Havas Gábort, lapunk alapító szerkesztőjét barátai, tisztelői, tanítványai, munkatársai két kötettel köszöntötték 70. születésnapja alkalmából. Az első kötetben személyes hangú írások kaptak helyet, a másodikban tanulmányok. Mindkét kötet egy linken keresztül volt elérhető, most az összes írást közöljük a Beszélő honlapján.

A Beszélő szerkesztőségében lenni jó. A szedők rakott krumplit főznek, a tördelők sört bontanak, s mire a képviselő főmunkatársak megérkeznek a Parlamentből, ha a lap nem is, a vacsora készen van.” Ez a két mondat Bizalmas házi közlemény címmel a Beszélő hetilap 1990. szeptember 22-i számában jelent meg. Bár azóta huszonnégy év telt el, hatan a lap egykori munkatársai közül – Havas Fanny, Ré- vész Sándor, Simonyi Kati, Zolnay János, Zádori Zsolt és e sorok írója – ismét együtt vagyunk. Velünk van Bernáth Gábor, Lengyel Gabi, Matern Éva is: sok év- tizedes barátság, egyetértés és együttműködés alapján itthon vannak ők is. 

Havas Gábor komoly ember… Mondják… Nekem valahogy mindig a mosolygós jutott…

Ha mondjuk a hatvanas évek közös pécsi korszakára gondolok – akkor voltunk mindannyian fiatal házasok, Gábor Icivel, én Szilárddal, no meg a többi hasonszőrű, Kampis Péter, Bándy Gabi, Romvári Feri –, legelőször akkor is a jókedv jut eszembe, természetesen némi szarkazmussal fűszerezve. Csak a h-moll szvitet kel lett fütyülni uránvárosi ablakunk alatt, felmutatni mellé egy flaskát, és már hangzott is: gyertek fel! És akkor már együtt lehetett megpróbálni megváltani a megválthatatlan világot…

Kedves Gábor, amikor barátságunk 1975 és 1986 közötti szakaszára gondolok, óhatatlanul Krzysztof Kieślowski La Double Vie de Véronique (Veronika kettős élete) című filmje jut eszembe. Az összefüggés áttételes és szubjektív, mégis itt kezdem, mert mindig ez kavarog manapság a fejemben.

A kedd délutánonként egyszerre sok emberrel „ki kicsoda”-morzsákat gyűjtve Havasról elsőre egy őt mitizáló súgásfoszlány maradt meg, amely szerint a barátjával, Bucz Hunorral együtt – őt már ismertem színházi tehetséggondozó és szocioterápiás munkáiból – volt tanár Mecseknádasdon (?). Vidékre ment tanítani! És hogy költő… vagy az apja az? Több se kellett a széplelkű, tanár szakos bölcsészhallgatónak, hogy figyeljen rá.

Jelentés:
Hvar, 2005.07.03.
Célszemély (H.G.) ismételten elhagyta az országot. Ismeretlen, gyanút keltő társaságban tűnt fel az exjugoszláv
szigeteken. Tevékenysége nyilvánvalóan zavarkeltő, mozgása szinte követhetetlen. Társasága
zajos (hippik?), egyszerre több külföldi nyelven társalognak, különös ételeket fogyasztanak, az italozás
rendszeres (kábítószer sem kizárható). Gyerekekkel veszik körbe magukat, hogy könnyen elvegyülhessenek
a gyanútlan turisták között. 

Múlt század, 1980. Vagy ’81. Újpesti Derkovits Ifjúsági Klub. Érkeznek a vendégek a Térszínház húsvéti játszóházába. A játék előtt az én dolgom is, hogy fogadjam őket. Magas, sötét hajú férfi terelgeti befelé a folyosón kislányát-kisfiát. Újoncként számomra a legtöbb vendég ekkor még ismeretlen volt, mégis felőle érdeklődtem a többiektől: „Ki az a megnyerő megjelenésű és hangú férfi a két gyerekkel?”

Havas Gáborral kíváncsi egyetemistaként találkoztam először, amikor Heleszta tanár úr vendégelőadónak hívta egy szociológiaóránkra. (Igen, igen, jól hallottátok, mire 1976-ot írtunk, a legvidámabb barakkba beszivárgott a rút kapitalizmus eme csökevénye!)

Tágra meredt szemekkel bámultam és minden porcikámmal figyeltem, hogy a statisztika és az elemzés megfellebbezhetetlenül tudományos módszerével miképpen írható le a cigányoknak – vagyis az én népemnek a helyzete.

Havas Gábor – akit személyesen nagyon-nagyon nagyra becsülök, és a közelmúltban is nagyon sokat segítségünkre volt egy gilvánfai munkánkban – szerepének hangsúlyozása nagyon fontos most még azért is, mert az egyik legfontosabb feladat a közéletben, hogy kiemeljük: milyen iszonyatos baj volt az elmúlt negyedszázadban az, hogy a legszegényebbek, a leszakadtak reintegrációjával igazán komolyan nem törődött a politika, és Gábor volt az – meg még Solt Ottilia –, aki már az első parlamenti ciklusban képviselőként jelenítette meg ennek az ügynek az iszonyatos fontosságát.

Néha, nem mindig, vigyázzba állok tőle, a HAVAS, így nagybetűvel, vagy a havasgábor, így, kisbetűvel mint fogalom. És a kérdések: Vajon elég jól csináltam valamit? Megfelel-e neki? Érteni-értékelni fogja? Vagy sz@r az egész? Vajon mit nem vettem észre, mire nem gondoltam, amire ő egyből és mindig. Aztán persze nem jó vagy nem elég jó, dörmögés, lehet elölről kezdeni vagy kiegészíteni. Vagy kiborul, veszekszik, néha felrúgja a kukát (!), másnap meglep engem és minket Túró Rudival, mi meg örülünk neki, tényleg és őszintén, és ahogy a Betti mondaná: forró aranyba kellene önteni, de ha nincs, jó a zálogjegy, mert csak az van?!