Horváth G. György 2015. február 24.

Nyomtatóbarát változat

Célok, teljesítmény, elégedettség – boldogság

Kedvenc hipotézisem, amit bizonyítani nem tudok, de mélyen hiszek benne: az ember abban különbözik a környezetétől, hogy társas lény, a szocietas tagja – s így cselekedeteit nem pusztán a fajfenntartás vezérli, hanem képes belátni, hogy érdeke a társadalom hosszú távú fenntarthatósága: beleértve a gazdaságot, környezetet, társas kapcsolatokat, kultúrát egyaránt, amit összefoglalóan közjónak nevezek.

Mikor elégedettek az emberek, mi jelent valódi sikerélményt? Minden mai tudásunk szerint akkor, ha vannak céljaik – reálisak, de erőfeszítést igénylők – s ha ezeket a célokat valós teljesítménnyel érik el. Ez már a gyerekeknél is bizonyítható: ha a tanító/tanár úgy dicsér valakit, hogy az erőfeszítéseit említi, akkor további erőfeszítésre, szorgalomra számíthatunk. Ezzel szemben, ha pl. egy tehetséges gyereknél pusztán az eredményt ismerjük el, akkor azt adottságnak veszi, nem ösztönzi további erőfeszítésre, megelégszik a teljesítményével. Ennél "élesebb" a helyzet a felnőtteknél, ahol természetesnek veszik a születési kiváltságokat, s nem a nagyobb teljesítmény elérésére, hanem pozíciójuk megőrzésére fordítanak időt és energiát, s kialakul egy zárt felső réteg. ("Patrimoniális kapitalizmus"címszó alapján lehet a részleteket megtalálni.) S mit tudhatunk a társadalom "alján" élőkről? (Ha valaki sértőnek érzi a kifejezés, akkor az alsó decilisekbe tartozókra gondolok.)

Egy külföldi példát ajánlottak a figyelmembe – igaz, a férfi és női szerepek szemléltetésére. Ez alapján, azt hiszem, joggal feltételezem, hogy ha a társadalom legszegényebbjeinek lenne a megélhetéshez elegendő jövedelmük, akkor nagyjából úgy viselkednének, mint ahogy a példából következik: nagyon kevés időt töltenének önszántukból bármilyen aktív, cselekvő, "minőségibb" tevékenységgel. Még az is kérdéses, hogy a mostani segélynél jóval nagyobb összeg megváltoztatná-e jelentősen az életmódjukat. Ha igen, akkor az valószínűleg csak nagyon hosszú idő alatt, bár a társadalomból kiszorultak jelentős részének erre sincs igazán esélye. (Ide azok tartoznak, akik családjában immár nemzedékek óta nincs aktív munkavállaló, a rosszul tápláltság, alkoholizmus stb. hatására már sem mentálisan, sem fizikailag nem képesek érdemi tevékenység végzésére. Esetükben – szerintem – a társadalom felelőssége, hogy ezt az állapotot legalább a gyerekeikre ne örökítsék át.) A következő réteget azok alkotják, akik látszólag hasonló helyzetben vannak, de mentális és fizikai leépülésük még nem érte el ezt a mélységet. Segélyből, közmunkából, s néha feketemunkából élnek, a hitelezők adós-rabszolgáiként – nagy eséllyel arra, hogy még lejjebb jussanak. Körükben a legmagasabb az ún. megélhetési bűnözés aránya, de a fiatalok még a bűnözést, prostitúciót is kitörési lehetőségnek tarthatják. Esélyt csak az adhat nekik, ha feljebb juthatnak: azok közé, akik nem adták fel. Jellemzően jártak iskolába, szüleik vagy maguk még aktív munkavállalók voltak. Körükből kerülnek ki azok, akik valós eredményeket képesek elérni a – helyenként létező – jól szervezett közmunkákból, akik lelkesen csatlakoznak a "Kiút program"-hoz vagy hasonló kezdeményezésekhez. Aki már beszélt ilyen emberekkel, az megérzi, tudja, hogy számukra nem a nagyobb segély a fontos, hanem az a tudat, büszkeség, hogy saját erejükből képesek eltartani a családjukat. A következő réteget, rétegeket azok a bizonytalan helyzetűek alkotják, akik lehetnek akár közmunkások, munkanélküliek, vagy jó esetben aktív munkavállalók – de ezek a szerepek bizony időről időre változhatnak. Mivel alapvető emberi tulajdonság a bizonytalanságtól való félelem, amiben a magyarok eleve az élen állnak, belátható, hogy ennek a csoportnak a tudatát leginkább ez befolyásolja. Helyzetük miatt ők azok, akikkel szinte mindent meg lehet tenni, őket lehet feketén vagy nyomott béreken alkalmazni, s ők azok, akik nem fognak lázadni, sztrájkolni a rossz munkakörülmények miatt – s akiktől nem várható el, hogy fogékonyak legyenek a látszólag oly elvont eszmékre, mint pl. a jogállamiság, társadalmi igazságosság, európaiság.

A következő szinten vannak a bérből és fizetésből élők, az önfoglalkoztató kisvállalkozók, mindenféle rendű-rangú értelmiségiek, művészek – egy egészséges (és szerencsés) társadalomban a 60-80 százaléka. Ők az adófizetők, a szavazók, akik ma meghatározhatják egy ország politikáját. Az övék volt a 20. század második fele, amikor ha tanultak, dolgoztak, akkor gyarapodhattak, előbbre juthattak, s ebben bízhattak a gyerekeik is. S egyre többen voltak, akik azon gondolkodtak, hogy ez a fejlődés mennyire tartható fenn, hogy ideje lenne a jóléti társadalom helyett a jól-létet kialakítani. Hiszen – ahogy az írás elején már említettem – elégedettséget csak a valós teljesítménnyel elért célok okozhatnak, azonban ha ezek csak anyagiak, belátható, hogy ez egy mozgó cél: a jó kocsinál is van jobb, a nagy lakásnál is van nagyobb, s a tömött bukszánál is van "vastagabb" befektetési portfólió. A 73-as olajválság, a dot.com majd az ingatlan-lufi, a nagy természeti katasztrófák, a háborúk és a nyomukban járó éhezések megtették a hatásukat: egyre terjed a felismerés, hogy "az unokáinktól csak kölcsönbe kaptuk a Földet", a fenntartható fejlődés igénye. Áttörésről még nem beszélhetünk, de ma már nem lehet lesöpörni az asztalról ezeket a kérdéseket. Nemzetközi gyermeksegítő programok léteznek, az országok tárgyalnak a környezetvédelemről, a vállalatok menetrendszerűen írják a jobbára PR-értékű fenntarthatósági jelentéseiket – a nemzetközi szervezetek összefogást keresnek a gazdasági problémák megoldására. Ezért úgy tűnik, csak szándék és elhatározás kérdése, hogy megoldódjanak a gondjaink. Így azután nyugodtan leülhetünk a TV-nk elé, hogy megnézzünk egy nemzetközi kupadöntőt, ahol sok országból kiválogatott sztárokat láthatunk klubszínekben, vagy megnézünk egy jó, világsztárokat felvonultató filmet.

Casting – és a munka világa

Ma már nálunk is terjed a casting gyakorlata. (Ahogy ezt leírtam, egyből beugrott, hogy ezt gúnyosan a jelöltek kiválasztására használják a politikai publicisták, de most nem erről lesz szó.). Egy adott produkcióra, egy konkrét projektre választanak ki szereplőket – s ezen még a legjobb színészeinknek is meg kell jelenniük, mert csak úgy lehet az övék a szerep.

Ez nagyon jó dolog, mert a rendező és a producer a legalkalmasabb aktorokat választhatja ki, a színészek is olyanokkal játszhatnak együtt, akikkel egyébként esélyük sem lenne, s jó nekünk, nézőknek is, mert nagyobb valószínűséggel születnek jó alkotások. Így választódnak ki a világsztárok, akinek azután irigyelhetjük a mesés jövedelmét, villáját.

Persze, nem mindenki ilyen szerencsés/tehetséges: tudjuk, sokan pincérkednek vagy egyéb "alantas" állásokat vállalnak New Yorkban, Hollywoodban, miközben meghallgatásról meghallgatásra járnak, de hát addig is meg kell élniük valamiből.

Kiváló színészeink mondják, hogy nekik milyen fontos a társulat, az az állandó műhely, amelynek tagjaiként megélhetik az alkotás örömét, amelyben biztos hátteret jelentenek az állandó társak, a környezet.

Mondhatjuk, a művészet más, mint az "igazi" munka világa. Már száz éve is azt tanították a vállalati szervezés témakörében, hogy egy cégben vannak funkcionális hierarchiák (pl. gépészek, termelők, kutatók, pénzügyesek, HR-esek, kontrollerek), és van a mátrix-struktúra, amelyben egy-egy feladathoz rendelnek hozzá embereket a funkcionális területekről. Mára ez feladat/projektstruktúrává vált. (Sok más mellett erről ír Tallár Ferenc.). Az én szempontomból most azt emelem ki, hogy ez időleges (hiszen a projekt definíciójából is következik), a legjobbak, a "sztárok" után kapkodnak, de a többiek státusa bizonytalanná válik, s akár reménytelen helyzetbe is kerülhetnek. Ez a fajta működés odáig vezetett, hogy ma már egyes részeket, projekteket is kihelyeznek más- és más országokba, ahol ennek a legjobb feltételeit megtalálják. Ha vége a projektnek, továbblépnek. Lényegében ilyen projektnek tekinthetők a letelepített összeszerelő üzemek is: amíg az adott országban érhető el a legjobb ár-érték arány, addig maradnak, majd felülvizsgálják az egészet.

A casting alapján összehozhatók a csúcsalkotások, kiemelkedő klubcsapatok, sikeres projektek. S míg a sztárok iránt óriási a kereslet, soha sem látott pénzeket kapnak a legnagyobbak, legyen szó filmről, sportról, IT vagy banki menedzserekről. Elégedettek a nézők, a drukkerek, az egyre okosabb kütyüket használók – és a részvényesek. Fejlődik a technika, a termelékenység.

Jól megélnek az epizód szereplők, a klubok alkalmazottjai, az értékesítők, a projektekben feladatot kapó különböző rendű-rangú szereplők. Vagy nem, ha éppen nincs projekt – s akkor nézhetnek más munka után. Mindez kikezdi az ember legfontosabb szükségletét: a biztonságérzetét. Mert egy 50 éves helyett inkább egy harmincast rekrutálnak a projektbe, mert a gyors változások miatt a tudás és tapasztalat leértékelődhet. S van egy rossz hírem: mindez csak fokozódni fog. Világméretű megatrend, hogy adott volumenű termék előállításához egyre kevesebb élőmunkára van szükség, s ha hihetünk azoknak az előrejelzéseknek, melyek a mesterséges intelligenciáról szólnak, remény sem marad arra, hogy a szolgáltatás, K+F felszívja az így felszabaduló munkaerőt. (Azért már most szeretnék megnyugtatni sokakat, hogy ez azért nem holnapra fog bekövetkezni.)

Az egyik lehetőség az, hogy megnövekszik a munkanélküliség. Amiről tudjuk, hogy tartósan nem lehet frusztráció nélkül elviselni, még ha a segélyből esetleg egy minimális szinten meg is lehet élni. Ahogy a hazai viszonyokra javasolni is tudom, a folyamatot átmenetileg lehet lassítani a munkaidő csökkentésével, állami beavatkozásokkal, kedvezményekkel, a kézműves termékek nagyobb presztízsével s hasonló megoldásokkal. (Azt azért látni kell: a munkaidő csökkentésnek vannak korlátai. Egy tanító munkaideje például nem lehet lényegesen rövidebb, mint a tanítási idő, nem szaladgálhat be az osztályba félóránként másik tanár.) S persze, szükség lesz kutatókra, fejlesztőkre, művészekre, orvosokra, tanárokra. De mit lehet majd kezdeni a 40-60 százalékos munkanélküliséggel? Vegyük észre, hogy az előbb említett szakmák olyan területek, ahol ma is csak az lehet sikeres, aki nem csak pénzkereseti forrásnak tartja, amit csinál. S valahol errefelé kell keresni a megoldást: ha valaki egy megújult oktatási rendszerben tisztában lesz a képességeivel, tehetségével, akkor ennek megfelelő foglalatosságot keres majd magának. Számos lehetőség van arra, hogy az egészségügyben, oktatásban, szociális munkában, kertészkedésben, gazdálkodásban, barkácsolásban, ha nem is a mai, piaci értelemben, de társadalmilag hasznos tevékenységet végezzen. S persze nagy a valószínűsége, hogy a hozzám hasonlók hasznos tevékenységnek tartsák azt a "közírást", amit lehet, csak önmaguk olvasnak. A nálunk gazdagabb és fejlettebb országokban társadalmi követelmény a közösségi munka – ennek a szerepe minden bizonnyal nőni fog. De a lényeg az, hogy ne a ma reménytelen munkanélkülijéhez hasonlóan punnyadjon egész nap, sörözve a TV előtt, hasonlóan az első FNA-alapú társadalom, a Római Birodalom polgárához. Igen, ehhez mentálisan is felnőttnek kell lennie. S igen, ez a ma még sci-fi szerű állapot az, amikor el kell gondolkodni a megélhetés biztosításán, amikor egyfajta FNA-ra lesz szükség. Ezért tartom fontosnak, hogy már ma gondolkodjunk ezen, hiszen az oktatási, képzési rendszert alapjaiban kell megváltoztatni, mert a jövő társadalma nem is tudás-, hanem tehetség, kompetencia alapú kell, hogy legyen. Ezért ezen gondolkodni "nem kell félnetek, jó lesz".

De mit jelentene az FNA mai bevezetése?

Nálam felkészültebb közgazdászok érvelnek pro és kontra. Amit látok belőle: az alapelveknek az felelne meg, ha a létminimumot tudná biztosítani, de ez biztos, hogy nem gazdálkodható ki. S nem térek ki olyan részletekre, hogy ezt hogy is lehet a gyakorlatban tesztelni, megvalósítható-e egy országban, vagy ha rávennénk az EU-t, hogy közös program legyen, mit kezdenénk, ha a bolgár életszínvonalhoz állapítanák meg az értékét, stb.

Az FNA egyszerűvé és átláthatóvá teszi a szociális és kedvezmény-rendszert, sok megfontolandó érv szól mellette, de éppen a legszegényebbek számára egy ilyen megoldás nem ad valódi segítséget. Aki látott már Kiút programban résztvevőket, az tudja, hogy nem segélyre, hanem arra az érzésre van szükségük, hogy saját erejükből, munkájukból képesek eltartani a családjukat. Attól is félek, hogy "a" társadalom, ha "odaadja" az FNA-t, akkor ezzel le is tudja a dolgát. Pedig nem egyszerűen pénzre, hanem közösség-építésre, életmód-váltásra van szükség, ott a mélyben. Ez az összeg sokkal több egyéni és társadalmi haszonnal jár, ha az egyébként ismert és sikeres módszereket alkalmazzák. Ismert a hasonlat: nem halat kell adni, hanem hálót. Az alapján, amit a jövőről írtam, ezt úgy kell átalakítani: sem nem halat, sem nem hálót, hanem azt a képességet, hogy mindenki megtalálhassa a maga horgász-helyét, vagy másokkal összefogva megcsinálhassa a maga halastavát.

Joggal vethető fel a kérdés: ha azt mondom, hogy úgyis megszűnnek a munkahelyek, akkor miért akarom, hogy a ma mélyszegénységben élők mégis dolgozzanak, esetleg szubvencionált munkahelyeken? Mert akkor elégedettek az emberek, az jelent valódi sikerélményt, ha vannak céljaik – reálisak, de erőfeszítést igénylők –, és ha ezeket a célokat valós teljesítménnyel érik el. S ez egy hosszú tanulási folyamat.

Most azt látom, hogy a pártok egymással versengenek, s a PM "lenyúlta" ezt az LMP és az MSZP elől, ahol szintén hivatalos programpont. Nem ezért, de most: ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem.

A szerző mérnök-közgazdász, szervezetfejlesztő

A fenti cikk reakció Ádám Zoltán posztjára.

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges