polgármester szavaiban van egy kis túlzás, de sok biztos nincs. A Facebookon tízezernél többen tiltakoztak az iskola nevének megváltoztatása ellen. A Ságvári eleve Ságváriként kezdte hatvan évvel ezelőtt. Az alapító igazgató, dr. Bokor István biztos nem volt „jobboldali”, nácibarát antikommunista, mert akkor nem nevezték volna ki igazgatónak 1955-ben, de mégsem örült a Ságvári névnek. Sok egyebet javasolt, de a minisztérium parancsa ellen nem tehetett semmit. 1956-ban viszont rohant a tanácshoz, hogy cseréljék le Ságvárit Hunyadi Jánosra, és pár hónapra le is cserélték. Ságvári visszatérése a gimnázium nevébe egyet jelentett a kommunista diktatúra visszatérésével. És most? Most azért tiltakoznak, ahogy a polgármester mondja, világnézettől és pártállástól függetlenül mindenféle népek az átnevezés ellen, mert a név beépült, és elszakadt a politikailag megosztó történelmi személytől. Ezt az elszakadást legeklatánsabban egy passzionátus Orbán-párti újságíró, Csúri Ákos fogalmazta meg a blogjában: „Aki Szegeden csak tíz percet is eltölt, az pontosan tudja, hogy mi az a Radnóti-Ságvári viszony. Az pontosan tudja, hogy ságvárisnak lenni életérzés. Mert itt nem az 'antifasiszta ellenálló földalatti kommunistáról' van szó (ezért felesleges erre kihegyezni a politikai indíttatású, származást belekeverő vagdalkozást), hanem egy gimnáziumról. Egy alma materről. Mert a Ságvári számunkra A gimnázium Magyarország legszebb (egyetemi) városában. /.../ Ez a Ságvári nem egy egyszerű név, hanem egy patina kamaszkorunkon, tudásszomjunkon. Egy brand. Egy gyűjtőfogalom. És nincs 32 álneve. Éppen ezért igaza van Szabó Gábor rektor úrnak, aki azt mondja: Ságvári Endre helyett legyen Ságvári.” Ennél az endrétlenítési javaslatnál már nem is lehet jobban kifejezni, mennyire nem számít már, ki viselte egykoron a gimnázium nevét. Ságvári nem egy ember, hanem egy brand.

Mindenesetre nem kétséges, hogy a jelenlegi kormány a kommunista hagyományt folytatja, amennyiben a szubszidiaritás elvét fölrúgva, központilag és hatalmi erővel tilt be neveket és rendel el névváltoztatást.

Alapvetően jó dolog, ha a közhasználatú tulajdonneveink beépülnek és a jelentésük közömbössé válik. Mert akkor a magáénak érezheti és meghasonlás nélkül használhatja őket a politikailag, világnézetileg és mindenféle egyéb szempontból megosztott köz minden tagja. Ebből akkor van probléma, ha csinálnak belőle. Mert egyébként nem probléma, ha „rossz ember” neve épül be. Kit rontott meg a Ferencváros nevével Ferenc császár? Vannak gyerekek, akiket Borisszának hívnak. Növeli ez bármivel is az esélyét annak, hogy alkoholistává váljanak?

A névváltoztatás akkor ajánlott, ha be nem épült, ingatag nevet lehet le- avagy visszacserélni. Mert ott van még mögötte a köztudatban a régi, beépült név, vagy/és érződik még a néven a névadó politikai erőszak elidegenítő, megszégyenítő hatása.

Az első, emlékezetes névváltoztatás a rendszerváltás idején Budapesten éppen ilyen volt. Münnich Ferenc mint utcanév nem volt beépült, érződött rajta a politikai erőszak bűze, és benne volt a köztudatban, hogy az ott igazából a Nádor utca. A Lenin körúttal is ez volt a helyzet, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a nagykörút szakaszai a kerületről kapják a nevüket. De ehhez a nyilvánvalósághoz a politikai erőszak érzete is kellett, mert a Szent István körútnál, ahol ez az érzet nem volt meg, hiszen az a név túlélte az 1945-ös fordulatot, a régi név sem volt meg. A Lenin körút mögött ott volt a köztudatban az 1950 előtti Erzsébet és Teréz körút, de a Szent István körút mögött már nem volt ott az 1937 előtti Lipót körút. Azt a nevet én évtizedeken át soha, senkitől nem hallottam, ezért nem is lett volna helyes visszahozni, bármilyen logikus lett volna, hogy a Lipótváros névadója is kapja vissza az ő részét a nagykörútból.

A beépültség mértéke hol egyértelmű, hol nem, de mindenesetre helyben érzékelhető és becsülhető meg jobb eséllyel, egy távoli hatalmi központban biztosan nem.

Kérdés, hogy az állam hogyan állítson és érvénytelenítsen példaképeket, ha nem adhat és vehet el neveket közintézményeknek/-től, közterületeknek/-től. Erre az az egyszerű válasz, hogy az állam ne állítson és ne érvénytelenítsen példaképeket. Ilyesmire egyébként is azok a formák a jók, amelyek önmagukon kívül nem jelölnek semmit. Szobrok, emlékhelyek, emléktáblák. Az állam biztosítsa a szabadság kereteit, hogy a különböző politikai és világnézeti csoportosulások és szervezetek nyilvánosan megjeleníthessék önmagukat, példaképeiket, létesíthessenek emlékhelyeket.

A fentiekből az következne a szegedi Ságvári Gimnázium ügyére nézve, hogy hallgassunk Csúri Ákosra. Kerüljük „a politikai indíttatású, származást belekeverő vagdalkozást”, ne foglalkozzunk azzal, hogy ki mit gondol Ságvári Endréről. Elégedjünk meg annak rögzítésével, hogy itt egy értékes, bejáratott brandtől akarják megfosztani Szegedet és mindazokat, akiknek az emlékeik, érzelmeik hozzá kötődnek, és ez éppen elég ok a tiltakozásra és a tiltakozók támogatására.

Nos, a polgár különböző léptékű és jellegű csoportokban éli a közéletét. Valóban érdemes egy olyan széles front részeként tiltakozni, melynek csak a gimnázium nevéről van közös álláspontja, a Ságvári Endre nevű történelmi személyről és a kormánytöbbség történelemfelfogásáról nincs. Egy ilyen széles frontba belefér Csúri Ákos, Solymosi Frigyes és Kulka János egyaránt.

A gimnázium neve szempontjából mindegy, de az ország szempontjából nem mindegy, hogy a kormánynak mi baja van Ságvárival. Ezért a névharctól elválasztva lennie kell egy szűkebb és tartalmasabb véleményközösségnek is. Van egy nácibarát, szélsőjobboldali bagázs, mely a nácik és szövetségeseik ellen vívott harcot, melyben Ságvári Endre is részt vett, melyben ölt és melyben megölték, illegitimnek és hazaárulásnak tekinti. A világháborút számtalan helyszínen és formában vívták, a helyszínek és formák egyike volt az, amelyben Ságvári a Nagy cukrászdában lőtt és elesett. Ha ez elítélendő, akkor elítélendő minden lövés, amit a náci birodalom és szövetségesei elleni harcban leadtak a náciellenes szövetségesek, kommunisták és antikommunisták, Keleten, Nyugaton és a kettő között. A kormány ezzel a fölfogással azonosul, és ez borzalmas és felháborító.

A másik szélen viszont, ami sajnos szintén elég széles szél, a kormány fellépését „antikommunista hecckampányként” ítélik el, és ily módon hitelesítik azt a kormányzati narratívát, hogy ők csupán a kommunistát, a kommunista diktatúra szálláscsinálóját ítélik el Ságváriban. Ahogy a kommunisták nem gondolták, hogy az antifasiszta harcban való részvétel és szövetség igazolná a polgári rendet; hogy az antifasizmus és az antikapitalizmus kizárná egymást, azonképpen a polgári demokrácia hívei sem fogadhatják el, hogy az antifasiszta harcban való részvétel és szövetség igazolná a kommunizmus vészterhes eszméjét és borzalmas gyakorlatát; s hogy az antifasizmus és antikommunizmus kizárná egymást. Egy polgári demokrata szemében Ságvári antifasisztasága pozitív tény, a kommunistasága negatív tény. A polgári demokrata viszonya Ságvárihoz ambivalens. És minél erősebb ez az ambivalencia, annál erősebb Magyarországon a polgári demokrácia. És fordítva.

(A kép forrása: délmagyar.hu)

• TörtBlog,

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges