Horváth G. György 2015. május 21.

2 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Melyek demokráciánk legsúlyosabb bajai, hogyan lehet ezeket gyógyítani? Milyen kihívásokkal kell szembesülnie a demokráciáknak a XXI. században? Hogyan illeszthető a közvetlen- és a parlamenti demokrácia? Milyen államszervezet, önkormányzatiság, választási rendszer szolgálja az értékeket?

1. Demokráciánk betegségei

Egyaránt a görögöktől kaptuk a demokrácia=népuralom fogalmát, valamint Platón állam-elméletét, melyben a polgárok helyes életmódjáról csak a bölcsek képesek gondoskodni.

Polgári demokráciákban, jogállami keretekben is kétféle kritikát szoktak megfogalmazni: az egyik szerint a döntések nem legitimek, mivel nem a nép hozza meg a azokat, ezért népszavazásokra, a bázis-demokrácia elveinek és gyakorlatának alkalmazására van szükség. A másik szerint a tömegek pillanatnyi igényeinek kiszolgálásával a populizmus és a demagógia uralkodik, azonban megalapozott szakmai döntéseket nem lehet népszavazással hozni, s a gyakran változó környezetben nem is oldható meg.

A  népuralom formai megközelítése alapján korábban azt tekintettük demokratikusabbnak, ha minél több emberre terjedt ki a szavazójog. Az aktív állampolgári részvétel hívei szerint ezért az jelenti a valódi demokráciát, ha a döntéseket a nép önmaga, közvetlenül hozza, népszavazással vagy a bázis-demokrácia konszenzuális eszközével. A közvetlen demokratizmusnak ma már adottak a technikai feltételei, akár naponta lehetne népszavazásokat tartani az interneten, SMS-sel – de tudjuk, ez könnyen populizmushoz, demagógiához vezethet. Ezért sokan a képviseleti demokrácia hívei – mások Goethet idézik: A hatalom ne beszéljen, hanem cselekedjen! Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket; Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek.

A modern – piacos, demokratikus és jóléti – tömegtársadalmakban szinte észrevétlenül bukkant elő egy különös probléma: az átlagember naponta legalább 10 ezer (!), nagyon eltérő fontosságú döntést kénytelen meghozni. A túl sok döntés tanácstalanná, tanácstalanság pedig döntésképtelenné tesz. Ebben a helyzetben a döntés felkínálójának – a kormánynak például az új nyugdíj-, vagy választási rendszert kialakításánál; a vállalatnak, amikor a polcra kihelyezi az árukat – lehetősége van befolyásolni a döntés előtt állót. A kérdés: miként teszi ezt?ⁱ Polgári demokráciánk szomorú tapasztalatai szerint az egymással versengő pártok mindent megtesznek azért, hogy ezt a terhet levegyék a vállunkról – így látszólag könnyen emészthető „kérdéseket” tesznek elénk, melyek lényege: „Akarsz-e jobban élni, segítesz-e elzavarni AZOKAT a gazembereket?” A kötet korábbi részeiben már említett elemzések rámutattak, hogy a polgári demokrácia többé-kevésbé hasonló formai keretei közt a kialakult kulturális keretek alapján mennyire eltérő az együttműködésen, egyeztetésen alapuló skandináv, és a „veszekedős” dél-európai, valamint a tragikus kettészakadáshoz vezető „friss demokráciák”, ezen belül különösen a hazai modell. Ezért azt kell megvizsgálnunk, hogy mi ered a demokrácia rossz értelmezéséből, s mi a hibás gyakorlásából.

Mit jelent a „nép uralma”? Leegyszerűsítve népen a választópolgárokat, uralmon pedig a meghozott döntéseket, s azok teljesülésének ellenőrzését értsük. A formai megközelítés mellett ezért érdemes a működőképességet és a minőségi tartalmat is figyelembe vennünk, s ez alapján azt tekintsük a demokrácia „jóságfokának”, ha biztosítható a (1) közjóⁱⁱ érdekében a nép (2) döntése.

2. A döntésről

A döntésⁱⁱⁱ: problémamegoldás, a cselekvési változatok közüli választást jelenti.

A demagógia valós veszélye miatt nem a „népuralmat” kell korlátozni, hanem azt kell értelmezni, hogyan is dönthet a nép – melyek a jó döntés feltételei. Lássuk be, hogy a valódi demokrácia nem egyszerűen a szavazás lehetősége – a döntéselmélettel foglalkozók szerint az egyszerű többségi szavazás az a módszer, mely a legkevésbé képes biztosítani, hogy megalapozott, jó döntések szülessenek. Ezért olyan eljárást kell találni, melyben valóságos és kiérlelt, kitárgyalt változatok közül az előnyök-hátrányok mérlegelésével, a felelősség vállalásával lehet és kell választani: dönteni. Mindez alapuljon a társadalmi csoportok együttműködésén – lehetőleg konszenzusra törekedve, hogy megelőzzék a későbbi ellentéteket. Szép, ideális kép – valójában ezt hivatott szolgálni a liberális demokrácia, melyben a közjó érdekében vetélkednek egymással a pártok, létezik a hatalommegosztás, cselekvő és tudatos állampolgárok alakítják saját sorsukat, de tudjuk, ennek milyen nehézségei vannak a gyakorlatban.

Könnyű elképzelni, hogy működik a dolog – ha pl. nyilvános a képviselőtestületi ülés, moderált és higgadt vita folyik a helyi honlapon arról, hogy mennyit is költsenek iskolára vagy útfelújításra, s arról is nyíltan beszélnek, hogy ezek fedezetére mennyivel emeljék a helyi adókat. Ebben az esetben valóban jó és közös megoldás születhet, mivel a döntésben résztvevők tudása, ismeretanyaga azonos vagy hasonló, vagyis szimmetrikus.

Az alternatív – és demagóg – pártok a közvetlen demokrácia hívei, a hagyományos pártok képviselői pedig a közvetett, parlamenti demokráciát vallják és részesítik előnyben. Bizonyára nem kell különösebben magyarázni, hogy egy népszavazásnál, netán a költségvetés esetében mennyire aszimmetrikus a szakértők, politikusok, polgárok tudása – s valódi demokrácia helyett a demagógiát, vagy akár a zsarnokságot segítenénk csak elő a döntéselméleti szempontból legkevésbé megalapozottnak tartott többségi szavazással. A részvételi demokrácia gyakorlásának vannak sikeres mintái^iv – de szükség van a képviseleti demokráciára is, illetve ennek deliberatív változatára. Ekkor a politikai döntéseket megelőzi a nyilvános állampolgári vita, egyeztetés, szakértői véleményezés. A deliberációt és magát a döntéshozatalt pedig jogi intézmények formalizálják. A deliberatív demokrácia kritériumai a szabad nyilvánosság, ahol az állampolgárok szabadon megvitathatják ügyeiket; olyan procedurális szabályok összessége, amely biztosítja, hogy a deliberáció minden résztvevő számára egyenlő mértékben hozzáférhető; s olyan racionális párbeszédre ad lehetőséget, ami a köz érdekét szolgáló ügyekről folyik, és hogy a kormányzatok a létrejött konszenzust törvényekben és politikai cselekvésben realizálják.^v Ez az eljárás idő-igényes – de a meghozott döntés mögött meglévő konszenzus miatt könnyebb az elfogadtatása, így a megvalósítása is. Gondot okozhatnak a megrögzött vitatkozók és hajthatlanok, vagyis hosszú tanulási, gyakorlási folyamatot igényel az alkalmazása. Tekintve, hogy alapvetően az egyének közreműködésén alapul, korlátozott a széleskörű bevonás lehetősége és/vagy esélye, így akár a meghozott döntés legitimációja is megkérdőjelezhető. Bármilyen demokrácia is csak ott működőképes, ahol demokraták vannak. Legalább annyira azok, hogy képesek legyenek akár saját hatalmuk korlátozására, belátva, hogy a hatalommegosztás egy másik ciklusban éppen az ő érdekük lehet. Ennek hiányában csak a versengés, a másik fél legyőzése, a konfliktus egész társadalomra való kiterjesztése érvényesül. Ugyanígy belátható, hogy a választók tudás-aszimmetriájának csökkentése közös érdek: a több párt jobb, mint az egy – de a demagógia-spirál elkerülését még jobban szolgálja, ha civil és független szakértők értékelik a programjaikat, tevékenységüket, s nem álságos konzultációkkal, népszavazásokkal, hanem valódi nyílt demokráciával (open democracy^vi) válik a döntések részesévé az állampolgár. Ez csak fokozatosan történhet. Míg a tárgyalástechnikának, a csoportos döntéshozatalnak ismertek a módszerei, s széles az irodalmuk – a közvetlen és részvételi demokráciáról jóval kevesebb mind az elméleti, mind a gyakorlati ismeretünk, s még kevesebb a gyakorlati tapasztalatunk.

3.  Hogyan működjön a közvetlen és a részvételi demokrácia?

Gyakorlati tapasztalat, hogy 5–9 embernél több már csak nagy nehézségekkel tud közvetlenül megvitatni valamit

• egyre több és több szempontot, témát vetnek be
• önkontroll hiánya miatt sok a hozzászóló
• megjelennek a hatalmi, befolyásolási játszmák és praktikák
• a rámenősség érvényesül a tudás helyett, stb.
• elveszik az eredeti cél

Közismert a mondás: „Ha valaminek a megoldását lehetetlenné akarod tenni, hozz létre egy bizottságot”.

Egy vitában többféle szereplőre/funkcióra van szükség:

1. természetesen a legfontosabb az eltérő érdekű, véleményű csoportok (stakeholderek) léte és működése. Munkájuk szervezésére, álláspontjuk kialakítására hasonló módszerek alkalmazására van szükség, mint amiről épp most van szó.
2. moderátor (vitavezető): akinek a segítségével a felek megállapodnak a szabályokban, keretekben, s aki menet közben ügyel a vita folyamatára, a döntéshozatalra. Szükséges az elméleti tudás és a tapasztalat, tárgyalástechnika, konfliktus-menedzsment, probléma-megoldás. A feladat nagyságától függően van szüksége segítőkre – a célok, megállapodások, probléma-térképek nyilvántartására, a technikai háttér biztosítására. Alapvető moderációs elv, hogy nem csak meghallgatni kell a másik felet, hanem meg is kell érteni, mit miért mond – s ezek alapján van esély, hogy a felek megtalálhassák a közös metszeteket.)
3. szakértő/értékelő: olyan független személy vagy testület, aki/mely rendelkezésre tudja bocsátani az adott témával kapcsolatos tényeket, ellenőrizni tudja a vita során felmerült évek valóságtartalmát, s így fel tudja hívni a figyelmet az „elkalandozásokra”. Az ő dolga, hogy a szimpátia-, rész- vagy végszavazásoknál meghatározza, hogy az egyes változatok valósak, ismertek-e az előnyök-hátrányok.

Csak akkor lehet érdemi a vita, ha egyértelműek, s közösen elfogadottak a célok és a prioritások. Ennek pontosítása, rögzítése már önmagában egy vita-fordulónak tekinthető – s már itt szerepe van nem csak a moderátor(ok), hanem az értékelő(k) felkészültségének is.

Sokszor már az egyes vélemény-csoportok kialakítása sem egyszerű, ráadásul ezek száma menet közben is változhat. Minimum 2 csoport legyen, amikor az egyik az „ördög ügyvédje” szerepét játssza el – de lehetőleg sose legyen több 3–5-nél.

Minél nagyobbak az egyes csoportok, annál nehezebb a tagok aktív részvétele. A csoportok önmagukat is a jelen elvek és gyakorlat szerint működtessék. Célszerű, hogy az egyes csoportok szóvivőket választanak maguk közül – s a nagy csoportot minél jobban tudják tagolni egyes rész-funkciók mentén, pl. a változat költség-hatása, időbeli megvalósíthatóság, stb.

Menet közben többször is lehet un. szimpátia-szavazásokat tartani, a vita során arra kell törekedni, hogy lehetőleg konszenzusos álláspont alakuljon ki.

Természetesen az egész csak internetes felületen és háttérrel valósítható meg. (Pl: blogok/feljegyzések a vitaindítókhoz és vitákhoz, szavazások, döntés- és fogalomtár, körlevelek, perezentációk- és egyéb anyagok tárhelye, stb.)

A fentiek alapján belátható, hogy időigényes egy ilyen vita lefolytatása – azonban egyre inkább biztosítható a tömeges részvétel, az átláthatóság és az objektivitás.

4. Szintek és gyakorlat

Az alábbiakban az egyes szinteken működőképes demokrácia-gyakorlási módok lehetőségét vizsgálom – s nem foglalkozom most azzal az egyébként meghatározó jelentőségű témával, hogy az egyes szintekre delegált tevékenységekhez, hatáskörökhöz természetesen ezzel együtt anyagi forrásokat kell allokálni, hogy ehhez milyen legyen a helyi és a központi költségvetési adózás rendszere, megoszlása.

1. Helyi önkormányzat Közvetlen tapasztalat és befolyás

A gyakorlati tapasztalat is azt mutatja, hogy nagyjából 3000 fős az a közösség, melynek tagjai még ismerhetik egymást (de legalább az egyes területek kulcsszereplőit, a napi vagy munkakapcsolatban lévőket, stb).

Vagyis ekkorának becsülhetjük az önkormányzatiság első szintjébe tartozók körét, ahol elvárható, hogy mindenki megfelelő ismeretekkel rendelkezzen a döntésekhez.

Jellegzetes döntések: szociális segély- és támogatás, fogyasztói értékelés,

Ezen a szinten megállapítható a tényleges szociális helyzet, működhet az egymásra figyelő s egymást segítő támogatási rendszer; érvényesíthető a közvetlen befolyás az együttélési normák betartására. Eldönthető a buszmegálló legjobb helye, eldönthető, hogy az iskola vagy az önkormányzat ablakát kell-e kifesteni, egy kisbuszt kell-e venni a diákok, betegek utaztatásra, vagy megoldható a „telekocsi”.

2. Mitől város a város, kistérség a kistérség? állampolgári részvétel

Egy város (funkciójában) a környéke központja – közvetlen környékének elsőszámú felvevő helye – pl élelem, ipari és szolgáltató tevékenységek munkaereje – s szolgáltató/ellátó központja, legyen az gimnázium, orvosi szakellátás, államigazgatási helyi intézmények, mozi, étterem. Ahhoz, hogy megjárjuk az oda-vissza utat, ne legyen szükség egy egész napra. Szerencsés esetben egy város vonzáskörzetével együtt alkothatja a járást vagy kistérséget. Ez az a keret, ahol koordinálni érdemes a hulladékkezelést, a közmű-ellátást, ahol értékelni lehet és érdemes a közszolgáltatásokat.

Az országon belül is jelentős eltérés van a település-szerkezetben, ezért 10–60 e fő lehet egy város és átlagos vonzáskörzete, s ezt tekinthetjük az önkormányzatiság 2. szintjének.

Jellegzetes döntések: költségvetés; iskola vagy mozi kifestése; helyi sportkör támogatása; szociális keretek elosztása; munkahelyteremtő programok felügyelete/támogatása; pedagógusi, háziorvosi pályázatok értékelése; közösségi- és szociális munkaprogramok jóváhagyása; helyi adók kivetése – megjelenik a szakértelem szükségessége.

3. Magas szintű ellátási központok – régiók – moderált állampolgári részvétel

Legyen egyetem és főiskola, széles kulturális kínálat színházzal, legyen integrált és magas szintű egészségügyi ellátás.

Legyen kapcsolódás a gyorsforgalmú közlekedéshez, 1 napon belül oda-vissza elérhető legyen bármely intézmény.

A központ területén belül legyen értelme a közösségi közlekedés optimalizálásának (közút vs vasút), ezen belül közvetlenül hatnak a kiemelt fejlesztések (munkaerő, helyi kkv-k kapcsolódása, stb.)

A már kialakult struktúrákhoz igazodva kb. 100 km-es átmérőben 1,5–2,5 millió ember alkothat 1-1 életképes régiót.

Jellegzetes döntések: költségvetés (delegált és /vagy bevételi források alapján), gazdasági és politikai integráció a nagyvilággal, fejlesztési programok, munkaerő biztosítása, foglalkoztatási kérdések, regionális közlekedési hálózat optimalizálása; szociális- és működési keretek elosztása; regionális közmű- és szolgáltatásfejlesztési projektek jóváhagyása; regionális közmű- és szolgáltatás felügyelete és /vagy működtetése; EÜ, oktatás, kulturális költségvetés jóváhagyása. Ezen a szinten már nélkülözhetetlen a hiteles szakértelem, a demagógia kizárása.

(Ide kívánkozik egy megjegyzés Budapestről: adódik, hogy a főváros és a közvetlen környezete e szintnek felel meg, azonban az előző szintek egy nagyvárosban nem, vagy csak erőszakoltan értelmezhetők. A nagyvárosi elidegenedettség miatt a helyi önkormányzatiság nem értelmezhető, a kerületek közt úgy közlekedünk, hogy jó esetben fel sem tűnik – ugyanakkor a célszerűség, s csak részben a hagyományok miatt szükség lesz továbbra is kerületi, városrészenkénti szerveződésekre.)

4. "Nagyvilág" – polgári nyilvánosság

Jellemzője a világrendszerek léte és működése, ahol az üzleti-gazdasági élet átnyúlik a politikai határokon, s nemzeti keretek közt nem, vagy csak korlátozottan szabályozható.

Jellegzetes döntések: az egész Földre kiterjedő kontroll és szabályozás az erőforrások felhasználásáról, a fegyverkezés ellenőrzése, regionális fejlesztési programok, Tobin-adó beszedése, stb. Ma örülhetünk, ha fellélegezhetünk, mert elfogadták az EU költségvetését, ha ésszerű kompromisszumokat kötnek az ENSZ-ben, vagy sikerül békét kötni egy háború után. Sokak természetes igénye, hogy beleszóljunk a világ dolgaiba – de erre az alapján kerülhet sor, ha megtanultuk a az 1–3 szinteket alkalmazni.

A fentiek alapján belátható, hogy időigényes egy ilyen vita lefolytatása, a döntéshozatal – azonban biztosítható a tömeges részvétel, az átláthatóság és az objektivitás.

Mindezekből az is következik, hogy a közvetlen részvétel felől egyre inkább a delegálásos demokrácia felé kell elmozdulni, az alapelvek azonban – nyíltság, átláthatóság, objektivitásra törekvés – nem változnak.

Ugyancsak a delegálásos megoldás kerül előtérbe, amennyiben szűk időkeret áll rendelkezésre. S akkor lehet kiszélesíteni az állampolgári részvételt s alkalmazni az állampolgári részvétel formáit – ha elfogadjuk, mi is az a közjó, s ha megtanuljuk, hogy a döntések milyen felelősséggel is járnak. Addig azonban a népszavazás csak a szimpátia mérésére alkalmas – ami a döntések helyettesítésére felelőtlenség.

Persze, távol vagyunk attól, hogy ezzel megmondtuk volna a tutit:

Mi van akkor, ha a közjó alapértékeiben sincs egyetértés? Bárhogyan is szervezzük, a konkrét vitákban kevesen vállalnak aktív szerepet – hisz a választásokon is max. 70 %-os a részvétel: mikor fogadhatjuk el megbízhatónak, reprezentatívnak egy társadalmi vita eredményét? Számomra elfogadható, hogy "Azt az embert, aki nem hajlandó foglalkozni a közösség dolgaival, mi nem visszahúzódónak, hanem semmirekellőnek tartjuk"^vii. Az egész eddigi gondolatmenet az un. nyugati kultúrán, az egyéni ÉS közösségi jogokon alapszik. De mi a helyzet ott, ahol mások az erkölcsi alapok? (Iszlám, buddhizmus – vagy a természeti vallások esetén). Hogyan rendezzék el dolgaikat az eltérő kultúrákat reprezentáló államok? De mindez nagyon messzire vezet, de mindez nem mondathatja, hogy ne tegyük a dolgunkat. Az alkotmányozás egyelőre még csak lehetőségként kezelheti mindezt – a való életben való kipróbálásra, pilotokra van szükség.

Feltűnhet, hogy nem foglalkoztam a nemzetek, országok szintjével. Ennek oka az, hogy módszertani megközelítésben ez a szint a 3. és 4. közé esik, az adott ország nagyságától függően. Belátható, hogy az USA, Kína, India önmagukban akkora súlyt képviselnek, hogy az európai értékek és érdekek érvényesítéséhez is szükség van az integrált EU-ra. A nemzeti kultúrák és hagyományok megőrzésén túl az országok szerepét elsősorban abban látom, hogy biztosítsák a régiók sikeres illeszkedését a nagyvilágba, illetve képviseljék ott a régiók értékeit és érdekeit.

Ugyancsak joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi van a pártokkal, mi is a szerepük? A mai gyakorlatunkban is azt látjuk, hogy a helyi önkormányzatok és a kistérségek szintjén a pártpolitika csak megoszt. Ugyanakkor arra továbbra is szükség lesz, hogy – a korábban kárhoztatónak tartott – ideológiák mentén újra- és újra megfogalmazódjanak a kívánatosnak tartott jövőképek, hiszen csak ezek alapján biztosítható a társadalom fejlődése. Ugyancsak a pártok feladata marad a képviselőjelöltek kiválasztása és jelölése is. Helyi és kistérségi szinten az egyéni, régiós szinten a listás választást tartom célszerűnek.

5. Képviselet és önkormányzat

Feltűnő, hogy a jelenlegi választási rendszer nem hogy a fenti szinteket, de a községi, városi, kerületi, megyei, fővárosi önkormányzati (?) – igazgatási szinteket sem veszi figyelembe: azt az egy szempontot teljesíti, hogy a hasraütésszerűen meghatározott képviselői létszámot ki lehessen hozni.

A demokráciáról korábban írtak alapján új alapokra kell helyezni az önkormányzatiságot, érvényesítve a részvételi lehetőségekhez is illeszkedő szubszidiaritási elvet. E két okból is változtatni kell a választási rendszeren – az alábbi javaslatok a parlamenti képviselők választására vonatkoznak.

5.1. Kistérség orientált rendszer – 2 választási ciklus a deliberalizáció betanulására

A Haza és Haladás figyelemre méltóan elemezte^viii a beterjesztett választási rendszert. Bár nem sok esélye van – de ez alapján fogalmazódott meg bennem, milyen is lehetne egy egyfordulós, de mégis vegyes rendszer – melynek a német rendszerrel való hasonlósága nem a véletlen műve.

Követelmények: Elveiben megfelel a Fidesz által hangoztatott elveknek is: kisebb létszámú parlament, 1 forduló, egyéni és listás helyek

Igazságos – a leadott szavazatok egyenlő súlyt képviseljenek

Kormányzóképesség biztosítása

Társadalom leképezése

Ha a kerületek, járások csak annyit érnek, hogy nyugodtan át lehet szabni a körzeteket – akkor vagy nincs rájuk szükség, vagy figyelembe kell venni azok határait. Tekintve, hogy az önkormányzatiságot, a deliberatív demokráciát kell erősíteni Mo-on, célszerűen ez utóbbit kell támogatni.

Annyi választókör van, ahány járás/kistérség vagy nagyvárosi kerület. Ez kb 140, ráadásul jelentős eltéréssel a választópolgárok számában. Az eljárás lényege:

• A választók 1 szavazatot adnak le, egy személyre. A jelölt vagy egy listához kapcsolódik, vagy egyénileg is indulhat.
• A választókörben az lesz a képviselő, aki a legtöbb szavazatot kapja, a többi jelöltre adott szavazatok – listához kapcsolódó személy esetén – a kompenzációs listára kerülnek.
• A listákról plusz és mínusz kompenzáció alapján lehet szavazathoz jutni, pl:

A leadott összes szavazatok mínusz az országosan 4 %-ot el nem ért pártokra adott szavazatok számát elosztjuk az összes képviselő helyek számával. Amelyik körzetben ennél a számnál kevesebb szavazattal győz valaki (valószínűleg Nógrádban ilyen helyzet alakulna ki), akkor a különbséget le kell vonni a kompenzációs listáról. Ahol ennél több szavazattal győz valaki – vélhetően a nagy Budapesti kerületekben ez lenne a helyzet – ott ez a pozitív különbség felkerül a kompenzációs listára. A listás helyekről a listán lévő szavazatok és a korábbi arányszám hányadosa szerinti mandátumot lehet kiosztani.

Így persze előfordulhat, hogy nem pontosan az eredetileg kalkulált számú lesz a parlament, amennyiben egyéni jelöltek is győznek.

A rendszer hátránya:

• a megválasztott képviselők a helyi érdekek kijárói lehetnek – bár a korábbinál kisebb kötöttséggel
• nem torzít a kormányozhatóság érdekében (De tanuljanak meg együttműködni a pártok!!)
• a nem listához tartozó és nem győztes jelölt szavazatai elvesznek (ez a korábbiakhoz képest nem jelent változás)

A rendszer előnye:

• egyfordulós
• arányos
• könnyen átlátható

Valójában a mandátum-arányok úgy alakulnak, mintha listás szavazás lenne - de a listáról először azoknak osztanak ki mandátumot, akik az egyéni körzetekben a legtöbb szavazatot szerezték meg a vetélytársak előtt. 2 ciklus alatt a közvetlen és deliberatív módszerek elsajátíthatók.

5.2. Régiós listás rendszer – egy fordulós

A jelölő szervezetek régiónkénti és országos listákat állítanak, szavazni csak a régiós listára kell. A módszer variálható a listán belüli sorrend megadásával – ezt a technikai feltételek már biztosítani tudják.

A mandátumok felét a régiós, másik felét – a régiós listákra adott szavazatok összegzése alapján számolt arányok alapján – az országos listákról kell kiosztani.

A rendszer hátránya:

• a megválasztott képviselők a régió érdekek kijárói lehetnek – bár a korábbinál még kisebb kötöttséggel
• nem torzít a kormányozhatóság érdekében (De tanuljanak meg együttműködni a pártok!!
• a nem jelölő szervezethez tartozó jelöltek esélyei tovább csökkennek

A rendszer előnye:

• egyfordulós
• arányos
• könnyen átlátható
• a régiós szintű politizálás erősödése segíti a politikusok megmérettetését, kiválasztódását

1-2 ciklus alatt a regionális politizálás kialakul, a képviselők mentorálásával kialakíthatók a régiós szintű eljárások és módszerek.

A szerző mérnök-közgazdász, szervezetfejlesztő

Jegyzetek

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges