2015. október 6.
Göncz Árpád, a harmadik magyar köztársaság első elnöke elhunyt.
Alábbiakban közlünk néhányat a Beszélőben megjelent számtalan politikai cikkből, interjúból, '56-os visszemlékezésből.
(Fotó: Szilágyi Lenke)
Göncz Árpád, a harmadik magyar köztársaság első elnöke elhunyt.
Alábbiakban közlünk néhányat a Beszélőben megjelent számtalan politikai cikkből, interjúból, '56-os visszemlékezésből.
(Fotó: Szilágyi Lenke)
Ha 1956-ot értékeljük, közöttünk egyetlen különbség van, mégpedig az, hogy én átéltem, ti, mert fiatalabbak vagytok, nem. ’56 közvetlen emléke már elhomályosodott, így hát igen sokféle, egymással akár ellentétes nézőpontból szemléljük. A forradalmat megélő idős generáció már kihalóban van, a fiatalabb nemzedékekre – amelyek ’56-ról gyakorlatilag semmit sem tudtak, illetve amit tudtak, az hamis és zagyva volt – vár a jövőben, hogy 1956-ot tágabb összefüggéseiben értékeljék.
Mérei Ferencnek ez a mondása egyre gyakrabban jár az eszemben az utóbbi hetekben. Annak idején inkább frappáns bemondásnak tartottam, ma egyre igazabbnak érzem, különösen a Mécs Imre-”ügy” óta.
Hegedűs B. Andrást 1956 tavasza óta ismerem, s az ismeretség ez esetben természetes módon egybeesett a barátsággal. Megismerkedésünk ugyanis életünk egyik – s talán legfontosabb, máig meghatározó – fordulópontján a politikai (és azon túli) egyetértés jegyében történt, közvetlenül a reményt adó XX. kongresszus után. Az egyetértés a Petőfi Kör működésének hónapjaiban, amikor sokszor találkoztunk, de elég keveset beszélgettünk, annyira kicsiszolódott közöttünk, hogy hamarosan az egyik legnehezebb próbát is kiállta.
1989 elején már az SZDSZ vezető testületében vagy. Viszont előtte még a kisgazdapárt újjászervezése körül lehetett veled találkozni. Hogyan kezdődött számodra az aktív, pártszerű politizálás, és hogyan alakult a rövid kirándulás az akkoriban újjáalakuló kisgazdapárt háza táján?
1960. április 4-én részleges amnesztiát hirdettek. Az elítéltek törvényben meghatározott körén túl egyéni kegyelemben részesítettek néhány nevesebb személyiséget is, például Déry Tibort, Donáth Ferencet, Háy Gyulát. Az amnesztia csalódást keltett. Szűk köre, valamint a „kivételezések” miatti elégedetlenség nyomán a váci börtönben éhségsztrájk tört ki. A sztrájk kirobbanásáról, menetéről és a megtorlásról lásd Litván György és Kertész Dezső tanulmányát, dokumentum közléseit az ’56-os Intézet 1995-ös évkönyvében. Göncz Árpád az események idején szintén a váci börtönben raboskodott.
Nem tagadjuk, hűséges és figyelmes olvasóink előtt hiába is tagadnánk, hogy a Beszélőben szeretjük köztársaságunk múlt héten újraválasztott elnökét. Mikor Göncz Árpád a politikai nyilvánosság első vonalába lépett, a mi beszélős közösségünk ízlése és értékei szerint hibátlanul szólalt meg, pont úgy, ahogy kellett. S minden jel szerint így volt vele a nagy többség.
Ha Göncz Árpád döntései nem felelnének meg az Alkotmánybíróság határozatának, akkor nem támogathatnánk őket akkor sem, ha minden egyéb szempontból, fontos szempontokból ezt kellene tennünk. A köztársasági elnöknek jobb meggyőződése és az általa (is) hangoztatott érvek ellenére alá kellene írnia a miniszterelnök előterjesztését, ha nem feltételezhetné alapos okkal, hogy ezzel a közszolgálati médiumok személyi tényezők következtében azonnal és közvetlenül és másképp el nem hárítható módon képtelenné válnának valamely alapfeladatuk (például a pártatlan tájékoztatás feladatának) ellátására.
– A választások óta a taxisblokád utáni második legsúlyosabb belpolitikai válságát éli ezekben a hetekben az ország. A két szélsőséges álláspont szerint a teljes káosz felé rohanunk, a másik vélemény szerint demokratikus átalakulás zajlik, ezért a kelleténél súlyosabb, nagyobb árat fizetünk, különösen gazdasági területen és a szociális gondokat illetően. Ön hogy látja ezt?
Vajon mondta volna Katona Tamás államtitkár annakidején a főméltóságú kormányzó úrnak, hogy „neki nem osztottak lapot”? Horthy Miklóst (vitéz nagybányai) nem volt szokás kioktatni, nem illett az újságokban kötekedni vele, és nem illett belevonni a parlamenti politika csörtéibe. Bizonyára nemcsak azért, mert személye a kormányzói hatalomról szóló 1920. évi I. törvénycikk értelmében „szent és sérthetetlen” volt, mert a kormányzósértést súlyosan büntették, mert ő volt a Nemzeti Hadsereg fővezére, és mert legalábbis a kezdeti időben – végső soron ott voltak a keze ügyében a különítményesek.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 46 hét
9 év 20 hét
9 év 23 hét
9 év 23 hét
9 év 25 hét
9 év 25 hét
9 év 25 hét
9 év 27 hét
9 év 28 hét
9 év 28 hét