Révész Sándor 2013. szeptember 28.

Nyomtatóbarát változat

Czene Gábor kollégám a múlt héten beszámolt a NOL-on egy konferenciáról, mely arról szólt, hogy milyen felelősség terheli a magyarországi keresztény egyházakat a holokausztért (Tabudöntés: egyházak és holokauszt, NOL, szeptember 19.). A cikk alatt szépen gyűltek a tárgyhoz lazán kapcsolódó kommentek. Nem nácik kommenteltek, hanem valaminő common sense követésére törekvő, gyarló polgárok.

Idézek néhány passzust a vitából, melyek nyomán fontos tanulságokig juthatunk.

Paranoir:

Mikor lesz már végre vége a kikényszerített holokauszt bűnbánatnak? Rohadtul unom a témát, lassan már senki nem él, aki érintett volt a szörnyűségekben, eltelt 70 év, költözzön már az egész holokausztoda, ahová való, a történelemkönyvekbe és a múzeumokba, és ne kelljen folyton erről térdencsúszva beszélni és meaculpázni. Még anyám se élt, mikor már tíz éve vége volt az egésznek, nekem semmi közöm hozzá, mégis folyton azzal kell szembesülnöm, hogy ez a legégetőbb és legaktuálisabb társadalmi téma/probléma.

Itoérambolafoci:

Mondd, te egy rohadt náci vagy
Mert ha nem vagy egy rohadt náci, akkor miért zavar téged az, hogy valaki a rohadt nácik bűneiről beszél?
Miért kéne bárki tisztességes magyarnak bűntudatot éreznie a rohadt náci állatok bűneiért?

Paranoir:

Köszönöm a konstruktív válaszokat, főleg azt, amelyik rögtön lenáciz. Ez a jó vita, aki mást gondol, az egy náci /.../ A holokausztot pont azok köpik le, akik politikai gyújtósként használják egy-egy jóízű nácizáshoz. Eszközzé silányult, és ez okozza az ellenszenvet a folyamatos bűntudatkeltés ellen.

Romanov:

A kedvenc mondatom látom újra elhangzott. 'A magyarok nem néztek szembe...' Mi nem néztünk szembe a holokauszttal, a Kádár rendszerrel, a Horthy rendszerrel, Trianonnal, a nagyhatalmi státuszunk megszűnésével, Moháccsal, a kereszténység felvételével (István és Koppány) ...stb. Mi ilyen soha semmivel szembe nem néző nép vagyunk úgy látszik. Vagy nem?
Én úgy látom, hogy mindig az aktuális történész és jelen esetben szociológus szakterülete dönti el, hogy éppen mivel nem néztünk szembe. /.../ tessék már megmondani, hogy miből áll az, hogy 'szembe nézek' valamivel./.../ Gyónjam meg, hogy akár én is lehettem volna az a csendőrszázados? Vagy az a obersturmführer. /.../ Nem lehet, hogy inkább pont a magyarországi megélhetési szociológusok nem néztek szembe azzal, hogy mind a társadalom, mind a különböző egyházak már régen túlhaladtak a nagy történelmi tragédiáinkon.

Itoérambolafoci:

Bocsi, de akinek a zsidóellenes bűnök miattbűntudata kell hogy legyen, az csak náci lehet.
Mivel pedig te a bűntudat keltését kifogásoltad, feltételeztem, hogy te magad is náci vagy.
Ha nem próbálsz a gyalázatos népirtó bűnösök nevében nyilatkozni, akkor nem foglak lenácizni.

Paranoir:

'79-ben születtem, nehéz lenne II. VH-s bűnt rámhúzni. Ellenben bűntudatot kell éreznem, ahogy azt te is elég egyértelműen kijelented. Nem követtem el bűnt a zsidóság ellen, ergo miért lenne bűntudatom, ám ezt mégis számonkérik rajtam, a kezdő állításomat parádésan igazoltad is. Ez szerintem baj, mert ezzel a hisztériakeltéssel ártasz/ártotok a holokauszt emlékének, a feldolgozásnak.

Itoérambolafoci:

Senki sem várja az ártatlan emberektől, hogy bűntudatot érezzenek mások bűneiért.
Aki viszont az antiszemitizmus hazai újáéledése idején azzal jön, hogy őt zavarja a zsidóellenes bűnök szóbahozása, annak nyugodtan lehet emiatt bűntudata és szégyenérzete.
Mert pont azért terjedhet hazánkban újra az antiszemitizmus, mert egyeseket jobban zavar a zsidók ellen elkövetett bűnök emlegetése, mint az, hogy a hazai szélsőjobboldali mozgalmak zsidóellenes tevékenységben bűnös történelmi személyiségeket nyíltan rehabilitálni próbálnak. /.../

Szégyenkezned valóban nem kell, mivel nem te követted el.
Ha viszont hidegen hagy, akkor egy szar alak vagy.
Csak akkor érezheted magadat tisztességes magyar embernek, ha a magyarországi jobboldal által a zsidók ellen elkövetett bűnöket megveted, és magyar emberként minden lelki közösséget megtagadsz velük.
Mert ha a magyarországi jobboldal által a zsidók ellen elkövetett gyalázatos bűnökkel nem tagadsz meg minden lelki közösséget, akkor nem vagy tisztességes magyar, és már a puszta léteddel is szégyent hozol a magyarságra.

A holokauszt a kollektív büntetés történelmi csúcspontja. Az emlékezete annál jobban működik, minél inkább elrettent minden kollektív vádtól és büntetéstől. Akkor működik rosszul, önmaga értelmével ellentétesen, ha maga is kollektív váddá válik. Erre számtalan példát látunk. A legsúlyosabb példa rögvest a világháború után, akkor keletkezett, amikor a holokauszt emlékezete a legfrissebb volt. A németek kollektív elítélése és megbüntetése, sok millió német megfosztása javaitól, szülőhelyétől, becsületétől, életétől; a németellenesség pozitív jelzőként való meggyökereztetése a náciellenesség szinonimájaként.

A holokauszt emlékezetének egyik jellegzetes felhasználási módja ez: a kollektív vád. Ezt a kollektív vádat kollektív vádként lehet visszafordítani a zsidók, „a bosszú népe” ellen.

A kollektív vádak mindig hamisak, de nem egyformán. Van olyan kollektív vád, mely a valósággal semmilyen értelmezhető viszonyban nem áll. Ilyen például a vérvád egy olyan felekezettel szemben, mely a vér fogyasztását a legszigorúbban tiltja. A kollektív vádak másik típusa az, amelyik egy jellegzetességből formál általánosságot. Így lehet általánosságot formálni a holokauszt használatának egyik jellegzetes módjából is, és ennek egyik jellegzetes elutasítási formájából is.

Van olyan általánossá hazudott jellegzetesség, mely kisebb körre érvényes, és van olyan, mely nagyobbra. Az arányoknak nyilván súlyos társadalmi következményeik vannak. Az antiszemiták aránya egy társadalomban, meghatározóan befolyásolta a zsidók (a zsidónak minősítettek) esélyeit, a holokauszt lefolyását. Ez az arány Magyarországon, amint azt a mostanában megjelent szakmunkákból, mindenekelőtt Ungváry Krisztiánéból tudjuk, igen magas volt. Nem nagy csoda, ha az ép elmével alig feldolgozható szörnyűségeken keresztülment túlélők és szeretteik körében sokan vannak, akik a mindennapi tudat hamis egyszerűségével antiszemitának minősítik a nemzetet, az országot, melyben megtörténhetett mindaz, ami megtörtént, és amelyben a legkevésbé sincsenek kevesen, akik nem érzik annak a súlyát.

Elég sokan, elég hangsúlyosan képviselik ezt a nézetet, elég széleskörű rokonszenv övezi Kertész Ákos, Kertész Imre, Márai Sándor és mások ilyen értelmű megállapításait ahhoz, hogy Paranoirral együtt ugyancsak sokan úgy érezzék, a holokauszt emlékezete mindig vádként merül föl a nem zsidó magyarokkal szemben. Bűntudat van tőlük elvárva. Akkor is, ha olyan ártatlanok ebben a dologban, mint Paranoir. Életkoránál fogva is, de azért is, mert soha nem vont kétségbe semmit, nem tagadta, ami megtörtént, soha nem mentegette a „rohadt nácikat”.

Azt a kommunikációs ködöt, ami erre az ügyre rászáll, tökéletesen jellemzi Itoérambolafoci szövege: „Mondd, te egy rohadt náci vagy Mert ha nem vagy egy rohadt náci, akkor miért zavar téged az, hogy valaki a rohadt nácik bűneiről beszél? Miért kéne bárki tisztességes magyarnak bűntudatot éreznie a rohadt náci állatok bűneiért?” Leszögezzük, hogy nem nácizzuk le a nem-nácit, de azért persze mégis. Mert ki várhatná el bárkitől, hogy ne érezze lenácizva magát, miután fölteszik neki a kérdést, hogy „Mondd, te egy rohadt náci vagy?”, mert hiszen, ha nem lenne az, akkor Itoérambolafoci szerint nem zavarhatná, ami zavarja. De ez persze nem így van, mert nemcsak a rohadt nácikat zavarhatja, ha a rohadt nácik bűneiről beszélnek, hanem azokat is, akik úgy érzik, őket is náciféleségnek tekintik a nemzetével együtt.

Persze Itoérambolafocinak is igaza van abban, hogy „pont azért terjedhet hazánkban újra az antiszemitizmus, mert egyeseket jobban zavar a zsidók ellen elkövetett bűnök emlegetése, mint az, hogy a hazai szélsőjobboldali mozgalmak zsidóellenes tevékenységben bűnös történelmi személyiségeket nyíltan rehabilitálni próbálnak”. A rasszizmus iszonyatos pusztítóképességének történelmi tapasztalatai iránti közönyből, az elhárításból következik a jelen rasszizmusa iránti megengedő érdektelenség, abból pedig a pusztító indulatok kibontakozásának kedvező társadalmi légkör. Itoérambolafoci veszélyérzete tehát jól jelez, de rosszul hat. Mert ezzel aztán végképp bűntudatra kötelezi Paranoirt. Így: „Aki viszont az antiszemitizmus hazai újáéledése idején azzal jön, hogy őt zavarja a zsidóellenes bűnök szóbahozása, annak nyugodtan lehet emiatt bűntudata és szégyenérzete./.../ Szégyenkezned valóban nem kell, mivel nem te követted el. Ha viszont hidegen hagy, akkor egy szar alak vagy.”

Paranoir a bűntudattal együtt elhárítja az egész történelmet. Ami már elég régen elmúlt, menjen a múzeumba, vagyis a semmibe. A szövegkörnyezetből nem adódhat más értelmezés, minthogy a múzeum a jelen valóságától, valóságos kérdéseitől és problémáitól elzárt hely, ahol az ünnepnapi tudat kövületeit tartják. Ami oda való, azzal a jelenben érdemben foglalkozni nem kell. Lássuk be: a magyar gyereket a magyar iskola erre a történelemfölfogásra neveli. A holokauszt elhárítása a történelem elhárításának a része. És mit is lehet értelmesen válaszolni Paranoirnak arra az állítására, hogy ennyi idő múltán a holokausztnak a múzeumban a helye? A reflexszerű válasz erre a holokauszt egyedisége. Abszolút rossz válasz. Mert jóváhagyja általában a történelmi folyamatok iránti érdektelenséget. A jó válasz az, hogy semminek nincs múzeumban a helye, ha a múzeum a jelentől elszigetelt helyet jelent. A jelen problémaérzékenysége a legszorosabb összefüggésben van a történelmi érzékkel, a történelmi folyamatok érzékelésével, a jelennel való összefüggésük és a történelmen áthúzódó törvényszerűségeik fölfogásával. A holokauszt elevensége és hosszabb távon a történelem bármilyen részletének, tanulságának az elevensége a történelmi érzék elevenségén múlik. A történelem bármely része iránti érdeklődés sekélyes és hamar kimerül, ha nem terjed ki azokra a történelmi folyamatokra, amelyekbe ez a rész beágyazódik.

Romanov a szívemből kérdezi: „tessék már megmondani, hogy miből áll az, hogy 'szembe nézek' valamivel?” Igen, ez a módfelett népszerű szembenézési posztulátum, amivel különböző irányokból, különböző történelmi eseményekkel kapcsolatban bombázzák „a társadalmat”, „a magyarságot”, merőben értelmetlen és képmutató. Értelmetlen azért, mert semmivel sem lehet önmagában szembe nézni. Másrészt, szembenézés alatt mindenki mindig azt érti, hogy fogadd el az én értékelésemet. Nézz szembe az igazsággal: megmondom mi az igazság! Ha elfogadod, szembe néztél, ha nem, akkor nem. Ez a posztulátum tökéletesen ellentétes a demokrácia alapfeltevésével, miszerint a társadalom, a nemzet, az állam különbözőképpen gondolkodó polgárokból áll, és vannak ugyan morális posztulátumok, amiket történelmi eseményekre vonatkozó ítéleteinkben is bűn félre rúgni, de amúgy semmilyen történelmi értékítélet elfogadása nem lehet kötelező. Az egyik vélemény szerint a Trianonnal való szembenézés annak fel- és elismerését jelenti, hogy az európai történelem legsúlyosabb igazságtalansága a magyar nemzetet érte; egy másik vélemény (például az enyém) szerint meg azt jelenti, hogy a nemzetállami törekvések szükségképpen tragédiába torkollnak, a magyarokra nézve pláne. Mindkét felfogás összeegyeztethető azzal a morális posztulátummal, hogy elítéljük azt a helyzetet, melyben sok millió embernek olyan országban kell élnie, ahol idegennek tekintik őket, ahol idegennek érzik magukat.

A szembenézési posztulátumban Romanov is az ártatlanok önvádra kötelezését látja, és sajnos teljes mértékben azonosul Paranoir történelemellenes fölfogásával is. „Gyónjam meg, hogy akár én is lehettem volna az a csendőrszázados? Vagy az a obersturmführer. /.../ Nem lehet, hogy inkább pont a magyarországi megélhetési szociológusok nem néztek szembe azzal, hogy mind a társadalom, mind a különböző egyházak már régen túlhaladtak a nagy történelmi tragédiáinkon.”

A szembenézést követelő moralizálás egybetolja a „túlhaladás” személyes és történelmi dimenzióját. A túlhaladás a személyesség, a személyes felelősségrevonás, elszámolás, bűnöskeresés, rehabilitálás, kárpótlás stb. szintjén előbb-utóbb szükségszerűen bekövetkezik, a vita tárgya csak az lehet, hogy mikor és hogyan. Történelmi szinten viszont nincs túlhaladás. Amikor például Nietzsche a 19. század végén egy nagyszabású és nagy hatású elméletet alapoz arra, hogy az emberiség az Ókorban tért le a természetének megfelelő útról, amellyel az állatvilágból kiemelkedett, és azóta csak hanyatlik, akkor a jelen sorskérdésévé tett egy kétezer éves történelmi fordulatot. A múlt csupa nyitott, vagy bármikor fölnyitható vitakérdés, s minden jelenbéli válaszunkat befolyásolja, ahogy a múltunkat felfogjuk.

Benne vagyunk tehát egy rossz körben. Sokan kinézik a holokausztot a jelen nyilvánosságából, mert nem akarják bűnösnek érezni magukat abban, amiben ártatlanok. És ezért aztán bűnösnek lehet nyilvánítani őket azért, mert az érdektelenségükkel hozzájárulnak a radikális rasszizmus kibontakozásához és szalonképessé válásához.

Ahhoz, hogy a holokauszt tanulságai elevenebbek, hatékonyabbak legyenek és szélesebb körben hassanak, kissé másképp kellene azt kezelni.

– A „túlhaladást” a személyesség szintjén tudomásul kellene venni.

– Azzal az érzékenységgel kellene visszautasítani a holokauszthoz kapcsolódó minden kollektív vádat, amellyel a holokauszt áldozatait és emlékezetének hordozóit illető kollektív vádakat visszautasítjuk.

– A felelősség különböző szintjeit szigorúan meg kellene különböztetni. (Nem feledve persze, hogy ezek a szintek egymásra épülnek.)

– Tudomásul kellene venni, hogy miként semmivel, a holokauszttal kapcsolatban sem lehet megkövetelni egységes társadalmi álláspontot.

– A holokausztot nem kiemelni kell a történelemből, hanem beleágyazni. Az egyediségét extremitásként és nem magánvalóságként kellene fölfogni. A holokausztban a kollektív áldozatképzésnek azokat az általános jellegzetességeit kellene elsősorban fölmutatni, amelyek bármilyen csoportot elérhetnek.

Hogy Paranoir ne úgy érezze, hogy a potenciális bűnösségéről szól a „holokauszt-mese”, hanem úgy, hogy a reá is leselkedő veszélyről. Így adhatnánk Paranoirnak esélyt rá, hogy ne csak abban legyen ártatlan, amiben az, hanem abban is, amiben még nem.

• PoliBlog,

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges