Bozóki András 2014. március 3.

Nyomtatóbarát változat

Kedves Barátaim! Ugye, mi mindannyian szeretjük a futballt? Főleg a mai világban, amikor a futball az élet tükre lett. Főleg most, amikor azt halljuk, hogy a magyar csapat jobban teljesít.

Ilyenkor el kell gondolkodnunk azon, milyen játékot is játszunk.

Mit láttunk néhány évvel ezelőtt? Az akkori élcsapat eredménytelenül játszott, az elindított akciókat nem kísérte sikeres befejezés. A helyzeteket nem sikerült gólra váltani. Ráadásul kiszivárgott, hogy mit mondott az edző a meccs előtt a játékosainak az öltözőben. Csúnya szavakat használt, amiket újra meg újra bejátszottak a hangosbeszélőn. Mindez olajat öntött a tűzre. A lelátón forrtak az indulatok, a közönség néha berohant a pályára és rendszeresen összecsapott a rendőrökkel. Felborult a rend.

Sokan megutálták akkor kedvenc sportjukat, a focit.

Voltak azonban, akik úgy gondolták, hogy lehet más a foci. Lehet szépen, stílusosan játszani, úgy, hogy a szabályokat is betartjuk és a közönség is élvezi a játékot. Lehet úgy is focizni, hogy nem doppingolunk és zöld marad utánunk a fű.

A közönség egy részének tetszett az amatőr ligából jött kiscsapat ajánlata, és úgy döntött, hogy beküldi őket az arénába. Az új bajnokságban rögtön a legerősebb csapat oroszlánbarlangjában kellett debütálniuk.

Az első negyedórában a kiscsapat még derekasan helytállt az új listavezető sok csatában edződött, rutinos játékosaival szemben. Húsz perc után azonban az ellenfél arra hivatkozva, hogy a lelátón kétharmados többségben az ő szurkolói ülnek, elkezdte újraértelmezni a szabályokat. A listavezető játékosai immár kézzel is labdához érhettek, s a bíró a szabálytalanságok elleni jogos tiltakozást azonnal piros lappal és pénzbüntetéssel torolta meg.

A kiscsapat nem akarta, hogy visszatérjen a korábbi rendetlenség, ezért abban bízott, hogy stílusos játékát akkor is folytatni tudja, ha az ellenfél durva belépőinél a bíró sípja rendre néma marad.

Félidőre kiderült, hogy a bíró is az ellenfélnél játszik. A partjelzők pedig azért nem intik be a lest, mert maguk is a listavezető emberei, akik 12 évig vezethetik a meccset.

Amikor a szünet után a csapatok ismét kifutottak a zöld gyepre, kiderült, hogy közben a pálya területét újrarajzolták. Nagyobb lett például az egyik tizenhatos. A kapukat is kicserélték, az egyik itt is nagyobb lett. Néhány perc múlva a pálya váratlanul lejteni kezdett a kiscsapat kapuja felé. Először lassan, majd egyre meredekebben. Ám a mérkőzésről tudósító riporterek úgy viselkedtek, mintha nem történt volna semmi. Az MLSZ elnöke elégedetten dőlt hátra a díszpáholyban.

A listavezető közben „magyar csapatnak” keresztelte át önmagát. A futballszerető közönség mégsem rohant be a pályára, nem csapott össze a rendőrökkel, hanem egyre fásultabban figyelte a mérkőzést. Olykor felharsant a „magyar csapat” szurkolóinak ütemes skandálása, de ez is csak akkor, ha az MLSZ kampányfőnöke központilag beintett nekik.

Sokan már a meccs vége előtt elszivárogtak a „Magyarország” nevű stadionból.

Itt tartunk.

Tudjuk, hogy milyen lenne a demokrácia, a jó kormányzás, a szép játék, de látnunk kell, hogy ellenfeleink ma már nem ezt a játékot játsszák. Nem tartják be a szabályokat, sőt játék közben önkényesen és egyoldalúan megváltoztatják azokat. A demokratikusan megválasztott kormány antidemokratikusan kormányoz. A közszolgálat helyébe a kormánypropaganda lépett. Az állami sajtó szisztematikusan félretájékoztatja a közvéleményt.

George Orwell elégedett lenne a „békemenet”, a „rezsicsökkentés”, a „nyugdíjak megvédése” és a „nemzeti együttműködés rendszere” fogalmaival, mert ezek pontosan az ellenkezőjét jelentik annak, ami valójában történik. Újra elmondhatjuk, hogy „Valóság nevű nagybátyánk elutazott.” Visszatért a porhintés, a kettős beszéd, a meghunyászkodás, a hallgatás és elhallgatás kora.

Minden tiszteletet megérdemelnek azok, akik szembeszállnak ezzel!

Tisztelettel és szeretettel üdvözlöm a Párbeszéd Magyarországért tagjait és híveit. Azt kívánom nekik, hogy a demokratikus ellenzék részeként vigyék sikerre a demokrácia ügyét.

És azt kívánom, ne csak a demokratikus játékszabályokat állítsuk vissza, hanem nyerjük meg ügyünknek az elhallgattatott és lecsendesített többség szívét.

Próbáljuk meg a saját játékunkat játszani, mert akkor maradhatunk hitelesek.

(Fotó: Déri Miklós felvétele)

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges