Révész Sándor 2016. május 24.

Nyomtatóbarát változat

Az a tömérdek érdekes kérdés, amely Kiss László ügye kapcsán föltorlódott, maga alá temette az etikailag legnehezebb és gyakorlatilag legátfogóbb kérdést. Egyrészt nagyon tanulságos mindaz, amiről szó esett, amit az eset kapcsán megtapasztaltunk, másrészt mégiscsak azon a szinten rejtőzik a legszélesebb kört érintő tanulság, amelyet a diskurzus már nem ért el.

Gyarapodtak ismereteink a korai Kádár-kor bűnkezelési gyakorlatáról, az elmúlt évtizedek múltkezelési gyakorlatáról, arról, hogy a nemi erőszakról, a nemek közötti viszonyról, a férfiasságról alkotott képünk hogyan változott és hogyan nem változott fél évszázad alatt. És főleg: mennyien, milyen gátlástalanul és mekkora tömegtámogatással hazudoznak, tévesztenek meg, avagy vetnek be teljességgel ellenőrizhetetlen, kétes hitelű és az áldozatokat dehonesztáló pletykákat egy sokak számára fontos ember védelmében.

Ez a védvonal átnyúlt a politikai táborok határain. Kiss László az Orbán-rezsim embere volt (lett), fideszes támogatással csináltak belőle alpolgármestert, uszodát és kisistent a lakóhelyén. Orbán Viktor személyesen marasztalta most elvesztett pozíciójában az év elején, amikor összekülönbözött Hosszú Katinkával. A védelmében azonban ellenzéki véleményformálók is megszólaltak, Aczél Endrétől Friderikuszig.

Rab László a Népszabadságban (május 14.) szabatosan fölsorolta az (ön)védelem során előadott, majd lelepleződött hazugságokat. Sok volt. Az ügy szempontjából legfontosabb emberek, az ügy szempontjából legfontosabb kérdésekben hazudtak következetesen. Mindenekelőtt maga Kiss László és Gyárfás Tamás. Kiss a bűncselekményt rágalomnak, önmagát ártatlannak és koncepciós eljárás áldozatának hazudta. Miután a koronatanú, az igazi áldozat megjelent, a hazugságok fenntarthatatlanná váltak, és Kiss László is átkényszerült a bűntagadó szerepéből a bűnbánóéba.

Egymást erősítették egymást kizáró érvek, a bűntagadás és a megbocsátás érvei. A bűntagadók mellé fölsorakoztak azok, akik nem tagadták a bűnt, csupán azzal érveltek, hogy rég elévült, a bűnös megbűnhődött, egy húsz éves ifjú botlása nem semmisítheti meg egy élet munkáját, minden érdemét, a közt szolgáló hatalmas tudást, és mindenkinek jár az újrakezdés lehetősége. Ezek fontos és érvényes érvek lettek volna egy olyan társadalomban, melyben a bűnelkövetők társadalmi integrációjában nagyon kevesen hisznek, annál többen a „bűnöző” mivolt adott és változtathatatlan jellegében, a társadalomból való kiiktatásuk föltétlen szükségességében. Csakhogy ezeket az érveket a bűntagadás érvénytelenítette, hiszen a hazug tagadás jelenidejű bűn, és a bűnös nem bűnbánóként, hanem ártatlanként igényelt magának hitelt és további cselekvési lehetőséget. Ez az igény azonban a beismerő bocsánatkéréssel összeomlott.

Nem maradt, aki föltehette volna a legnehezebb kérdést: Van-e és hol van a tehetség, a tudás, a képesség, a szorgalom, az eredményesség közhasznú felhasználhatóságának etikai korlátja? Ha semmit nem tudunk Kiss László védelmére fölhozni, ha tudomásul vesszük, hogy ő az, aki, hogy olyan, aki, akkor bűntagadó bűnösként helytelen-e őt tovább használni, avagy helyes-e az általa hordozott értékekről lemondani? És mi lett volna a helyes döntés, ha évtizedekkel ezelőtt merül fel ez a kérdés? Szerencsésnek vagy szerencsétlennek kell-e tartanunk azt a körülményt, hogy a Kiss-ügy csak most bontakozott ki, és nem a sikergyár beindulássakor, és így Kiss László edzőként és szövetségi kapitányként hozzásegítette az országot egy csomó olimpiai, világ- és európa bajnoki győzelemhez, éremhez, össztársadalmi örömhöz? Aki most úgy véli, helyes Kiss Lászlót nem használni többé, az nem vélheti úgy, hogy jó volt őt használni eddig.

Olyan etikai kérdéssel találkozunk itt, amely független a bűn és a teljesítmény jellegétől (ha jelentőségétől nem is). Miként viszonyulunk azokhoz, akikhez jelentős bűnök és jelentős teljesítmények kötődnek. Ez az elidegenedés kérdése.

A személyiség szétesik különböző funkcióira, vonatkozásaira. Nem személyiségünk egészével viszonyulunk egy személyiség egészéhez, hanem valamilyen funkciónkkal annak valamely funkciójához. Elválasztjuk egymástól a személyiség ártalmas és hasznos részét, és ezeket külön kezeljük. Ha, mondjuk, egy zseniális gyógyszervegyész lenne a Kiss László, eszembe sem jutna, hogy nem kérek a tudásából és a gyógyszeréből, mert tette, amit tett, és hazudta, amit hazudott. E szétválasztás nélkül nincs jogállam, nincs hatékony, modern társadalom, nincs jólét, nincs versenygazdaság, nincs magánéleti autonómia, enélkül nincs demokrácia.

Másrészt az embernek mégiscsak elemi igénye a személyesség, a személyekhez való érzelmi viszonyulás. Vannak párhuzamos életeink, elidegenedett gazdasági, piaci, munkakapcsolataink és érzelemteljes személyes kapcsolataink. A versenysport azonban ezt a párhuzamosságot nemigen engedi meg. A versenysportot ugyanis a szurkoláson keresztül „fogyasztjuk”. A szurkolás pedig magas érzelmi hőfokú azonosulást feltételez, hiszen éppen ez a magas érzelmi hőfok, ez az intenzív együttérzés, beleélés a szurkolás lényege. A szurkoló-fogyasztó kielégülésének mértéke egyszerre függ a teljesítmény mértékétől és a teljesítővel való érzelmi azonosulás lehetőségének mértékétől. A teljesítő több – különböző jelentőségű - személyből álló „személyiség”. Csapat. Ha nem csapatsport csapata, akkor az egyéni versenyzőhöz tartozó csapat. A teljesítők személyisége a teljesítmény része. Ezért kell a versenyteljesítményt személyiségteljesítménnyel ötvözni, ezért válik a személyes megnyilatkozás, a sajtótájékoztató, a nyilatkozat munkaköri kötelességgé, a versenyzőket „közel hozó” sajtó pedig a szolgáltatás részévé.

Az élvonal versenykövetelményei nem – és egyre kevésbé – engednek meg bármilyen legális teljesítménynövelő eszközről, így egy kivételesen teljesítőképes mester tudásáról, tapasztalatáról, hatóerejéről, kapcsolatairól való lemondást. (Az illegális eszközökhöz való viszony fontos, de más és sokkal gyakrabban tárgyalt kérdés, azzal most itt nem foglalkozunk.) Viszont nem is lehet közömbös ezen értékeket hordozó személyiség erkölcsi szennyezettsége, hiszen az gátolja a vele és a hozzá mint mágushoz erősen kötődő versenyzőkkel való érzelmi azonosulást. A lemondás is, a megtartás is veszteséggel jár.

Ebben a helyzetben a veszteséget kétféleképpen lehet feloldani. A szennyezettség tényének vagy a szenny szenny mivoltának tagadásával vagy legalábbis hatékony „relativizálásával” (helyesebben bagatellizálásával). Erre tettek kísérletet Kiss László esetében is. Attól tartok, csupán azért volt ez a kísérlet most sikertelen, mert Kiss László már másfél évtizede nem gyakorló „mágus”. Már nem az ő tanítványai úsznak a dobogó felé. Pályája végén járó, 75 éves szövetségi kapitányként már kevésbé pótolhatatlan. Mi lett volna, ha valamikor a kilencvenes években robban ki ez az ügy? Amikor Kiss László legsikeresebb és legnépszerűbb tanítványai, Egerszegi Krisztina és Kovács Ágnes a csúcson, a világ csúcsán voltak?

Attól tartok, hogy akkor a leleplezőket az egykori áldozattal együtt elsöpörte volna a népharag. Ki tart velem?

(A kép forrása: nol.hu)

• PoliBlog,

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges