Révész Sándor 2016. január 3.

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Hogyan legyen a demokrata demokrata, ha a demosz nem az? Bárhogy is kerülgetik (he kerülgetik) – végső soron ez a kérdés kínozza azokat, akik liberális demokráciában szeretnének élni Magyarországon.

Miután demokraták, úgy vélik, hogy a népakaratnak érvényesülnie kell. Viszont úgy tapasztalják, hogy a népakarat érvényesülése esetén Magyarországon nem épül ki, illetve, amennyire kiépült, annyira le is épül a liberális demokrácia. Egyszerre kellene a liberális demokratáknak helyeselniük és helyteleníteniük, hogy érvényesüljön a népakarat, ezért meghasonlanak önmagukkal és szenvednek. Szenvednek a választási eredményektől, a közvéleménykutatási eredményektől, a közhangulatról szerzett tapasztalataiktól.

Ezek a szenvedők alapvetően kétféle magyarázattal racionalizálják azt a skizofrén állapotot, amelybe kerültek. 1. A népakarat működik abnormálisan (a., általában; b., speciálisan a magyar); 2. az abnormális körülmények teszik lehetetlenné a népakarat autentikus működését.

Ami a magyarázatok első csoportját illeti: előtörnek a népkarakterológiai babonák: birka a magyar. Vagy disznó, vagy valami ilyesmi. A magyar népet mindig a vesztesek köréből mocskolják. Így volt ez a korábbi választások és népszavazások esetében is. Ezzel nem érdemes túl sokat foglalkozni. Elég, ha megnézzük, ki mindenkit emelt hatalomba a népakarat, avagy ki mindenki mögött áll(t) vitathatatlan többség az elmúlt évtizedekben Lengyelországban, Bulgáriában, Romániában, Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, Oroszországban, Ukrajnában, Fehéroroszországban, Moldáviában, Szerbiában, Horvátországban, Montenegróban, Koszovóban, Boszniában, Görögországban, Olaszországban, Törökországban stb. Minden nemzetkarakterológiai tétel addig áll, ameddig rá nem tekintünk a többi a nemzetre.

A népakarat általános abnormalitására azonban nagy elméletek épültek, a tömegember és a tömegdemokrácia diktatúrájában elsüllyedő Nyugat képzetével. Spenglertől Ortegán át John Lukácsig, Tőkéczky Lászlóig és Bayer Zsoltig számos nagy gondolkodó és még több kis hülye képviselte ezt az irányzatot. Csakhogy ezen nagy gondolkodóknak és kis hülyéknek könnyű (volt) ezt képviselni, mert nem (voltak) demokraták.

Amilyen igazságtalan az élet, olykor (és nem ritkán) a népakarat antidemokrata gyalázói élvezik a népakarat erejét, a demokraták meg szenvedik a annak hiányát. A demokraták úgy próbálják elkerülni, hogy a népakaratra vonatkozó lesujtó tapasztalataikból lesujtó következtetéseket vonjanak le a demokráciára nézve, hogy a népakarat inkompetenciáját múló vagy legalábbis túlléphető történelmi állapotnak tekintik, és a demokratikus, polgári, liberális történelmi tapasztalatok hiányával magyarázzák.

A magyarázatok második nagy csoportját azok a föltevések alkotják, melyek nem a népakarat belső természetében, hanem külső okokban keresik a magyarázatot. A népakarat autentikusan működne, csak a többség nem érvényesül, mert az aktív kisebbségből kormányzó többséget csinál a rendszer, azért is, mert a választási eredmények aránytalanul tükröződnek a parlamenti erőviszonyokban, azért is, mert a többséget nem aktivizálja vonzó választási lehetőség; továbbá a parlamenti többség csalással áll elő, a választási rendszer csalárd kialakítása, a médiaviszonyok, a szavazók átverése, hamis látszatok keltése által.

Mindebben van igazság, de szerintem egészen más történelmi perspektívából kellene nézni azt, amiben vagyunk.

Mielőtt azonban ezzel a történelmi perspektívával foglalkoznék, ide iktatok egy ide illő, viszont pofátlanul hosszú idézetet abból az írásomból (Kalap a magasban, Mozgó Világ, 2012 november), melyben kifejtettem, miért áll hozzám közel a tőlem nagyon távol álló, „reakciós” John Lukács. Mi az, ami összeköt minket: „Hát, egyrészt a félelemközösség: a populizmusfrász. /.../ A félelemközösség bázisa az, hogy a döntési illetékesség és a döntési kompetencia ellentétes irányban változik. Minél többen vehetnek részt a meghatározó, közérdekű kérdések eldöntésében, annál kevésbé lesznek ezek a döntések átgondoltak, időtállók, megfontoltak, kompetensek. A népi inkompetenciára való támaszkodás a populizmus, mely a rövid távú, infantilis közgondolkodás diadala folytán hanyatlásba visz.

A John Lukacs által a legmagasabb szinten képviselt „reakció” ehhez a közös félelemhez olyan konklúziót kapcsol, mely megtámadja a régi diktatúránk és a mostani kurzusunk demokratikus ellenzékének alapjait. /.../ A demokratikus ellenzékiség, illetve a demokrataság azon alapul(t), hogy az elsődleges választóvonal a demokrácia és annak tagadása között húzódik. A demokrácia a tömegdemokráciával egyenlő, s ennek tagadása minden egyéb: a totalitárius diktatúrák, a különböző tekintélyelvű rendszerek, a mi történelmünkben például a titkos választás jogából a tömegeket kizáró, az úri elitek hatalmának folyamatosságát biztosító konzervatív liberalizmus.

Ezzel szemben John Lukacsnál az elsődleges választóvonal azon rendszerek között van, melyekben érvényesül a „tömegek zsarnoksága”, s azok között, melyekben nem. Így kerülnek egy oldalra a tömegdemokráciák és a tömegdiktatúrák. Az, ami ellen és amiért a demokratikus ellenzék föllép(ett). Itt tehát demokratikus ellenzéki múltunk és jelenünk létjogáról van szó.

'A tömegdemokráciák tömegdiktatúrái a szédületes örvények húzóerejével rendelkeznek' – írja a naplójába Kertész Imre. (Mentés másként, Budapest, 2011, Magvető, 69. o.) /.../ Lukacsnál Hitler a demokrácia korának főhőse. Az arisztokratikus kort követő demokratikus kor főszereplőjének, a forradalmárnak az archetípusa. Ellenpárja Churchill, akiben Lukacs a nyugati világ megmentőjét látja, s aki az arisztokratikus kor főszereplőjének, a reakciósnak az archetípusát testesíti meg. 'Hitler volt a modern világ legnépszerűbb forradalmi vezére. A hangsúly a népszerűn van, mert Hitler a történelem demokratikus, nem pedig arisztokratikus korszakához tartozik.' (A történelmi Hitler, Budapest, 1998, Európa, 61. o.)

A demokratikus ellenzék mintegy adottnak veszi, hogy a diktatúra azért iktatja ki a szabad, demokratikus vélemény- és akaratnyilvánítás lehetőségeit, mert kisebbségi akaratot kényszerít rá a többségre. Csakhogy ez egyáltalán nem minden diktatúra egyáltalán nem minden korszakára igaz. 'A harmincas évek 1933 utáni szakasza a legtöbb német számára napfényes időszak volt; egy egész nemzedék megőrizte emlékezetében. A koncentrációs táborok, a német zsidók elnyomása, a náci propaganda fülsértő közönségessége csak egy elkeseredett kisebbség számára volt fájó gondolat; de mindez eltörpült amellett, hogy Hitler megteremtette a jólétet, naggyá és egységessé tette a nemzetet.' (Uo. 106. o.) 'Hitler nemzetiszocialista Németországa megmutatta, hogy szigorú diktatúra mellett is lehet magas életszínvonalat elérni.' (Uo. 108. o.)”

Eddig az idézet, haladjunk tovább. Állításom lényege az, hogy amit abnormálisnak vélünk, az normális. Nagyon problematikus, de normális. Normális, hogy az inkompetens népakarat legyen a korai tömegdemokrácia történelmi korszakának alapvető problémája, feszültségforrása. Nagyjából egy évszázada működnek a Földön jelentősebb számban országok úgy, hogy felnőtt polgárainak többsége választójoggal rendelkezik. A tömegdemokrácia korának hajnalán vagyunk tehát.

Korábban demokrácia állami méretekben nem volt. (Az ókori városállamok sem és az akkori szavazások tárgyköre sem vethető össze nagy, komplex államalakulatokkal és állami feladatkörökkel.) Az állami szintű tömegdemokrácia lehetősége a legutóbbi időkig fel sem merülhetett. Az államok fennhatósága alá tartozó személyek túlnyomó többségének az életét a születési státusza által meghatározott fizikai munka, a lét- és fajfenntartás töltötte ki. A többség iskolába nem járt, írni, olvasni nem tudott, tévé, rádió, újság nem létezett, a közlekedési lehetőségek rendkívül korlátozottak voltak, az emberek hatóköre kicsíny. Ez a többség olyan távol volt minden ismerettől és információtól, ami az állam ügyeit érintette, hogy a politikai életben való bármilyen részvételének a lehetősége fel sem merült.

A választópolgárok túlnyomó része ma már távol van ettől az állapottól. De távol van attól is, hogy komplex rendszereket azok egymásrahatásával együtt átlásson, államvezetési stratégiákat értékeljen, nemzetközi, világgazdasági mozgástereket, tendenciákat felmérjen, globális ökológiai veszélyeket felismerjen, döntések, szabályozások hosszú távú hatásait, rejtett következményeit felmérje, választási ígéreteket, szakpolitikai programokat hitelesen értékeljen, beárazzon, rövid távon vonzónak tűnő intézkedésekben meglássa a jövőbe söpört gondokat. És így tovább.

Ismerjük a vélemények formálódásának többlépcsős mechanizmusát, és tudjuk, hogy ebben bizonyos lépcsőfokokon jelen vannak és hatnak azok, akik a fent említett dolgokra (különböző területeken és különböző mértékben) képesek, de ezek hatása esetleges. Az érdekeik, intencióik sem feltétlenül azt diktálják, hogy a legjobb tudásuknak megfelelő irányba hassanak, és arra sincs semmilyen garancia, hogy a legjobb tudás és legjobb szándék éri el a legnagyobb hatást.

A kormányzás megragadható eredményei, az élettapasztalatok persze orientálják a választót, de azokban sok a látszat, a torzító elem, az esetlegesség és a folyamatok kibontakozásának időigénye folytán az eredmények nem feltétlenül azt a rezsimet támogatják, amelynek köszönhetők, hanem gyakorta éppen az ellenzéküket.

Az általános választójog igénye magától értetődően felmerült abban a pillanatban, amint megszületett az állampolgári egyenlőség eszméje. És ugyancsak magától értetődően született meg ugyanabban a pillanatban a félelem is a rosszul választó néptől. Robespierre a jakobinus diktatúra kibontakozása előtt egy évvel még a legszélesebbkörű választójog pártján állt. Lényegében mindenkinek választójogot adott volna. (Mármint minden férfinak, akkoriban a legradikálisabb demokratákban sem merült fel, hogy nők is szavazhatnának.) És aztán jött a diktatúra.

Azóta is jött jó néhány diktatúra, melynek kiépítői és működtetői a néphatalom, vagyis a demokrácia hívei voltak elvben, s csupán azt a korszakot kívánták az általános választójog formális fenntartásával és tartalmi kiüresítésével áthidalni, ameddig a nép a kompetencia megfelelő szintjét eléri. A liberális demokráciával ez a megoldás nem fér össze, pedig a liberális demokraták sem gondolnak mást, minthogy a szabadon választó nép csak egyféle rendszert választhat szabadon, azt, amiben ők hisznek, mivel minden más esetben a szabadság, a jólét – a demokrácia ellen szavaznak, a saját rabságukat és nyomorukat választják. A kommunisták is ezt gondolták azokról, akik leszavazták volna azt a rendszert, amit ők a szabadság és jólét történelmi lehetőségének véltek.

A liberális demokraták nem bízhatnak abban, hogy az elégséges népi kompetencia felhalmozódásáig tartó időszakot diktatúrával hidalják át. Egyrészt ez a diktatúra eddig sem jött be senkinek, és senki nem ért el vele odáig, hogy a rendszert a demokrácia szabályai szerint, az emberi jogok biztosításával is fenn lehessen tartani. Másrészt a liberalizmusban a társadalmi újratermelést alapvetően nem az állam koordinálja, hanem az magántevékenységek összessége, ehhez pedig olyan mozgástér, olyan szabadságfok kell, ami a diktatúrával tartósan nem fér össze.

A liberális demokraták abban bízhatnak, ami Görögországban történt. Az inkompetens nép nem értette meg, hogy a rendszerből nem lehet kilépni, kormányzó erőt adott egy radikálisan rendszerkritikus pártnak, mely megígérte nekik a rendszerből való kilépést. Pillanatok alatt kiderült, hogy a választásokon győztes alternatíva nem létezik, a rendszerből tényleg nem lehet kilépni, legfeljebb a totális összeomlás szakadékába beleugrani. És akkor a nép már csak aközött választhatott, hogy elfogadja-e a rendszerváltást igérő pártot rendszerfenntartó pártnak, vagy visszahozza a régi, rossz, korrupt rendszerfenntartó pártokat. Akár ezt választják, akár azt, Görögországban nem lesz rendszerváltás. Kérdés, hogy ezt tekinthetjük általánosan érvényes garanciának.

A rendszerváltás idején a liberális demokraták azt gondolhatták, nem történhet meg, hogy a liberális demokráciából a nép kiszavazza magát, hiszen a leghülyébb nép számára is nyilvánvaló, hogy ennél jobb rendszer nincs. A tényleg nagyon kevés példát tudunk arról, hogy a nép ezt bárhol a világon megtette volna, s ahol mégis (például Chilében), ott az illiberális rendszerváltás pillanatok alatt életképtelennek bizonyult, függetlenül attól, hogy milyen bestiális módon csinálták vissza azt a rendszerváltást.

Nyugat-Európa útját a második világháború kimenetele és az Egyesült Államok háborús és háború utáni szerepvállalása determinálta, és a több évtizedes konjunktúra, a közös társadalmi sikerélmény, a huzamos tartózkodás a világ élén, a jobb rendszer hiányának evidenciája stabilizálta és rendszerkonform választói preferenciákat.

Mi, közép-kelet-európai rendszerváltók nem vetettünk számot azzal, hogy mit jelent ennek a közös és tartós társadalmi sikerélménynek, a rendszerkonform választások több évtizedes kondicionálásának a hiánya.

A volt szovjet blokkban most és az elmúlt évtizedekben hol itt, hol ott bukkantak fel a liberális demokráciával sok vonatkozásban összeegyeztethetetlen hatalmi törekvések, melyek mögött széleskörű választói támogatás volt. Ezek a törekvések nekifeszültek a rendszer logikájának és a nemzetközi mozgástér határainak. Felemás eredménnyel. A rendszerek nem omlottak össze, de sok minden leomlott belőlük. Számba lehet venni, hogy például Fico (egykoron Meciar) Szlovákiájában mi veszett el és mi maradt meg a liberális demokráciából.

No de a mondandóm lényege végül is az, hogy ami van, az nagyon problematikus, de nagyon nem abnormális. Éppen az a normális, hogy a kezdő, alig egy évszázados (és milyen évszázad volt az...) tömegdemokráciában a népakarat jelentős mértékben inkompetens és súlyos bajok forrása. Ezt a korszakot így kell átélni és túlélni, és a túlélés kulcseleme az állampolgári szocializáció. A közoktatás, a közmédia, a közszocializáció. Ezeknek kellene a szenvedő liberális demokraták figyelmének középpontjában állaniuk.

(A kép forrása: mozaweb.hu)

• PoliBlog,

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges