Ungváry Rudolf 2014. április 11.

Nyomtatóbarát változat

Az orbáni rendszer nem a semmiből jött. A demokrácia eleve létező problémái, kiegészülve a speciálisan magyar társadalomtörténeti beágyazottsággal alkotják azt a keretet, amely a mozgásteret befolyásolja. E kereteken belül ismerték fel az orbáni rendszer létrehozói azt a demokrácia megszüntetésére alkalmas fasisztoid eszmeiséget, melynek alapján a hatalmukat kialakították. Ennek elemei a vezérelv, a hűségelv, a hatalommegosztás teljesen megszállt intézményei, a „nem a mieink” mint kirekesztendő célcsoport, a sérelmi nacionalista politika, az erő kultusza, a transzcendens legitimáció igénye. Az ezek összessége által kifejezett eszmeiség ma inkább az „idők szava”, mint e megszüntetési törekvés bolsevisztikus változata.¹

A rendszer vezérének háttérben maradó tanácsadói adják a populista ötleteket, a vezér a tudatában uralkodó kulturális űrben pedig politikai taktikává transzformálja ezeket. A stratégia pedig az akarata maga, melyet egyre inkább semmi sem (Carl Schmitt szóhasználatával csak a Semmi) korlátoz. A legközelebb az orbáni rendszerhez a több évtizedig fennálló peróni justicializmus állt Argentínában. Mivel valódi tulajdonságai konkrétan nem jelennek meg kodifikált formában, a rendszer eszmeiségét csak a vezér elszórt kijelentései jelzik, ezért ugyanúgy, ahogy a peróni esetben, az orbáni rendszer is diffúznak tűnik ideológiailag.

Nem igaz, hogy az új magyar demokráciát 2010-ben a saját gyermekei falták föl. Nem a „gyermekei” kerültek akkor hatalomra. A tényleges „gyermekei” a nyugat hívei voltak, legyenek konzervatívok vagy liberálisok, jobb- vagy baloldaliak. És legyenek bármennyire is kevesen. Az ugyan igaz, amit a liberálisokról állít Kopátsy Sándor, hogy a liberálisok (eszerint együtt az MSZP-vel) liberálisabb politikát folytattak, mint amennyire liberális a nemzet többsége volt.² Ez kissé emlékeztet arra, amit sokkal részletesebben kifejtve Kis János a baloldalról ír.

Attól, hogy a liberálisok kisebbségben vannak, még képviselhetnek olyan liberális politikát, melyet a választók többsége nem fogad el. Csak éppen képtelenek a többséggel szemben a politikájukat érvényesíteni. Azaz bukásuknak nem az az oka, hogy a többi demokrata „falta fel” őket, hanem az, hogy a nem demokrata többség kerekedett velük szemben fölül.

Kis János ennél pontosabban fogalmazott: „Idejüket múlt politikai világképek akkor tudnak sikeresen ellenállni a demokratikus verseny korrigáló hatásának, ha nemcsak az egyik oldal látásmódja anakronisztikus. …a rendszerváltást követő húsz évben két anakronizmus viaskodott egymással és tartotta egyszersmind életben egymást: a Horthy-korszakba visszavágyó jobboldali és a Kádár-korszakról leválni nem tudó baloldali gondolkodásé”.

De ettől még nem kellett volna a magyar demokráciának is megbuknia. Elég lett volna a baloldaliak és velük szövetkezett liberálisok bukása. És a baloldaliak jelentős része azért azon már túl van, hogy a Kádár-korszakról váljék le.

Mélyen igaz, amit Kis ír: „A jobb- és a baloldal apologetikus viszonya saját múltjához önmagában is sokat ártott a demokratikus közszellem meghonosodásának, mert antidemokratikus viszonyokat idealizált. Ám ezen túlmenő kárt is okoztak, mert a kétféle múlt nem egyesíthető egyazon politikai közösség közös hagyományává.” A 3. részben azt írja, hogy az Antall-kormány idején „a jobboldali közbeszédet hihetetlen gyorsasággal öntötte el a Horthy-korszak iránti nosztalgia és az antiszemita érzület mind kódolatlanabb kifejezése, a kormányzati viselkedést pedig az úri gőg”.

A jobboldali apologetikus viszonynak ráadásul a tapasztalat szerint erősebb volt a húzóereje: jobban megszólította a lakosságot, vagy legalábbis a nem baloldali és nem liberális többséget egyáltalán nem zavarta. Igaz, hogy ez a többség 1994-ben a szocialistákat segítette kormányra, de 1998-ben megint az apologetikus politikát folytató jobboldalt. Majd 2002-ben és 2006-ban megint a baloldalt és a velük szövetkezett liberálisokat, de 2010-től a választók relatív többsége a jobboldal mellé ált. Kérdés, hogy ha a baloldal jelentős része nem maradt volna 1989 után áldozata saját apologetikájának, akkor ez mennyire győzte volna meg azt a többséget, amely minden jel szerint problémamentesen igenli, vagy csak tudomásul veszi, vagy észre sem veszi a jobboldali apologetikát?

Ezek a választói pálfordulások nem pusztán „kaleidoszkóp szerű” ³ véletlenek, hanem azoknak a történelmi előzményeknek a meghatározó következménye e többség gondolkodására, mely minden jel szerint 1945 után egyáltalán nem szívódott föl a semmibe.

A botladozásaik, a magyar társadalom igazi történelmi–politikai állapotáról való téveszméik, és politikai innovációszegénységük miatt a baloldaliak és a baloldali liberálisok legfeljebb csak a kihasználható hasznos idióták szerepét játszották a magyar jobboldalias televényből kinőtt, maffiózókká váló politikai ragadozók számára. Ezek a ragadozók nem azt a kormányzatot valósították meg, melyben sok párbeszédre kész liberális és baloldali reménykedett.

A vezér a rendszerváltással együtt járó frusztrációt kihasználva, 1998–2002 közötti első kormányzásának leszavazásából tanulva, ahhoz az örökséghez fordult most már radikálisan, egyben tökéletesen álcázva magát, mely történelmileg a demokrácia elleni lázadás szélsőjobboldali formájában a kezéhez állt. És minden eddiginél biztosabban, megrendíthetetlenebbül tartja a kezében a hatalmat. Semmi jele a liberálisok és a baloldaliak által megjósolt válságnak, melyről Kis egy interjújában beszélt.⁴

Kis általában a bizalom megteremtését és a „két politikai oldal kiegyezését” tartja a kiútnak. „A formális intézmények akkor működőképesek, ha az intézményi szerepek betöltői bizalommal viseltetnek egymás iránt. Ám az a bizalom …nem elegendő: itt a versengő feleket kölcsönös lojalitásnak kell egymáshoz fűznie: úgy kell egymáshoz viszonyulniuk, mint egyazon politikai közösség megbízottaihoz.” Ennél pontosabb fogalmazásra lenne szükség.

Amiről Kis beszél, hasonló tévedés ahhoz, amit 1945 után egy ideig Bibó képviselt. Mintha ki lehetett volna egyezni az akkori bolsevisztikus kommunistákkal? Ahogy akkor velük nem, most a fasisztoid mutációval lehetetlen.

Az orbáni hatalom mutált fasisztoid rendszerének és a demokráciának a hívei nem egyezhetnek ki egymással. Az orbáni rendszer nem az a fasizmus (beleértve a nemzetiszocializmust), mely a huszadik században létezett, hanem a demokrácia elleni szélsőjobboldali lázadás egyik új esete, mely afféle mutált – a demokráciához alkalmazkodott, annak látszatát megőrző – formában jelent meg. „Fasizmusok” sokfélék lehetnek.⁵ A jobb- és baloldalnak, valamint a liberálisoknak és a konzervatívoknak kell felismerniük, hogy az igazi ellentét közös táboruk és a fasisztoid mutáció, azaz a demokraták és a demokrácia ellenségei között van. Csak demokraták között van értelme annak, amiről Kis ír. Hosszú folyamat lesz, az alagút vége sem látszik még.

A nemzeti, vezéri, kirekesztő és vagyon-újraelosztó politika nemcsak azzal járt, hogy Orbán minden eddiginél nagyobb népszerűségre tett szert. Sokkal fontosabb, hogy – Lengyelországgal szemben – a magyar jobboldal többsége mögéje sorakozott fel. Vagy egyetértően, vagy azért, mert az Orbánról való leválást a jobboldal egyébként demokratikus beidegződésű része túl kockázatosnak, vagy érzelmileg (egyelőre) megoldhatatlannak tartja. Nem váltak be Kis reményei⁶, a mérsékeltnek számító jobboldal egyelőre semmi jelét nem mutatja annak, hogy leválnék a rendszerről, mert akárcsak a rendszer ellenzőinek jelentős része, ők sem hajlandók vagy nem képesek a szemüknek hinni. A jobboldali értelmiség többsége inkább beáldozta az eszméit és az erkölcseit, és Kis reményeivel ellentétben a csalódásnak sem mutatják semmiféle jelét.

Akik egyetértően azonosulnak, azok azért, mert örökösei a jobboldal ama részének, mely a megkésett magyar történelemi fejlődésben formálódott demokráciaellenessé, nyugatellenessé, rosszabb esetben zsidóellenessé és sérelmi nacionalistává. Amire rátelepszenek az 1945 utáni traumatikus élmények, melyek következtében a közvélemény jelentős része azonosítja egymással a bolsevisztikus pártállami rendszert és a baloldaliságot. Ráadásul ők is „mutálódtak”, megszülettek a nem antiszemita antiszemiták, a nem demokrata demokraták.

Vannak, akik inkább csak a baloldaltól való félelemtől, idegenkedéstől, 1945 utáni traumatikus élményeik miatt azonosulnak Orbánnal (egyelőre).

Ez utóbbiak ugyan meggyőzhetők lehetnének, mert többségük például nem nyugat- és demokráciaellenes, de egyelőre elérhetetlenek. Nem mernek engedni annak a felismerésnek, hogy még a hagyományos konzervativizmusra sincs ennek a sajátságos, demokratikusra maszkírozott politikai mutációnak szüksége. Ennek a felismerésnek csak egyik akadálya, hogy a jobboldal egyébként magát demokratának tartó, jelentős része a baloldaliságot nem hajlandó a jobboldalisággal egyenrangú, legitim demokratikus eszmeiségnek tekinteni. Ez ugyan abban az álarcban jelenik meg, hogy a létező baloldalt nem tartja legitimnek annak képviseletére, ami lényegében azt jelenti, hogy ők kívánják megszabni, milyen legyen a baloldal. Ebben nem áll egyedül, mert – fordítva – ez érvényes a magukat demokratának tartó baloldaliak egy részére is.

Orbán hívei legfeljebb átmeneti „túlzásoknak” akarják látni, ami valójában számukra is viszolyogtató. Bal- és jobboldal között a kelet-közép-európai régióban ma túl nagy a szakadék.

Nagyjából úgy viselkedik a jobboldalnak ez a része, ahogy a baloldali értelmiség egy része a pártállam idejének stabil szakaszában: annyira féltek a jobboldaltól, hogy legfeljebb egymás között fogalmazták meg a csalódásukat. A 70-es években egy olyan, maroknyi, fiatal baloldali értelmiséginek kellett megjelennie, amelyik szembefordult nem csak a rendszerrel, hanem velük is, és jelentős részük idővel képes volt leválni a társadalmi megváltás baloldali illúziójáról is.

Kis János reményei érthetőek, ha erre a szembefordulásra, akár mint a baloldali üdvtanban való saját csalódására és az abból levont politikai következtetésekre gondol, de a jobboldalon a történelmi tapasztalatok szerint másképp, nem ennyire racionális formában játszódnak le a belső átalakulások, vele a belátás. Például a hatvanas évek Nyugat-Németországában az egykori Hitler-hívek lázadó utódainak baloldalivá kellett válniuk ehhez a szembenézéshez. Az egykori demokratikus ellenzéken belül a baloldali szülők gyermekeinek többségükben nem kellett jobboldalivá válniuk ehhez.

Mindez sokat elmond a bal- és jobboldaliság közötti különbség mélyebb – eszmetörténetileg meghatározott – természetéről, és megértése – de legalább az elfogadása – nagyban hozzájárulna a politikai bizalmatlanság csökkenéséhez.

A fasisztoid jelleg felismerésének másik akadálya a baloldaliak és a jobboldaliak, a liberálisok és konzervatívok esetén egyaránt az (tisztelet a kevés kivételnek), hogy ebben a mutációban nem jelennek már meg a megfélemlítés diktatúrákban szokásos, nyílt eszközei. Nem üldözik intézményesen azokat, akik a rendszert bírálják. Ezt elsőként Perón alkalmazta a fasisztoid rendszerek történetében: kezdetben hagyta a rendkívül beszűkített kommunikációs keretek között szabadon handabandázni az általa megvetett értelmiséget.

Az orbáni rendszernek az írásom elején felsorolt alapvető tulajdonságai a mélybe húzódtak, alkalmazkodtak a demokratikus keretekhez, melyeket teljesen kiüresítettek.

A bibói illúziók ismétlése, amit 1945-ről Kis állít: „Magyarország sorsa azonban 1945–46-ban még nem dőlt el egyértelműen.” Bethlen Istvánt már az első pillanatban kikapcsolták, a kommunisták nem moszkvai részét azonnal kiiktatták, a belügyminisztériumot nyomban kisajátították. Ezek után azt hinni, hogy a hatalmat megszerző, a szovjetek által támogatott kommunisták hagyták volna a többpárti demokrácia kialakulását? Miközben Kis elismeri, hogy Lengyelországban eleve csak kommunista kormány volt elfogadható a szovjeteknek? Olyan többpártiságot persze igen, mint amilyen az NDK-ban volt.

Kis Jánoshoz hasonlóan, de Kistől teljesen eltérő, radikálisan antikapitalista alapokon állva hibáztatja a baloldalt a mai fasisztoid jelenségek létrejöttében Tamás Gáspár Miklós. Felfogása szerint létezhetne kapitalizmus nélküli demokrácia, és az lenne az igazi. Következésképp a „forradalmi marxizmus változatai” (beleértve a bolsevizmust) nem lázadhatnak a demokrácia mint olyan ellen. Csak a kapitalista demokrácia ellen, az pedig csak látszólagosan demokrácia. A fasizmusnak nem a (kapitalista) demokrácia, hanem a „forradalmi marxizmus változatai” voltak az ellenségei. A mai fasizmusnak (melyet posztfasizmusnak nevez) nincs is ellensége, mert nincs érdemleges baloldali forradalmi antikapitalizmus a színen.

Mivel ez nincs, és a mérsékelt baloldal és a liberalizmus is csődöt mondott a tömegek szemében, ezért esnek áldozatul „szegény náci gyermekeink” a fasiszta eszményeknek. Tamás Gáspár tehát valamiképpen szintén a baloldal (pontosabban a forradalmi baloldal) gyengeségét, jelesül a kellő antikapitalista alternatíva hiányát tekinti perdöntőnek azáltala „posztfasizmusnak” nevezett rendszer előretörésében. A magyarországi fejlemények egyik legjellemzőbb tünetének, a „szegény náci gyermekek” létének, ez az alternatívahiány a legfontosabb oka. Egészen egyszerűen: minden baj forrása a kapitalizmus.⁷

Se Kis János, se Tamás Gáspár Miklós nem ad választ arra, hogy a többi jobboldali erő, nem a „gyermekek”, hanem a teljes orbáni uralkodó réteg, és az őket támogató nem gyermek tömegek miért olyanok, amilyenek. Mivel őket egy baloldali alternatíva aligha vigasztalhatná, ezért a hiánya sem tántoríthatná el. Lehet, hogy van, akinek magyarázat, hogy minden jobboldali eleve fasizmusra hajlik, de ez így túl egyszerű volna. Az is lehet, hogy Tamás Gáspár Miklós szerint egy új, eddig még nem megszületett forradalmi marxizmus ezeket a tömegeket is megnyeri. Nem vitás, hogy ez lehetséges. 1945-ben a magyar kommunisták azokban a budapesti kerületekben szerezték a legtöbb szavazatot, ahol 1939-ben a nyilasok taroltak.

Abban igaza van Kis Jánosnak (és ha lehántjuk róla a megváltó antikapitalizmust, Tamás Gáspár Miklósnak is), hogy erős baloldal, és/vagy erős liberalizmus, de akár erős konzervativizmus nélkül nincs, ami a fasisztoid újjászületéseknek ellenálljon. Legjobb esetben is csak politikai vergődés, a választók jelentős részének ide-oda csapódása lehetséges.

Ez se záloga azonban annak, hogy fasisztoid rendszerek ne jussanak hatalomra. A weimari Németország utolsó éveiben a kommunisták és a szociáldemokraták külön-külön is erősek voltak, együtt pedig különösen. Mégis hatalomra került a fasizmus, a fasisztoid rendszerek első, klasszikus változata. Egymagában az akkori világválság se magyarázat erre. A baloldali demagógia is megváltást ígért akkoriban, mégha a szociáldemokraták sokkal mérsékeltebben tették is ezt.

Kis Jánosnak (akárcsak Tamás Gáspár Miklósnak) alapvető érdeme, hogy megfogalmazzák a baloldal és a liberális politikai osztály – tehát a saját politikai oldal – történelmi felelősségét abban, hogy Magyarországon a fasisztoid mutáció kialakulhatott. Egy ilyen önbírálatnak a jobboldalon és a konzervatívok részéről ma nincs érdemi nyoma. Sokáig fog tartani, amíg lesz.

Jegyzetek

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges