Zolnay János 2015. október 19.

2 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Mészáros István László, egykori szabaddemokrata politikus, két cikluson keresztül a parlament emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának alelnöke, a Magyar Helsinki Bizottság alapító tagja, a Hetek-ben közölt cikke végén úgy fogalmaz, hogy „Itthon pedig – gyermekvállalásra ösztönző, házasság- és családtámogató politika mellett – kiemelt figyelmet kell fordítani önvédelmi képességünk fejlesztésére. Hazafias nevelés, a küzdő- és önvédelmi sportok iskolai testnevelésbe való beemelése, a katonai kiképzés általánossá tétele, fegyveres határőrség felállítása egyaránt szükségesek. Ma is időszerűek ifjabbik Zrínyi Miklós (a költő és hadvezér) Az török áfium ellen való orvosság című művében írt szavai: « Aki békességet óhajt, az készüljön föl a háborúra!»”

A szerző elutasítja a párhuzamot az 1956-ban nyugatra menekült magyarok és a most érkezők között, ugyanakkor hasonlóságot lát a négyszáz évvel ezelőtti törökellenes harcok és a jelenkori menekülteket távoltartó határvédelmi rendszabályok között: „Hunyadi János és a Zrínyik népeként azonban emlékeznünk kell arra is a török elleni harcunk is akkor tudott nagy sikereket elérni, amikor együtt küzdöttünk szerb és horvát szomszédinkkal.” (http://www.hetek.hu/velemeny/201510/europa_valaszuton) A Hetek a Hit Gyülekezetének közéleti hetilapja, a cikk nagy része pedig kötelező penzum: az egyház–és mellesleg a hazai neokon-hívő publicisták – végletesen leegyszerűsítő narratíváját olvashatjuk az európai és az iszlám civilizáció kibékíthetetlen ellentéteiről, az Európába érkező, vagy már régóta ott élő muszlimok integrálhatatlanságáról és általában az európai kontinens végveszélybe sodró iszlám fenyegetésről.

A Hetek nem az a lap, amelynek szerzői saját, szuverén véleményüket fogalmaznák meg, respektálva az eltérő véleményt valló, de meggyőzendő vitapartnereket, és különösen nem olyan lap, amely teret adna bármiféle vitának. Valójában propagandakiadványról van szó, amely fennállása óta ellentmondást nem tűrő stílusban sulykolja és aktualizálja egyházi vezetője nagyon is világi tantételeit, bűnösnek, jobb esetben tévelygőnek tekintve bárkit, aki esetleg megpróbál elgondolkodni azok igazságtartalmán. Ennek a cikknek a szerzőjét, Mészáros István Lászlót azonban nem propagandistának ismertük meg az elmúlt évtizedekben, hanem kiváló és tisztességes politikusnak; rokonszenves, kedves embernek. Vegyük hát komolyan gondolatmenetét!

Tekintsünk el a kormányzat terminológiától: „népvándorlás” „követelőzve, jelszavakat skandálva, kordonokat bontva, betondarabokat dobálva gázolnak át rajtunk”. Húzzuk ki azokat a mondatokat, amelyek a kormányzati álláspontot mantrázzák: „…a görögök nem hajlandóak az európai határvédelem erősítésére… a Nyugat által már többször elárult közép- és kelet-európai országoknak maguknak kell megvédeniük nemzeti érdekeiket … Közép- és Kelet-Európa felértékelődött... A Nyugat identitásválsága miatt egyre inkább a klasszikus európai kultúra mentsvárává válunk” Fájó szívvel, de dobjuk ki a szövegből azt a rendívül innovatív történelmi párhuzamot, amellyel a maga a szerző ajándékozza meg a kormány újsütetű propagandaminiszterét „Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a hazánkkal szembeni – ép ésszel érthetetlen – nyugati arrogancia mögött még az is meghúzódhat, hogy nemzet- és kontinensvédelmi eltökéltségünkkel beleköptünk egy már megtervezett birodalomépítési stratégiába. Nem először fordulna elő: emlékezzünk a magyarországi török háborúk során kötött szégyenletes vasvári békére (1664), mellyel a török portával kiegyező bécsi udvar a birodalmi érdekei miatt félresöpörte ifjabbik Zrínyi Miklós sikerrel kecsegtető honvédő erőfeszítéseit.”

A szövegcsonkítást követően a cikk lényegében négy szerzői állítást tartalmaz. Az elsőről már szóltunk: hamis bármilyen párhuzam az ’56-os menekültek és a mai „népvándorlás” között, így hamis és álságos minden olyan állítás, miszerint a magyar kormánynak már csak a korabeli magyarországi exodus miatt is erkölcsi kötelessége lenne, hogy befogadó, és emberséges politikát folytasson. Az egykori magyar menekültek „az európai kultúrkör szülöttei voltak” ellenben „a mostani migránsok túlnyomó része az európai értékrenddel mereven szembenálló muszlim kultúrkörből érkezik.” A cikk másik lényegi állítása a magyar diplomáciát bírálja és perpatvar helyett migránselhárító együttműködést sürget Szerbiával és Horvátországgal.

A harmadik állítás a „nemzetek Európája” szlogent aktualizálja. A cikk szerint Szerbia déli végein, tehát a szerb-macedón határon kellene áthatolhatatlan erődítményrendszerrel megállítani a menekültáradatot, ám feltűnően kerüli azt a kérdést, hogy ez vajon technikailag lehetséges-e, és ha esetleg igen, akkor vajon melyik állam lenne képes időlegesen, vagy évekig ellátni sok százezer embert. A szerző tényként közli, hogy a jövevények valójában nem a tragikus szíriai polgárháború elől menekítik maguk és családjuk életét, de még csak nem is gazdasági bevándorlók, hanem egy inváziós hadművelet résztvevői. Ezzel igyekszik elhárítani az együttérzést és a morális felelősséget illetve igazolni azt, hogy a magyar kormány megsérti a menekültekkel kapcsolatos nemzetközi kötelezettségeit. Ez az állítás még inkább reduktív – hiszen kategorikusan tagadja, hogy a migránsok között esetleg menekültek is lennének – mint az a szintén leegyszerűsítő tétel, hogy a migráció okait kell megszüntetni – mintha a szíriai polgárháború lezárása csak elhatározás kérdése lenne – vagy, hogy az EU-nak a törökországi táborokban kellene regisztrációs és szelekciós hotspotokat létrehoznia. A Hetek cikke azonban tovább megy, és a tetteseket is leleplezi: azt gyanítja, hogy a Nyugat Európa vezetői alkut kötöttek a gazdag olajállamokkal, miszerint gazdasági koncessziók fejében megkönnyítik az arab bevándorlást és az iszlám kultúra terjesztését Európában. Tették pedig ezt azért, mert az iszlamizáció révén akarják relativizálni az európai értékeket, hogy így rombolják le az „európai birodalom” építésének útjába álló, hagyományaikhoz ragaszkodó kelet európai végvárakat.

Mészáros István László cikke nem Margaret Thatcher egykori averzióját visszhangozza az európai integráció elmélyítésével kapcsolatban, („No, no, no!!!”) hanem etnikai, nemzeti, ha úgy tetszik, törzsi argumentációt használ. Jóllehet a szerző jogász, és szakmai életében megszokhatta, hogy alapvetően jogi terminusokban fogalmazva érvel, ezúttal mégsem a föderatív EU koncepcióját bírálja, hanem hagyományokról és az érintett országok etnikai összetételéről beszél. Szívesebben hallana a jövőben is harangszót, mint müezzint, amihez természetesen maximálisan joga van, ám jogászként pontosan tudja, hogy mindez csak abban az esetben ültethető át a jogalkotás és a politikai cselekvés világába, ha előzetesen sikerül lerombolni az uniós szerződések legalapvetőbb normáit. A Hetek cikkírójának valójában az Európai Unióval alapvető értékeivel, és a jogállamisággal van baja. Olyan „nemzetek Európáját” vizionál, amely zárt, etnikai homogenitásra törekvő, „szükség esetén” militarizálható országokból áll.

A cikk negyedik állítása szerzőjének, és megrendelőjének – megint csak hangsúlyozzuk, a neokon-hívő publicisták nézeteivel teljesen egybevágó – „iszlámkritikája”. De vajon értelmezhető-e ez a fogalom? Megfogalmazhat-e bármilyen világi alapon álló politikai filozófia bármilyen tételes vallással kapcsolatban bármiféle „kritikát”? Lehet-e egyáltalán dolga egy jogállamnak bármilyen felekezet hittételeivel? Még súlyosabb dilemma, hogy vajon hogyan viszonyuljon a liberális jogállam azokhoz a patriarchális szabályrendszerekhez, amelyek összeegyeztethetetlenek a jogrenddel és a közösségi normákkal. Tolerálható például a nők önrendelkezési jogának semmibevétele? A burka és a csador viselésének tiltásával, az iskolai kendőviselés tilalommal, vagy éppen a genitális csonkítás tiltásával, vajon a jogállam siet a muszlim lányok és nők segítségére – akár saját közösségük elnyomó normáival szemben is – vagy ellenkezőleg; koloniális erőszakkal nyomja el vallási és etnikai közösségek hagyományait.

Az „iszlámkritikus” érvelés azt állítja, hogy nem a hittételekkel, még csak nem is önmagában a hagyománnyal van problémája, hanem a szekularizáció hiányával. Nézetük szerint az iszlám nem ismeri az állam és egyház elválasztásának fogalmát, így saját hittételeit univerzális érvénnyel a társadalom egészére kívánja erőszakolni. Nem képes és nem hajlandó saját hagyományait összeegyeztetni a jogrenddel. Olyan párhuzamos társadalmak kialakulásának vagyunk szemtanúi Párizs, London, Berlin, Frankfurt, Marseille, Birmingham, Luton, Rotterdam, Malmő muszlimok lakta negyedeiben, amelyekben a saria a mérvadó norma és mindennaposak a „becsületgyilkosságok”. Az „iszlámkritikus” elbeszélés szükségképpen tartalmaz etnicista elemeket: eszerint demográfiai versenyfutás folyik, és ha azt a „native” lakosság elveszíti, akkor a szekuláris Európának vége van.

Ezek a félelmek egyáltalán nem légből kapottak. A modernizáció egyik legsúlyosabb, és legtöbb konfliktussal járó kihívása éppen az, hogy a szuverén jogalannyá tett egyént kiszabadítsa a patriarchális családfő, az uradalmi intéző, a falusi közösség, a faluvégi cigánytelep – és igen, az egyházak és egyházi közösségek kényszerítő szabályrendszeréből. Természetesen nem kizárólag természetes személyek jogalanyok, ám ha az előbbiek szabadságát családi vagy közösségi tradíciók, vallási regulák korlátozzák, akkor a jogrend az egyén védelmére siet. A modernizáció tehát szükségképpen tartalmaz fájdalmas hagyomány-ellenes elemeket is. Vannak azonban olyan szabadságjogok, amelyeket csak közösen lehet gyakorolni, és a vallásszabadsághoz fűződő jogok ilyenek. Ha a vallási előírások kényszere kerül ellentmondásba az egyéni szabadsággal, akkor az államnak alapjogok között kell választania. Bizonyos, hogy a nyugat-európai muzulmánok integrációjának is az egyik kulcsa az individualizáció, és felettébb kétséges ennek gyors sikere. Amikor a holland igazságügyi miniszter, majd két évvel később Canterbury érseke a saria részleges beemelését javasolta a jogrendszerbe, illetve azt, hogy a muszlimok bizonyos esetekben választhassanak az állami igazságszolgáltatás és a saria bíróságok között, akkor nemcsak a párhuzamos társadalom rémét idézték fel, de az egyén szuverén jogalanyiságának elvét is fel akarták számolni.

A saria állami elismerésére elvben könnyű nemet mondani ám a szekuláris jogrenddel összeegyeztethetetlen közösségi normarendszer olyan dilemmát vet fel, amellyel a liberális politikai gondolkodás – legalábbis univerzális vallási normarendszerek esetében – képtelen megbirkózni, mert fundamentális elvei kerülnek egymással szembe. Normatív módon lehetetlen határt húzni a közösségi, vallási normák és szabályrendszerek jogállami szempontból – az egyén jogai szempontjából – még tolerálható és már tűrhetetlen elemei közé. Ugyancsak lehetetlen meghatározni, hogy hol van az önkéntes szabálykövetés és a kényszer közötti határ. Nők, vagy gyerekek bántalmazása esetén az otthonokba még bemehet a rendőr – és az elkövetők az eljárás során sem hivatkozhatnak magánszférájuk sérthetetlenségére – de a templomokban már aligha van keresnivalója a lelkiismereti és vallásszabadságot, és az állam és egyház elválasztását tiszteletben tartó államnak. A lelkiismereti és vallásszabadság elvben azt jelenti, hogy mindenki szabad akaratából, magától értetődően vallhatja meg és gyakorolhatja – és hagyhatja el! – vallását, de a liberális jogállam azzal már nem tud mit kezdeni, ha a hitehagyás, a konverzió, a vegyes házasság, a párkapcsolati és szexuális szabadság, vagy a vonzó öltözködés nem kizárólag rosszallást vált ki a közösségből, hanem rejtett vagy nyílt erőszakot. A burka, a csador vagy diáklányok esetében a kendő viselésének tilalma elvben helyénvaló intézkedés, és az állam joggal feltételezi, hogy viselői korántsem szabad akaratukból hordják ezeket, de azért valljuk be, van abban valami visszás, ha törvények szabják meg szabad polgárok öltözködésének normáit.

A genitális csonkítást tilthatják a törvények, de amikor egy kölni bíróság betiltotta a fiúgyermekek hagyományos körülmetélését is, akkor az európai rabbik konferenciájának elnöke nemcsak felháborodásának adott hangot, de úgy vélte, hogy mindez része a vallási kisebbségek elleni támadások sorozatának, és példaként említette például a franciaországi burka-viselési tilalmat is. Persze a genitális csonkítás és a fiúgyermekek körülmetélése nem ugyanaz – és nem ugyanolyan a következményük sem – de azért aligha lehet jó lelkiismerettel megnyugtató normatív határokról beszélni.

Az „iszlámkritikusok” gyakori – és nem teljesen jogosulatlan érve – hogy a baloldali feminista mozgalmaknak szavuk sincs a muzulmán nők gyakran brutális elnyomása ellen, miközben az abszurditásig hizlalják a szexista vétkek listáját és a követendő magatartáskódexet.

Mindazonáltal az Európában élő muszlimok integrációjával kapcsolatos lehetetlenségi tétel képtelen és komolyan vehetetlen állítás; a muszlimokat veszélyforrásnak, a menekülőket betolakodóknak tekintő vélemény nem egyéb, mit színtiszta rasszizmus. A multikulturális társadalom Nyugat Európában tény, Kelet Európában pedig kialakulása elkerülhetetlen Magyarország bizonyosan nem lesz képes megfékezni a népességcsökkenést több százezer ember bevándorlása és letelepedése nélkül. Az együttélés, az integráció súlyos konfliktusokkal járhat, de semmiféle értelmes alternatívája nincs. És a végzetes szcenárióknál semmivel sem kevésbé reális az a derülátó forgatókönyv, hogy éppen az európai muszlimok képesek elkezdeni vallásuk modernizációját.

Térjünk vissza Mészáros István László cikkéhez, amely nem mentes a szórakoztató elemektől. A szerző számára kizárólag az abszolút jelen idő létezik: nem csak a vasvári béke (1664) miatt háborog, de halál komolyan leírja, hogy az iszlám agresszív, terjeszkedő jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Martell Károlynak kellett megállítani a mór seregeket a poitiers-i csatában. (732) Annak azonban már a fele sem tréfa, hogy a cikkíró számára kizárólag kollektívumok léteznek, a saját egyetlen evilági életüket élő, boldogulni akaró individuumok, egyének, nők, férfiak, gyerekek arca eltűnik a könyörtelen, és időtlen sztereotípiák mögött. A szerző elköveti a legnagyobb bűnt, amit emberi tragédiák, katasztrófák kapcsán tollforgató elkövethet: racionalizáló, igazoló narratívát fogalmaz meg. Akkor tagadja meg a szolidaritást, amikor mindenre elszánt menekülők százezrei kelnek útra, amikor halálosan kimerült, lázas, kiszáradt gyerekekkel érkeztek családok a röszkei pusztaságra, hogy a szabadban töltsék az éjszakát; amikor a befogadó táborokban állatként bántak velük a magyar hatóságok. Akkor nevezi Európa ellen induló inváziós projekt résztvevőiek a menekülőket; akkor értekezik Európa iszlamizációjának veszélyeiről – és ismételjük: ezek az aggodalmak nem teljesen alaptalanok – amikor civilek százai, és spontán segítők ezrei próbálták enyhíteni valahogy a menekülők szenvedéseit Magyarországon. Akkor licitál rá a kormányzati uszításra, amikor a világlapok címoldalon közlik a magyar szerb határon gázspray-el szembefújt gyerekek képeit.

Egészen addig, amíg a Hit Gyülekezete privilegizált kurzus-egyházként be nem tagozódott a posztjogállami rezsimbe, és meg nem tagadta a szolidaritást a lelkiismereti és vallásszabadság korlátozásának kárvallottjaival, a szabadelvű értelmiség áhítatos tisztelettel tekintett erre a közösségre. Nem rendítette meg ezt a kritikátlan rajongást sem a halálbüntetéssel, sem gyermekek testi fenyítő nevelésével kapcsolatos támogató álláspont, sem az egyház és az SZDSZ szimbiózisa, sem pedig az az incidens, amikor a vezető lelkész az SZDSZ akkori elnökét, akinek politikáját képtelen volt befolyásolni, nemes egyszerűséggel parázna, tehetségtelen húsárunak nevezte a Szent Pál Akadémián. Szó sincs arról, hogy az egyház saját híveinek írna elő normákat: univerzális érvénnyel kívánja ráerőltetni saját hittételeit, és nézeteit a társadalom egészére, csakúgy, mit a kárhoztatott iszlám. A narratíván végighúzódó időtlenség nem véletlen: elvont elveket, örök alapigazságnak tekintett tételeket akar érvényesíteni átgázolva a múlandó jelenkoron és halandó embereken.

A mostani menekültválság kapcsán követett politikája igazi szent háború. Másképpen fogalmazva kard általi dzsihád. 

(A kép forrása: hvg.hu)

• PoliBlog

• Zolnay János blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges