László Luca 2016. február 2.

Nyomtatóbarát változat

A Segítsünk Együtt a Menekülteknek csoport egyik vezetőjeként a szervezet megalakulását és működését mutatom be. A csoport meglepő gyorsasággal növekedett, rengeteg kihívással, problémával kellett szembenéznie, de eddig szinte minden akadályt sikerült leküzdenie. Az alábbi beszámoló érdekes lehet mindazoknak, akik felfigyeltek a magyar társadalom megmozdulására. Tanulságokkal szolgálhat, ha valaki hasonló csoportot alakítana, de eddig nem járt sikerrel.

Időrendben haladok, és a csoport növekedésével párhuzamosan alakuló változásokat ismertetem 2015 június vége és 2016 januárja között.

Budai, értelmiségi család gyerekeként és a Budapesti Corvinus Egyetem politológia alapszakán tanuló egyetemistaként korábban inkább elméleti, mint gyakorlati ismereteim voltak a rászorulókról. Néhányszor segítettem egy VIII. kerületi önfenntartó közösségi klubhelyiségben, ahol önkéntesekkel a környékbeli hajléktalanoknak főztünk és osztottunk ételt. Közösségi oldalakon, baráti társaságokban védtem a romákat, a szexuális kisebbséghez tartozókat, hajléktalanokat, prostituáltakat, de az együttérzést nem tudtam cselekvésre váltani. Úgy láttam, ez a jelenség a magyar társadalomban, főleg a társadalmi elit köreiben nagyon általános. A politikai tüntetésekről mindig csalódottan mentem haza. Egyedül a menekültek elleni gyűlöletkampány során kihelyezett, „nemzeti konzultációt” propagáló plakát letépkedése után éreztem némi elégedettséget, de néhány nap múlva a felületen újra megjelent ugyanaz a felirat. A menekültek segítésére szerveződött csoportok azonban képesek voltak tettekre sarkallni, ami soha nem látott összefogáshoz vezetett. Azóta is számos nyilvános beszélgetés, vita témája, hogy miként lehet ezt a szolidaritást a hazai rászorulók felé kiterjeszteni.

A menekültek problémája Magyarországon 2015. áprilisig nem volt közismert. Akkor a tengerbe veszett menedékkérők kapcsán összehívott Európai Uniós csúcstalálkozó után Orbán Viktor a Kossuth Rádióban felvetette a „nemzeti konzultáció” ötletét. A Magyar Helsinki Bizottság internetes kampánnyal válaszolt: egyéni történeteket mutattak be és információt, adatokat, magyarázatot nyújtottak, hogy kik ezek az emberek, honnan jönnek, milyen lehetőségeik, korlátaik vannak. Ezzel egy időben az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is indított egy plakátkampányt, amelyben már Magyarországon élő menekülteket mutattak be. Az átlagember addig csak annyit tudhatott, amit a legtöbb médiumból hallott: a bevándorlók veszélyesek, azért jönnek, hogy elvegyék, ami a miénk, és megerőszakolják a nőket, ránk erőltessék a kultúrájukat. Ebben a végtelenül feszült közhangulatban a menedékkérők egyre nagyobb csoportokban tűntek fel Szegeden és a budapesti pályaudvarokon. Hirtelen mindenkinek lett véleménye a témában, durva kommentháborúk zajlottak az interneten.

2015. június 26-án megalakult a Migszol Szeged, az első menekülteket segítő magyar önkéntescsoport. A híre pillanatok alatt elterjedt a médiában, és hirtelen rengetegen ismerték fel, hogy a sajnálkozáson és a tüntetésen kívül van más módja is a szolidaritás kifejezésének. Az ő példájukat követve jött létre a Budapestre érkezőket támogató Segítsünk Együtt a Menekülteknek (SEM) csoport. A Facebook csoportot Köves Nóra emberi jogi szakértő alapította, hogy összefogja az önkénteseket, platformot biztosítson számukra, ahol össze tudják hangolni segítő tevékenységüket. Ez volt az első ilyen szerveződés Budapesten. Ezután egy nappal megalakult a Migration Aid Facebook csoport is, amely néhány nap alatt több száz fősre duzzadt. Eleinte azonban nem volt semmilyen koordináció, csak a csoport alapítója gyűjtött pénzt a saját számláján, néhányan kijártak a pályaudvarokra, és próbáltak egyeztetni, hogy ki mikor mit vigyen. Ekkor még csak naponta 30–40 ember érkezett Budapestre, de mivel a segítők többsége tapasztalatlan volt, ez is rengetegnek tűnt. Júliusban még a legtöbb menedékkérő a táborokba akart menni, így csak viszonylag rövid ideig tartózkodtak Budapesten. A meleg ételt önkéntesek főzték otthon, maximum 50 adagot egyszerre, ezeket próbáltuk a legoptimálisabban elosztani. Ekkor még nem volt semmilyen központi helyiség vagy raktár, így mindent haza kellett vinni, ha nem tudott önkéntes a terepen maradni. Szerencsére voltak a pályaudvarok környékén olyan lakások, ahova el lehetett vinni ideiglenes raktározásra a felszereléseket. Volt, hogy szemeteszsákokon ülve, a földön kentük a szendvicseket. Mindenki azt hozott, amit tudott; rengeteg, nagyrészt használhatatlan ruha gyűlt össze, ételből viszont sosem volt elég. Valódi adminisztratív koordináció és irányítás híján tehetetlen volt a csoport, rengeteg személyeskedés, konfliktus nehezítette a kommunikációt.

Az Alföldi utcai átmeneti szállás volt az egyetlen állami intézmény, amely megnyitotta kapuit a menekültek előtt; ide járhattak fürdeni. Itt dolgozik szociális munkásként Kalmár Szilárd, aki a Migration Aid csoportban jelezte, hogy van egy helyiség, ahol a menekültek internetezhetnek. A Bérkocsis utca 41. szám alatti pince (BK41) számos civil szervezetnek és mozgalomnak adott otthont, továbbá könyvtárként, ingyenes internetezési lehetőségként szolgált. Csütörtökönként a környékbeli rászorulók ebédelhettek ott. Kalmár Szilárd koordinálta ezt a helyi ételosztást, és benne merült fel először, hogy a BK41-et lehetne a menekültek segítésére használni és ott főzni. Mivel néhányan, akik a Keleti pályaudvaron ismerkedtünk meg, szerettünk volna egy jól szervezett csoporthoz tartozni, örömmel csatlakoztunk a kezdeményezéshez. Kezdettől kisebb-nagyobb konfliktusokba keveredtünk a Migration Aid csoporttal, mert eleinte nem támogatták a melegétel-készítést, majd sporadikusan ők is főztek. Végül a Keleti pályaudvaron lévő tranzitzónában kaptak egy helyiséget a fővárostól, míg mi magánterületen tevékenykedtünk.

Az első főzéskor 130 adag meleg ételt készítettünk, az alapanyagokat saját pénzből vásároltuk: percek alatt elfogyott. Létrehoztuk a Refugees Welcome Facebook csoportot, és innentől ott beszéltük meg az operatív teendőket, a koordinációt, a Segítsünk Együtt a Menekültek oldalt pedig adománygyűjtésre használtuk. Kizárólag tárgyi adományt fogadtunk el; nagyon fontosnak tartottuk az átláthatóságot, mert a Migration Aid is sok támogatót elveszített azzal, hogy nem tudott elszámolni a rengeteg pénzadománnyal, amit megalakulásukkor összegyűjtöttek. A Facebook csoporthoz tartoztak a segítő munka iránt érdeklődő ismerőseink és barátaink, de mivel a SEM kezdetben nyilvános volt, számos troll is bekerült. Eleinte ezzel nemigen foglalkoztunk, hiszen a szervezés a Refugees Welcome Hungary csoportban zajlott, de később úgy döntöttünk, egyszerűbb, ha csak egy csoport van, viszont azt rendben tartjuk.

A BK41 címét csak privát üzenetben árultuk el a segíteni vágyóknak, a sajtót sem engedtük le a pincébe. Ahogy nőtt a csoportlétszám, már nem lehetett titokban tartani a címet, és nem is akartuk. A média erejét a figyelem felkeltésére használtuk.

A SEM Facebook csoportot így augusztusra már hét adminisztrációs jogokkal rendelkező tag kezelte, és mindenkinek külön feladata volt. Egy ember felelt az élelmiszerrendelésekért, a csoportba posztolt online rendeléseket Excel táblázatban vezette, majd visszajelzett a felajánlónak, ha megérkezett az áru és megköszönte. Ketten végezték az online ügyeletet, figyelve arra, hogy minden kérdést megválaszoljunk. Négyen arra ügyeltek, hogy milyen tagokat veszünk fel a csoportba, illetve ha valaki rasszista, homofób, iszlamofób vagy xenofób bejegyzéseket írt, azt azonnal kitiltották. Nagyon fontosnak tartjuk a mai napig, hogy aki nálunk segít, ne csak a menekültekkel legyen toleráns, hanem minden marginalizált csoporttal. Kommunikációs vezetőként én a kérdésekre válaszoltam, illetve a trollok kiszűrésére ügyeltem. Felvételekor mindig megnéztük a jelentkezők adatlapját, akinek bármiféle diszkriminatív poszt volt a személyes oldalán, kitiltottuk a csoportból. Figyeltünk arra is, hogy a profilképen felismerhető személy legyen. Mivel nem hivatalos szervezetként működtünk, kiemelten fontos volt az egymás iránti bizalom. A Facebook rendkívül hasznosnak bizonyult, hiszen gyorsan és ingyen tudtuk a felhívásunkat sok ezer emberhez eljuttatni. Nem kellett igénybe vennünk a Facebook hirdetési szolgáltatásait, mert számos tagunk szívesen osztja meg a posztjainkat.

A SEM csoportba bárki posztolhatott, így előfordult, hogy az áradatban elvesztek a fontos információk. Ezért hoztunk létre egy társalgó csoportot, ahol kötetlenül lehetett beszélgetni, cikkeket, képeket megosztani, a főcsoport pedig megmaradt az operatív tevékenység szervezésére. Mivel a SEM magyar nyelven működött, viszonylag hamar felmerült az igény, hogy a külföldi, magyarul nem beszélő segítők egy angol nyelvű csoportból tudjanak tájékozódni. Így született meg a Let’s Help the Refugees Together in Hungary csoport, amelynek a nevét a határon túli önkéntes munka megkezdésekor módosítottuk, így most Let’s Help the Refugees Together in Hungary and Europe lett a neve.

A csoport melegétel-főzéssel, majd szendvicskészítéssel kezdte a segítést, és folyamatosan bővült a tevékenységi körünk. Ahogy egyre több adomány, önkéntes és menedékkérő érkezett, egyre több helyszínen dolgoztak önkénteseink. Leggyakrabban vegetáriánus egytálételek készültek, hüvelyesekkel, rizzsel vagy tarhonyafélékkel, de néha kaptunk halal húst muszlim közösségektől. Igyekeztünk olyan ételeket főzni, amely a menekültek ízlésének megfelelő. Keleti fűszereket használtunk, sokszor kértünk tanácsot az érintettektől is. Egy afgán fiú segített ayrant készíteni, így többször azt is osztottunk. Rendszeresen mértünk ki több száz liter fekete teát, sok cukorral. Az első teaosztás után egy menekült család nagy zacskó teafüvet ajándékozott a csoportnak – megható pillanat volt.

Átlagosan 3-400 adag meleg ételt, és 1-2000 szendvicset készítettünk naponta, és gyümölcsöt, édességet, joghurtot osztottunk. A kisbabáknak lett tápszer, illetve sok család kért tőlünk tejet. Itt voltak viták, hogy a Magyarországon kapható tehéntej nem ártalmas-e; végül abban állapodtunk meg, hogy elmagyarázzuk, hogy tehéntejet tudunk adni és majd eldöntik, szükségük van-e rá. Az is felmerült, hogy adjunk-e tápszert a csecsemőknek, vagy inkább az anyatejes táplálás előnyeire hívjuk fel a figyelmet, de tudtuk, hogy a menekült asszonyoknak a fizikai megterhelések és a stressz miatt gyakran kevés teje van.

A menekültek száma egyre nőtt a pályaudvarokon és a pályaudvarokhoz közel eső parkokban. Gyakoriak voltak a szélsőjobboldali tiltakozások. A Hatvannégy Vármegye Keleti pályaudvarhoz szervezett tüntetése előtt felhívtam a rendőrséget, és megbeszéltem az ügyeletes tiszttel, hogy a konfliktus elkerülése érdekében a több száz menekültet, akik a pályaudvaron és környékén tartózkodnak, kimenekítjük. Többségüket az Alföldi utcai hajléktalanszállóra vittük, de sokakat vittek a segítők sétálni, moziba, várost nézni a tüntetés alatt. A menekültek egyre több időt töltöttek Budapesten, a táborok megteltek, nem tudták ellátni az embertömeget, így onnan is sokan visszajöttek Budapestre, és próbáltak csempészekkel vagy vonattal továbbjutni nyugat felé. A hosszabb tartózkodás miatt sok menedékkérő próbált valamilyen szállást találni magának, főleg akik kisgyerekkel voltak. Igyekeztünk ebben is segíteni; sokan aludtak önkénteseknél egy-egy éjszakára. Voltak, akik féltek, hogy ezzel bűncselekményt követnek el. Az ilyen kérdések tisztásában nagy segítségünkre volt a Magyar Helsinki Bizottság, amely nemcsak a menekülteknek nyújtott jogi felvilágosítást, hanem a segítőknek is. Egyre nyomasztóbb volt a kérdés, hogy a legnagyobb hivatalos segélyszervezetek és az egyházak miért nincsenek jelen, miért nem tesznek semmit. Többször próbáltunk kapcsolatba lépni velük, például a szállás kérdésében, de mindig elutasító választ kaptunk, illetve egyszer azt, hogy „nem segíthetnek”. Feltételeztük, hogy kormányzati nyomás áll a háttérben. A nyári időjárás miatt legtöbbször nem jelentett komolyabb gondot, hogy a szabadban töltik az éjszakát, de egy rövid időszakban komoly lehűlés, viharok, jégeső fenyegetett. Nagyon gyorsan kellett volna legalább pár órára menedéket biztosítani több ezer embernek, köztük sok kisgyereknek, állapotos nőknek. Sajnos, hiába telefonáltuk végig az összes budapesti segélyszervezetet, egyházat, senki nem akart vagy tudott segíteni. Ez komoly fordulópontot jelentett: innentől tudtuk, hogy egyedül kell megoldanunk a helyzetet, mert ha mi nem kezeljük, senki nem teszi meg.

A pályaudvarok tranzitzónáiban ugyan kialakítottak vécét és zuhanyzót, de egy idő után minden mást az önkénteseknek kellett biztosítani: pelenkát, törlőkendőt, tisztasági betétet, szappant, sampont, fogkefét, fogkrémet, dezodort, férfiaknak borotvát. A smink és a krémek kérdéséről volt egy kisebb összetűzés a Facebook csoportban. Sokak szerint ezek luxustermékek, mások – mint én is – azon az állásponton voltak, hogy ha a férfiaknak zsákszámra gyűjtjük a borotvát, a nőknek is adhatunk sminket és arckrémet vagy testápolót, ha kérik. Sajnos, ezekből sosem gyűjtöttünk olyan sokat, mint borotvából és borotvahabból. A tisztasági betétet általában titokban, becsomagolva kellett átadni a nőknek, lányoknak, vigyázva, hogy férfi ne lássa.

Mivel csak néhány önkéntes beszélt arab, farszi, urdu vagy pastu nyelven, és a menekültek közül kevesen tudtak angolul, néha komoly kihívásokat okozott elmagyarázni és megérteni, hogy pontosan mire van szükségük. Ha a nők félrehívták a női segítőket és láthatóan nagyon zavarban voltak, sejtettük, hogy egészségügyi betétet kérnek. A kommunikáció jelentős része mutogatással zajlott.

Nagy igény volt váltás ruhára, leginkább cipőkre, mert sokan gumipapucsban érkeztek, vagy szétszakadt a cipőjük a sok gyaloglástól. Az adományruhák és cipők kezelése azonban rengeteg problémát okozott. Mivel a Bérkocsis utcában folyamatosan ételkészítés folyt, nem tudtuk és nem is akartuk a ruhákat ezzel egy légtérben tárolni és válogatni. A szomszéd utcában, az Auróra közösségi hely és kulturális központ fogadta be a SEM csoport által gyűjtött ruhákat és cipőket. Rengeteg adomány érkezett, általában ömlesztve, így külön csapatokat szerveztünk az átválogatásra. Sajnos, az adományruhák harmada használhatatlan volt a menedékkérők számára, mert vagy nem feleltek meg a vallási előírásoknak (nőknek hosszú, zárt, nem átlátszó, nem feszülős ruhadarabok), vagy (elsősorban a férfiak esetében) méretproblémák miatt, illetve nagyon sok szakadt, koszos adományruha érkezett. A ruhaosztások általában meglehetősen kaotikussá váltak, pedig több módszert is próbáltunk. Végül az vált be, hogy kisebb adagokban, egyszerre egy célcsoportnak körbekínáltuk, amit kiválogattunk, és mindenki elvette, amire szüksége volt. A normális állapotú, de a menedékkérők számára nem használható ruhákat hajléktalanoknak, rászoruló családoknak adományoztuk.

Orvosi csapatok szerveződtek, később egy külön orvosi szoba alakult a Keleti pályaudvaron lévő tranzitzónában. Itt több csoport egészségügyi végzettségű segítői dolgoztak; mi is ide hordtuk az összes összegyűjtött orvosi eszközt és gyógyszert. Később a Medical Aid a többi önkéntessel együttműködve, de önállóan folytatta a munkát.

Önkénteseinket a Facebookon szerveztük. Jellemzően és főleg nők érkeztek. Sok nyugdíjas járt rendszeresen, illetve családanyák a gyermekeikkel. Nem számított a nemzetiség, kor, vallás, csak a segítő szándék. Néha a segítők között is kialakultak konfliktusok, de szerencsére ezeket mindig sikerült kezelni.

A BK41 a nyár folyamán szinte 24 órában nyitva állt. Két önkéntes a pincehelyiség hátsó részében lakott, és késő este vagy éjszaka leltároztak, hogy mindig naprakészen tudjuk kérni az újabb adományokat. Napközben általában annyira tele volt a pince, hogy nem maradt tér pakolni, rendszerezni. Bizonyos élelmiszerek (kenyér, gyümölcs, zöldség) bármilyen mennyiségben elfogytak egy nap alatt, de a száraz alapanyagok egy idő után felhalmozódtak. Hiába dolgoztak nagyon keményen a leltározást végző önkéntesek, általában nem volt kapacitás mindent felmérni, és az adománykérő listát frissíteni, így gyakran megesett, hogy hirtelen kellett pótolni valamit. Szinte minden héten próbáltuk megreformálni a leltározási rendszert, de a nap végén általában nem maradt erőnk és időnk felmérni a teljes raktárkészletet, gyakran így is éjszakába nyúlóan pakoltunk.

Egy idő után kialakítottuk a napi felelősi rendszert. Az önkéntesek, akik rendszeresen jártak segíteni, bevállaltak egy-egy napot, amikor reggeltől estig felügyelték a munkát, átvették az adományokat, riasztották a csoporttagokat, ha valamire hirtelen nagy szükség volt, megszervezték az osztást, feladatot adtak az önkénteseknek. Az ő felelősségük volt, hogy a nap végén tisztaság legyen a pincében, és megtörténjenek az előkészületek a másnapi főzésre, illetve kikerüljön a Facebook csoportba az összefoglaló az aznapi eredményekről, kihívásokról, tanulságokról. Nem lehetett akárki napi felelős, erre lett egy külön operatív Facebook csoport, itt hoztuk meg a stratégiai döntéseket. A SEM csoport Google táblázatában lehetett jelentkezni a napi felelős mellé segítőnek délelőttre és délutánra, illetve itt kellett feltüntetni, hogy ki mennyi időt tud maradni. Később lett külön főszakács és osztásfelelős pozíció is. Sajnos, a táblázatot nem mindig használták az önkéntesek, így az is megtörtént, hogy egy teljes délelőtti műszakot egyedül kellett helyettesítenem, de általában működött a rendszer. Kezdetben bárki, bármikor jöhetett segíteni, de a napi felelősi rendszer bevezetése után próbáltuk a táblázat használatára kötelezni a nálunk segíteni vágyókat, és elkezdtük regisztrálni az önkénteseket. Előfordult, hogy segítők holmija tűnt el a pincehelységből, illetve hogy a csoport nevében valaki pénzt gyűjtött, de aztán nem adta át. Az önkéntes-regisztráció során formanyomtatványt töltettünk ki a segítőkkel, ahol meg kellett adniuk a nevüket, a korukat, hogy mennyire tapasztaltak az önkéntességben, mikor érnének rá, milyen nyelveket beszélnek, milyen feladatokat látnának el, illetve az elérhetőségüket. Ezt mindenkinek csak egyszer kellett kitöltenie, későbbi alkalmakkor csak jelenléti ívet írtak alá. A segítők ezután logóval ellátott kitűzőt kaptak, a rendszeres segítők névre szólót.

Sajnos, így sem sikerült kiszűrni a csalókat. Egy szegedi, magát muszlimnak valló nő beférkőzött a csoport operatív irányítói közé. Pillanatok alatt kulcsszereplővé vált, és állandóan ott volt a pincében. Később azonban egyre kevesebbet segített az előkészületekben, és csak a Keleti pályaudvaron láttuk. Rendkívül kedves volt mindenkivel, ezért könnyen a bizalmunkba fogadtuk, és nem tűntek fel az apró hazugságai. Aztán kiderült, hogy érintett embercsempészetben, és jóhiszeműsége folytán egy rendszeres segítőt is belekevert. Volt, aki a csoport egyik vezetőjétől várt szankciókat, mások rendőrségi feljelentést szorgalmaztak. Feljelentés ekkor nem történt, de ez volt az első nagyobb konfliktus, aminek hatására egy kisebb csoport ki is vált. Hiába figyelmeztettük a Migration Aid vezetőit, a csaló később ott tevékenykedett, sőt, utólag kiderült, hogy egy ideig orvosnak adta ki magát, majd ellopott egy autót, és végül a jármű tulajdonosa tett rendőrségi feljelentést ellene.

A segítő tevékenységbe sokszor bevontuk az angolul tudó menekülteket is. Ennek a rendszerével sem értett mindenki egyet, attól féltek, hogy kápókat nevelünk, és ezzel ellentéteket szítunk a menekültek között. Szerencsére ez nem történt meg, egyikük sem élt vissza a helyzetével. Ők segítettek az ételosztáskor sorba állítani az embereket, továbbították az információkat a társaiknak (például, hogy a segítség nem az államtól, hanem magánszemélyektől, cégektől, civil szervezetektől érkezik), és adott esetben tolmácsoltak is. Ilyen segítő volt Aziz, egy afgán fiú, aki több mint egy hónapot töltött Budapesten. Minden nap eljött segíteni, tolmácsolni. Egy hajléktalan életét is megmentette, aki ittas állapotban garázdálkodott a pincénknél, és elvágta az ütőerét. Mivel a baleset megtörténtekor velünk volt két fotós is, akik készítettek képeket, és a történet felkerült a Facebookra, pillanatok alatt médiasztár lett Azizból . Folyamatosan érkeztek az újságírók, akik beszélni akartak vele. Eleinte készségesen válaszolt, azután ő is megunta, hogy akadályozzák a munkában. Szeptember elején végül autóval kivitte az egyik segítőnk Bécsbe, aki ezzel komoly kockázatot vállalt, hiszen ez embercsempészetnek minősül. Mégis úgy ítélte meg, hogy ezek a szabályok már nem számítanak, hiszen a nemzetközi egyezményeket sorozatosan megszegte a magyar állam is, így nem várható felelősségrevonás.

Szeptember 15-én lezárták a szerb–magyar határt, és pár nap alatt elfogytak a menekültek Budapestről. Elindult a vonatoztatás Zákány és Hegyeshalom között, ahonnan a menedékkérők átsétálhattak Ausztriába. Ez kezdetben nagy kihívást jelentett a szervezetnek. A tanév kezdetével megcsappant a segítők száma, illetve ekkorra már sokan elfáradtak. Az adományok még mindig nagy mennyiségben érkeztek, de gyakrabban kellett kérni.

Úgy döntöttünk, továbbra is segítünk, és Hegyeshalomra szállítunk ételt meg vizet. Sokkal komolyabb szervezést igényelt ez a feladat, hiszen hirtelen át kellett alakítani a teljes struktúrát. Hidegétel-csomagokat készítettünk ezres nagyságrendben, és ezeket szállítottuk a határhoz. Ám hiába gyűjtöttünk benzinkártyákat, már nem tudtunk minden nap elmenni. A vonatok érkezése nem volt kiszámítható, hiába szóltak az induláskor Zákányban. Ráadásul sokszor éjszaka vagy hajnalban érkeztek be a szerelvények. Ezt a munkát már sokkal kevesebb segítő tudta vállalni. A hegyeshalmi vasútállomáson a Magyar Vöröskereszt is megjelent, velük azonban rossz tapasztalata volt a csoportnak. Nagyon kevés felszerelésük volt, de minden önkéntest ők akartak irányítani. Mindeközben szállítottunk ételt a bicskei és a vámosszabadi menekülttáborba, illetve ruhát a nagyfai idegenrendészeti őrizetben lévőknek. Az élelmiszercsomagokat 4–5 önkéntes rakta össze naponta, és zömében ugyanaz a 20 ember segített rendszeresen. Mivel már nem a nyári feszített tempóban zajlott a munka, kiéleződtek a csoporttagok közötti személyes konfliktusok. Újabb projekteket terveztünk a hazai rászorulók számára, szerettünk volna vidékieknek is segíteni. A csoport aktív tagjai sokféle projektet terveztek, és végül nem tudtunk megegyezni. Így maradt az alkalmankénti főzés és takaró-, ruha-, illetve polifoam-osztás a környékbeli rászorulóknak.

Egy hónappal később a magyar állam lezárta a horvát–magyar határt is. A menekültek új útvonalat választottak: Szlovénián keresztül utaztak tovább Ausztriába. Ez újabb és még súlyosabb krízishelyzethez vezetett a segítő szervezeteknél. Felmerült a kérdés, hogy kövessük-e őket országhatáron túl is, vagy koncentráljunk a táborokban, idegenrendészeti őrizetben lévő menedékkérőkre és a hazai rászorulókra. Figyelembe kellett vennünk, hogy az adományok legnagyobb része már főleg külföldiektől érkezett, akik a menekülteket segítő munkánkat kívánták támogatni. Több sikertelen próbálkozás után végül Dobován, Szlovéniában tudtunk egy bázist kialakítani. Itt a hadsereg és a helyi Caritas volt az irányító, akik bár értékelték a segítséget, ahhoz, hogy maradhassunk, be kellett tartani a szabályaikat. Itt más csoportokkal is együttműködtünk, mert a SEM csoport nem tudta volna önállóan ellátni a helyszínen a segítő feladatot. Igyekeztünk, hogy folyamatosan legyen valaki a csoportunkból a helyszínen. Kialakultak konfliktusok az ott dolgozó többi segítővel, akiknek gyakran más elképzelései voltak, illetve előfordult, hogy valaki nem minden menekültnek akart segíteni, csak egy nációnak. Ez számunkra elfogadhatatlan hozzáállás volt.

Itthon továbbra is gyűjtöttük az élelmiszeradományokat, és amikor megfelelő mennyiség összegyűlt, autóval elszállítottuk Dobovára. Közben, akiknek nem volt lehetősége Szlovéniába utazni, keresték, hogy milyen projektet lehetne itthon hasonló lelkesedéssel végigvinni. A Liget Műhely Alapítvánnyal közösen sikeresen pályáztunk az Open Society Foundationhez, és létrehoztunk egy ösztöndíjas programot magyar tinédzserek számára. A gyerekek 15 héten át 90 perces szemináriumokon vesznek részt, ahol az önkéntességről tanulnak a SEM csoport tagjaitól. Emellett minden hónapban van egy gyakorlati foglalkozás. Az elmúlt alkalmakkor környékbeli rászorulóknak főztünk, és osztottunk meleg ételt a fiatalok közreműködésével. A Vaskapu utcában víz, fűtés és áram nélkül élő családokat segítünk élelmiszerrel, gázpalackkal, áramgenerátorral.

Mivel a segítséget már nem tudtuk megoldani tárgyi adományokkal, korábbi elveinket feladva kénytelenek voltunk pénzadományokat is gyűjteni. Én lettem a pénztáros, így a számlák is hozzám futnak be. Szerencsére a csoportnak sikerült bizalmi viszonyt kialakítani az adományozóival, és mindenkinek el tudjuk mondani, mit vásároltunk a pénzéből, és sok képet készítünk minden akciónkról.

Dobováról végül öt hétig tartó folyamatos jelenlét után távoznunk kellett az ADRA Slovenija egyházi segélyszervezet nyomására. Sajnos, Dobován csatározások folytak a hivatalos segélyszervezetek és az önkéntes csoportok között, mindenki szerette volna irányítani az állomáson zajló segítő munkát. Ennek a hatalmi játszmának esett áldozatul a csoportunk. Az ADRA Slovenija sérelmezte, hogy egy nem bejegyzett csoport ilyen domináns a helyszínen, és addig gerjesztették ellenünk az indulatokat, míg végül a hadsereg elküldött minket. Ezután rövidebb missziókat indítottunk Szerbiába. Karácsony óta Athénban dolgoznak az önkénteseink. Itt helyiekkel és nemzetközi szervezetekkel együttműködve mindennap ételt osztunk. Most már sokkal nagyobb feladat adományokat gyűjteni. Sokszor írok a régi adományozóinknak, hogy a segítő munkánk fenntartásához pénzre van szükségünk. Olyan önkénteseket is nehéz találni, akikben megbízunk, és hajlandóak elutazni Athénba.

Még november elején elhatároztuk, hogy egyesületet alakítunk BK41-Segítsünk Együtt néven, hogy legyen hivatalos formája a tevékenységünknek. Ez megoldotta volna a legális pénzgyűjtés problémáját is. Egyelőre nem sikerült létrehozni az egyesületet. Sokan visszaléptek, akik eredetileg tagok akartak lenni, és akadtak új jelentkezők. Az ügyvédi munkát egy iroda pro bono végzi, de az adminisztrációval nagyon lassan haladunk.

A SEM eddig minden akadályt legyőzött, rugalmasan tudott alkalmazkodni a folyamatosan változó körülményekhez. Bár jelentősen csökkent a támogatók és az önkéntesek száma, mégis kialakult egy csoport, amely a megfelelő irányítás mellett képes jelentős eredményeket elérni. Segítőink sokszínűsége, a családias hangulat, ahol több generáció dolgozik együtt, mind hozzájárult, hogy olyan csoportot hoztunk létre, ahova jó tartozni. Szeretnénk ezt a modellt fenntartani és tökéletesíteni, hogy növeljük a társadalmi szolidaritást.

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges