Mink Júlia 2015. szeptember 15.

Nyomtatóbarát változat

A menekültekre vonatkozó hazai, uniós vagy nemzetközi szabályozás ismertetését az elmúlt időszakban számos kiváló hazai menekültügyi szakember magas szakmai színvonalon, hozzáértően és rendkívüli elkötelezettséggel megtette. Ehhez nehéz bármit is hozzátenni. Mégis, ahhoz, hogy megértsük annak a rendszernek az embertelenségét, amelyik ezt a most zajló krízishelyzetet előállította, tisztában kell lennünk avval, hogy milyen mértékben sérti meg hazánk jelenleg a legfőbb emberiességi, erkölcsi és egyben legalapvetőbb jogi normákat. Nincs ugyanis a nemzetközi emberi jogvédelmi rendszernek vagy menekültügyi rendszernek fontosabb sarokköve, mint a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód abszolút, vagyis teljes tilalma. Vannak államok, melyek nem csatlakoztak olyan nemzetközi egyezményekhez, melyek a menekültek különleges védelmét, befogadását, a legalapvetőbb emberi jogi normák, így a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód tilalmának érvényesítését előírják. Hazánk, akárcsak az EU összes tagállama, azonban vállalta, hogy eleget tesz ezen legalapvetőbb követelmények teljesítésének. Nem mellesleg és nem véletlenül ezek tiszteletben tartását az Alaptörvény is előírja.

Több mint tíz éve tanítok emberi jogokat, egyetemen, főiskolán, bárhol, ahol igény van rá. Minden alkalommal megbeszéljük a hallgatókkal: az emberi jogok kivétel nélkül minden embert megilletnek, „velünk született” jogok, azonban minden egyes alkalommal azt is tisztázzuk, hogy kevés kivétellel egyáltalán nem korlátozhatatlanok, nem „abszolút” jogok. Ám azt is tudni kell, hogy az egyes jogok korlátozhatósága, vagyis az állam korlátozási mozgástere nagy szórást mutat. Van egyfajta „hierarchia” az emberi jogok között. Egyes jogok nem tűrnek semmilyen korlátozást, beavatkozást, mások esetében ez kisebb vagy nagyobb mértékben megengedett. Ez az adott emberi jog jellegétől, jelentőségétől, a jog megsértésével okozható sérelem, bántalom súlyosságától függ. Ennek alapján három csoportba oszthatjuk őket: a korlátozhatatlan, abszolút jogok mellett, elismerünk különleges, jól meghatározott esetekben korlátozható jogokat, illetve általánosabb indokok alapján korlátozható jogokat.

Általánosabb indokok (közrend, közbiztonság, közegészségügy) alapján korlátozható a gyülekezési jog, de természetesen itt is igazolni kell az állami beavatkozás szükségességét és arányosságát. Jóval szélsőségesebb és sokkal jobban körülhatárolt esetben azonban az állam akár az élethez való jogot is megsértheti. Egy túszmentő akció során engedélyezhető a mások épségét, biztonságát ténylegesen veszélyeztető terroristák életének kioltása, ami az élethez való jog egyértelmű korlátozása. Azonban „menekültek” visszaküldése a biztos halálba vagy embertelen körülmények közé, csak mert túl sokan jöttek és ez „sérti a közrendet, közbiztonságot”, elfogadhatatlan. Hasonlóképpen, a menekültek védelme szempontjából elsődleges, hogy soha, semmilyen indokkal nem vethető alá senki kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak. A tilalom abszolút, és itt semmiféle kivételt nem lehet tenni, ebben semmiféle kompromisszumot nem lehet kötni. Mi ennek az oka? A halálba küldött személyt, a kínzást, embertelen, megalázó bánásmódot elszenvedő személyt ért sérelem nyilvánvalóan jóvátehetetlen, ennél súlyosabb dolgot emberi lénnyel tenni nem lehet. Ez indokolja a jogvédők következetes makacsságát és süket füleit a „közrendet, közbiztonságot, közegészségügyet”, és még a jóisten tudja mit féltő politikusok, közéleti személyek, megmondóemberek és honfitársaink panaszáradata ellenére. Igen, a tömegesen érkező menekültek sérthetik a közrendet, közbiztonságot, sőt még szemetelnek is, amely helyzet megfelelő módon kezelendő és kezelhető volna, ha például a magyar állam tenné a dolgát, (pl. időben felállított ideiglenes, elfogadható elhelyezést biztosító befogadó állomásokkal, képzett ügyintézők, tolmácsok igénybe vételével, stb.), de ez nyilván nem lehet elegendő indok legalapvetőbb jogaik megsértésére.

Mit jelent ez az életét, testi, fizikai integritását súlyosan veszélyeztető üldöztetés, támadások, szélsőséges erőszakba torkolló polgárháború elől menekülő esetében, akit – az egyes ténylegesen elérhető jogállások (ún. genfi menekültstátusz, oltalmazott, stb) eltéréseit most félretéve - a hazai, uniós és nemzetközi jog a „nemzetközi (vagyis hazájuktól eltérő államok) által nyújtandó védelemre jogosult személynek”, végső soron „menekülteknek” tekint? A menekült mindenek előtt jogosult arra, hogy őt ne küldjék vissza abba az országba (jellemzően hazájába, de ez jelenthet bármilyen ilyen veszélyt magában rejtő országot, melyen áthaladt), ahol üldöztetésnek, kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak lenne kitéve, ahol élete, testi, pszichikai integritása veszélybe kerülne. Ezért nem küldhető vissza „oda, ahonnan elindult” vagy esetleg abba az államba se, „melyen áthaladt”. Ezt tartalmazza a non-refoulement elve (visszaküldés tilalma), melynek pontos tartalmára később még visszatérek.

Sokszor kérdezik, hogyan különböztessük meg a „gazdasági migránst” a „menekülttől”? A válasz a fentiek alapján egyszerű. Azok a személyek, akik hazájukból súlyos emberi jogsértések, üldöztetés, kínzás, embertelen, megalázó bánásmód elől menekülnek, akiket hazájukban saját államuk nem tud vagy nem képes megvédeni, és emiatt hazájukat elhagyták: „menekültek”. Jó eséllyel, származási országukat tekintve, jelenleg ehhez a csoporthoz tartozhat a Magyarországra érkező menekülők (szír, afgán, stb) döntő többsége. A menekült menekültnek tekintendő attól a pillanattól fogva, hogy a menekülését előidéző cselekmények, őt, a családját, etnikai csoportját ért attrocitások bekövetkeznek. Ezt azt is jelenti, hogy nem akkor válik menekültté, amikor azt a hazai (vagy más tagállami) hatóságok elismerik, illetve attól még, hogy a magyar állam hatóságai nem ismerik el őt menekültnek, ő menekült marad. Az európai összehasonlításban is alacsony hazai elismerési arányok tehát egyáltalán nem azt jelentik, hogy az ideérkezők nem lennének jogosultak a védelmünkre, csak azt, hogy ezt a védelmet, jogtalanul, indokolatlanul és embertelenül megtagadjuk tőlük.

A „gazdasági migráns” az, aki „pusztán” a hazájában uralkodó, egyébként sokszor embertelen gazdasági kilátástalanság elől menekül, de fontos azt is leszögezni: a kettő (mármint az üldöztetés, súlyos emberi jogsértések, illetve az embertelen nyomor) gyakran együttesen jelenik meg, de ez természetesen nem teheti semmissé a menekült súlyos emberi jogsértéseken alapuló védelmi igényének jogosságát. Nincsenek „valódi” és „nem valódi” menekültek. Egy személy vagy menekült, vagy nem az.

Mire jogosult pontosan a menekült a „visszaküldés” tilalmának alapelvét tartalmazó kínzás, embertelen, megalázó bánásmód tilalma alapján?

A visszaküldés tilalma tiltja azt is, hogy hazánk akár uniós tagállamba is (Görögország) kitoloncoljon egy nálunk védelmet kereső, pl. szíriai menekültet pusztán, azért mert azon az országon is áthaladt menekülés közben, ha az adott ország a menekült szempontjából nem tekinthető biztonságosnak. „Biztonságos államnak” a visszaküldés szempontjából csak olyan állam jöhet szóba, mely akar és képes érdemi védelmet biztosítani a menekülteknek, ahol nemcsak az garantált, hogy Szíriába nem küldik vissza, hanem az is, hogy semmilyen olyan országba nem küldik vissza, ahonnan aztán a kitoloncolások láncolataképpen Szíriába kerül vissza. Fontos követelmény az is, hogy a menekült (menedékkérő) megfelelő eljárás során, megfelelő jogi státuszt szerezhessen a biztonságosnak tekintett államban, amelynek garantálnia kell az eljárás folyamán az emberhez méltó bánásmódot, szállást, ellátást, az eljárás befejeztével pedig egy olyan jogállást, mely alapján a menekült képes az adott állam társadalmába integrálódni: munkát vállalhat, iskolába járathatja a gyermekét, stb. Jelenleg nemhogy Bulgária, Szerbia, Macedónia vagy Görögország nem felel meg ezen kritériumoknak, de, ha a röszkei táborra vagy a Keleti pályudvarnál hajléktalanként táborozó menekültekre gondolunk, meg kell állapítanunk: Magyarország sem tekinthető biztonságos államnak. (Miközben ezt írom, az osztrák belügyminiszter fölvetette, hogy Magyarországot is nyilvánítsák „nem biztonságos” államnak.) Ezekbe az államokba tehát Magyarország a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód tilalmának sérelme nélkül senkit sem fordíthat vissza. Ezen – ahogyan azt a strasbourgi emberi jogi bíróság vagy akár az uniós bíróság által által hozott döntések igazolják – az sem változtat, ha az adott személyt Magyarország, mondjuk Görögország vonatkozásában az uniós jog, a később még tárgyalt ún. „dublini rendszer” alapján küldi vissza.

Mivel a visszaküldés tilalma a hazai jog felett álló nemzetközi jogból ered, érvényességén egy cseppet sem változtat az sem, ha a magyar állam törvénybe vagy akár az Alaptörvénybe foglalja a szerinte biztonságosnak tekintendő államok listáját. Attól még, hogy egy patkányról jogszabályba foglaljuk, hogy oroszlán, nyilván nem lesz az. A tények makacs dolgok. Egy ilyen jogi szabályozás viszont, embertelen módon, menekültek tömegeit taszítja vissza olyan államokba, ahol nemhogy védelmet (státuszt) nem kaphatnak, kálváriájuk tovább folytatódik, de akár fizikai integritásuk is veszélybe kerül. Az a legkevesebb, hogy kitesszük őket annak a veszélynek, hogy rendezetlen jogi státuszuk miatt nem vállalhatnak munkát, hajléktalanként, az adott állam ellátórendszerén kívül tengődnek majd embertelen körülmények között. Végső soron pedig, mikor az egyébként nem túl erős gazdasági potenciállal rendelkező ún. „biztonságos országok” megelégelik a jelenlétüket, kitesszük őket annak, hogy a visszaküldések, kitoloncolások láncolatának eredményeképpen, végül visszakerülnek „oda, ahonnan jöttek”, ahol aztán meggyilkolják, vagy éppen megkínozzák őket. Mivel pedig a visszaküldések láncolatát Magyarország indítja el, ezért mi csakúgy felelősek leszünk, mint a szerbek vagy a görögök. Ez alól nincs kibúvó, a lánc minden eleme felel saját tettéért.

Mint arról már volt szó, a visszaküldés tilalma alapján a menekült jogosult tisztességes, méltányos menekültügyi eljáráshoz való hozzáféréshez. Enélkül ugyanis nem születhet érdemi döntés védelmi igényéről. Az érdemi döntéshez megfelelő eljárásokra, eljárási garanciákra, országinformációk beszerzésére van szükség. Szerbia, Macedónia, Görögország vagy Bulgária alapvetően azért nem tekinthető „biztonságosnak” (nagyon leegyszerűsítve), mert ezekben az országokban pl. nem megfelőek (értsd embertelenek) a befogadási körülmények, jellemzőek a menekültekkel szembeni hatósági (rendőri) túlkapások, nem megfelelő garanciákkal rendelkező, gyorsított eljárásokban hoznak érdemben megalapozatlan döntést az ott benyújtott menedékkérők sorsáról. Ez utóbbit jelzi az, hogy alig ismernek el bárkit menekültnek. Ez különösen szembetűnővé válik, amikor azonos polgárháborús viszonyok elől menekülő csoportok esetében hasonlítjuk össze ezen országok elképesztően alacsony menekültkérelem-elismerési arányait pl. a svéd elismerési rátákkal. Hogyan függ mindez össze a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód tilalmával? Ha gyorsított eljárásokban, hamis „biztonsági országokat” tartalmazó listák alapján megalapozatlan elutasító döntéseket hoznak a magyar hatóságok, az jelentősen valószínűsíti a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód tilalma sérelmét.

A menekült azonban nem férhet hozzá ehhez az eljáráshoz, ha nem fér hozzá a fogadó állam területéhez. Ebből az is következik, hogy joga van a védelmét biztosítani képes állam területére belépni. A fogadó állam felelőssége a menekültért valójában abban a pillanatban beáll, amikor az a hatóságokkal bármilyen kapcsolatba lép, pl. a menekült a határállomáson jelzi menekültstátusz iránti kérelmét bármilyen formában a fogadó állam hatóságainak. Ilyenkor a határon – elvileg – az ő belépését nem lehetne megtagadni. Az, hogy a menekültek jellemzően a gyakorlatban nem „legálisan” lépik át határt korántsem menti fel a fogadó államot a menekültért vállalandó felelősség alól. Bármilyen abszurdnak tűnik is, a menekültnek, amennyiben számukra nem biztonságos országból érkeznek, akár ahhoz is joguk van, hogy illegálisan lépjék a magyar-szerb határt. Mivel Szerbia semmiképpen nem tekinthető a menekültek számára biztonságos országnak, így az illegális határátlépés sem tekinthető törvénysértésnek. Mit old meg tehát egy súlyos milliárdokból, a magyar államterületén épülő kerítés? Semmit. Sem morális, sem jogi felelősségünket nem fogja elhárítani.

Bár az illegális határátlépésre ily módon a Szerbiából érkezők jogosultak lehetnek, érdemes mégis némi figyelmet szentelni az illegális határátlépés okainak. Az illegális határátlépés előnyben részesítése eredhet ugyan információhiányból, a sokszor hatósági üldözések elől menekülők bizalmatlanságából, de az igazság az, hogy éppen ez az a pont, ahol az uniós menekültpolitikát a legnagyobb felelősség terheli. A menekültek ugyanis aligha tudják teljesíteni az EU-ba történő belépés általános feltételeit. A rendszer úgy van „bekalibrálva”, hogy a konfliktus-zónákból érkezőknek erre esélyük se legyen. Az elsődleges cél, hogy el se juthassanak az uniós tagállamokba: nem kapnak (kaphatnak vízumot), a megfelelő – esetleg a származási ország viszonyai között beszerezhetetlen – okmányok nélkül fel sem jutnak az Európába tartó gépekre, hajókra. Ezt maguk a szállítóvállalatok ellenőrzik keményen, ugyanis az uniós jog alapján súlyos büntetésekkel kell számolniuk, ha megfelelő papírokkal nem rendelkezőket szállítanak az EU-ba.

Sokat árt az ún. dublini rendszer is, melynek feladata lenne annak meghatározása, mely uniós tagállam viselje egyedül(!) a felelősséget egy adott menekült sorsáért és a menekültügyi eljárás lefolytatásáért, valamint annak kizárása, hogy egy kérelmező több tagállamban is beadhasson menedékkérelmet. A dublini rendszer ugyanis a felelősséget azon államokra hárítja, amelyek pl. vízumot adtak ki a kérelmezőnek, kérelmezőként regisztrálták őket, vagy átengedték őket a határon, akár legálisan, akár illegálisan. Vagyis abban teszi a tagállamokat „érdekeltté”, hogy „kívül tartsák” a potenciális menedékkérőket. Éppen ezért, a menedékkérők – bár kérelmüket elvileg benyújthatnák a határon, és elvileg jogosultak lennének a belépésre - okkal tartanak attól, hogy a beléptetésüket a határon megtagadják, elkenik, figyelmen kívül hagyják a hatóságok, és őket nyom nélkül egyszerűen visszafordítják. Mindennek egyenes következménye, hogy a menekülők embercsempészek segítségét veszik igénybe, hamis papírokat próbálnak szerezni, lélekvesztőkön át vagy a zöldhatáron érkeznek.

Az ún. dublini rendszer számunkra azért is jelentős az illegális határátlépés vonatkozásában, mivel esetünkben az illegális határátlépés fő mozgatórugója a Magyarországon kérelmezőként történő regisztráció elkerülése. Az itt regisztrált menedékkérő ügyét elvileg Magyarországon kell elbírálni, ami a gyakorlatban jelenleg azt jelenti, hogy a kérelmezőnek – elvileg - esélye sincsen egy tisztességes eljárásra, méltányos, érdemi döntésre, vagy arra, hogy legálisan eljusson és ott maradhasson abban az európai országban, ahová valójában igyekezett. Az igazság az, hogy nem véletlenül, bármekkora tömegben érkeznek is hazánkba menekültek, a regisztrációt követően (vagy még azt megelőzően) ez a tömeg gyakorlatilag felszívódik és eltűnik (eddig is felszívódott, eltűnt) a hatóságaink látóköréből.

A „dublini rendszer” embertelen, igazságtalan és működésképtelen, nem vitás. Embertelen, mert leginkább azokat az államokat „bünteti” a felelősségvállalással, melyek valamiféleképpen „ludasak” a menekült EU-ba történő bebocsátásában: vízumkiadással, a határátlépés engedélyezésével illetve meg nem akadályozásával. Vagyis a rendszer arra készteti az uniós államokat, hogy maguk is embertelenül járjanak el, tartsák kívül a menekülteket, ha nem kívánnak értük aztán felelősséget vállalni, a „kívül tartás”, „ki- és visszatoloncolás” minden emberi és morális következményével együtt. Embertelen azért is, mert lehetővé teszi az Unióban a menekültekkel való, hónapokig tartó hatósági labdázást.

Igazságtalan, mert a déli és keleti uniós határokon lévő államokra aránytalan terhet ró. Éppen nekünk lenne most elemi érdekünk kiharcolni egy olyan igazságos és méltányos kvótarendszert, melynek alapján az uniós tagállamok „szétosztanák” az érkezőket egymás között, hogy pl. az adott tagálam lakosságának számát tekintve ne nehezedjen egyes országokra, így Magyarországra aránytalan teher. Ehelyett mi lettünk az egyébként a beáramló tömegek számát nézve egy cseppet sem reális számokkal operáló kvótarendszer legharsányabb ellenzői.

Ezer szerencse, hogy mindemellett a dublini rendszer még alapvetően működésképtelen is, bár minden kritika ellenére foggal-körömmel ragaszkodtak hozzá, egészen a napjainkban nyilvánvalóvá váló összeomlásáig. Kérdés persze, feltámad-e halottaiból, és ha igen, milyen módon? Ám a dublini rendszer alapján eddig is a visszaküldhető menekülteknek csak töredékét küldték és fogadták vissza, részben azért, mert az elmúlt pár évben a napnál is világosabbá vált, hogy esetenként még uniós tagállamok, mint Görögország vagy akár Magyarország sem tekinthetőek „biztonságosnak”. Angela Merkel már csak azért sem küldhet ide vissza szíriai menekülteket, mert ezzel megsértené a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát, amiért aztán Németország lenne felelősségre vonható, dublini rendszer ide vagy oda – ezt a strasbourgi emberi jogi bíróság elég nyilvánvalóvá tette. Minden uniós igyekezet ellenére a tagállamok menekültügyi eljárásai és elismerési rátái riasztó eltéréseket mutatnak, márpedig a dublini rendszer alapja az lett volna, hogy ezek az eljárások egyformán igazságosak és az elérhető védelem nagyjából azonos szintű, a menedékkérőkkel és menekültekkel való bánásmód pedig emberséges. A helyzet azonban éppen ennek az ellenkezője.

Az uniós, illetve a hazai szabályozás a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód alapvető követelményének valójában sosem felelt meg. Az eddig jórészt érzéketlen európai közvélemény előtt is világossá teszi ezt a vízbe fulladó, embercsempészek karmába kerülő, drótakadályokon megakadó, embertelen körülmények között menekülő és embertelen körülmények közé kerülő menekültek tömegeinek látványa.

Mit lehetne tenni? A menekülőknek valamiféleképpen legális beléptetési csatornákat, útvonalakat, folyosókat kellene biztosítani, arányos uniós elosztást biztosító, rugalmas kvótarendszerek alapján, hogy elkerülhessék az embercsempészeket, lélekvesztőket és ne ellenőrizhetetlen tömegekben áramoljanak be illegálisan. Ez jelenhet a menekültek számára kiadható speciális vízumokat, akár értük küldött charter-járatokat, a származási régiókban felállított, közös uniós hot-spotokat. Ezek a megoldások nem fognak egykettőre megszületni. Az EU reagálási képessége, az uniós menekültpolitikáról folyó tárgyalások mélységüket és tempójukat tekintve leginkább – tolkieni hasonlattal élve – egy ent-tanácskozáshoz hasonlítanak, ahol az is hetekbe telhet, amíg a résztvevők elmondják a nevüket, nemhogy az, hogy rátérjenek a lényegre, ha eljutnak oda valaha. A dublini rendszer kezdettől fogva súlyos kritikák tárgya, a. Az uniós menekültpolitika hiányosságai és tehetetlensége sem fog azonban minket, magyarokat felmenteni sem morális, sem jogi felelősségünk alól.

Tágabb kontextusba helyezve a „menekültkérdést”, szükségszerűen felmerül az a kérdés is: miként vélekedjünk egy olyan államról, mely védtelen, védelemre szoruló embereket, családokat kíván eltaszítani, visszatartani, akár fegyverrel, visszaküldeni „oda, ahonnan jöttek”, vagy akárhová, ahová csak tudja, kerítést épít ott, ahol támaszt kellene nyújtania az elesetteknek, az ide érkező menekültekkel embertelenül bánik, nap mint nap megsértve alapvető jogaikat, veszélyeztetve testi-lelki épségüket, megtagadva tőlük az emberhez méltó ellátás (szállás, élelem, orvosi ellátás) minimumát is. Az a kormány és állam, amely ilyen politikát folytat, ilyen intézkedéseket tesz nemcsak a nemzetközi jogot, az alapvető emberi jogokat, és ezáltal az Alaptörvényt is sérti. De legfőképpen visszataszítóan embertelen.

Ennek elszenvedői most éppen a menekültek, de elszenvedői vagyunk mi is. Ugyanis a hazánkban regnálók intézkedéseinek embertelensége, a legalapvetőbb jogok semmibe vétele, a menekültkérdés kezelése, a gyűlöletkampány, egy súlyos humanitárius válsághelyzet tudatos és szándékos előidézése, a bűnbakképzés szervesen illeszkedik a kormányzat eddigi működéséhez, és még távolabb taszít minket a demokratikus, alkotmányos értékektől, a jogállamiságtól, már ha ez egyáltalán lehetséges. Hazánkban rég megszűnt a jogállamiság, a jog uralma, és ami „helyette” van: elborzasztó, és szükségszerűen fog katasztrófába torkollni. A történelmi tapasztalatok és a rasszista, xenofób indulatok erősödése sajnos azt jelzik, még van lejjebb. Eközben a kormány éppen arra készül, hogy jogainkat még tovább csorbítsa – ezúttal a menekültekre mutogatva.

Ez az immár több éves folyamat nyilvánvalóvá kellett volna, hogy tegye már eddig is mindannyiunk számára azt, hogy hazánkban olyan káros, a nemzet jövőjét évtizedekre aláásó folyamatok zajlanak, melyeket felelős állampolgárként nem hagyhatunk szó nélkül: a kirekesztés politikája, a kegyetlenség és az embertelenség már évek óta ismételten állami szintre emelkedett, kormányzati céllá vált. Jelenleg egy olyan társadalmat építünk, mely elutasítja az elemi szolidaritást az elesettekkel, rászorulókkal, védtelenekkel. Nemcsak a menekültekkel, a romákkal, fogyatékkal élőkkel, hajléktalanokkal, a másként gondolkodókkal egyaránt.

Azt kellene megérteni, hogy a mára már teljességében kiépült és elszabadult „Nemzeti Együttműködés Rendszere”, mint minden nem az alkotmányos, jogállami értékekre épülő rendszer szükségképpen kirekesztő, a rendszer szemében nemhogy a menekültek nem számíthatnak védelemre, saját polgárait sem tekinti egyenlőknek, sem a jog előtt, sem más tekintetben. A kirekesztés és embertelenség politikája mára már jelen van az állami szabályozás minden szintjén, úgy a jogszabályokban, mint az állami szervek hatóságok, az ügyészség, a rendőrség és még a bíróság gyakorlatában is. A rendszer különbséget tesz nemcsak faji, etnikai alapon, de politikai nézet, vallási meggyőződés, szociális vagy családi helyzet, szexuális irányultság alapján is. Valahol mindenki falba fog ütközni: a hatóságokkal vívott kilátástalan ügyeiben, az iskolában, az egyetemeken, a mindennapi életben, bárhol. Mindenki sebezhető valahol. Senki sem fogja megúszni, még a leggazdagabbak vagy behódolók sem.

Ezt a súlyos állami defiticet, mely életünk minden területét mérgezi, bármennyire tiszteletre méltók a civilek ember feletti erőfeszítései, nem lehet civil összefogással orvosolni magának rendszernek a lebontása nélkül, anélkül, hogy helyreállítanánk az emberi jogok – beleértve a menekültek jogainak – védelmét és elvesztett jogállamiságunkat. Miközben százmilliárdokat fecsérelünk el értelmetlenül, dúl a korrupció.A menekültek befogadása és ellátása, csak úgy, mint egy méltányos szociális ellátórendszer, oktatási rendszer, egészségügyi rendszer működtetése, jellegéből fakadóan állami feladat, és az az állami berendezkedés, mely ezeket nem teljesíti, legalapvetőbb funkcióit nem tölti be, a helye a szemétdombon van. Az ilyen állam nem formálhat jogot az állampolgár lojalitására, adójára, együttműködésére.

Óva intenék mindenkit attól, hogy elhamarkodottan ítélkezzen azok felett a menekültek felett, akik jövőjüket nem hazánkban képzelik el. Jelenleg ez az ország nemhogy a menekültek, de még a most érettségiző vagy egyetemista magyar diákok számára sem vonzó, akiknek döntő többsége készül arra, hogy mihamarabb gazdasági migráns legyen Európa vagy a világ boldogabb államaiban. De az országban már vannak régiók, ahol nemhogy orvos, de csapos vagy pék sincsen. Milyen perspektívát láthat itt egy olyan menekült, aki magyarul nem beszél, akinek rokonai Svédországban élnek, miközben nemhogy a hazánkban elismert minimális számú menekült integrációját nem vagyunk képesek megoldani, de az ország jelentős része negatív spirálban zuhan az egyre mélyebb anyagi, testi-lelki nyomorba, és úgy tarolnak a náci és rasszista eszmék, hogy az hazánk történelmének legvészterhesebb időszakát idézi. Az elmúlt pár évben kivándorolt többszázezer magyar fiatal, és a most gyermekeikkel útnak indulók: pótolhatatlan veszteség egy alig tízmilliós országban. Ha létezik a „nemzethalálnak” érvényes víziója, ez az. 

(A kép forrása: helsinki.hu)

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges