Rupp Kálmán 2016. február 28.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Kedves Gábor, amikor barátságunk 1975 és 1986 közötti szakaszára gondolok, óhatatlanul Krzysztof Kieślowski La Double Vie de Véronique (Veronika kettős élete) című filmje jut eszembe. Az összefüggés áttételes és szubjektív, mégis itt kezdem, mert mindig ez kavarog manapság a fejemben.

A film abból az abszurd tételből indul ki, hogy Véronique és Veronika soha nem találkoztak, de kettőjük között mély kapcsolat létezik. A két nő élete párhuzamos abban a matematikai értelemben, hogy a távolság áthidalhatatlan, hiszen a párhuzamos vonalak a végtelenben sem találkozhatnak. Véronique Franciaországban él egy nyugalmas, emberibb – és talán ezért unalmasabb – polgári demokrácia keretében. Veronika ezzel szemben a haldokló lengyel kommunizmus körülményei között él – kiszámíthatatlan, nyomasztó és időnként brutálisan ijesztő, de izgalmasan repedező valóságban, ahol a jövő felemelő reményét már ösztönösen érezni lehet. Kieślowski zseniális rendezői trükkökkel azt szuggerálja, hogy a francia lány értelmetlen és misztikus jelekből érzi, valami rendkívüli történik vele: valami hatalmas, kontrollján kívül lévő erő tartja markában. Ez valahogy mégis összefügg az ő saját lényével. A megrázó fordulat akkor következik be, amikor Veronika egy vallásilag felemelő és zeneileg kiváló szólóénekszám közben hirtelen összeesik, és a zsúfolt krakkói katedrálisban döbbenetes módon rögtön meghal. Véronique viszont minderről semmit nem tud, csak valami szörnyű, vonagló görcs keríti hatalmába. Óriási félelmet és fájdalmat érez, de nem tudja, hogy az érzés egy másik
ember halálával függ össze, főleg azt nem, hogy ez a személy egy másik Véronique. Tehát Kieślowski Véronique-jét kiszámíthatatlan és misztikus szorongásokkal kínozza a kétórás fim alatt. Végül amikor bábművész barátja felfedezi Veronika képét, és azt állítja, hogy a kép Véronique-ot saját magát ábrázolja, a francia lány megdöbbenésében
csak azzal tud érvelni, hogy „de hát nem az én ruhám van rajta”. De tudjuk, Kieślowski kegyetlenül meggyőzte arról, hogy egy másik példánya is létezett, létezhetett.

Ennek viszont pontosan az ellenkezője igaz. A két nő között az egyetlen azonosság az, hogy mindkettőt ugyanaz a híres színésznő játssza. Kieślowski maga mutatja meg, hogy a hasonlóság felszínes, és árnyalt különbségekre építi fel a két
komplex élettörténetet. A két nő életében nagyon más választási lehetőségek alakultak ki, és ezekre nagyon más módon is reagáltak. Az életüket személyiségük apró és környezetük radikális különbségei formálják.

Ha van itt analógia a mi történetünk és a film között, akkor az persze nem a megjelenésünk hasonlóan lenyűgöző voltában van (Irene Jacob valóban finom vonású, gyönyörű színésznő), hanem abban, hogy Gáborral a barátságom negyvenhárom éve tart – és ebből harminckilenc évet nagyon messze töltöttünk egymástól. A hasonlat az 1975 és 1986 közötti időszakaszakra igaz leginkább, mert abban a korszakban egyáltalán nem láthattuk egymást, és nagyon keveset tudtunk egymás életéről, nagyrészt az akkor már puhább, mégis diktatórikus Magyarország megkötöttségei, szabályai, azaz szabálytalanságai miatt. Egymástól hermetikusan elzárva éltük életünket.

A Veronikák-hasonlat persze több szempontból sántít, alapvetően abból adódóan, hogy Gábor és az én útjaim keresztezték egymást, és az emigrációm előtt négy éven keresztül egyre erősödő barátság alakult ki kettőnk között.

Kemény Pista, cigánykutatás. 1971-ben a Várban, az Úri utcai Szociológiai Intézetben találkoztunk először. Pista akkor még ott tartotta a kutatócsoport rendszeres összejöveteleit. Hogy én miképp kerültem oda, arra már nem emlékszem, de
Gábor akkor már bennfentesnek számított. Kemény karizmatikus személyiség volt. A többnyire fiatal terepmunkások körülötte ültek, jókedvű, izgatott, bohém társaság. A mai megfakult emlékezetem szerint Gábor mintha kicsit magasabb szinten ült volna az ajtóval szemben. Talán az akkor már kialakult személyiségű, érett gondolkodású Csalog Zsolt ült mellette. Lengyel Gabi és Göndör Gyuri izgatottan tárgyalták a legutóbbi terepmunka eseményeit. Lengyel Gabi később bebizonyította nekem, hogy ő a legodaadóbb interjúkészítő, mert az ügy érdekében ürgepörköltöt is köszönettel megevett. Kicsit később történt, de az idő távlatában ez már mellékes.

Gábor humoros, okos, kifinomult megfigyelőképességről tanúskodó megjegyzéseire hamar felfigyeltem. Nem sokkal később már csak Kemény lakásában találkozhattak a cigánykutatás résztvevői. A találkozások fokozatosan szemináriummá
alakultak, és a lakásban az asztal körül rendszeresen egybegyűltek tanítványokká léptek elő. Az említettek mellett időközben Kardos Laci, Román Anna, Solt Ottilia, Törzsök Erika és jómagam is Kemény tanítványai, büszke munkatársai lettünk. A szemináriumokon ugyancsak részt vett Havas Gábor felesége, Liskó Ici, Kardos Laci felesége, Liskó Mari, valamint az én akkori feleségem, Rupp Ági. Liskó Ici a halála előtti utolsó találkozásunk végén a révfülöpi vasútállomáson, már válásuk után, úgy jellemezte akkori szerepét, hogy a Kemény-tanítványok egyikének a felesége volt. Mert voltak a Kemény-tanítványok, és voltak a feleségek. 

A Gáborral hamarosan komollyá váló barátságom egy kisebb csoport tagjává is tett engem. Ennek a csoportnak a tagjait a Havas–Liskó-, a Kardos- és a Rupp-házastársak alkották. Liskó Ici és Kardos Mari testvérek voltak, a Ruppokat csak barátság kötötte a másik két párhoz. Laci 1998-ban, Ici 2008-ban halt meg.

Gáborék Szőlő utcai (óbudai) lakásában találkoztunk, többnyire a Kemény-szemináriumok után. A találkozók hosszú éjszakákba torkolltak, de a kora este Gáborék két gyerekének ágyba fektetését is magában foglalta, főleg Ici anyai vezényletével. De gyakran Gábor „szaktudására” is szükség volt, ami leginkább vicceskedést, bohóckodást jelentett. Szerető apa volt, és akkor őszintén irigykedtem, hogy már két ilyen klassz gyereke van. Amikor a gyerekek végre ágyba kerültek, nagy beszélgetések kezdődtek. Ezeknek a témáját majdnem kizárólagosan Kemény szemináriumainak
a megemésztése és kritikai értelmezése adta. A megemésztésben Gábor és én jeleskedtünk, mivel a mesterhez mindkettőnket mélységes csodálat is kötött. Laci és a három nő józanabb volt, a szkeptikus kérdéseket többnyire Ici tette fel.

Kemény új világot nyitott számunkra. Erre mind Gábor, mind én készen álltunk, de Kemény életre szóló hatása csak az idő múltával, fokozatosan derült ki. Gábor népművelőként, majd tanárként kereste a küldetését, de azt csak Kemény révén
találta meg, és az én szemszögemből mindmáig bámulatosan képviseli Kemény szakmai hagyományát, politikai moralitását. Az én utam Keményhez a közgáz terv–matematika szakjától (ami akkor elit szak volt) vezetett a szociológia mint a társadalmi valóság felfedezésére hivatott polgári tudomány varázslatáig. Akkor a szociológia azért is volt vonzóbb tudomány Magyarországon, mert empirikus tények felfedezéséből, nem pedig ideológiai feltételezéseken alapuló elemezgetésekből állt. A kiváló empirikus kutató, Ferge Zsuzsa tanítványává váltam, Csanádi Gabi és Szalai Juli társaságában. A szakdolgozatot az akkor már nekem imponáló nyugatiasságot sugárzó Szelényi Iván vezetésével írtam. Jó tanáraim voltak, sokat tanultam tőlük. És mégis Kemény volt az, aki új világot teremtett számomra is.

Mi volt az új világ, amit Kemény hozott az életünkbe – egy közös alapként, a Gábor és én közöttem kialakult barátság szerves részeként? Akkoriban Gáborral sokat beszélgettünk a Kemény-szeminárium fontos témáiról: terepkutatás, szegénység Magyarországon, Hajnal István, az amerikai Henry George adóelmélete, az ’56-os forradalom eseményei, a bolsevik forradalom igazi története, Max Weber kapitalizmusképe, Tocqueville Amerikája stb. De legalapvetőbb hatása annak volt, hogy Kemény egy olyan szuverén társadalomkutató és polgár személyiségét mutatta fel, aki szabad és konstruktív volt. Elutasította a Kádár-korszak felkínálta, erkölcsileg kérdéses értelmiségi utat, de nem új baloldaliként. Aki úgy lehetett szociális értékekben hívő baloldali szellemű szociálpolitikus, hogy felvállalta a kapitalizmus és a polgári liberalizus eszméit. A kör tagjai elutasították, amit Kemény később a Szabad Európa Rádióban Kunderát idézve gyönyörűen a „felejtés világának”, vagyis a „szervezett felejtés” sivatagaként írt le.¹

Gáborral sok, Kemény által folytatott vagy általa ihletett kutatásban vettünk részt. Az akkor már legjobb barátommal folytatott terepmunkák közül a leghoszszabb, legemlékezetesebb az ibafai utunk volt. Az ibafai falukörzet Baranya eldugott
részében volt. Az itteni falvak összes lakossága 1949 és 1974 között rohamosan (54 százalékkal) csökkent, az egyik falu (Gyűrűfű) a helyi lakónyilvántartó szerint el is tűnt. A megmaradó települések közül 1974-ben a legnagyobb Ibafa volt, 310 lakossal, a legkisebb Korpád, 51 lakossal.² A helység eléggé kicsi volt ahhoz, hogy úgy érezhessük, egy rendesen elvégzett „mélyinterjús” kutatás eredményeképpen a falvak múltját és jelenét kézzelfogható módon átláthatjuk, a „kis mintaszámmal – sok változó” kutatási recept szerint a múlt és a jelen társadalmi problémáit megérthessük. Élveztük az interjúkat az öreg sváb nénikkel. Az ő emlékezetük az első világháborús időkig is visszanyúlt. Találkoztunk roma bevándorlókkal, a helyi problémákról komolyan gondolkozó pappal, sokféle, sok helyről származó lakossal. Izgalmas volt megtanulnunk, hogy ennek a társadalmi mikrokozmosznak az életét mennyi változó befolyásolta, a magyar világ egészének korszakos változásaitól kezdve sok helyi, egyedi tényezőig. Élveztük a tájat, a parasztházak berendezését, hallottuk az állatokat vagy akár az egymással vitatkozó házastársakat, a szekereket, a gyerekek nyüzsgését. Egyszóval alapanyagot gyűjtöttünk a „megértő szociológia” megírandó tanulmányához. Ezen az úton (de azt hiszem, még Pécshez közelebb) bámultam, hogy Gábor milyen könnyedén, természetesen tudott a helyi cigány fiúkkal focizni, gyorsan, őszinte személyes kapcsolatot teremteni. Ez a képessége minden interjúnál jól jött, és empátiájával kiváló interjúkat készítettünk.

Törött iPhone

Az 1980-ban írt tanulmány készítésében nem vettem részt, az egészében Gábor műve volt. Mai szememmel a cikket elolvasva feltűnő, hogy mennyire a Weber és Kemény által képviselt induktív logikájú tradíciót tükrözi az írás, amely a valóság színes összefüggéseit igyekszik megérteni és általánosítani, szemben a szociológia durkheimi vonulatával, amely az elméletekből levonható következtetések empirikus tesztelését célozza. A tanulmány gondos kézművesmunka. A konkrét interjúanyag Gábor cikkében már nem látható, hiszen a cél nem az érdekes sztorik közzététele, hanem a társadalmi valóság elemzése volt. A cikk a kvalitatív analízist gondosan összeállított másodlagos statisztikai elemzésekkel kombinálja. Nincsenek itt sommás ítéletek vagy leegyszerűsítések. Megtudjuk például, hogy az urbanizáció hatásaként a lélekszám csökkenése nemcsak elvándorlást, hanem bevándorlást is jelentett, s miképp történt az, hogy a városba vándorlók vagy kitelepített németek helyébe szegény csoportok – cigányok és volt cselédek – jöttek, és a haldokló falvak az ő számukra még a jobb jövő reményével is kecsegtettek.

Mindketten részt vettünk több Kemény-köri kutatásban és egyéb tevékenységben. Gábor interjúkat készített a melléküzem-tanulmányaimhoz. Természetesen másokkal is együttműködtünk, egymástól függetlenül is. Gábor Ottiliával indított oktatási kutatást. Én Pistával és Ottiliával (mellékszereplőként) hozzájárultam Schiffer Pál filmrendező és Kemény együttműködéséhez. Barátságunk erősségét az is mutatja, hogy örültünk egymás sikereinek, a más barátokkal való jó kapcsolatainknak.

Akkoriban Gábornak és nekem is volt „rendes” állásunk. Gábor a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Népművelési Intézetének munkatársa volt, én pedig rövid statisztikai hivatalbeli karrier után az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében váltam ifjú kutatóvá. Még a Kemény által sugallt melléküzemkutatásomat is az intézet keretei között folytattam.³ Tehát, bizonyos tekintetben ideális helyzetem volt.

Mégis, valamikor 1974 második fele és 1975 eleje között arra a számomra is meglepő következtetésre jutottam, hogy az előttem álló életszakaszban csak a környezet megváltoztatásával lehet olyan megoldásokat találni, amelyek az én
személyes adottságaim és családi körülményeim mellett konzisztensek a politikailag és szakmailag is erkölcsös életvitellel. Ez a rossz megoldások legjobbika volt, nem is a számomra legszimpatikusabb, mégis, akkor az egyetlen kiút. Vagyis mindent otthon hagyni, és egy bizonytalan, félelmetes, de szabad jövőre vállalkozni. A szakmai okok mellett szerepet játszott az is, hogy az intézeten belül a melléküzemi kutatásom eredményeit megtámadta a párt. Valamint az is, hogy Nagy Tamás igazgatóhelyettes ajánlatát, amely bizonyára jóindulatú és segítőkész volt, de mivel ez a láthatatlan falakat elfogadó megoldás lett volna, elutasítottam. Nem fogadhattam el egy olyan megoldást, amely szerint az intézet publikálná a könyvemet annak fejében, hogy egy olyan bevezetőt írjak, amelyben elmagyarázom, hogy az 1948-as államosítások egy történelmileg visszafordíthatatlan fordulatot jelentettek. A válaszom kurta volt: ez nem tartozik a kutatási témámhoz. Az emigráció irányába taszított az is, hogy Keményt zaklatták, Szelényit és Konrádot letartóztatták. Az akkor szükségszerűnek vélt konspirációs ellenzéki miliő is – amely akkor a kafkai magyar világ szerves része volt – ellenkezett a személyiségemmel. Az idő tájt a legtöbbünk még messze volt az ellenzékiség nyílt vállalásától. Voltak közöttünk már akkor is bátrabbak, de sokunk bár gerinces, de megfélemlített volt. Én is. Az 1975-ös budapesti tavasz időben már nagyon közel volt a Charta ’77 első aláírásához, Václav Havelnek és társainak forradalmi jelentőségű szabadság-„harcától”. De a magyar demokratikus ellenzék szellemiségétől 1975-ben még messze volt az ellenzéki szerep nyílt vállalása.

Az emigrálási döntésem nagyrészt a Gáboréknál lezaljó, hosszas beszélgetésekben csiszolódott ki. Gábor a saját jövőjét Magyarországon látta, hiszen korábban, talán kicsit meggondolatlanul, elvetette, hogy angol állampolgárként folytassa felnőtt életét – amire lehetősége lett volna, mivel Londonban született. Erről nem is beszéltünk, csak az előttem álló alternatívákról. Gábor a megértő szociológiát gyakorló jó barát szerepét vállalta. Az előttem álló alternatívákat milliószor megtárgyaltuk. Gábor mindig megértő volt, de szerencsére nem tartotta feladatának, hogy a sorsomat meghatározó döntésemet nagyokosan befolyásolja. A Nyugati pályaudvarra Ici Trabantján mentünk, Gábor jókedvűen viccelődött. Távollétünkben utólag a „hazautazás megtagadása” címén büntetést róttak ki ránk. Ez két és fél év börtönt és vagyonelkobzást jelentett. A személyes döntésről Gáborékon kívül csak Kardosékkal, Kemény Pistával, Szelényi Ivánnal és feleségével, Katival beszéltem. A Nyugatiból a Westbanhofra érkeztünk turistaútlevéllel, és ezzel a Gábor és köztem kialakult barátság csúcsáról hirtelen egy új korszakba érkeztünk: a majdnem teljes izolációba. Nem tudhattuk, hogy valaha is viszontlátjuk-e egymást. A disszidálás következményeként várható negatív hatósági reakciókat előre láttam, és számoltam komoly egzisztenciális kihívásaival. A döntés tehát nem volt könnyed vagy félelem nélküli. Mégis, a környezetemből való hirtelen kiszakadás legdrámaibb következményeit nem láttam, talán nem is láthattam előre.

1975 és 1986 között Gáborral nem találkoztunk személyesen, és ez a kölcsönös izolációból adódó nagy kihívás volt, főként az akkor még világosan hidegháborús körülmények között. A szálakat Magyarországgal az 1975. júniusi Bécsbe érkezésem
utáni napokban Nyers Rezsőnek írt udvarias, de kurta levéllel szakítottam el véglegesen. Lemondtam a közgazdaság-tudományi intézeti állásomról, ok megjelölése nélkül. A lábbal való szavazás nyilvánvalóan politikai tett volt. De próbáltam
azt is kifejezni, hogy a kivándorlás számomra emberi jog. Egy munkáltatónak legitim joga, hogy lemondásomról értesítsem, de az nem az ő dolga, hogy hova költözöm. Természetesen az elköltözési döntést az intézet vezetői rögtön felfogták, s az én döntésemből adódó problémáikra számukra érthető és elfogadhatónak tartott eszközök segítségével reagáltak. Nem tudom, de szinte biztos vagyok benne, hogy a főnökeim már nem nagy buzgalommal teljesítették a párt által rájuk rótt feladatokat. A Rákosi-korszak és az ’56 utáni véres megtorlások kora már meszsze volt, és a rendszer morális öntudatának gyengülése már akkor is látható volt.

 

Ugyan akkoriban már meg voltamgyőződve arról, hogy a kommunista rendszer össze fog omlani, de azt nem gondoltam, hogy még az én életemben. Számoltam azzal, hogy talán a családomat, barátaimat, főként Gáborékat soha nem fogom viszontlátni. A Gáborral való barátságom ezután akaratlanul elsorvadhatott volna, de nem ez történt. Jelentős tények választottak el bennünket, és sodorták életünket más irányokba. És mégis. Hogy ez az értékes emberi kapcsolatom megmaradt, abban Gábor lojalitása, nagylelkűsége, empátiája, nyitottsága és igaz baráti szeretete óriási szerepet játszott.

Külső jelekből ítélve az emigrációs átmenet szerencsés és sikeres volt. Szerencsére már gyerekkoromban elkezdtem angolul tanulni a nálam tizennégy évvel idősebb Mária nővéremtől, egy 1952-ben Moszkvában kiadott nyelvkönyv segítségével...

Már Bécsben ösztöndíjakat kaptam, az osztrák szociológus, Helga Nowotny még egy grazi szociálpolitikai konferenciára is meghívott. New Yorkban 1976. január 4-én már a Ford Alapítvány jelentős kutatási ösztöndíja várt a második gazdaságról
szóló magyarországi kutatási eredményeknek az amerikai közönség számára készítendő átírására – az általam még korábban megismert Herbert J. Gans szociológus ajánlására.⁴ Szociológia-PhD-fokozat, szintén Gans segítségével, két
könyv publikálása 1981-ben (társszerzőként, OECD-s nemzetközi kutatás), és 1983-ban a melléküzemi kutatásról amerikai hallgatóság számára átírt könyv, egy másik neves Columbia-professzor, Peter M. Blau ajánlására.

1980-tól kezdve egy amerikai témákkal foglalkozó kutatói pályára kerültem, amit ma is élvezek. Az érdeklődésemnek, szakmai képességeimnek és szociális érzénységemnek megfelelő szakmai úton haladtam, 1980-tól máig, megszakítás nélkül, fokozatos szakmai előrehaladással. Szakmai pályám 1980-tól majdnem úgy alakult, mint a hasonló képzettségű és képességű amerikai kutató közgazdász kollégáimé. Bár még emigrációm előtt fel voltam készülve a karrier szempontjából sikertelen emigrációt szimbolizáló taxisofőr jövőjére, a valóságban már nem kellett félni a tehetségtelen taxisofőr sorsától. A vízión Gábor és Ici már 1975-ben nevettek, Ici viccessen csak azt irigyelte, hogy ez a klassz taxisofőrélet (az egyébként általa kifantáziált látomás szerint) Kaliforniában fog beteljesülni.

De mindez váratlanul jelentkező, óriási fájdalmakkal járt, és ez már Bécsben trau maként jelentkezett, és az érzelmi talpra állás talán négy évet is igénybe vett. A kulturális sokk egyszerre volt izgalmas és nehéz. Amerikában minden nagyobbnak
tetszett, nemcsak a New York-i felhőkarcolók, hanem a fák is magasabbak voltak ott, a kulcsokat fordítva kellett kinyitni, vigyázni arra, hogy a csekkre írt ezer dollárt nehogy egy dollárnak nézzék stb. stb. Apró dolgok, de nagyon sok. Az is
lesújtó volt számomra, hogy sem a keresztnevemet, sem a családnevemet nem tudták helyesen megjegyezni és kimondani. Makacsul Kalman (azért már ékezet nélkül) maradtam, de az Amerikában is „R-u-p-p” betűzésű családnevemet a New York-i kiejtés szerint én is Rappként kezdtem el használni, de ma már tudom, hogy Marylandben, ahol már harmincnégy éve élek, a Rupp az automatikus kiejtés. Pedig ha nem lettem volna olyan makacs, akkor könnyen felvehettem volna, mondjuk, a „Kyle Stephen Randolph” nevet. Vagy George Lincoln Washington is válhatott volna belőlem.

Ez az identitásbizonytalaság már szorosan összefügg a legnagyobb kihívással, a tökéletes társadalmi izolációval. Hiába volt sok új ismerősöm és barátom, kedvesek, okosak, érdekesek és segítőkészek, a családomtól és a barátaimtól el voltam
szakítva (persze a saját döntésem következményeképpen). Mintha József Attila gyönyörű sorai váltak volna valóra: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog…” Már kamaszkoromban elbűvölt ez a két sor, de akkor nem sejthettem, hogy egyszer milyen közel fogok kerülni a költői kép valósággá válásához. Egy különös élményre emlékszem vissza 1976-ból, amelyet akkor viccesnek találtam, de igazából rendkívül megrázott. A háztömböm előtt a Broadway és a 115. utca sarkán (abban a háztömbben laktam) váratlanul találkoztam egy kedves budapesti barátommal. Ő megrökönyödve, de a rá jellemző kedves mosollyal, emlékezetem szerint, ezt mondta: „Hát ti itt vagytok? Úgy hallottam, hogy Nyugat-Németországba kerültetek, és ott meghaltatok.” Akkor megdöbbentem ugyan, de nem csodálkoztam,
mert eszembe jutott: gimnazista koromban az osztályfőnökünk tudatta velünk, hogy egyik osztálytársunk Olaszországba disszidált, és ott a tengerbe fulladt. Világos képlet: disszidált és meghalt. Ez a sztori jól beleillett a Kádár-rendszer kifinomult felejtéskultúrájába. Hogy igaz volt-e, nem tudom, de úgy gondoltam akkor és ma is, hogy valószínűleg nem. Azt a barátomat nemrég megkérdeztem a New York-i találkozásról. Az 1976-os találkozás mindkettőnk számára érdekes élmény volt. De ő ma már csak arra emlékszik, hogy pletykákat hallott a „disszidálá sunkról”.

Hogy ki emlékezett pontosabban, az ma már nem tudható, de nem is fontos. Ugyanis időközben rájöttem, hogy bizonyos értelemben a halál metaforája mindenképp igaz. Azok számára, akik huszonhét éves koromban láttak és hallottak
engem utoljára, ma is huszonhét éves vagyok. A kép rögzült, és noha fakult, így maradt meg. Hiszen a kamaraerdei szomszéd Pista bácsi is – aki 1956-ban találkozott velem utoljára, és azóta semmit nem hallott rólam –, amikor a nyolcvanas évek közepén a tulajdonában lévő bethesdai (Washington elővárosa) Blue Danube nevű étteremben viszontláttuk egymást, azt kérdezte, hogy „hát te vagy az, Kálmánka?”, a nyolcéves kisfiúra gondolva. De mindez fordítva is így állt. Demszky Gáborral egy amerikai útja során találkoztam először. Amikor bemutatkoztam, kedvesen és jókedvűen
azt kérdezte: „Hát te vagy a Rupp Kálmán? Én a te munkádat kaptam meg.” Nyilván nem az akadémiai állásomra gondolt, hanem az üldözött ellenzékinek jobban megfelelő Kemény Pista-állásról. Az otthonmaradtak és az otthoni világ számomra is bizonyos értelemben „meghalt” 1975-ben. Az óra ugyanis a szinte teljes izoláció körülményei között egyszerűen megállt.

Erre az önéletrajzi kitérőre Gábornak valószínűleg nincs szüksége, de enélkül nem tudnám kifejezni, hogy Gábor a távollétben is milyen óriási szerepet játszott az életemben, ami számomra az ő emberi nagyságát is jelenti. (Sorry, Gábor, ez hangzatosnak tűnik, de igaz.) Ugyanis mindez, a kölcsönös „meghalás” kettőnk kapcsolatát is komolyan veszélyeztette, és mégis itt vagyunk, ma is jó barátok vagyunk, sőt barátságunk erősödött is. Nem fogadtuk el barátságunk halálát, és szerencsére az egymás számára kiosztandó meghalás elutasítása sikerült. Ugyanis a szerencse nemcsak véletlen, esetleges tényezőktől függött, hanem jelentős mértékben makacs akarásunkból is következett.

Miután 1976-ban letelepedtem Amerikában, tíz évig nem találkozhattunk, és gyakorlatilag alig tudtunk egymásról. Tömör karácsonyi levelek. „Nincsenek igazi változások…” Később: „Kezd valami mozogni…” „Susie lányodat tiszteletbeli keresztlányunkká fogadjuk.” Ilyesféle mondatfoszlányok érkeztek Gáboréktól. A szeretet, a baráti aggódás számomra a rövid híradásokból is kiolvasható volt. Gábor mindig tömör, lényegre törő. De egyikünk sem jó levélíró, és nem lelkesített annak tudata sem, hogy leveleinket illektéktelenek is olvasgathatják, vagy esetleg a munka látszatát briliánsan fenntartva szemétkosárba dobják. Talán már semmit sem csináltak, mert okosan kitalálták, hogy az eredményt már a cenzúra létének tudatos elbizonytalanítása ingyen is meghozza.

Az izoláció első éveiben sokat gondolkoztam Gáborról, és a közvetlen találkozás élményének hiánya nagyon fájó volt. Ágival együtt nagyon elszigetelve éreztük magunkat. Egyszer ez abban nyilvánult meg, hogy készítettünk egy hangfelvételt
arról a beszélgetésről, amelyet egy amerikai kirakójáték közben folytattunk. A játék célja az volt, hogy az amerikai államok nevét megtanítsa a gyerekeknek. Ez kapóra jött. „Idaho! Innét kapjuk a krumplit!” A vágy az volt, hogy a napi emigrációs élményeinket a lehető legkonkrétabb formában megosszuk barátainkkal. A kazettát igen körülményes módon, de sikeresen eljuttattuk Gábornak és Icinek. Más számára ez őrült vállalkozásnak tűnhetett, de nekünk létfontosságú volt, mert jól tükrözte szoros barátságunkat és a távollét frusztrációját.

Gábor a maga csöndes segítőkészségével, messzire nyúló, láthatatlan kézzel elképesztően sok támogatásban részesített, ami az izolációt is enyhítette, és sok más gyakorlati segítséget is jelentett. Még Budapesten odaadta amerikai nagybátyjának a telefonszámát, de ennek egyáltalán nem kerített nagy feneket. Szerénységből. De örülök, hogy a jelentéktelennek tűnő kis cetlit nem vesztettem el. Bécsben végül felhívtam Artúrt.⁵ Vele és feleségével, a Kaliforniából származó Lolával hamarosan találkoztunk egy étteremben. Számomra tipikus amerikai diplomatának tűnt, aki folyton kedvesen mosolyog, és a kelet-európai dolgokat illetően igen naiv. Csak fokozatosan ismertem fel, hogy Artúr milyen fontos és magas rangú diplomata volt. Bécsben akkor a U.S. Information Agency helyi igazgatójaként dolgozott. Ő már a második világháborúban is amerikai önkéntes volt, németnyelv-tudása miatt a német fiatalok megnyerésére irányuló programhoz osztották be. Artúr se kerített nagy feneket a segítségeinek, pedig azok már Bécsben is és később
Amerikában is igen jelentősek voltak. A legfontosabb számomra akkor az volt, hogy azt ajánlotta, a követségi interjún ne viccelődjek, „mert ők mindent komolyan vesznek”.

Azt tudom, hogy az interjút készítő hivatalnokkal épp az interjú előtti napon ebédelt. Sejtem, hogy a Gábortól kapott információk alapján szerepe lehetett abban a végzésben, miszerint nem vagyok sem nemzetözileg körözött gyilkos,
sem pedig szovjet kém. Az amerikaiak mindent szabályosan csináltak – az ujjlenyomatok levétele megrázó élmény volt, de már akkor is értettem, hogy az adott világban szükséges eljárás volt. De egészen biztos vagyok benne, hogy Artúr nélkül
minden kicsit nehezebb lett volna, még ha a végeredmény valószínűleg egyébként is kedvező döntés lett volna. Mint ahogy a kanadaiak – akik egyébként lezserebbek voltak – is befogadtak volna segítség nélkül. De bizonyosság az efféle nagy bürokráciákban nem létezik, és Artúr jól tájékozott – mondhatnám, dörzsölt – amerikai bürokrataként ezt jól tudta.

Évekkel később Artúr bban is segített, hogy az amerikai állampolgárságot csak egyéves késéssel kapjam meg. Ugyanis az történt, hogy az irataimat elvesztette a bevándorlási hatóság. Ezt nekem ugyan soha nem mondták meg (Kafka), de Artúr
kérés nélkül egy erről is szóló beszélgetés után kiderítette, hogy az elvesztett iratok tulajdonképpen egy floridai raktárban hevertek, valahová véletlenszerűen eldugva. Úgyhogy 1982-ben, első lányom születésének évében Baltimore-ban őszintén megesküdhettem arra, hogy sohasem fogok egy külföldi uralkodó szolgálatába állni. Miután visszajöttek Amerikába, Artúr és Lola rendszeresen elvittek bennünket – akkor már a két lánnyal – a McDonald’sba a vasárnapi miséjük után. Judy 1985-ben született, és mindig sürgető lelkesedéssel várta, hogy érkezzen meg végre „Mr. and Mrs. Bardos”. És meg kell említenem a tőlük kapott, úgynevezett „Bárdos-bokrot” (Red crape myrtle) az akkori házunk kertjében. A mostani kertbe is ültettem egyet, Gábor fogja tudni, hogy miről beszélek.

Gábor révén már Bécsben levelezést kezdtem Beck Andrással, Gábor Franciaországban élő szobrász nagybátyjával. Sajnos András egy baleset következtében később váratlanul meghalt, és így személyesen nem találkozhattunk, de soha nem
leveleztem senkivel, aki ismeretlenül is ilyen, Andráséhoz hasonló, igazán személyes hangú leveleket tudott írni. András kedves levelei az izoláció érzését rendkívüli mértékben csökkentették. Andrásnak az alkotásait, szobrait, plakettjeit bemutató kötetét mindmáig megőriztem. Nekem nagy érték.

Az 1985–1986-os korszakkal kapcsolatban megemlíteném, hogy az ’56-os újságokat az emigráció előtt magyarázat nélkül visszaadtam Erzsébet nővéremnek. Minden egyéb Pesten, Gáboréknál maradt, és néhány régi piszkozat még ma is
Gábornál van, szépen rendszerezve. Gábor a fontosabb személyes dokumentumokat, kéziratokat (az egész melléküzemi interjúgyűjteményt beleértve) ifj. Bárdos Artúrnak, valamint a történész Litván György Bécsben élő édesapjának, Józsi bácsinak a segítségével időközben kicsempészte Amerikába. Litván Józsi bácsi címét az elutazásom előtti napokban Szelényi Iván adta meg, aki később is sok mindenben segített, bár a Flinders Egyetemre szóló későbbi meghívást nem tudtam elfogadni, mert Ausztrália a messzinél is messzebb volt, és már New Yorkban éltem. Józsi bácsi tanácsát, hogy az interjú előtt vágassam le a hajamat, elvből nem fogadtam el, de a pisztáciafagylaltokat, a bécsi szeleteket és ennél sokkal jelentősebb segítségeket örömmel vettem.

Gábor életének szakmai és politikai eseményeiről szinte semmit nem tudtam, és amit megtudtam, azt nem igazán értettem. Időm sem volt nagyon arra, hogy a budapesti eseményeket részleteiben kövessem, hiszen akkor a talpra állás és újraindulás kötötte le az energiáimat. Igaz, Gábor életében az emigrációhoz hasonlítható nagy horderejű változás nem történt, és abban is mindig biztos voltam, hogy a közös szakmai és morális vágányról nem siklott ki más irányba. Annál inkább jelentős változások mentek végbe a távozásom utáni korszakban Magyarországon, ellentétben Amerikával. És Gábor ezeknek a változásoknak fontos szereplője volt. Azt, hogy miként ülhetett Ottilia lakásában a SZETA megalapításakor több barátunk társaságában is, még el tudtam képzelni, de a SZETA jelentőségét csak akkor kezdtem sejteni, amikor New Yorkban egy magyar látogatótól azt hallottam, hogy „nálunk nincsen semmi különösebb, csak SZETA-botrányok”. A Beszélőről kicsit többet tudtam, de a rendszer erjedéséről, a szuverén demokratikus ellenzék
kialakulásáról akkor nem kaptam világos képet.

1986 nagy mérföldkő a kapcsolatunkban, egy tragikus családi fejleményből kifolyólag. Legidősebb nővéremnél, az atomfizikus Erzsébetnél krónikus leukémiát diagnosztizáltak még évekkel korábban. Állapota 1985 vége felé rohamosan romlani kezdett. Az amerikai Leukemia Society igazgatójától kértem tanácsot. Ő amerikai direktséggel azt mondta, hogy a nővérem hat hónapon belül meg fog halni, látogassam meg, ez az egyetlen dolog, amit tehetek érte. Ez egyszerű lehetett
volna, csakhogy akkor még mindig érvényben volt a börtönbüntetésem Magyarországon. Végül is Sarbanes szenátor segítségével 1986 nyarán családommal nagyobb aggodalom nélkül hazajöhettünk, és végre a már idős nagyszülők találkozhattak amerikai unokáikkal. A látogatás egyik fénypontja az Erzsébet által szervezett szép mátrai út volt. Természetesen Gáborékat is meglátogattuk, és rögtön úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha előző nap találkoztunk volna utoljára. De akkor szállodában szálltunk meg, és a családom állt a középpontban.

Hamarosan ismét hazajöttem, először Erzsébet temetésére 1986 decemberében, majd 1987 őszén édesapám temetésére. Ezúttal Gáboréknál laktam, ahogy a későbbiekben is. Otthonuk az otthonom lett a Szilágyi Erzsébet fasori lakásban.
Bálint vagy Eszter szobájában volt a fészkem, és az aranyos Ili néninek, Ici mamájának a főztjét ettem. Sokat beszélgettünk Amerikáról és Magyarországról, hogy mi történt az életünkben az egymástól távol töltött tizenegy év alatt. Gábor megmutatta a kávézóasztalként szolgáló ládát, amelyikben a Beszélő számait tartotta, és színesen mesélte el, hogyan terjeszti az illegális folyóiratot. Büszke vagyok rá, hogy a szakdolgozatom is abban a ládában bújt meg. Így kicsit jobban megértettem a magyarországi változások jelentőségét. Gábor ideális újságárus és kiváló szerkesztő volt.

Később megtudtam, hogy Gábornak az emigrációmmal kapcsolatos mindenféle segítsége – a bűnsegédi bűnrészesség – szerencsére nem jutott a hatóságok tudomására. Mindenestre a bírósági levéltár adatai szerint nem volt nyoma. Szegény
édesapámat faggatták, de ő szerencsére csak az igazat tudta mondani. A munkahelyemről a hatóságok csak annyit tudtak meg – a bírósági paksamétám szerint –, hogy kiváló dolgozó voltam, és ők teljesen meg voltak döbbenve, hogy egy ilyen teljesen váratlan lépésre szántam el magam. Pedig az intézeten belüli, a melléküzemi kutatásaimmal kapcsolatos politikai vitákról tudtak, és arról ugyancsak, hogy a Kemény-körhöz tartoztam. A „felejtés kultúrájának” talán pozitív oldala
is volt. Bizonyos értelemben az igazságért aktívan küzdő ellenzékieket összekötötte másokkal, akik szintén nem szerették a diktatúrát. De ők inkább felejtéssel, sumákolással védekeztek, passzívan, azon vélt bizonyosság tudatában, hogy szükségszerű és elkerülhetetlen ennek a rendszernek a keretén belül élni.

Gábor az apjának a sorsával kapcsolatos – viszonylagos – védettsége ellenére óriási kockázatokat vállalt. A „viszonylagos védettség” tulajdonképpen egy nagyon kafkai fogalom volt, amely számos nem verifikálható feltevésen alapult. Talán egy
krajcárt se ért. Az akkori világban a „lebukás” veszélye mindig fennállt. Amit értünk tett, az kis része volt annak, amit habozás nélkül vállalalt, mert helyesnenek tartotta, és szükségét érezte.

Látogatásaim alkalmával a Gáboréknál folyó, késő éjszakába nyúló beszélgetéseink lényegét az én családi kapcsolataim szövevényes kérdései jelentették. Az emigráció következtében is megrendült kapcsolatok helyreállítása érdekében még
sok teendő volt, és Gáborék mindezt okos és tárgyilagos, de nagyon megértő szimpátiával kezelték, és végül is a sebek fokozatosan gyógyultak. Mindez sokkal roszszabbul sülhetett volna el Gábor bölcs hallgatása vagy tanácsai nélkül. Önzetlen
barát volt mindig is. Sokat segített különböző családi ügyekben. Már nem is csodálkoztam rajta. Gábor tapintatos nagylelkűségéről alkotott képem és az iránta érzett hálám újabb elemekkel gazdagodott. Kedves Gábor, talán minderre legyintesz majd, vagy esetleg zavarni fog, hogy mindezt világgá kürtölöm. Ha ez így lesz, az már csak rajtad múlik, én csak az igazat mondom.

Az 1975 és 1986 közötti irtózatos izoláciáról már beszéltem, de a kapcsolat lassú rozsdásodásának a lehetősége 1986 után is fennállt. Ugyan idővel a gyakoribb látogatások, az 1989-es demokratikus fordulat és az internet fokozatosan közelítették
egymáshoz a párhuzamos szálakat, de szükségképpen nem térhettünk vissza a kezdeti évek napi közelségéhez.

Hiszen továbbra is egy nagy óceán más-más oldalán élünk. Ennél alapvetőbb tényező, hogy szakmai pályánk másképp alakult. Gábor szakmai és politikai élete szervesen fejlődött. Pályája világossá tette, hogy az amerikai távlatból és talán történelmi szemszögből is gyorsan változó politikai helyzet aktív résztvevőjeként, a Kemény-kör ellenzéki kutatójaként képes volt fokozatosan a demokratikus ellenzék szegényekkel és romákkal való szolidaritásának szószólójává válni. Bizonyára Gábor nem tartja a legnagyobb sikerének, de nem csak papíron imponáló, hogy egy ideig parlamenti képviselőként is aktívan vett részt az új, demokratikus ország építésében. Én mindezt ma már értem, de nem éltem át, és nem tudok semmi tárgyszerűt mondani, amit más barátok ne tudnának sokkal jobban. Ez mindmáig hiányérzetet kelt bennem, annak ellenére, hogy tudom, mindez az én döntésem következménye is volt. Barátságunk eléggé erős volt ahhoz, hogy ezt a hiányt túlélje.

Bár nem törkedtem rá, az én életem gyökeres változásai valószínűleg veszélyesebb kihívásokat eredményeztek. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy szakmai pályám radikálisan új irányt vett. Már Bécsben kiderült, hogy bár a Ford Alapítványt,
érthető módon, jobban érdekli a második gazdaság akkoriban teljesen új témaköre, az én érzelmeim akkor is a cigányok és a szegények sorsához kötődtek. Ugyan a melléküzemekről szóló könyvemet megírtam „amerikaiul”, még Budapesten
elhatároztam, hogy nem szeretnék Nyugaton Kelet-Európa-szakértővé válni. Nem azért hagytam el Magyarországot, hogy a Kádár-rendszerből sarjadt öncenzúra és függőség korrumpáló markába kerüljek otthonomtól távol. A legfájóbb az
volt, hogy a Kemény-féle szociológiát egyszerűen nem lehetett Amerikában hasonló kulturális és politikai jelentőséggel folytatni. A szakmai piac rá kény szerített, hogy a közgáz viszonylag színvonalas tervmatematika szakján elsajátított statisztikai és ökonometriai alapjaimból kiindulva, szerény matematikai készségemre támaszkodva, főként a munkán keresztül újabb, piacképesebb kvantitativ módszereket tanuljak. Ezt végül is egyre inkább élveztem, és a Columbia Egyetemen tudományfilozófiai nézeteim is olyan irányba fejlődtek, hogy számomra ez a fajta kutatási stílus természetessé és izgalmassá vált. Ezzel párhuzamosan Gábor fokozatosan Kemény egyik legfontosabb szellemi örökösévé vált. A sors iróniája, hogy Kemény hatása (nem buzdítása) nélkül bizonyára soha nem jöttem volna Amerikába, viszont épp ennek a lépésemnek a következménye, hogy szakmai pályám az övétől – és Gáborétól is – látszólag ellentétes, visszanézve azonban inkább kiegészítő irányban alakult. Pista Amerikában meglátogatott, és később Budapesten én is többször felkerestem, szívesen hallgattam időnként talán túl élesen megfogalmazott, de kétségkívül briliáns gondolatait, és örültem a megmaradt kölcsönös szeretetnek. De ezek az én életemben csak kivételes, ritka pillanatok voltak Pista haláláig, nem egy fejlődő kapcsolat állomásai. Az intellektuális és érzelmi eltávolodás Pistától jelentős volt.

Korábban Gábor és énközöttem is adódtak talán kisebb súrlódások ebből a szakmai eltávolodásból, de ez a kettőnk barátságát nem veszélyeztette. Ma már azt hiszem, mindketten arra próbálunk koncentrálni, ami szakmailag továbbra is
összeköt bennünket: morális és politikai elkötelezettség, az igazság szeretete és az empirikus tények tisztelete. Ráadásul az én munkám lényege is nagyrészt a szegénység bizonyos formáinak megértése. A jó módszertani hatásvizsgálatok nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a foglalkoztatási programokról megtudjuk, hatékonyak-e, vagy csak látszólag azok. Amikor tehetem, én is törekszem arra, hogy a pontosan adatolt, megbízható hatásvizsgálatokat esettanulmányokkal egészítsük
ki. És előfordult az is, hogy egy szimulációs modell építése során a radikálisan liberális James Rawls filozófiájára is támaszkodtam. A szimuláció eszköze, a szegénységcsökkentő szociálpolitikai célok jól beilleszkedtek a Kemény-iskola hagyományába. Az őszinteség megkívánja azt, hogy ne hallgassam el, akár személyes identitásom átformálódása is válhatott volna kettőnk között kínai fallá. De a megértő szociológust, a megértő, az emberi élet sokszínűségét szerető barátomat ez se taszította. Amikor Amerikába jöttem, akkor magyar amerikai, nem pedig amerikai magyar „lett” belőlem. Nem egyszerűen történésekről, hanem választások sorozatáról is szó van. Hungarian American, ugyanúgy, ahogy van itt Irish American, Chinese American vagy éppen African American. Hálás voltam, hogy befogadtak, mind a sok segítőkész személynek, mind pedig az országnak. Július 4-én megünnepeljük a függetlenség napját, nézzük a tűzijátékot, hamburgert (azért inkább kolbászt) eszünk. Életemet szinte száz százalékig az angol nyelv használata határozta meg, kezdettől fogva. A lányaimmal mindig angolul beszéltem, hiszen errefelé nincsenek magyar gyerekek, és nem az ő hibájuk, hogy a szüleik egy másik országban születtek, és hogy az általános iskolában az osztálytársaik azzal csúfolták őket, hogy „a szüleid Hungaryből jöttek” – „are people hungry there?”. Egy ideig kicsit eltúloztam az amerikai identitásomat, de erre késztetett az is, hogy Magyarország 1989-ig kommunista ország maradt. De remélem, hogy soha nem voltam ostobán amerikai hazafi. Amerikában azt szeretem és szerettem, hogy alkotmányos rendszere univerzális értékeket tükröz. Hogy a bevándorlók hazája, az emberek jóindulatúak, többnyire közvetlen módon fejezik ki magukat, pragmatikusak, jól tudnak csoportokban együttműködni stb. Belefér, hogy itt óriási problémák is vannak: rasszizmus, töméntelen gyilkosság, fegyverlobbi, tömött börtönök, őrült jobboldali nacionalisták, időnként ostoba, naiv, de jó szándékú, arrogáns vagy
éppen arrogánsan jó szándékú és sajnálatosan felelőtlen külföldi kalandorok, butító média. Ezt is tudom. Se a pozitívumok, se a negatívumok nem teszik az amerikai embereket felsőbbrendűvé vagy megvetendővé. Szerintem Gábor soha nem
emigrált volna Amerikába, túl művelt, túl kifinomult, túlságosan bohém ahhoz, hogy az itteni világban jól érezze magát. A lényeg a barátságunk szempontjából az, hogy Gábor elfogadta, amerikai lettem, támogató és őszintén érdeklődő volt
mindig, igyekezett megérteni, hogy én hogy boldogulok itt Amerikában, milyen döntéseket hozok, és miért. Semmi önigazolás, kicsinyes elítélés vagy éppen irigykedés. Különben barátságunk gyorsan elfonnyadt volna. Identitásomat már gyerekkoromban meghatározta az antiszemitizmus és a sztálinizmus szörnyűségeivel szembeni irtózat, később logikusan következett a cigányellenesség és a bigottság magyar és amerikai változatainak elítélése. Ebben a tekintetben semmi sem változott a két barát között.

1989 és az ahhoz vezető út izgalmas volt mindkettőnk számára. Ennek az átalakulásnak Gábor aktív szereplője volt, én viszont csak lassan értettem meg a változások forradalmi voltát. Amikor pedig már átláttam és felismertem a változásokat,
nagyon frusztrált a résztvétel hiánya. Suta módon próbáltam részt venni és segíteni. Ez, néhány kivételtől eltekintve, nem is sikerült. Gábor ebben is Gábor volt. Nem vágott fel a fontos közéleti szerepével. Inkább igyekezett segíteni abban, hogy a társadalombiztosítás reformelképzeléseinek alakításában részt tudjak venni. Ebben nem számít, hogy én a segítségét ezúttal nem tudtam jól hasznosítani. De objektivitását tükrözi, hogy amikor erről panaszkodtam neki, világosan
megmondta, hogy ezen nincs miért csodálkozni, mert az én emigrációm és „amerikaivá válásom” is belejátszott a kudarcba.

Egy hosszabb idő után mindkettőnk házassága más okokból és más körülmények között, de felbomlott. Mindez befolyásolta barátságunk alakulását, de nem ingatta meg az alapjait. Gábor és Ici válásának híre engem váratlanul ért és felborzolt. Icivel haláláig jó barátságban maradtam. A temetésére hazautaztam, és beszédet is mondtam. Magyarnyelv-tudásomban akkor is bizonytalan voltam. A beszédet angolul írtam meg, megpróbáltam lefordítani. A temetés előtt egyszer estefelé meglátogattam Gábort és Katát, néhány órát töltöttem velük. Gábor oda adóan segített a javításban. Célja csak a világos kifejezésmód, a nyelvhelyesség javítása, a tárgyi tévedések elkerülése volt, valamint az, hogy a beszéd minél hatásosabb legyen. Miközben saját magával is meg kellett küzdenie, hogy megőrizze tárgyilagosságát ebben a nehéz, tragikus, talán önvádakkal is megterhelt helyzetben. De erről akkor és ott nem beszéltünk.

Katival már jóval korábban találkoztam. Rögtön megszerettem őt és a két újabb fiókát is. Felismertem a hetvenes évek elején megismert apát, akkor is két kisgyerekkel. Én ekkor már nem irigykedtem, és gyakorlott szülőként kezdtem Danival
és Sárival barátkozni. A két „Törley–Havas” gyerek és Kata új színeket hozott, ahogy az én életemben is második, amerikai feleségem, Kathy. A gyerekeimmel Gábor már korábban megismerkedett, de most mindkettőnk élete a megváltozott családi felállással újabb fontos szereplőkkel gazdagodott. Mindannyian élvezzük a ritka és sajnos rövid családi együttléteket.

Gábor 2010-ben végre eljött hozzám Amerikába. Bemutathattam az én Amerikámat, az újvilági életkörülményeimet. Neki módja volt arra, hogy barátját a már természetes új környezetében is megismerhesse. A találkozás talán kisebb csalódásokkal is járt, mint például annak felfedezése, hogy az én itteni életem kispolgáribb. Baráti köröm egyébként nyitottabb, érdeklődő tagjai (és beleértve magamat is) az unalmasabbnak tűnő szakemberek életét élik. Barátaim között voltak, akik csodálkoztak, hogy miképp lehetek ennek a borzas fejű, megszállott embernek nagyon közeli barátja. „Looks like a mad scientist, but cool...” De 2010-re már egyébként is világos volt, hogy barátságunk szilárd alapokon áll. Azt is egyre inkább beláttuk, hogy életünket a más környezet – a két kultúra óriási különbségei – alapvetően befolyásolták, valamint személyiségünk és vérmérsékletünk különbözőségei is.

Gábor látogatásának fénypontja a New York-i kirándulás volt. Nekem azért, mert boldoggá tett, hogy barátomnak bemutathatom azt a várost, amelyik amerikai életem legizgalmasabb színtere volt, és amelyet néha tréfásan – de nem üres poénként – szülővárosomnak nevezek. A korábban említett traumatikus nehézségek ellenére imádom a várost. New York elképesztően toleráns, nyitott, a sokszínűséget értékelő, az újonnan érkezők számára fantasztikusan befogadó város. Gábort nagyon érdekelte, hogy hol is lakott barátja a kezdeti, bizonytalan időszakban. Nem csodálkoztam, inkább élveztem, hogy Gábor miként habzsolja a város számtalan érdekességét és szépségét. Azt hiszem, Gábor sem csodálkozott azon, hogy némi bohémságra még telik tőlem. Együtt hülyéskedhettünk, és élveztük, hogy a Wall Streeten találkoztunk a purim ünnepe alkalmából mindenkit köszöntő ortodox zsidókkal, őrülten fényképezgettünk, az Ellis Island szigetén azzal szórakoztunk, hogy eljátszottuk a bevándorlási hatóság hivatalnokainak szerepét. Igen, én „meginvitáltam Gábort Amerikába”, ő pedig elismeréssel viszonozta. Természetesen Daninak és Sárinak is kerestünk olyan helyszíneket, amelyek nekik is érdekesek lehettek. Dani kedvéért meglátogattuk Lower Manhattan egyik múzeumát. Megcsodálhattuk a „National Museum of the American Indian” gyűjteményét, többek között a különféle álarcokat, tanulmányozhattuk az amerikai bölényről (Buffalo) szóló oktatóanyagot, sőt Gábor hajlandó volt pózolni egy vagány, eredeti indián sátor előtt is. Bár olyan elkeseredett képet vágott, hogy nem csodálkoznék, ha kiderülne, talán Katának se mutatta meg a képet, de sejtem, hogy Dani valahogy mégis hozzájutott. A Sárira gondoló apával pedig rögtön bementünk a Broadwayn a hatalmas M&M üzletbe, ahol két emeleten csodálhattuk meg a legkülönbözőbb módon elhelyezett néhány tonna sokszínű cukorkát. Ez a fajta cukorka errefelé igen elterjedt, és az elhízási krízis nem jelentéktelen szereplője, de 2010-re láthatóan már az egyébként normális ifjú magyar hölgyeket is cukros markába szorította. Végtelen infantilizmusról árulkodó, vicces képeken örökítettük meg egymást, és ez főként az én „bűnöm” volt. Nem vitatkoztunk azon, hogy hova menjünk, mit csináljunk. Gábor is lelkesen követett a magyar henteshez. Kellett „igazi” sütésre való kolbászt venni. Büntetésül a Gábor tiszteletére nálunk rendezett nagy partin a szakavatott ünnepeltet befogtam a kolbász grillezésére. Hogy a New York-i út jó volt, az bizonyítja, hogy Sárit egy New York-makett alkotására ihlette, Dani pedig a New Yorkot ölelő víztömegre épített egy „részeg hajó”-várost.

Végre Amerikában hosszan beszélgettünk Gáborral az édesapjáról, a hozzá való viszonyáról. Gábor morális igazságérzetét és objektivitását tükrözte apjához fűződő viszonya. Azon kevés alkalommal, amikor még Budapesten esett róla szó, mindig tárgyilagosan beszélt róla. Másoktól viszont csak olyan kurta történeteket hallottam, amelyek nem tudatosan, de az áldozatot is hibáztatták azért, ami történt vele. ’50-ben latartóztatták, majd három évet ült börtönben hamis váddal, és végül még ’53-ban meghalt. Nem tisztem, hogy mérlegeljem Havas Endre erényeit, fogyatékosságait, naivitását és óriási baklövéseit. Hiszen az tény volt, hogy letartóztatták, és hogy ezt hogyan viselte lelkileg, az más kérdés. És kétséges a túlélők emlékezete is, kognitív és érzelmi okokból is. Így az elbeszélések nem mindig hitelesek. Ezt épp én hoztam szóba Gábornak – aki, azt hiszem, azért nem gondolt erre a nyilvánvaló körülményre, mert távol állt tőle, hogy apja sorsát szépítse. De, azt gondolom, élete és halála nem lehet gúnyolódás tárgya, nagyon is tragikus volt. Gábor New York-i utunk után küldte el kérésemre Faludy György Havas Bandi című, a barátság elvesztését fájlaló, de nem hízelgő versét. Koestler híres Darkness at Noon (Sötétség délben) című könyve kiváló alkotás, de egy Max Weber-i absztrakt „ideáltípust” vázol fel. Azt hiszem, Havas Endréről ebből a híresebb könyvéből semmit nem tanulhattam. Faludy önéletrajzi regénye (Pokolbéli víg napjaim), valamint Koestler Arrival and Departure (Érkezés és indulás) novellája viszont egy valóságos ember képét örökítette meg, akinek elképesztő képessége volt arra, hogy a legabszurdabb helyzetekbe kerüljön, nevetségesen, sután viselkedjen. Valahogy mindez a barátomra is emlékeztetett. Legjobban nekem az Arrival and Departure tetszett, és még saját emigrációs élményeimre, az abszurd helyzetekre is emlékeztetett. Koestler maga megírta, hogy a főhőst Gábor és Fanni édesapjáról mintázta.

Gábor az akkor már nagyon öreg Bárdos Artúrral is találkozott nálunk, Artúr és Lola vitték el a találkozójukra a házamból. Így, hosszú évek után nekem is módom volt ismét találkozni velük. Artúr szokásos huncut mosolyával Ronald Reagan frappáns megjegyzését idézte az öregség borzalmairól. Az idézetet már elfelejtettem, de arra még emlékszem, hogy a biztonság kedvéért Artúr megjegyezte: „Tudod, hogy Reagan nem volt a kedvenc politikusom.” Már 1975-ös kivándorlásom előtt tudtam, hogy Gábor választott családtagommá vált, de az emigráció élménye nélkül nem tudom, hogy lett volna-e módom tágabb családi köreivel is kicsit megismerkedni.

Kedves Gábor, amikor Kati jelentkezett, nagyon megörültem a tervnek és a felkérésnek is. De őszintén megijedtem a feladat nagyságától. A barátságunk okairól soha nem gondolkoztam hosszasan, számomra nyilvánvaló volt. Remélem, az írásomban van olyasmi, ami neked is érdekes, sőt, talán újdonság. Számomra az írás izgalmas folyamata néhány dolgot még jobban megvilágított.

Kieślowski két Veronikája között a mély kapcsolat illúzió volt. Kettőnk kapcsolata valós volt, de óhatatlanul szinte szürrealisztikusan élt tovább, és nagyon különböző körülményeket, óriási történelmi változásokat ívelt át. Soha nem voltunk ikertesvérek vagy éppen ugyanannak a lénynek a másodpéldányai. Máshonnan érkeztünk, és én például soha nem lettem volna képes kamaszkoromban arra, hogy kétszáz francia madárnevet megtanuljak. Akkoriban én matematikus vagy filozófus szerettem volna lenni. Fantáziáltam a végtelenről. Végtelen nagyról és végtelen kicsiről – egy pontról, ami már annyira kicsi, hogy nem is létezik. Kedvenc regényem Camus Pestise volt, ez talán kicsit összeköt bennünket. De amit az irodalomról tudok, össze sem hasonlítható a tiéddel. A te tudásod mély és alapos, valamint bőséges. Mindig lenyűgözött, hogy a magyar nyelvet, kultúrát mennyire jól ismered. Mégis, nem teljesen véletlen, hogy találkoztunk az Úri utcában 1971-ben. Az 1971 és 1975 között kialakult és megerősödött barátságunk szinte egy nyomvonalon vitte életünket tovább. A barátságunk mindmáig fennmaradt, és az évek során újabb rétegekkel is gazdagodott. Bizonyára ebben sok tényező játszott szerepet. Mindkettőnk részéről tudatos választás volt. Úgyhogy én biztos vagyok abban, hogy az alkonyat éveiben is jó barátok leszünk, mindaddig, amíg az egyikünk életvonala meg nem szakad, semmivé válik.

Remélem, hogy az én életemet és sok más ember életét még hosszú éveken keresztül fogod szereteteddel, vibrálásoddal, okosságoddal és világos látásmódoddal gazdagítani. Isten éltessen sokáig, füled érjen bokáig!

New York, 2010

Jegyzetek

 

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges