Horváth G. György 2016. március 3.

Nyomtatóbarát változat

Az elvi, tudományos leírást igénylőinek Kis János műveit ajánlom.

Csizmadia Ervin vitaindítója után már több szerző is írt a liberalizmusról az mno-n, Szent-Iványi István is hozzászólt a vitához. A téma (amúgy örök) aktualitását bizonyítja az is, hogy az ÉS-ben is megjelent Kálmán László és Ungváry Rudolf párhuzamos írása, melyek a fogalom értelmezését járják körül. Fontos a fogalmak tisztázása - de ezekből csak részben érthető, hogy miért is támadják annyian a liberalizmust.

Egyrészt könnyű összekeverni, így szándékosan összekavarni is az azonos gyökerekből származó, de mégis csak eltérő fogalmakat és tartalmakat. Így a liberális jelenthet:

1.     a dolgok megközelítése (ez inkább a libertáriusság, az autokratizmus ellentéte)

2.     politikai ideológia, világnézet

3.     liberális demokrácia, mint politikai rendszer (másképpen: polgári vagy parlamenti demokrácia)

4.     konkrét politikai szereplők, személyek

5.     a politika mélyrétegeiben: globális zsidó nagytőke

Nevezhetjük vergődésnek vagy válságnak, jó okkal sokszor rágalomnak - de tény, hogy a 2008-as gazdasági rengés és a ránk ömlő menekültválság sok tekintetben megkérdőjelezi a liberális demokrácia mindenhatóságát, kikezdi a liberális értékeket, s védekezésre készteti a liberális szereplőket. (Válságban eleve gyors megoldást, karizmatikus megváltót - s nem konzultáló problémamegoldót keresnek a félelmeink.)

A történelmi hagyományokból úgy tűnik, mintha a magyar néplélekből következne, hogy politikai rendszerünkben mindig létezett egy domináns erő, s az ellenzéknek - ahogy a kiegyezés után, a két világháború között, illetve a NER-ben - csak kiegészítő, díszlet szerep jut, amitől tartalmában nem sokban tér el a Kádár-rendszer egypártisága sem. Ez az egyszerű, belenyugvásra késztető hamis magyarázat helyett inkább abból fakad, hogy mindig gyenge volt a polgárság - akár a vagyoni (bourgeois) akár az állampolgári (citoyen), - így mindig megkötötte a maga alkuját az éppen aktuális hatalommal. Az 1989-es rendszerváltásért sem kellett megküzdeni - a szabadság az ölünkbe hullott, ezzel máris "értéktelenné" vált. S amikor a társadalom többsége hajlandó alávetettségben élni, akkor könnyen kisajátíthatja azt egy szűk réteg. Nem volt idő "megtanulni" a demokráciát, pl. azon az önkormányzati szinten, melyen a döntések hatása, következménye sokkal átláthatóbb lenne a választópolgárok számára, így nagyobb késztetést is éreznének a részvételben. Míg a szerencsésebb történelmű országokban saját tudáson és tapasztalaton alapult, hogy szükség van a hatalom megosztására és kontrolljára - nálunk ugyanezek az eszközök a hatalom megszerzésének és megtartásának játékává váltak. Mintha elfelejtődött volna, hogy minden intézkedést csak úgy szabadna meghozni, hogy a többségi döntéshozók feltegyék maguknak a kérdést: mit szólnék hozzá, ha mi lennénk kisebbségben?

A liberális demokrácia - mely valóban a liberalizmus elveiből származtatható, de nyugodtan nevezhetnénk polgárinak is, mivel a konzervatív és a szociáldemokrata pártok egyaránt a magukénak érzik - a 20. században élte a fénykorát. Arra a felismerésre épül, hogy a politikai élet szereplőinek le kell mondaniuk ideológiájuk maradéktalan érvényesítéséről, s egyfajta közmegegyezésen alapulva biztosítják a kisebbség jogait is, s megakadályozzák a totális hatalom kialakulásának esélyét (fékek és ellensúlyok). Mindez - különösen a szociális piacgazdaság formájában - minden korábbinál élhetőbb, jólétet és jó-létet biztosító rendszer volt, de nemzeti keretekben. A globalizáció általánossá válása azért jelent kihívást, mert számos folyamat, jelenség csak globálisan, világméretekben kezelhető. Különösebb indoklás nélkül belátható ez a környezeti hatások esetében, abban, hogy a pénzügyi folyamatok ellenőrizetlenné és átláthatatlanná váltak - vagy az, amit korábban is tudtunk, de mára közvetlenül is érzékelhető vált: az Észak-Dél probléma. S bár ismert a glokalizáció vagy a szubszidiaritás fogalma, a gyakorlatban nem egyszerű eldönteni, hogy milyen ügyeket milyen szinten kell és érdemes eldönteni. Számomra nem kérdéses, hogy csak egy integrált Európa lehet olyan erős, hogy megfelelően tudja érvényesíteni Európa érdekeit és értékeit - miközben látjuk, hogy milyen sok országban vált öncélúvá, a hatalom megszerzésésnek/megtartásának eszközévé a nemzeti szuverenitásra való, rendszerint demagóg hivatkozás. Míg a liberalizmus alapelve a szuverén - vagyis felelős - egyén jogainak (köztük a csoportok, szervezetek létrehozása) biztosítása, a fundamentalista nacionalizmus szabadságon és demokrácián a nemzet szabadságát érti (vagy erre hivatkozik)- ami a valóságban elzárkózást, nemzeti önzést jelent. Ezt azért is teheti, mert a globalizáció egyik leglátványosabb jelensége az internet és az un. közösségi média többes szerepet játszik: jó esetben lehetővé teszi az alapos tájékozódást, egymással földrajzilag távol élők közötti kapcsolatok, közösségek kialakítását - másrészt a kevésbé képzettek, felkészültek számára mindez azt jelenti, hogy a korábbiakhoz képest is többszörös, sokszor ellenőrizetlen és feldolgozhatatlan bejegyzés, hír- és álhír önti el az egyént, aki könnyen kapcsolódhat virtuális csoportokhoz - de valójában mindez nem biztosítja azt az alapvető emberi szükségletet, hogy egy stabil közösséghez tartozzon. Sokak számára megváltozott a munkavégzés - egyre kisebb a szerepe a stabil munkaviszonyoknak. Míg ez egyesek számára kihívás és lehetőség - a többség számára bizonytalanság és további frusztrációt jelent.

"Isten, haza, család" - ebben a helyzetben vonzónak tűnhet. Szépen hangzik: egy hívő ember számára az erkölcsiséget, a haza szeretetét, a családi kötelékek fontosságát jelzi - mind olyan fogalmak, melyek biztonságot ígérnek. De ha megnézzük, ez mit is jelent a gyakorlatban, akkor más értelmet találunk: Ne gondolkozz, ne is legyél képes rá - s ha nem jó helyre születtél, illetve nem vagy a "fogadott család" tagja - akkor akár fordulj fel. Így pont az ellentéte, amire szükség lenne az országban: felelősség, képesség, szolidaritás. Láthatjuk, aki ellenzékben elit(oligarchia)ellenes, hatalomra kerülve már monarchia szerű rendszert alakíthat ki. Ma sokkal többet lehet hallani a nemzeti emlékezetről - mint a nemzet jövőjéről. Ilyen feltételek mellett nehéz elképzelni, hogy az egyének, választópolgárok valós ismeretek alapján hozzanak megalapozott döntéseket, képesek legyenek eligazodni abban, hogy mi a jó - nem csak nekik, hanem unokáiknak is.

Bár ellentétes szándékkal, de alapvetően mégis ebbe az irányba hat az újbaloldali társadalmi mozgalmak fellépése is. Tekintve, hogy a liberális demokrácia valóban a kapitalizmussal adekvát politika keret, kritikájukat, antikapitalizmusukat a politikai felépítményre is kiterjesztik. Elutasítva mindenfajta elitet, a fennálló társadalmi rendet, a közvetlen demokrácia mindenhatóságára esküsznek. Törekvésüket támogatja az a tény, hogy ma már olyan technikát biztosít az internet, melynek segítségével akár naponta lehetne hitelesített népszavazást tartani. Ez alapján nehéz belátniuk, hogy a közvetlen demokrácia, mint alapvető modell, szociológiai és döntéselméleti megfontolásokból is működésképtelen: a közösség tagjai közti kapcsolatok nagy száma miatt az eltérő vélemények, ismeretek konszolidálása, így a valós alternatívák kidolgozása, majd azokról a konszenzus kialakítása rendkívül időigényes - s ha a folyamatban a választópolgároknak csak kis hányada vesz részt, akkor a végeredmény legitimációja is kérdéses. Amennyiben a tömeg-demokrácia leszűkül a népszavazásosdira, akkor abból csak a demagógia térnyerése jöhet ki eredményül. Az eredő tehát az, hogy mind a fundamentalisták, mind a bázis-demokraták rombolják a liberális demokráciába vetett bizalmat.

Jellegzetes liberális "betegségek":

(Hogy a szükségesnél kisebb mértékben sértődjenek meg liberális barátaim: nem elvi, hanem gyakorlati alapon úgy látom, hogy az egyes izmusok képviselőinél gyakrabban fordulnak elő bizonyos viselkedés formák: pl. a baloldaliak - az egyenlőségből kiindulva - hajlamosabbak a túlosztásra, vagy éppen nem tudnak megszabadulni az osztály-szemlélettől; a konzervatívok sokszor túlértékelik a meriokratikus szempontokat - ugyanakkor hajlamosabbak a fundamentalizmusokra (nacionalizmus, egyházak); a zöldek a gazdasági fenntarthatóságot hajlamosak hanyagolni - pl. hogy mekkora népességet tudnak eltartani és ellátni a helyi bio-gazdaságok.)

"Az emberek szabadok és egyenlők, és ennek megfelelően kell bánniuk egymással. Közelebbről, az emberek képesek arra, hogy életüket maguk irányítsák: helyzetüket és lehetőségeiket mérlegeljék, a számukra elérhető célokat értékeljék, válasszanak közülük és a választott célok köré rendezzék életüket. Legfőbb morális érdekük, hogy életüket maguk irányíthassák, mégpedig az értékes életről kialakított saját meggyőződésük szerint. Csak az az élet lehet jó, amelyet alanya maga irányít, saját életfelfogásának megfelelően. (Kis János nyomán)" - de mi van akkor, ha ez nem - vagy csak részben valós?

A liberalizmus akkor erősödhet, ha biztosítható, hogy a választópolgárok kiszabaduljanak a zacskó száraztésztával való megvesztegethetőség csapdájából; ha a társadalom, a környezet, az iskola is önálló gondolkodásra, felelősségre - de egyben közös cselekvésre is nevel; ha az iskola a tehetségfejlesztés és az érdeklődés felkeltésének a színtere, ami majd szoros közösségi kapcsolatokhoz vezethet; ha sorra alakulnak - elsősorban a lakóhelyi - közösségek, ha tényleges szerepe van az önkormányzatiságnak, s így az alsóbb szintekről indulva "megtanulható" és megélhető a demokrácia.

Azt a liberálisoknak is meg kell tanulniuk, hogy a liberális demokrácia nem azonosan egyenlő a demokráciával: szükség van az önkormányzatiságra - telepített hatáskörökre és forrásokra. El kell terjedniük a részvételi, deliberatív demokratizmus formáinak. Ha ebben az értelemben csökken a pártok és a parlamentek szerepe - növekedhet az eltérő világnézetek és erkölcsi alapok képviselésében, a kormányzati legitimáció biztosításában, ugyanakkor a kormányzat ellenőrzésében is.

A liberálisoknak le kell számolniuk azzal a 19. századi felfogással - és 89-es vélelemmel, hogy a társadalmi viták kizárólagos színtere a parlament, hogy csak ott szabad arról beszélni, hogy mi az, ami a köz javát szolgálja. Ezt láthattuk az egészségügyi reform bukásakor is, illetve az olyan, máig ható témákban is, mint pl. Trianon vagy a Holokauszt: amikor valami "beég" a lelkekbe, tudatokba, akkor nem elég pusztán racionális érvekre hivatkozni - s főleg nem a Parlamentben.

Többnyire liberálisoknál figyelhető meg: annyira óvakodnak a "néplélek"-re való rasszista, előítéletes hivatkozásoktól, hogy a valóságosnál kisebb szerepet tulajdonítanak a szoci-kulturális tényezőknek - pedig ezek igencsak hatnak a gondolkodásra, viselkedésre. Hasonló okokkal magyarázható a "közjó" megvitatásától való idegenkedés. Egyrészt érthető, mert demagóg és fundamentalista politikai erők gyakran erre hivatkozva rendelik alá az egyén szabadságát nacionalista és vallási elveknek - de ha nem sikerül megállapodásra jutni, hogy pl. közjón a társadalom, kultúra, környezet, gazdaság hosszú távú fennmaradását értsük, akkor süketek párbeszédévé alakulnak a "viták".

A liberálisok nem vehetik magukra a kapitalizmus - a liberális alapelvekkel amúgy ellentétes - olyan jelenségeit, mint pl. a kontrollálatlan monopóliumok, növekvő egyenlőtlenség, környezeti károk. Ma itthon a liberálisokon kívül (s ebbe beleértem a konzervatív és baloldali liberálisokat is) nincs, aki ki merne állni a piacgazdaság mellett, miközben Krugman és Piketty a nagyvilágban: liberálisnak számítanak. Egy közjó-vitában könnyen bebizonyítható, hogy a kapitalizmus és globalizáció ellenesek nem tudják megoldani e kérdéseket - pl. hogyan, miből teremtik meg a forrásokat a klímavédelemre, a szegénység felszámolására, vagy hogyan gondolják felszámolni a monopóliumokat - a kritikára viszont mindig nyitottnak kell lenni.

Azoktól, akik rendszeresen neoliberálisoznak, nevetve kell megkérdezni, hogy hallottak-e Ronald Reaganról és Margaret Thacherről - de nem kerülhető el annak a tisztázása, hogy mi, s miért történt úgy, ahogy 1989-ben és azóta. S különösen azt, hogy mi volt szükségszerű, s ezután az, hogy miben kellett vagy lehetett volna másként lépni.

Az un. "liberális véleményterror" - bár sokan beszélnek róla - csacskaság. Ez a "terror" még nem került senkinek az életébe vagy állásába, nem tiltottak be emiatt lapokat - de akkor mi van e mögött? Bizony, a liberálisok is emberek, s van, hogy valamiről előbb ítélkeznek, s csak utána érvelnek. Van, hogy a felek elbeszélnek egymás mellett, s az igazukat keresik - egy másik dimenzióban. De semmiképpen sem jobban, mint mások. Ezt az is igazolja, hogy általában a véleményterrorral párhuzamosan fogalmazódik meg a túlzott tolerancia kritikája. S különösen mulatságosak azok a vélemények, hogy a liberalizmus túlzásba viszi a PC-beszédet: mert különösen új jelenségek esetén valóban lehetnek zavarok a "hogyan is nevezzelek" eldöntésében - de amerikai egyetemisták túlzásait mégsem szabadna a hazai liberálisokon, liberalizmuson leverni, miközben még alapvető fogalmakat, azok használatát sem sikerült tisztáznunk.

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges