Ungváry Rudolf 2015. december 5.

9 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Írásaink Menekültügy témában

A bevándorlók, menekültek korlátlan befogadását védelmezők válasz nélkül hagyják (bizonyára, mert elutasítják) azt a veszélyt, hogy a az iszlám világából érkezők száma elérheti azt a nagyságrendet, mely rövid távon megakadályozza a sikeres integrációjukat; ez éppen azt a felvilágosodást veszélyeztetheti, melyből a menekültek iránti humanizmus következik. Azaz a korlátlan befogadásnak demokratikus nézőpontból is szabhatók adott esetben akár időleges korlátok, vagy nagyon szigorú feltételek.

A reflexió hiánya egyrészt megakadályozza a demokrata politikai erők jelentős részét abban, hogy a befogadás kérdésére a valóságos kihívásoknak megfelelő megoldásokat fogalmazzanak meg. Holott senki se tévesztené össze ezeket a javaslatokat azokkal, amelyeket a mai rejtőzködő fasisztoid rendszer képviselői hirdetnek, még ha első látásra akár ugyanazt is javasolnák. Ha két ember mondja ugyanazt, az akkor se ugyanaz (legfeljebb nominalista szemszögből – lásd majd alább). A másik végzetes következmény, hogy a korlátlan befogadás alátámasztása érdekében megfogalmazott érveik öntévesztők. Önmagukat ugyan meggyőzhetik velük, de a tájékozatlanokat aligha. Pedig őket kellene megnyerni.

Az alábbiakban néhány ilyen érvre próbálok választ adni. Alapvető felfogásomnak korábbi két írásomban is hangot adtam, itt nem fogalmazom újra. (Ungváry Rudolf: Nincs demokratikus válasz? – Népszabadság, 2015. szeptember 9.; Ungváry Rudolf: Ezért ne féltsük Európát? – Népszabadság, 2015. szeptember 23.)

Az euro-atlanti kultúra nem „keresztény”, hanem felvilágosult (még ha tökéletlenül is). Csak a forrásai a zsidó-kereszténység, az antik és a népvándorlás. Aki tehát a „keresztény” Európát féltőkkel vitatkozik, nem azokkal vitatkozik, akik a felvilágosult Európát féltik. Azt az Európát, amely a genetikai adottságoktól függetlenül, kulturálisan, és nem elsősorban keresztényként létezik. A kultúra nem állandó valami, de harmonikus változása, akárcsak az emberi személyiségé, alkalmazkodást, tehát időt igényel. Most rendkívül rövid idő alatt aránytalanul sok iszlám bevándorló érkezik. Félő, hogy hiába miden erőfeszítés, nem fognak engedelmeskedni a kvóták szerinti elosztásnak. Hirtelen nagyra nőtt tömegük erejénél fogva ez nem lesz számukra lehetetlen. Néhány fejlett nagyvárosba tömörülnek majd, hogy a megnövekedett arányuk segítségével kikerülhessék az integráció nehézségeit. Hosszú ideig külön társadalmat fognak alkotni. Jelentős részüknek a felvilágosodás eszményei nem annyira magától értetődők, mint amennyire ez környezetük demokratikus rendszereiben többé-kevésbé elfogadott.

Mára a „keresztény” jelzőket használó jelentősebb politikai mozgalmak nem kérdőjelezik meg a politikai és jogi szinten a felvilágosodás eredményeit. Legalábbis nyíltan nem lépnek föl a politikai szekularizáció (az állam és egyház szétválasztása) ellen. Az iszlám alapján álló politikai mozgalmak (egyelőre) döntő része ezzel szemben nyíltan elutasítja a politikai szekularizációt, mivel az iszlám kultúrában a politika és a vallás szerves egységet alkot, ahogy a harmincéves háború előtt Európában is a keresztény vallás és a politika.

Lehet, hogy például az Egyesült Államokban politikus jól teszi, ha vallásosnak vallja magát. Ebből azonban messze nem következik, hogy a kereszténység, a politika és az állam tényleges egységét hirdetné. Ezzel szemben, ahogy az egykori európai államokat a keresztény, úgy a mai iszlám államok politikai életét, még ha különböző mértékben is, de tényszerűen átitatja a mohamedán vallás. A vallás politikai jelentőségét ezekben az államokban (még) érdemben a mérsékelt politikai erők sem kérdőjelezik meg. Vannak ugyan az iszlám világban is olyan politikai mozgalmak, melyek a szekularizációt hirdetik, de ezek hatóereje még gyenge, jogi legitimációjuk pedig vagy nincs, vagy össze nem hasonlítható az ellenzékiség euro-atlanti demokráciákban szokásos szabadságával. A Muszlim Szent Jog, a Saria állami szinten kisebb-nagyobb mértékben elfogadott rendszer, elvei ma még mélyen élnek az iszlámhoz tartozók jelentős részében. A nők helyzetétől a vallásból való kitérés tiltásáig.

Hogy mennyire, arról az Iszlám Konferencia Szervezetének 1990-es nyilatkozata tanúskodik. Az ENSZ után a legnagyobb nemzetközi testület határozatai mind az 56 tagállam számára irányadó. E szerint az emberi jogok egyetlen alapja a Saria. Ezzel kétségbe vonták az ENSZ 1948-as határozatának általános érvényességét egy vallási jog javára. A szervezet nyomására 2007-ben az ENSZ emberi jogi tanácsa állást foglalt a vallások egyetemes tiszteletben tartása mellette, holott a vallásszabadságnak nem jogi előfeltétele a vallások tisztelete.

Az euro-atlanti kultúrában nincs olyan állam, melyben valamelyik vallás jogrendszere meghatározóan érvényesülne. Izrael a maga „zsidó és demokratikus” rendszerével különleges eset, mely ezen a lényegen nem változtat.

Ezért megalapozatlan az iszlám nem szekularizált világát akár a mai politikai kereszténységhez, akár a történelmi egyházakat kisebb-nagyobb mértékben jogilag előnybe helyező államokhoz hasonlítani.

A muszlim menekültek nem az iszlám, hanem az összeomlott iszlám államiság következményei elől menekülnek. Ezt bizonyítja, hogy ahol ezek az államok stabilak, onnan nem is menekülnek.

Ugyancsak megtévesztő a fasizmusra vagy a bolsevizmusra hivatkozni annak érdekében, hogy kisebbítsék a két kultúra közötti különbséget, azt bizonyítandó, hogy a mi kultúránknak is vannak borzalmas vonásai. A fasizmus és a bolsevizmus a demokrácia, vele a felvilágosodás elleni lázadás két eltérő változatát képviselik; azaz éppen nem az euro-atlanti kultúra lényegét, érdemi jellemvonását. Abból, hogy az antikapitalista indíttatású gondolkodás (például a kritikai elmélet) a felvilágosodás ellenes álláspontokat a felvilágosodás termékeinek tartja, lehet erről más álláspont is. A puszta felvilágosodásellenesség, illetve az ellene való militáns lázadás eleve nem ugyanaz. Az iszlám nevében elkövetett mai borzalmak ezzel szemben nem az iszlámot akarják elvetni, hanem azokat szélsőségesen alkalmazni. Az euro-atlanti világban a politikai szekularizáció még létező elégtelenségei (például a történelmi egyházak kivételezettségének elismerése) ellentétesek ugyan a felvilágosodás eszmeiségével, de ez érdemben nem változtat az euro-atlanti kultúra felvilágosodott lényegén. Ezzel szemben a politika és a vallás egysége, tehát a vallás politikai értékképző szerepe nem hogy nem ellentétes az iszlámmal, de a lényege. Még akkor is, ha az iszlámnak sok árnyalata van.

Kétségtelen, hogy a már Európában meggyökeresedett egykori iszlám bevándorlók egy része a világi berendezkedést támogatja. Ilyen értelemben sok példa van a sikeres integrációra. Mindig hangsúlyoztam, hogy a kultúra nem változatlan adottság. Da ha túl rövid idő alatt túl nagy koncentrációban jelennek meg iszlám közösségek Európában, ez a változás megnehezül, egy ideig akár meg is akad.

Vannak már évtizedes múltra visszavezethető példák, hogy már az eddigi, tehát jóval kisebb ütemű és méretű bevándorlással – még ha egyelőre csak részlegesen – ténylegesen visszatért az euro-atlanti államokban a vallási jog hivatalos elfogadása. Ezt például a meglévő, demokráciákban elterjedt alternatív vitarendezési törvények teszik lehetővé. Angliában családjogi kérdésekben 45 év alatt 85 hivatalosan elismert és alig megbecsülhető számú nem hivatalos Saria-bíróság kezdett el működni. „Erős nyomás nehezedik a muszlim közösség tagjaira, hogy kerüljék el a rendes bíróságokat,” írja elemző cikkében Ződi Zsolt jogtudós. A Saria bíróságok elvileg csak mediálhatnának, de „számtalan esetben szó sincs önkéntességről”, különösen a nők kárára eldöntött ügyekben. „Általában jellemző, hogy a muszlim közösség megbélyegzi azokat, akik a brit hatóságokhoz fordulnak...”

Ződi felteszi a szónoki kérdést, hogy „a muszlim közösség e része meddig különülhet el [...], mintegy visszaélve a joggal, hogy megerősítse diszkriminatív és európai szemmel nézve középkori gyakorlatait.” Fontos jellemző, hogy „a muszlim közösségek nem veszítik el a kapcsolatukat az iszlám világ központjaival [...] újratermelik és újraerősítik a muszlim identitást [...], folyamatosan konzerválják ezt az életformát: nem hagyják hozzácsiszolódni a befogadó társadalom eszményeihez.” Azaz az Európában élő iszlám kultúrájúak egy része nem harcol azért, hogy az euro-atlanti jogban „legyenek elismerve a Sharia szabályai [ez lehetetlen is volna], egyszerűen felépítenek egy párhuzamos világot.”

A helyzetben teljesen új, hogy eddig a liberális joggyakorlat fejlődésével a felvilágosodás elvei nem kerültek szembe egymással, hanem egyre inkább érvényesültek, még ha ez a folyamat hagy is kívánni valókat. A Saria alkalmazásának elismerése viszont (tehát a liberális álláspont határtalan fenntartása) egyre inkább magának a liberális eszmének a sérüléseihez vezet.

Az iszlámszociológia eredményei szerint a globalizációban hangsúlyozottan érvényesül a kulturális közeledés. Azaz a „saját” és a „másik” kultúrájában nem változatlanul létező tulajdonságok uralkodnak, hanem kölcsönhatások. Mindennek nem mond ellent, hogy a menekültek ma öntörvényűen áramló tömegeinek kezelésére demokratikus politikai választ kell találni, amely eddig még nem igazán született meg. Nyilván, a demokrácia malmai lassan őrölnek.

Az nem esszencializálása (a lényegi vonások merev meghatározása) a kérdésnek, ha megállapítjuk, hogy a gyakorlatban (ma még) – ha eltérő mértékben is – az iszlámban a vallás és a politika nem választható szét egymástól. Ahogy az se, hogy az umma (a hívők közössége) kollektív önazonosságának (ma még) esszencialista utópiája és kétségtelen elterjedtsége éppen a személyiség tiszteletének és – például politikai – kibontakozásának a korlátja. Mindezt nem én állítom, hanem a kérdés évtizedes kutatója, Georg Stauth. Ő a szociológiai derűlátását az iszlám „politikai racionalizációjához” vezető folyamatokban látja igazolva. Nem iszlámellenesség, ha felvetjük, hogy ha a vallás a racionalizáció során mégis vallás marad, akkor azért ez fából vaskarikának tűnik. Ahogy az ki is derült az iráni forradalom után: a Foucault által lelkesen üdvözölt spiritualitás, mint a társadalmi forradalom pozitív hajtóereje nem hozott demokratikus gyümölcsöket. Ha jelenetős szociológusok, mint Bryan S. Turner a vallás és a modernitás iszlámban megfigyelt szerepével foglalkoznak, akkor ez ugyancsak azt jelenti, hogy létezik az iszlámban a vallás és politika összefonódása.

Az iszlám bevándorlás aligha fog megszűnni. Határozott, egyértelmű, konkrét demokratikus válaszokra lenne szükség. Nem elég annak az általánosságnak a hangoztatása, hogy „a menekülteknek be kell tartaniuk a törvényeket”! Javaslatok ma, olyan felvilágosult gondolkodók nyomán, mint például Ibn Warraq, legfeljebb Németországban körvonalazódnak, többek között éppen az ott élő, török és arab származású politikusok, írók részéről (mint Mona Eltahawy, Cem Ödzemir, Hamed Abdel-Samad). Ahogy az utóbbi fogalmazott: „Kezdettől fogva meg kellene határozni a konkrét játékszabályokat, és akinek ez nem felel meg, annak egy másik országot kell keresnie magának.” Például arról, hogy a Sariát, mert vallási jog, nem lehet államilag elismerten alkalmazni; a nyelvi kurzusokon kötelező részt venni; az arab diktatúrák által támogatott európai iszlám szervezeteket nem szabad államilag támogatni abban, hogy befolyásolják és hangolják a menekülteket stb. Ezzel még nem sérülnek az emberi jogok. A demokraták meggyőző, a veszéllyel számoló fellépésének hiányában, különösen a közép-kelet-európai államokban, de még a Mag-Európában is még inkább megerősödnek a rasszizmusukat, sőt fasiszta voltukat ma elrejtő szélsőjobboldali erők. Az ő valóban felvilágosodás-ellenes javaslataik kábítják majd el a közvéleményt.

Róna Tas Ákos arról ír, hogy „a reményvesztett tömegek, ha helyzetük nem javul, előbb vagy utóbb könnyen eljutnak a politikai iszlám tanaihoz”, akkor ebben csak az nem igaz, hogy „politikai iszlám”. Lévén, hogy az iszlám maga is politikai. Ugyanis nem azonos a mohamedán vallással, hanem e vallás és a politika egysége. Ha tehát valaki mégis valósnak tekinti ezt a tautológiát, akkor ez legfeljebb vágy vezérelt magatartásnak tudható be: ne jellemezze az iszlámot magát a politikum (legfeljebb egy kis, iszlamista részét), legyen csak puszta vallás, ami magánügy, tehát kiiktatható a tárgyalásból. „A magyar társadalom döntő többsége […] nem tudja, mit mond a Korán…” – nyilatkozta. Ez érv? A Koránról tudományosan kimutatták (például Günter Lüling és Cristoph Luxenberg, utóbbi fenyegetettsége miatt álnéven publikáló, Németországban élő arab szerző), hogy több forrásból, a korra jellemzően a hitet felhasználó, korabeli aktuális célokból összeállított szöveg, akárcsak a Biblia. Mit számít, hogy mit mond egy ilyen mű! Ezt is, azt is. Mit gondoljunk egy ilyen érvről? Azt, hogy ezzel is jelentékteleníteni lehessen a kulturális különbségeket.

Olcsó megoldás olyan ostobaságokat pellengérre állítani, mint „sok közöttük a terrorista”, „miért nem maradnak otthon”. De nem válasz arra, hogy mi legyen, ha a menekültek egy része a Saria szerinti jogalkalmazást igényli a maga számára, és nem a világi jogot?

A vágy vezérelt gondolkodás bulvár lapba való példája, ahogy Kováts András még 2015 júliusában azt írta: „Svédország például most is tárt karokkal várja a szír menekülteket.” Rövid három hónap kellett, és ma már ez nem állítható. Nekem meg az a sajátos, messianisztikus lelkesültség jut az eszembe, amely a baloldali értelmiségiek egy részének a nézeteit jellemezte a kommunista eszmék iránt.

A demokratikus tábor egy részében azzal próbálják a szőnyeg alá söpörni a problémát, hogy tagadják a kulturális meghatározottság minden formáját. Egy televíziós beszélgetésben például Tamás Gáspár Miklós a kultúrára való hivatkozásomat arcpirító módon minősítette: „Korábban a rassz volt a trükk, ma a kultúra. […] A bevándorlók nézetrendszere közömbös. Nem szükséges megítélnünk az iszlám lakosság nézeteinek természetét azért, hogy elismerjük egyenlő méltóságukat.”

Valóban: a jogegyenlőség szempontjából még az anyagyilkosok és a fasiszták nézetrendszere is közömbös. De csak abból a szempontból. Az együttélés szempontjából viszont egyáltalán nem mindegy, milyen nézetrendszerekről van szó.

„Meg szoktuk dicsérni az olyan embereket, mint Jászi Oszkár, Cs. Szabó László vagy Márai Sándor, mert a nyugati emigrációban is megőrizték a magyarságukat. […] nem lehetett őket integrálni, nem kezdtek el angolul vagy olaszul írni. Nem kell integrálni, csak azt, aki akarja”, nyilatkozta egy interjúban. Demokrataként megőrizni az anyanyelvet nem ugyanaz, mint egyetérteni a szülők hatalmával az utódok párválasztásában, a nők és férfiak egyenlőtlen öröklési jogával, Izrael megsemmisítésével.

„…a muszlimok sem egy másik világban élnek […] maguk is büszke emberi lények”, írja György Péter annak védelmében, hogy „nincs, nem létezik a metafizikai, civilizációs kettősség”. Embervoltunk szempontjából, legyen valaki büszke vagy megtört, valóban egyetlen világot alkotunk. De „iszlamofóbia” arra hivatkozni, hogy az iszlám kultúrában a vallást politikai tényezőként kezelik? Vagy ez az összefonódás ugyan konkrétan létezhet (ahogy a politikai kereszténység is), de György szerint olyan, hogy iszlám civilizáció vagy kultúra nem létezik. Euro-atlanti sem. Ezek csak metaforák. Nyilván civilizáció és kultúra se létezik, sőt, valójában „világ” se, hiszen ezek még „metaforábbak”, még metafizikusabbak. Csak konkrét, „tagadhatatlanul létező szakadékok” léteznek? Melyeket eszerint fogalmakkal nem lehet megragadni? Ha mégis ezzel próbálkozik valaki, akkor ezek György cikkének címe szerint „meg nem gondolt gondolatok”. A kulturális emlékezet sincsen? Vele a Memory Studies című szociológiai lapban megjelent számos tanulmány tárgya se létező?

Egy másik demokratával vitatkozva arra a német TV-nek nyilatkozó menekült szíriai kislányra utaltam, akinek álma Izrael államának megsemmisítése. Azt a választ kaptam, hogy ő is erről álmodozik – hiszen a szekuláris demokrácia antirasszista híveként nem lehet a Zsidó Állam híve! A menekültek védelmében egyenlővé tette a gyűlöletkeltő politikai célnak alárendelt nevelés eredményét saját kiküzdött demokrata felfogásával. Erre csak csettinteni lehet: „szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”.

Az iszlámszociológia baloldali és liberális szakembereinek jelentős része ma kizárólag szociális-gazdasági szempontból hajlandó a kérdéssel foglalkozni. A más kultúra kérdéséről rosszabb esetben azt tartja, hogy rasszizmus, jobb esetben meg azt, hogy elsősorban a fogadó társadalom felelőssége: mennyire képes az elfogadni a másságot. Eszerint a bevándorlók kultúrája mégis létezik, sőt elsődleges adottság, melyhez a fogadóknak kell inkább alkalmazkodni? Ez a felfogás így, önmagában ellentmondásos és életidegen. Miért ne kellene ugyanannyira elfogadnia a bevándorlónak a fogadó ország kultúráját? Itt már nem puszta tényekről van szó, hanem nézetről.

A szakadék, mely ebben a vitában megmutatkozik, azok között áll fenn, akik a kultúra, vele a fogalmak objektív létét és tárgyalhatóságát igenlik, illetve tagadják. Ez a szakadék áthidalhatatlan, és nem politikai természetű. Annál sokkal mélyebb. Az egyik legfontosabb filozófiai választóvonalnak tűnik. Először erőteljesen a középkor realistái és nominalistái közötti vitában jelent meg. A nominalizmus örökségét a felvilágosodás, vele a természettudományos tárgyiasítás és a logikai formalizáció vette át. A realizmus kizáródott az objektív diskurzusból, legfeljebb a metafizika kritikaként jelent meg. Ez ugyan politikailag hatékony volt, de a folyamat alapvetően egyoldalúvá vált, és értékbizonytalanságot eredményezett. Akkor vagyunk a felvilágosodás örökösei, ha be tudjuk látni, mindkét megközelítésnek van létjogosultsága. Quine már 1948-ban felismerte, hogy azok a kérdések, melyeket az uralkodó metafizika-ellenes szaktudományokban látszatkérdésként elvetnek, a 20. század filozófiájában visszatérnek. Saul Kripke a 80-as években kimutatta, hogy a fogalmak, velük a lényegi tulajdonságok elfogadása a modális logika alapján értelmes álláspont lehet. Szűkebb szakmámban, a rendező rendszerek elméletében, a fogalomelméletben és az informatikai ontológiában mindez ma már magától értetődő felismerés.

A mai szociológia jelentős részét a radikális nominalizmus, vele metafizikaellenesség jellemzi. Az érzelmek alapján keletkező vajákossággal és végletes esszencializmussal (a lényegi vonások merev alkalmazása) együtt azonban az olyan fogalmakat is kizárják, mint a kultúra, vele az iszlám.

Többek között a statisztikai elemzés kizárólagosságát vallók többsége magát a dualizmust is metafizikus megközelítésnek tartja. Egy olyan fogalom esetében, mint például az euro-atlanti kultúra, azonnal a közvetlen tárgyiasítás eszközéhez nyúlnak, és számon kérik, hogy „ki számít európainak”? Ez még Wittgenstein híres családhasonlóságának elve esetén se nagyon dönthető el véges módon: a „játék” fogalma eszerint eleve nem létezik, mert megállapíthatatlan, mik a lényegi vonásai – de akkor a fogócska vagy kártyázás fogalma sem, hiszen ezeknek is végtelen az egymástól különböző előfordulása.

Volt egy bizonyos Max Weber (állítólag szociológus), aki írt egy olyan című könyvet, miszerint „A protestantizmus és a kapitalizmus szelleme”. Lehetséges lenne, hogy ma az iszlámmal kapcsolatban viszont azt állítaná, hogy annak pedig nincsen „szelleme”?

Nem azt állítom, hogy az iszlám nem fogékony a felvilágosodás-ellenes nézetekre, hanem azt, hogy jogrendszere, és a jelenleg köreiben uralkodó, kétségtelenül az euro-atlanti kultúra globalizációja által is kiváltott frusztráció önmagában felvilágosodás ellenes. Valóban: lehet, hogy létrejöhet majd egy olyan „domesztikált” politikai iszlám, mint amilyen ma a politikai kereszténység. Aki tehát azzal érvel, hogy az iszlám is modernizálható, az nem velem vitatkozik.

Az iszlám kérdését tárgyaló, általam vitatott politikai kultúra és stratégia aligha fogja megakadályozni a bevándorlás hatására erősödő szélsőjobboldali térnyerést. Magyarországon az orbáni rendszert. A bevándorlók/menekültek egyenetlen eloszlása miatt keletkező, egyelőre politikailag megoldatlan problémák a „keresztény” Európát hirdetők és a rasszisták népszerűségét növelik. Éppen ebből következik a túl gyors bevándorlás igazi veszélye (de nem a nem létező „keresztény”, hanem a létező felvilágosult euro-atlanti kultúra számára). Akik pedig netán az iszlám tolerancia meséjét terjesztik, éppen azoknak a muszlim értelmiségieknek a dolgát nehezítik, akik valóban az iszlám modernizációjára törekszenek, hogy a muszlimok a saját világukban is valódi polgárokká válhassanak. Az iszlám múlttal való megbirkózást nehezítik, amely ma sok helyen vált megint fenyegető valósággá.

Mintha sok demokratának a képzelőerejét szinte megbénítaná a mai, burkolt magyar fasizmus menekültellenessége, és a vele szembeni átmeneti esélytelenség.

Egy ideig majd még nehezebb lesz demokratának lenni. És erről nem csak a rasszisták tehetnek majd.

Írásaink Menekültügy témában

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges