Szerbhorváth György 2013. szeptember 24.

Nyomtatóbarát változat

Jövünk le az Oslo-környéki hegyről a vulkáni eredetű sziklákon, és azt mondja-kérdi a hétéves kisfiú: ugye, Norvégia szép ország? Vendéglátóim magyar állampolgárok (egyikük szerb is), nem vették fel a norvégot, bár már megtehetnék, de akkor le kellene mondani a magyarról. Még gondolkodnak azon a lehetőségen, hogy hazaköltözzenek. Mert természetesen anyagi és sok más szempontból jobb itt, de nehéz az integrálódás, messze vannak a szülők, a barátok, a megbízhatóbb orvos (mert itt igen felületesek), hiányzik télen a világosság, olykor a Pick-szalámi és a paprikás, szóval minden, ami egy gasztarbajter, egy idegenbe szakadt számára hiányozhat. És ott a nagy kérdés: minél tovább maradnak, a gyerekek annál inkább itt fogják magukat otthon érezni, „otthon” pedig semmiképp, számukra az Alföld egzotikus vidék. A két fiú egymás közt norvégül beszél, szüleiket is kijavítják. És már norvég patrióták – íme, megtanulták, érzik, látják, hogy Norvégia szép ország. A táj hazafiai. Ötévesen már teljes értékű természetjárók, akiknek nincs tériszonyuk a meredek sziklákon szökellve, síelnek, korcsolyáznak, bírják a hideget. Barátaik norvégok és bevándorlók, például egy iráni-amerikai kisfiú, aki megijed, amikor mi magyarul beszélgetünk.

Hogy a norvég patriotizmus aztán mennyire alkotmányos patriotizmus, nem tudom. Ja, igen, és ez királyság, a herceg közeli nyári birtokát is fegyveres katonák őrzik, de már megy a diskurzus, a válság alatt szabad-e ily pazarlóan élni? Miközben a költségvetési szuficit kb. 25 százalékos. A közelgő választásokon nagy valószínűséggel a jobboldal leváltja a balt, de itt nincsenek árkok, párbeszéd van, közös ügyek, mesélik. Időközben Oslo főutcáján kis fakunyhókat állítanak fel a pártok, békésen egymás mellett megférnek, osztogatják a propagandaanyagot, de az leginkább a turistákat érdekli. Arra gondolok, Budapesten a Vörösmarty téren már rég folyna a dulakodás, ha a pártok egymás mellett vernék fel sátraikat.

Egy másik bevándorló – már megkapta a norvég állampolgárságot, hamarosan lemond a magyarról – azt mondja, annyiszor fog itt szavazni, ahányszor egykor otthon. Azaz egyszer sem. Azt mondja, az a jó, hogy a magyar belpolitika már nem érdekli, a norvég meg még nem érdekli, és reméli, nem is fogja. Talán nem is azért, mert apolitikus, mert az IT-munkahelyi dolgaiba feledkezik és a családi életbe, no meg a túrázásba (mondja a túra alatt). Mert nem ettől jó állampolgár, gondolom én, vagyis nem tudom, mitől számít itt jó állampolgárnak a polgár, és mikortól jó állam az állam is. Mások a kérdések, úgy érzem – hát még akkor a válaszok mennyire mások lehetnek.

És ez a szépséghazafiság, ez a tájpatriotizmus tetszetősnek tűnik, hisz mégsem politikai, hanem esztétikai kategória lenne (jó, tudom, valahol a nagyon messzi, esszéisztikus filozófiai horizonton). Jó hallani, hogy a gyerekek itt vallástörténetet tanulnak, és már hétévesen, másodikban hallanak a buddhizmusról, a zsidókról; hogy természet- és társadalomismeretből a családmodelleket „tanulmányozva” hallanak arról, hogy van, ahol két nő együtt nevel egy gyereket, ők a leszbikusok, és így tovább. És nem jó hallani, hogy senki sem látja előre, emiatt fél is, mi lesz. Hogy a bevándorlók által felpumpált norvég társadalom vajon mikor és hogyan fog leereszteni? Sikeres lesz-e az integráció, nem csak a bevándorolt családok, a vegyes házasságok esetében, de a világ összes tájékáról örökbe fogadott gyerekek esetében, vagy az egynemű szülők által nevelteknél? Hisz, úgymond, ez egy kísérleti fázis, ezek az új generációk most vannak felnövőben.

Nemrég Norvégiában a nők számára is kötelezővé vált a sorkatonai szolgálat, igaz, amolyan tessék-lássék módon, és inkább az egyenjogúság nevében, mert aki fel akarja mentetni majd magát, az könnyedén megteheti. Az egyenlőség fontos dolog, már 1913-ban szavazhattak a nők is. De a norvég haderőtől most odakanyarodunk a harmadik magyar köztársaság (3MK) témájához, illetve annak egy „apró” részéhez, ami engem jó ideje aggaszt: a magyar társadalomnak az uralkodó politikai elit általi militarizációjához. Vagy ez nem is felülről érkezik, hanem inkább alulról? A nép ennyire szeretné a rendcsinálást, a felvonulást, ennyire bírja, ha erőszakkal szolgáltatnak igazat? Ebben is lehet valami. Sajnos a kutatások azt mutatják, a fiatalok körében egyre elterjedtebb mindez, nem véletlenül oly sok köztük a Jobbik-szimpatizáns, már akit egyáltalán érdekel a politika. De akit igen, az vonzódik a radikális megoldásokhoz – vagyis az erőszakhoz. Hogy a nép nevében folyjék az önbíráskodás. És már rég megvan a csoport is, az etnikum...

Amikor 1992-ben először, 1999-ben másodszor Magyarországra költöztem/menekültem, abból a Jugoszláviából/Szerbiából érkeztem, ahol minden a harcról, a háborúról, a nemzet küldetéstudatáról, az ellenségkeresésről, az ellenfél szimbolikus (nyelvi) és fizikai megsemmisítéséről szólt. Ahol nem csak a zenét uralta a katonai mars ritmusa, a költészetet a vér, a filmeket a vulgáris káromkodás és erőszak (vö. Kusturica), de még az öltözködésben is a katonai cuccok számítottak divatosnak: a fél ország terepszínű ruhákban járt, még a parasztok is (hisz a katonai öltözék erős, vízálló). A domináns médianyelvezetről most ne is beszéljünk. A magyarokat csak azért nem utálták különösebben, mert ott voltak a horvátok, albánok, bosnyákok, muzulmánok, németek, Európa java, az amcsik. A jók pedig az (un)ortodox görögök, oroszok, a keletiek, a kínaiak (Milošević felesége több tízezer kínai behívásával, az állampolgárság rögtöni megadásával akarta megoldani a csökkenő szavazóbázis kérdését – vö. külhoni magyarok állampolgársága). 1992-ben, de 1999-ben is Magyarország még a béke oázisa volt, számomra mindenképp. Ma viszont egy ugyanolyan "háborús övezet”, ahol a harci dobokat verik, fújják a harsonákat (ne feledjük, Szerbia területén nem sok háborús akció volt, és azok elég egyoldalúak is voltak, tehát kölcsönös harc, azaz csata sosem alakult ki). Amíg Norvégiában a szomszéd feljelenti a szülőt, ha meglátja, hogy a gyerek valagára paskolt, addig Magyarországon a politikus büszkén veri a feleségét, a megerőszakoltak biztosan kurvák, a kormányfő a nőket a konyhába száműzi (lánya lagziján lesz elég asszony a főzéshez, mondja Ovi, ő a mulatást intézi, akár egy bácskai nábob). De ez, sajnos, még „csak” a hagyomány. A Gárdák nem a semmiből nőttek ki, hanem a konzervatív magyar jobboldal legbrutálisabb vadhajtásai – a hatalmas katonai kudarcokat elszenvedő, a 20. században végül morálisan is a lehető legalacsonyabb szintre süllyedő magyar honvédség értékrendszerének rehabilitálását jelenítik meg (jó, persze, ne feledjük a szélsőbaloldali terrort sem...). Nem csak arról van már szó, hogy az elvesztett háborúk kitüntetéseivel kidekorált vén trottyok – már elnézést – parádéznak az állami és egyéb ünnepségeken, hanem immár ők a példaképként felmutatott hősök is, akik küzdöttek, ellenálltak (hogy miért, kik oldalán és mi ellen, arra spongyát). Mert bajtársak voltak, azaz kiálltak egymásért – hát ez nagyon szép, csak éppen senki másért nem álltak ki, sőt, másokkal mellettük bármit megtehettek, már ha nem maguk segítették őket a halálba. A magyar társadalom integratív ereje ez lenne, s az az érték, ha összetartunk mindenki más ellen, senkin sem segítünk, szolidárisak pedig még véletlenül sem vagyunk. A horthyzmus rehabilitációja az első OV-kormány alatt vett lendületet, és párhuzamosan akkor kezdődött el a 3MK leépítése is – újságíróként volt alkalmam részt venni pár „dicső dolog meghalni a honért a Don-kanyarban” típusú rendezvényen, melyek rítusai, ikonográfiája kísértetiesen emlékeztettek a 90-es években mindent elvesztő jugó/szerb hadsereg tábornokai által tartott ünnepségekre. „Dicső dolog meghalni a honért” – szajkózták mindenütt az élő és kivénhedt tábornokok, és ekkor már sejthettünk volna valamit Magyarországon, de nem hittük, hisz úgy tűnt, pusztán egy múzeum tárgyai keltek életre, játékszerek, Barbie-babák egyenruhában.

Azóta is naponta jajveszékelnek az ún. jobboldalon azért, mert nincs kötelező katonai szolgálat. Hogy a gyerekeket nem nevelik eléggé hazafiasnak, keménynek, tisztelettudónak, rendszeretőnek, parancsteljesítőknek. De a búslakodás már nem ér: ha már csak tartalékosnak lehet is önként jelentkezni (a honvédelmi miniszter több tízezer ilyen embert, nem-katona katonát emleget), szervezetek tucatjai nevelik (értsd: törik be) a gyerekeket fegyelemre és feltétlen parancsteljesítésre. De mint egy cserkészparancsnok elmondta: ők csak a jó gyerekekkel foglalkoznak, akik hallgatnak a szóra, akikkel lehet haladni (értsd: cigányokkal nem).

A magyar társadalom természetesen mindig autoriter volt, inkább, mint nem. A 3MK egyik erénye mindenképp az volt, hogy az irány változni látszott. A bukás óta viszont újra a tekintélytisztelet, egyre militánsabb formában, nyer újabb és újabb teret magának. Nem csodálkoznék, ha hamarosan diák a tanárját, beosztott a főnökét, közszolga a miniszterét egy új tisztelgési formával lenne köteles üdvözölni, mert a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből, formai világából körülbelül már csak a szalutálás hiányzik.

A magyar táj jó részét (különösen a pusztaságban, a forró Alföldön) ugyan nehéz úgy megszeretni és élvezni, mint a norvég tájat, de ez nem is baj: a szépség szeretete e magyar hadi kultúrában úgyis csak a „lányos” minősítőt kaphatja (vö. a ház dekorálása és tisztítása a nő dolga). A hazáért meghalunk – visszatértünk a (rosszul értelmezett) romantika korába, a hőskultusz világába. A harcos ugyan az otthon melegébe tér vissza, ott pihen, de egyben új csatákra készül, állandó készenlétben van, éber, fegyverével kel-fekszik, alszik. Megvédi Európát a kereszténységtől, de harcol azok ellen is, akik önállóságát megkérdőjelezik. Mint a sárkányt, leöli a Valutaalapot, és újabb ellenséget keres, mert a harcos ellenség nélkül senki, felesleges. Ahogyan felesleges az is, aki nem akar harcolni.

De, sajnos, látjuk, hová vezet ez, hisz mintha a Niebelungok világában lennénk, ahol már semmi sem számít, csak a halál: a 3MK most úgy halt meg, hogy annak halálába mi magunk is belenyugszunk. Mi ez, halálerotika, mint a burgundoknál? Hogy belenyugszunk – mi, a többiek (a kisebbség) – a halálába, a megváltoztathatatlanná stilizált sorsunkba? Hogy tehát e sorsunkat el kell fogadnunk? De nem, a Niebelung-énektől eltérően itt más a mi mítoszunk, a 3MK mítoszának vége: szó sincs arról, hogy harcról és pusztulásról lenne itt szó, hogy az utolsó csatát megvívtuk volna, amiben elestünk, ahogyan egykor a burgund harcosok.

Tudniillik nem estünk el végérvényesen, de milyen jól is hangzik ez a háborús retorika, a halál e fennkölt diskurzusa. Mily’ erősen is hangzik és visszhangzik, amikor TGM egy nyári ÉS-cikke végén arra szólít fel bennünket, hogy „fusson, ki merre lát”. Amire Norvégiáig futott haverom azt mondja: ez túlzás. Amire azt mondom én is: futottunk már mi eleget, és ugyan hová futhatnánk? Na és ha futásra szólítunk fel, ha elfutunk, ha szétszalad a nép – az vajon nem épp a vereség totális beismerése? De. Ám ezt egyszer (háromszor) én már átéltem: azt a kvázi-moralizáló játszmát, ami a maradók és az elmenők közt zajlik végül, és vég nélkül. Most is erről lenne szó? A fehér zászló kitűzéséről? Nem, inkább pont arról, hogy ebbe az erdőbe (diskurzusba) ne menjünk bele, és ne is e szavakat használjuk, ha nem muszáj. De sajnos vagy sem, kényszerből-e vagy önként, tudatosan-e vagy öntudatlanul, ezt használjuk. A szó fegyver (ajjaj).

Amikor Kis János így összegez:  „A majdani negyedik köztársaság csak akkor szilárdulhat meg, ha a két oldal közti hadiállapotot sikerül átadni a múltnak. Ehhez először is meg kell érteni a háborúskodás ideológiai alapjait” – akkor ugyan véleményével messzemenőlegesen egyezem, de nyelvezetének – lásd fentiek – kevésbé örülök, bár világos, hogy nem ettől militarizálódik a magyar társadalom. Arról nem tehet, hogy a hadiállapot, a háborúskodás szavakat használja, vannak ennél „finomabb” kifejezések is, mint a szembenállás, a vita stb., ám mi, magyarok (ahogy Ovi mondaná), már csak hadiállapotban tudunk leledzeni, totálisan félreértelmezve a nietzschei jelszavakat. Az igaz, veszélyesen élünk, de elsősorban önmagunkra vagyunk veszélyesek, és különösen nemzet- és honfitársainkra.

Ilyenkor szokás azt mondani, érdemes lenne azt kutatni, hogy a közbeszéd hogyan alakult át, azaz hogyan militarizálódott a 3MK-ban. De azt hiszem, felesleges, hiszen mindez itt zajlott és zajlik a szemünk előtt, és legfeljebb szemléltető eszközként kellene valami támpont. Mondjuk Orbán Viktor és Bayer Zsolt munkásságát áttekinteni röviden, kimazsolázni a szavakat (de bőségesen elég Ovi interjúját átfutni focicsapatának honlapján, hogy lássuk, „világképe” mennyire egyszerű, ám torz – akár a bűnrossz hadvezéreké). Ha kérdés az, ahogyan azt Kis János feszegeti, mennyire paternalisták a magyarok (mikor mennyire, attól függően, egyéni érdekeiknek mi felel meg), talán kevésbé kérdés, hogy az ún. tömegek mennyire vevők erre a tekintély- és parancsuralmi nyelvre, mennyire értik, és mennyire magukénak tudják. Még ha ők a megalázottak, még ha rajtuk is csattan az úr (a pártvezetők) ostora, akkor is bevett, akceptált beszéd az agresszió nyelve. Hogy nekünk itt ne parancsolgasson senki (közben nem vesszük észre, hogy akik ezt mondják, nagyon is parancsolnak nekünk), hogy majd mi megmondjuk, mi a tosz van, nálunk a karikás ostor, és odacsapunk, ahova köll. Hogy rend legyen, csend, fegyelem, utána meg a sírva vigadás a pálinkafőzdék setét mélyén két focimeccs között, ahol a bazdmegelés az úr, és nem a szavalat. Nem tudom, melyik volt előbb – ha az idei könyvhétre megjelent két nagyszerű regényt olvasom, Borbély Szilárd Nincstelenek és Csaplár Vilmos Edd meg a barátodat! című könyvét, csak azt látom, a harmadik köztársaság előtt is az erőszakosság uralta a mindennapokat. És a 3MK idejében a felszín alatt tovább élt.

Ami 1990 után egy ideig történt – már amit én láthattam és láttam belőle –, ilyen értelemben maga volt a csoda. Habermast olvastunk és arról elmélkedtünk, a kérdéseket hogyan lehet egy racionális vitában megválaszolni. Írhatnám: ezen ma már röhögünk. De inkább sírunk, ha egyáltalán eszünkbe jut. Naivak voltunk? Nem láttuk, nem látták, „nem látta a magyar társadalom” jó része, hogy mi jön, hogy mi lesz ebből? A választ természetesen nem tudom, de megkockáztatom: sokan látták, tudták, mi jön, hogy mi lesz ebből, de ők is akarták. Legalábbis egy jó részét. Aztán ez lett belőle.

De azt hiszem, a helyzet még ennél is rosszabb. Mivel írásom esszészerű, hát nyugodtan általánosíthatok egy esetből is. Norvégia után ugyanis utam rögtön Székelyföldre vitt, egy társadalomtudományos jellegű táborba, amolyan laza konferenciára egy gyönyörű völgybe, és e szépség miatt megérteném a székelyek szépség-hazafiságát is. Ha az nem csak az lenne. A részvevők java ugyan baloldali, liberális gondolkodású határon túli volt (bizony, akadnak ilyenek is), a legtöbben persze Romániából, akik fölöttébb kritikusak a magyar nacionalizmussal szemben (is). Ám az egyik feltűnően fiatal szobatársamról kiderült, hogy bizony ő jobboldali székely. Ez önmagában véve persze nem probléma. Ám amikor kiderült, hogy számára mit és hogyan jelent a „cigánykérdés”, de különösen annak radikális megoldása, hát elhűltem. Mert egy dolog, ha tudjuk, hogy a neten kik és hogyan értekeznek a cigányok kiirtásáról: hisz ez nem primer tapasztalat, a beszélő távoli és hiteltelen, akár – ugye – provokátor is lehet... De ha élőben mondja valaki, ráadásul egy nem-hülye gyerek, vagyis nem az a buta fajta (mégis eljött egy alapjáraton tudományos kérdéseket feszegető rendezvényre, és nem egy fesztivál sörsátrában tombol), akkor az jobban fejbe veri mint a cujka.

Őt talán elgondolkodtattam – a háború szörnyűségeiről beszéltem –, de sok ezer (vagy már tízezer) magyarországi elv-társa hogyan téríthető más útra? Mert ezek szerint ott tartunk, hogy nem pusztán kocsmák sötét zugában beszélnek arról a radikális nacionalisták, hogy a cigányokat márpedig ki kell irtani, más megoldás nincs, hanem effajta, normálisabb helyeken is, a nyilvánosság egy más, már nyitottabb szintjén. De ha így van, akkor számomra már nem az a kérdés, felszámolódik-e a frontvonal a magyarországi jobb- és baloldal közt, hanem hogy egyáltalán megússzuk-e háború nélkül. Pogromok, népirtás, vérontás nélkül.

Tudom, ez nagyon borúlátóan hangzik. 1998-ban interjút készítettem Kis Jánossal az újvidéki Symposion részére. A NATO-gépek már arra készültek, hogy lecsapnak Szerbiára a Jugoszláv Hadsereg, rendőrség és paramilitáris alakulatok albánok elleni akciói (népirtása, mondhatnánk) miatt, amelyeket persze részben, de csak részben a Koszovói Albán Hadsereg támadásai váltottak ki. Megkérdeztem Kis Jánost, hogy hasonló fegyveres konfliktus elképzelhető-e Magyarországon a magyarok és cigányok közt, mint Koszovón a szerbek és albánok között? Hisz a romák is területileg egyre koncentráltabban élnek Kelet-Magyarországon, ott a népességük sokkal nagyobb ütemben is gyarapszik, ugyanakkor életlehetőségeik semmilyenek – nagyszámú fiatal, újabb és újabb generációk nőnek fel minden kilátás nélkül, és végül elkerülhetetlenné válhat a lázadás. Igaz, a romáknak nincs fegyverük, de egyre több a hasonlóság a koszovóival. Tehát, mit hoz a jövő? Elképzelhetők a fegyveres konfliktusok?

Kis János válasza 1998-ban az igen volt.

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges