Skip to main content

RÉTEGEK INTERAKCIÓJA

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Pillanatképekben Havas Gáborról

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Havas földereng

vagy harminc kérdezőbiztos között, de egyik sem szociológus! Hanem színész, fizikus, orvos, egyetemista, jogász, filozófus, mi még? A vizsgálat vezetője sem kiképzett szociológus, hiszen a szociológia burzsoá áltudomány, ilyen tanszék, ilyen képzés nincsen. Az MTA Szociológiai Intézete sem folytat empirikus vizsgálatokat, helyette a valóságot szövegek sokadik értelmezésével akarják megközelíteni.

A kedd délutánonként egyszerre sok emberrel „ki kicsoda”-morzsákat gyűjtve Havasról elsőre egy őt mitizáló súgásfoszlány maradt meg, amely szerint a barátjával, Bucz Hunorral együtt – őt már ismertem színházi tehetséggondozó és szocioterápiás munkáiból – volt tanár Mecseknádasdon (?). Vidékre ment tanítani! És hogy költő… vagy az apja az? Több se kellett a széplelkű, tanár szakos bölcsészhallgatónak, hogy figyeljen rá.

A nyíratlan lobonc, a nagy orr, gyászkörmök, a kissé görnyedt tartás, a dülledő szarvasszemek egy később körbeadott fotón nyertek aztán értelmet. Havas ezen a képen cigány férfiak körében ült a földön, és rendőr legyen a talpán, aki elsőre
kiszúrja, hogy nem egy közülük, hanem az MTA kérdezőbiztosa. Nem szándékos, kidolgozott mimikri volt, persze. Egyszerűen mintha kevesebbet kellett volna igyekeznie azért, hogy elfogadják, hogy a vontatott, kissé késlekedő hanghordozással, fahangon feltett kérdésre válaszoljanak. Mint más a hasát, ő a jelenlétét húzta be. A szerény távolságtartás engedte valahogy közelebb. Ez a tartózkodó beszéd a figyelem és az enyhe tisztelet szőnyegét terítette a két beszélgető közé.

(Leginkább integrálódott cigányokkal Tatabányán találkoztam. A bányászlakótelep egyenkonyhájában a tűzhelyen illatozva nagy fazék szemes kukorica főtt. Váran dós és kívánós voltam, mégsem mertem kérni egy marékkal, pedig biztos
kaptam volna. A legtöbbet – a Sárközi Juliska nénivel készült interjút – Esztergomtáborban kaptam, miután a közös serpenyőből együtt ettük a felkínált ürgepörköltet. Pedig előtte nagyon kinevettek a gyerekek, amikor kacérkodva feltett kérésükre – „adjon tüzet!” – gyanútlanul mondtam, hogy nem dohányzom. Hazafelé aztán a buszmegállóban láttam, édesanyáik és nagytestvéreik fordultak ugyanezzel a kéréssel egyedül várakozó férfiakhoz.)

Az egyidejű adatfelvételekről, tapasztalatokról szóló kölcsönös beszámolókon, a kutatás munkatársainak ismerkedésén, az iskola alakulásán túl a keddi összejövetelek második haszna az volt, hogy más vizsgálatok eredményeit, más, esetleg
használható közigazgatási eljárásokat is megosztottunk egymással. Pista (Kemény István) többször hivatkozott Hübschová megoldásaira, aki a Szlovákiában hasonló, már befejeződött vizsgálatot vezette. Az egyik legkomolyabb kérdést annak a (ma már elutasított) meghatározása jelentette, hogy „ki a cigány? akit a közelében lakó nem cigány lakosság annak tart”. Ha igaz, akkor Hübschová sem jutott ennél meszszebbre. Még az adatfelvétel befejeződése előtt öblögetni kezdtük, milyen javaslataink lehetnek majd a megrendelő pártközpont számára. Reálisan nem sok kínálkozott. (Jómagam szorgalmasan kitermeltem a szakirodalomból a svédországi lappok, a félnomád rénszarvastenyésztők életével kapcsolatos közigazgatási gondoskodás elemeit. Lehettek vagy négyezren. Ugye, elöl vándorolnak évszakosan körbe-körbe a rénszarvasok, mögöttük a lapp pásztorok, immáron elektromos szánkóikon, végül pedig – közigazgatásilag empatikusan követve az életmódot –
a nyomukban vándorol a számukra kialakított mobil egészség- és oktatásügy stb. Persze hiába parádéztam az olvasottakkal.)

A leendő SZETA érlelődése volt a keddek harmadik haszna. Mostanában, utólag, jó azt kijelenteni, melyik napon kik írták alá az alapítást, de a politikai haszonszerzés pillanatai, az intézményesülés időszaka előtt a még nevenincs, de egyre szaporodó munka szervesen jelent meg ebben a szakmaközi körben. Valaki előállt egy megoldatlan jogi esettel, amelyet az interjúalany panaszolt el, keddenként biztosan ült ott jogász, akihez forduljon. Ugyanígy lehetett gyógyszert vagy tanácsot kapni egészségügyi dilemmákban, vagy elküldendő forintokat egy másik esetben. Vagy válaszolni készségesen, amikor azután a külterületen magányosan álló viskóból fiatalasszony bukkant elő. A nyitott ajtón közben boldog nevetéssel négy alig felöltözött gyerek szökött ki a huzat nélküli dunyha alól. Utolsónak a derékon alul meztelen másfél éves kicsi rohant a szabadságba, mezítláb bele a hóba. Az anya persze visszaterelte őket, a kérdezőbiztos kedden pedig elkérdezte, kinek vannak kinőtt gyerekruhái ekkora pulyákra.

Erdélyi utakon

Az utak első állomása a Szőlő utcában, a főváros leghosszabb épületében volt. Havas meghívott hozzájuk a panelbe. Négy hónapos kisfia volt, én még csak vártam a magamét. Ici, a felesége derülten fogadott. Bálintjukat épp ideje megfürdetni,
próbáljam meg én, gyakoroljak. Ez a fürdetésnél nagyobb tanulságokkal járt. Életemben első ízben tapasztaltam, hogy milyen mélyen lehet egy csecsemővel kommunikálni. Ez a kicsi csomagocska – ha jól emlékszem, a mosógépre terített
törülközőn – kezével-lábával táncikálva, kíváncsian kandikáló szeme alól mosolyt, de nagyot küldött, aztán kisebbet, nyájast, újra nagyobbat, hangocskákat, teli életörömmel… Később én tanítottam meg úszni ezt a fiút.

Az egyik erdélyi úton (Liskó Ici, Bába Iván, Vásárhelyi Judit, Havas Bálint és a Fülöp gyerekek)
Fotó: Vásárhelyi Bálint
 

A határokon túl élő, már megbüntetett vagy óvatosabban élő ellenzékiekkel rusztikus stílusban barátkoztunk. Romániában például a vendégeknek kötelező volt szállodában lakni. Nosza, menjünk akkor együtt a havasba, cabanába, olcsó
turistaszállásra. Ottani barátunk ismerte az ösvényeket, vízfolyásokat, gyerekkorában apja oda vitte föl kaszálni a közlegelőre. Nyaranta egyszer biztosan megjártuk ezt a helyet, más-más családokkal. Összecsaptuk a gyerekeket, fölhurcoltunk mindent, amit vízben vagy tejben föl lehetett szaporítani, lencsétől a pudingporig, vagy húsz emberre. Jó forrásvíz, frissen fejt tej, juhsajt, sóska, málna, áfonya, gomba, kakukkfű volt odafenn elég. A tehénpásztorok fel-feljövögettek a házig pálinkáért, a juhokat is terelték. A lovak szabadon legelésztek az erdők koszorúzta belső füves fennsíkon.

Tejért azonban jó korán, napkeltekor kellett menni, vagy három kilométerre, vizes zsombékokon ugrálva, a pöfeteg lófing gombákat észrevéve. Na, Gábor fölhúzta a nagy, fekete gumicsizmát, klaffogott a lábán, hátizsákba szedte az üres
borvizes flakonokat, és körülnézett, hány ifjú indián tápászkodik föl álmosan a priccsről, hogy vele tartson. A zömük, vagy öt fiú biztosan. Indultak, hogy fejésre odaérjenek. Vissza azonban a tejjel Gábor csak maga jött. Az ifjak majd csak a tehenekkel jönnek föl, lassacskán. Mire odaértek, az Ila tegnap esti jó juhtúrós puliszkájával még jócskán teli hatalmas lábos egy fatönkön várta az alkalmi segédpásztorokat, a dermedt puliszkában annyi villa állt, ahány éhes érkezett. Tiszta időt csináltak, elvonultak az óriási fa alatt szépen berendezett indiántáborukba. Estig őrizték a lombkerítést, nehogy a juhok lelegeljék. Akkor újra visszatértek a ház elé, a tűz köré. Gábor azt dünnyögte, tanította: „Tej, túró, tejfel, félre gatya, pendely…” Ennek azonban az indiánok még előtte voltak.

A csokoládékészleteket a felnőttek szigorúan beosztották, az indiánok pedig igencsak számon tartották. Mégis megfogyatkozott, mert egyszer későn este felbukkant egy vendég, könyvért és szót váltani, amikor az ifjúság már büdös zoknijai között aludt a hálózsákokban (csak a táborban tartottak rendet). Mire felébredtek, a vendég már el is tűnt a fahordó úton. Az indiánok sértetten látták, hogy volt, nincs csokoládé. Tőkés Lacinak bizony feltarisznyáltuk, míg aludtak. De ez számukra nem volt mentség.

Egy másik alkalommal az Ilona-nap is odafönt ért. Vad íriszeket gyűjtöttünk, a testvérem két apró malmot faragott a patak partjára az ünnepelteknek: egy Icimalmot meg egy Ila-malmot. Máig őrölnek, valamiképp.

B. a zongora alatt

Bukfenc kutyánkat naponta legalább háromszor sétáltattuk Budán. Egy délután Bálinttal tornacipőt húztunk, hogy egyúttal mi is körbefutjuk a teret. Hamarosan rendőrpáros állított meg: „Kérem a személyit!” „Nincs nálam, itt, ebben a házban lakunk, csak futni…” „Kötelező magával hordania. Hol a póráz?” „Nem kell neki, nézze: Bukfenc, ül!” „Maga szabálysértést követett el. Ha tényleg itt lakik, a gyerek menjen föl az igazolványért, és hozzon egy százast is.” „Bálintom, menj gyorsan, itt meg itt találod!”

A Mozgássérült Fiatalok Intézetének kerítésén ülve – Bukfenc mellettem szobrozva, a két rendőr fanyalogva – csak vártuk, csak vártuk a fiút. Végül lihegve megjelent az igazolvánnyal, pénzzel. Rendőrök himbálódzó léptekkel el.

„Hol a fenében voltál ennyi ideig?!?” „Azt hittem, feljönnek utánam a lakásba. A zongora alól mindent bedugtam az ágy alá, ott nem látszik annyira.”

A zongora alatt az eladó szamizdatok között Beszélő-példányok is voltak.

A legközelebb

A havasra járó gyerekek egy évben többször is megjárták az utat, több autóval konvojozva, vagy csak eggyel. Olykor a célt álcázva síléceket kötöttünk föl, és azonmód hoztuk vissza, vagy a könyveket a csecsemő István fiunk (nem papír-!) pelenkái alá pakoltuk. Onnan azért – egyórás éjszakai fagyos várakoztatás után – kiszedtek vagy negyven kötetet, el is kobozták az utolsó kottáig, Dörmögő Dömötörig. Az idegek és a tárgyak álcázásának, a vámosok kijátszásának, a hátuk mögötti gúnyolódás nem szűnő folyamatának a gyerekek is részesei voltak.

Havas Bálint az erdélyi hegyekben, a nyolcvanas években. Fotó: Vásárhelyi Bálint
 

A két Bálint úgy tizenkét éves kora körül már nagyon vágyott a barátai után, de a szülők se itt, se ott épp nem értek rá. A fiúk előálltak azzal, hogy mennek ők nélkülünk is, a vonattal is gyakran bejárt úton. Az éjszakai úton át is kellett szállni, órákig egy bolhaporszagban fuldokló pályaudvaron várni. Legjobban azonban a „vámosokkal” való találkozástól féltettük az akkor hetyke kiskamaszokat. Nem fogják megállni, hogy ne tegyenek megjegyzéseket, ne vágjanak pofákat!

Végül-végül – a fiúkat ott három barátjukon kívül disznóölés is várta! – úgy döntöttünk, Gábor is és én is, hogy menjenek. De csak akkor, ha, értitek… De csak úgy, ha megígéritek… Úgy vélem, lehettek volna szülők, akik könnyelműségnek ítélik
az elengedést. Nekem is jólesett támogatásnak Gábor nyugodt álláspontja. Ma már akár beavatásnak is tudnám látni azt az útjukat.

(Engem apám formatált ilyenfélén, amikor szüleim jó órás német nyelvű, érzelmileg fűtött vitája után ’56 októberében magával vitt az utcára, ugyanilyen idős koromban [„minden pillanatban szót fogadsz!”]. Láttam a hömpölygő, fegyvertelen, de erősen figyelő tömeget a Vérmező és a Maros utca elején álló ávós laktanya között, kapujában ideges őr posztolt. Láttam a Déli pályaudvarról leengedett Pullman-kocsikat, amelyeket a Széna téren használtak barikádnak a felkelők. Segítettem a piacon krumplit árulni, olykor dörgő tanklövések hangja között. És láttam a betört kirakatban az érintetlen árucikkeket is, a saját szememmel, bizony. Ma is van átjárás az akkori, felnőtt agyamba.)

A fiúk baj nélkül megérkeztek, segítettek feldolgozni a disznót. Csak a mi Bálintunk nem evett belőle egy falatot sem. „Ha Gyurinak hívják, minek vágják le? Ha levágják, minek hívják Gyurinak?” – dörmögte a városi fiú.

Isten éltessen, Gábor!