Mészáros István László 2015. október 28.

3 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Hogyan képviselhet egykori szabad demokrata politikus, aki ráadásul két cikluson keresztül a parlament emberi jogi bizottságának alelnöke volt, a balliberális trenddel ellentétes, a nemzeti önvédelmet hangsúlyozó álláspontot a migránsválságban? Hogyan értekezhet éppen most Európa iszlamizációjának veszélyéről, amikor menekülők százezreinek élete múlik a válsághoz való európai hozzáálláson?

E látszólagos ellentmondást boncolgatja Zolnay János a Beszélő Online-on 2015-10-19-én közzétett „A Hit Gyülekezetének dzsihádja” című írásában. (http://beszelo.c3.hu/blog/zolnay-janos/a-hit-gyulekezetenek-dzsihadja) Ebben az "Európa válaszúton" címmel a migránsválságról írt cikkemre reagál, ami a Hetek 2015. október 2-ai lapszámában jelent meg. (http://www.hetek.hu/velemeny/201510/europa_valaszuton) Véleményemet „színtiszta rasszizmusnak” minősíti, és engem a „menekülők százezrei iránti szolidaritás megtagadására vezető, igazoló narratíva” gyártásával vádol. Mondanom sem kell: igaztalanul!

Érdemi vitára mindig kész vagyok. Nem lenne bajom azzal, ha Zolnay János írása az ügy érdemére koncentrálna, mert tisztességesnek tartom a migránsválság pusztán emberi jogi aspektusra redukált megközelítését is, még ha nem is értek vele egyet.

A szerző cikke azonban jellemzően azt a stílust követi, ami hozzájárult, hogy a liberális politika hitelét vesztette. Ellentétben klasszikus képviselőivel ugyanis a mai liberálisok jelentős részének türelme csak addig tart, míg mások is az ő véleményüket képviselik. Akik nem osztják az éppen aktuális, liberálisnak mondott krédót, azokra hamar rásütik a fasiszta, antiszemita, rasszista, homofób, xenofób, iszlamofób, illetve más, lejárató szégyenbélyeget.

Zolnay cikkének címe rögtön azt sulykolja, hogy írásom nem több egy egyházi manifesztumnál. Hogy ebben véletlenül se legyen kétsége az olvasónak, ráerősítenek más olyan állítások, mint például: „a Hetek nem az a lap, amelynek szerzői saját, szuverén véleményüket fogalmaznák meg… valójában egy propaganda kiadvány.” Az ilyen alaptalan, rosszindulatú, lekezelő, a vitapartner és mások önálló ítélőképességét elvitató megközelítést olyanok alkalmazzák, akiknek tényleges céljuk az ellenvéleményt hangoztatók ledorongolása. Ez méltatlan az emberi méltóság ethoszát hangoztatókhoz. Én tisztelem annyira a vitapartnereimet, hogy feltételezzem: cikkeiket azért írják, mert fontosnak tartják saját véleményüket megosztani az olvasókkal.

Abból azonban, hogy a migránsválságot én magam személyesen a társadalom döntő részéhez és egyházam tagságának többségéhez hasonlóan ítélem meg, ami ebben az ügyben történetesen most még egybecseng a kormányzati véleménnyel is, a szerző rögtön azt látja igazolva, hogy a Hit Gyülekezete „privilegizált kurzusegyházként betagozódott a posztjogállami rezsimbe.” Az ilyen torz képzettársítás teljesen hitelteleníti, még a tárgyilagosság látszatától is megfosztja a szerző cikkét. Leleplezi valódi szándékát, ami nem más, mint egyházam negatív megbélyegzése.

Marseille-i muszlimok (forrás: Riposte Laïque)

Mivel a szerző cikkében a politikai múltam is hangsúlyosan említésre kerül, a migráns ügy további taglalása előtt kénytelen vagyok erre is kitérni, már csak azért is, mert az a mostani álláspontomra is rávilágít.

Ami a személyemet illeti: konzervatív világnézettel váltam az SZDSZ egyik alapító tagjává 1988-ban. Sosem titkoltam a tagság előtt a keresztény valláserkölcshöz, a hagyományos közösségekhez (család, nemzet, egyház), a szuverén nemzetállamhoz, a közösség iránti felelősségvállalás ethoszához való ragaszkodásomat. De a szó klasszikus értelmében liberálisnak is tartom magam a személyi szabadságszférát biztosító első generációs emberi jogok, a törvény előtti egyenlőség, a többség zsarnokságát kivédeni hivatott hatalmi fékek és ellensúlyok, a kisebbségi jogok, a törvények uralma védelmét illetően. Az SZDSZ-be éppen az vitt, hogy az utóbbi értékeket a leginkább az SZDSZ magját adó demokratikus ellenzék képviselte akkor. Ez a kör hirdette meg világosan, hogy a szocialista rendszer nem reformálható meg, rendszerváltásra, nyugati típusú demokratikus jogállam létrehozására van szükség. E fontos politikai cél érdekében az akkori történelmi szituációban eltörpültek a világnézeti különbségek közöttünk. Meggyőződésem, hogy az akkori erőviszonyok és politikai programok közepette a szabad demokraták nélkül nem jött volna létre modern jogállam.

A konzervatív keresztény értékrend az akkori SZDSZ-be belefért, mert – elnevezéséhez hűen – több demokratikus irányzat (liberálisok, nemzeti liberálisok, radikálisok, szociáldemokraták, liberális-konzervatív neoprotestánsok/protestánsok/katolikusok) szövetségeként alakult meg és ért el sikereket. Jómagam a parlamenti frakció jobboldali platformjának, a Liberális Konzervatív Uniónak voltam a tagja. A párt akkori belső demokráciáját bizonyítja, hogy beállítottságom nem volt akadálya, hogy két cikluson át a frakció bizalmát élvezzem a korabeli SZDSZ filozófiája szempontjából jelentős emberi jogi bizottság alelnöki székében. Annak ellenére sem volt akadály, hogy világos volt, amíg én ott vagyok, addig például a kisebbségi jogvédelem – legalább is a frakció politikájában – nem fog kiterjedni a természetes közösségek (tehát a nemzeti, etnikai és vallási kisebbségek) területén túlra, például az úgynevezett szexuális kisebbségekre. Nemmel szavaztam az abortusz törvényre is. Nem ismeri tehát az "ős-SZDSZ" plurális működési elveit és engem sem, aki most rajtam egy ultraliberális álláspontot kér számon és holmi árulóként bélyegez meg.

Akkoriban zajlott például a délszláv háború, ami szintén ráirányította a figyelmet a menedékjog és a migráció kérdéseire. Én akkor is kulcskérdésnek tartottam a menekültpolitika és a bevándorlási politika világos elhatárolását. Előbbire a humanitárius megközelítés, utóbbira a nemzeti szempontú haszonelvű mérlegelés elvének alkalmazását. Álláspontom az akkori SZDSZ frakció támogatását élvezte. Idézek belőle: „Korszerűsíteni kell az őrizetet a keleti határainkon; a nemzet iránti felelősségnek abban is meg kell nyilvánulnia, hogy megkíséreljük határainkon kívül tartani azokat az embereket, akik nem ismerhetők el a menekültügyi konvenció szerint, illetőleg kevés esélyük van arra, hogy elismerést kapjanak a majd szabályozásra kerülő menedékstátus alapján. Ál-liberális álláspont az, amely mindenkit korlátozás nélkül be kíván engedni az országba.” (Mészáros István: A következő lépés a menekültkérdésben – A Liberális Koalíció előadássorozata, 1992. – 127. oldal). Nézetem egybecsengett Göncz Árpádnak az SZDSZ programjába írt – általam ma is vallott – soraival: „Magyarok vagyunk: létünket, magatartásunkat meghatározza anyanyelvünk, nemzeti kultúránk, történelmünk… Magunkénak érezzük az emberiség, a világ sorsát, de (vigyázat, „kirekesztő” állítás jön!) gondunk és felelősségünk – helyzetünkből következőleg – mindenekelőtt a határainkon belül és határainkon kívül élő magyarság sorsa.” (Rendszerváltás programja, 1989 – Felelős magyarság c. rész alatt) Az akkori frakció ilyen megközelítés alapján – bár néhányan bírálták ezt – konstruktív ellenzéki magatartást tanúsított a menekültügyi és migrációs kérdésekben, ami hozzájárult a helyzet sikeres kezeléséhez.

Tehát nem én változtam meg, hanem az idők során az SZDSZ lett más párt. A Liberális Internacionáléba való 1993-as belépés, majd a szocialistákkal kötött 1994-es, identitásromboló koalíció lezárta a lehetőségét az SZDSZ polgári irányba való fejlődésének. A párt szövetségi jellege felbomlott, a liberális-konzervatív irányzat pária helyzetbe került, felgyorsult a polgári réteg lemorzsolódása, a politika teljesen balliberális, majd (már 1998-as kiválásom után) ultraliberális irányba tolódott el, ami egyben az SZDSZ-t a társadalomtól is fokozatosan elszigetelte. Rákényszerültem tudomásul venni, hogy az SZDSZ megszűnik a politikai közösségem lenni. Ennek ellenére továbbra is értékelem a szabad demokraták rendszerváltásban és a demokratikus intézményrendszer kiépítésében vállalt történelmi szerepét.

Zolnay János általánosítással vádol, mondván „kizárólag kollektívumok léteznek" számomra, melyek mögött eltűnik a szenvedő egyének arca. Ezzel szemben cikkemben leírtam, hogy"vallási és etnikai különbségtétel nélkül biztosítani kell a háború, a terror és a diktatúra elől menekülő valamennyi embertársunk emberhez méltó ellátását," de hangsúlyoztam, hogy szerintem ugyanakkor az európai országoknak is joguk van a biztonságukat védelmezni olyan migránstömeggel szemben, amely teljesen ellenőrizetlenül, a normáikat semmibe véve gázol át rajtuk. A részvét és a józan ész nem zárják ki egymást!

Párizsi muszlimok (forrás: AFP)

Zolnay viszont valóban általánosít, amikor kivétel nélkül mindenkit menekülőként aposztrofál, noha Európában senki, még a befogadáspárti államvezetők sem osztják ezt a véleményt. Számomra továbbra is elfogadhatatlan az az álláspont, hogy differenciálás nélkül kötelességünk elősegíteni, hogy valamennyien kényelmesen eljussanak a kívánságlistán szereplő célállomásra (ahol egyébként nagyobb ellátáshoz jutnak, mint a hazai munkavállalók jó része). Míg életmentő menedékre mindenkinek emberi joga van, a kívánt életszínvonal szerinti ország-válogatás már nem alanyi jog. Ellenkező esetben akár a magyar létminimum alatt élők is megtehetnék, hogy például a „diszkrimináció tilalmára” (emberi jogi alapelv!) hivatkozva szintén tömegesen Németország felé vegyék útjukat!

Vitapartneremnek cikkem iszlámkritikájával is baja van, noha az abban kifejtett gondolatmenet (ami rámutat az iszlám vallási-, kulturális-, társadalmi alávetésre irányuló céljára, amiből szerintem tömegszinten az integrálhatatlanság következik) önmagában is jelzi, hogy nem etnikai kérdésről (!) van szó, hanem kulturális, vallási és hatalmi kérdésről, ami Európában már most is jelentős gondokat és feszültségeket okoz. A problémák kezelése már most a civilizációnk alapjait képező szabadságjogok korlátozásával jár!

A miheztartás végett ne tévesszük szem elől, hogy az iszlám nem etnikai fogalom, még csak nem is „rassz.” Követői között arabok, ázsiaiak, afrikaiak, európaiak egyaránt szép számmal vannak. Nem rasszista tehát, aki az iszlámmal vitatkozik. A valláskritikának ugyanolyan létjogosultsága van, mint bármely filozófiai vitának.

A cikkíró azért is kételkedik az iszlámkritika létjogosultságában, mert szerinte kérdéses, hogy egy világi alapon álló politikai filozófia megfogalmazhat-e kritikát egy tételes vallással szemben, továbbá hogy egy jogállamnak lehet-e dolga egy felekezet hittételeivel. De ne tévedjünk! Az iszlámkritika tárgyát nem elsősorban a hitelvek képezik, hanem az iszlám szoros szimbiózisa az államhatalommal és eltökéltsége a hatalom és a fizikai erőszak alkalmazására a hittételei terjesztése, védelme, betartatása érdekében. Hadd utaljak a saria alatti, pusztán hitelvi okokból alkalmazott brutális fizikai büntetésekre, vagy a hitbuzgalom olyan erőszakba torkolló megnyilvánulásaira, mint például a Salman Rushdie ellen indított hajtóvadászat, a Mohamedet ábrázoló karikaturisták terrorizálása, vagy akár a „becsületgyilkosságok,” melyek olyan társadalmakat is mélyen érintenek, ahol az iszlám kisebbségben van. A vallás és az erőszak szétválasztására - mint az a judaizmus és a kereszténység tekintetében már megtörtént - sajnálatos módon az iszlámban még nem került sor, az erre irányuló kísérletek elbuktak. Az imámok "élet-halál urai," kezük messzire elér, a dzsihádban való részvétel magasztos cselekedet. Különösen emiatt tartom elfogadhatatlannak, álliberálisnak a cikkíró és elvbarátai álláspontját. Nem gondolják végig, hogy a vallás és a hatalom szimbiózisa milyen fenyegetést jelent Európa jövője: szabadsága, biztonsága, békéje, kultúrája számára. Miért ne lehetne közbiztonsági szempontokat számon kérni az iszlám hitszónokokon, közösségeken? Az lenne a megnyugtató, ha Európában csak olyanok működhetnének közülük, akik egyértelműen lemondanak az erőszakról és deklaráltan elfogadják az európai értékeket, jogrendet. Az Európai Emberi Jogi Egyezmény maga is lehetővé teszi a vallásgyakorlás közbiztonság érdekében való arányos korlátozását.

Muszlim tüntetők Londonban (forrás: Getty Images)

A cikkíró komolytalannak tartja a muszlimok európai integrációjának „lehetetlenségére” vonatkozó „tételt” is annak ellenére, hogy konkrétan ilyen a cikkemben nem szerepel. Azt viszont állítom, hogy ahol nagy létszámú muszlim közösségek vannak jelen Európában, ott az integrációra nem látható példa. Ezt bizonyítja a párhuzamos társadalmak, "no-go" zónák növekvő száma, ahol nyíltan hirdetik Európa erőszakos iszlamizálását, amit sajnálatos módon a liberális értelmiség nem vesz komolyan. A no-go zónák belső viszonyait ismerő kutatók szerint a kalifátus éppen ezekben az övezetekben örvend a legnagyobb népszerűségnek. Nem véletlen, hogy milyen sokan csatlakoztak ezekből az Iszlám Államhoz, ráadásul már az Európában született generációból. Ne feledjük az elmúlt évek véres, kegyetlen iszlamista terrorcselekményeit sem, melyeket ártatlan, civil emberek ellen követtek el Európában. Ez a körülmény cáfolja Zolnay János derűlátását abban, hogy esetleg „éppen az európai muszlimok lennének képesek elkezdeni vallásuk modernizációját."

Igaza van viszont a cikkírónak abban, hogy én szívesebben hallanék harangszót a jövőben, mint müezzint. Tévedés, hogy ehhez le kéne rombolni az uniós szerződések legalapvetőbb normáit. Ésszerű bevándorlási politika, a gazdasági kapcsolatok burkában felbukkanó esetleges kulturális árukapcsolás (pl. minaretépítésre való ösztönzés) elhárítása is elősegíthetik ezt. A vallási, egyházi ügyek pedig egyelőre tagállami hatáskört képeznek az EU-ban. (Franciaország ezért alkothatott burka-törvényt.) A tagállamok kitartása és eltökéltsége az önazonosság őrzésére tehát döntő ebben a kérdésben.

A szerző azt is kifogásolja, hogy „nemzeti argumentációt” használok az európai integráció elmélyítésével szemben. "Hagyományokról és az érintett országok etnikai összetételéről beszélek” ahelyett, hogy inkább a föderatív EU koncepcióját bírálnám. Megnyugtatom: föderalizmus ellenes vagyok, erős kritikám van hatalomszerkezeti, intézményi és jogi okokból is. A Hetek archívumában a neten elérhetők az idevágó cikkeim. („Európa fogyatékos demokráciája;” „Egy lobogóval több”).

Nem értem, hogy miért gond nemzeti argumentáció alkalmazása? Hát individuumként nem vagyunk egyben tagjai a nemzeti közösségnek is? Nem hordozunk érte felelősséget? Ráadásul a nemzet – felfogásom szerint – nem csak rólunk, a most élőkről szól, hanem az előző generációkról, áldozatvállalásuk, teljesítményük megbecsüléséről is, akik nekünk önálló, magyar, elsősorban görög, római és zsidó-keresztény normákon nyugvó hazát igyekeztek építeni. Nekik is tartozunk vele, hogy munkájukat ne hagyjuk veszendőbe! De tartozunk a jövő generációknak is. Nekik is joguk van olyan hazához, amiben megőrizhetik nemzeti, kulturális és vallási identitásukat! Ezért ennek a válságnak a kezelését – nem hagyva figyelmen kívül a valódi menekülők emberi jogi szempontjait – elsősorban nemzeti sorskérdésnek tartom.

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges