Ádám Zoltán 2014. március 3.

Nyomtatóbarát változat

A Párbeszéd Magyarországért párt első születésnapjára

PM-születésnap az Ajtósi Dürer soron. Először, freudi eltévedés, a Dürer Kertbe megyünk. A kopasz biztonsági őrök kedvesen fogadnak, kb. 20 évvel vagyunk idősebbek az átlagéletkornál, de belefér, vannak nálunk is öregebbek. Gyanúsan dübörög a zene, furcsán életteli az egész, aztán kiderül, hogy a PM születésnapi partiját a Professzorok Házában tartják, egy kapubejárattal odébb.

Az első szónok Jávor Benedek, nem titkolja, hogy meghatott. Elmondja, miért született a PM, miért nem tehettek mást az alapítók, és miért volt helyes az elmúlt egy évben járt út, ha nem is mindig könnyű. Beszél a magyar politikatörténetbe visszavonhatatlanul bevonult Unikumról, és biztos benne, hogy ötven év múlva is lesz PM. Intelligensen rezignált mondatokban fogalmaz; fellépése makulátlan civil kurázsiról és a hatalom magnetikus erejétől való ösztönös távolságtartásról árulkodik.

Bozóki András focipéldabeszédet tart. A pálya lejt, a bíró csal, de a közönség, úgy tűnik, elfelejtett felháborodni. A kiscsapat derekasan küzd, elszántsága tiszteletet érdemel.

Tamás Gáspár Miklós szerint a helyzet csaknem reménytelen. Oroszország mindjárt lerohanja Ukrajnát, háború idején a kormány a szokásosnál is nagyobb felhatalmazással rendelkezik, és a kormányzók minősége finoman szólva Európa más országaiban sem kifogástalan. – Ti, kedves barátaim, akik április 6. után is ellenzékben lesztek… – a közönség udvariasan felzúg. – Ne nekem – válaszolja TGM, és ismerteti a feladatot: megőrizni a hitet és a reményt, hogy a politikai közösség tagjai a miénkhez hasonló erkölcsi ítéletek alapján, szabadságukat és méltóságukat védelmezve szembeszállnak az elnyomással, ha van, aki példát mutat nekik. Nem könnyű, de nincs más út.

Jön Bajnai. Örül, hogy a PM-esekkel dolgozhat, még ha Unikum helyett inkább vörös bort is iszik, ami menedzselhető kulturális különbségnek tűnik. A progresszió, a polgárosodás, a társadalmi szolidaritás melletti elköteleződés közös platform, és elegendő alap a közös munkához. – Nem optimista vagyok, hanem elszánt – mondja. Legyünk mi is azok, kéri.

Szabó Tímea az utolsó felszólaló. Bátor, bevállalós és szimpatikus; nem annyira politizál, mint inkább lelkesít. A fejére tesz egy, csak a bennfentesek számára értelmezhető kalapot, majd mindenkinek köszönetet mond az elmúlt egy évért, és boldog születésnapot kíván. Villognak a vakuk, jöhet a torta.

A PM a legmegnyerőbb jelenség az egész magyar politikában, de hogy mire jó, az nem teljesen világos. Önálló sosem volt, identitását szövetségi viszonyok közt formálta, és egy széles ellenzéki összefogás tagjaként igyekszik ma is fenntartani. A Fidesz elleni küzdelem jegyében vállalta a másodhegedűs szerepet, hitelességet nyújtva politikai cselekvőképességért cserébe, de a konstrukció egyre rosszabbul teljesít. A cselekvőképesség csökken, a hitelesség erodálódik. Megoldás nincs.

A buli a tetőfokára hág, a filozófus (Rauschenberger Péter) és az alternatív-közgazdász (Boda Zsolt) a nyakába veszi a gitárját, és Szabó Tímeával kiegészült rendszerkritikai rock zenekaruk, a VBB Realpolitik blues-klasszikusokat játszik. A hangulatot vidám kétségbeesés jellemzi: a hajó a jéghegyhez közelít, de a büfé a fedélközben zavartalanul nyitva.

A büfé előtt sor, megkeressük a végét. A hátunk mögött feltűnik Bajnai, de úgy látszik, nincs ideje végigállni. – Ha levágja, egy szavazattal kevesebb – mondja a feleségem, miközben Bajnai a sor elejéhez közelít. Vált néhány szót az ott állókkal, előveszi a pénztárcáját, és vetet velük magának egy sört. Közben kedvesen mosolyog ránk.

• PoliBlog

• Ádám Zoltán blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges