Ádám Zoltán 2014. január 9.

5 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Ez az írás arról szól, hogy miért nem jó ötlet a közös választási listát is magában foglaló, átfogó ellenzéki összefogás, és miért értik félre a politikai helyzetet annak sürgetői. Vagy – rosszabb esetben – miért a saját partikuláris politikai érdekeiket részesítik előnyben a baloldal és a magyar demokrácia érdekeivel szemben, amihez természetesen joguk van, de ami erkölcsileg nem különösebben vonzó magatartás.

Azok, akik a baloldal választási esélyeit egy közös választási lista létrehozásával kívánják javítani, azt állítják, hogy ezt (1) a félautoriter politikai berendezkedéssel való egységes szembefordulás igénye és (2) a kormányzó pártnak kedvező választási szabályok elkerülhetetlenné teszik.

„A Fidesz által diktált feltételek között elengedhetetlen, hogy strukturálisan ki legyen zárva minden rivalizálás a demokratikus erők között” – mondta Magyar Bálint a Népszabadságnak adott interjújában, és mindjárt azt is hozzátette, hogy „azon a megállapodáson, amit az MSZP és az Együtt kötöttek, már régen túllépett az idő”. Amiből egyrészt az következett, hogy a Fidesztől balra mindenkinek mindenkivel össze kell fognia, másrészt az, hogy az összefogásba be kell venni a DK-t és a többi jelentkezőt, köztük például a Magyar részvételével működő Szabadelvű Polgári Egyesületet is. Lényegében ugyanezt állította Gyurcsány Ferenc DK-elnök is, amikor „férfias viselkedésre” szólította fel a baloldali ellenzék pártjait, és arra, hogy „a három nagy párt kezdjen tárgyalást a közös fellépésről”.

Úgy tűnik, hogy az MSZP és az Együtt-PM megfogadta a tanácsukat. Az egy évvel ezelőtt még harcos MSZP-kritikát elővezető, augusztusban velük a külön-listás, de koordinált indulásról megállapodó Bajnai előbb „az ellenzék érdemi támogatottsággal rendelkező erői” által alkotott közös listára tett javaslatot, majd elfogadta, hogy annak élén Mesterházy Attila MSZP-elnök álljon. Az MSZP és az E14-PM ezt a választ adta tehát a stagnáló támogatottságról szóló közvéleménykutatási adatokra és a baloldali közvélemény növekvő összefogás-igényére.

A reakció érthető, de súlyos hátrányokkal jár. Az természetesen nem kérdés, hogy az egyéni választókörzetekben csak egy (valódi) jelöltet szabad a mérvadó baloldali pártoknak indítaniuk. A közös lista azonban sokkal több ennél: az egyes pártok önálló identitásának felfüggesztésével jár. A súlyos hitelességi deficittel küzdő, népszerűtlen baloldal egyetlen entitásként jelenik majd meg a választók előtt, ami annyit jelent, hogy a viszonylagos hitelességi többlettel rendelkező szereplőinek megítélése a közvélemény által leginkább elutasítottakéhoz válik hasonlóvá. Az pedig kevéssé valószínű, hogy a baloldal általános megítélését egy olyan széleskörű összefogás fogja pozitív irányba mozdítani, amelynek élén a népszerűtlen MSZP nem különösebben népszerű vezetője áll.

A baloldali ellenzék nem azért sikertelen és látszik esélytelennek a Fidesz legyőzésére, mert összefogás helyett „egymással marakodik”. A baloldal gyengeségének oka az, hogy máig nem tért magához a 2010-es katasztrofális vereségből, és nem győzte meg róla a közvéleményt, hogy képes jobban és tiszteletreméltóbban kormányozni, mint a Fidesz. Ez sem az MSZP-nek, sem az E14-PM-nek, sem a DK-nak, sem senki másnak nem sikerült, ám – és az összefogás szempontjából ez a döntő kérdés – nem azonos, hanem egymástól eltérő okokból.

Az MSZP-nek és a DK-nak azért nem, mert máig nem sikerült ledolgozniuk a 2006 utáni drámai hitelvesztés következményeit. A 2006-2010 között elszenvedett baloldali kudarc főszereplője természetesen Gyurcsány volt, aki kétségtelen tehetsége és ereje dacára (pontosabban éppen azért) azóta is súlyos teherként nehezedik a baloldalra. Amíg a baloldalt vele és elsősorban vele azonosítja a közvélemény, addig belátható időn belül nem lesz Magyarországon baloldali kormány.

Nem azért, mert 2006-2010 között rendkívüli mértékű jóléti veszteséget szenvedett el a magyar társadalom, és nem is azért, mert Gyurcsány idején – jelentős részt éppen a közpénzek átláthatóságát növelni hivatott, ebben az időszakban megalkotott jogszabályok következtében – nőtt az érzékelt korrupció. Hanem azért, mert Gyurcsány 2006-os választási győzelme másnapján elveszítette a kormányzáshoz minimálisan szükséges társadalmi elfogadottságot, és azt sokak – köztük az én – reményeimmel ellentétben soha nem is sikerült visszaszereznie.

Semmi nincs, ami nagyobb károkat okozna egy politikusnak és a mögötte álló politikai erőknek, mint a legitimációhiányos kormányzás. Aki egy demokráciában tartósan a kormányzat működőképességéhez nélkülözhetetlen társadalmi elfogadottság nélkül gyakorolja a hatalmat, annak tekintélye és demokratikus kormányzóképessége nagyon nehezen jóvátehető sérüléseket szenved. Ez az elfogadottság nem népszerűséget jelent, hanem a hatalom gyakorlására formált igény jogosságának elismerését. Ennek hiányában egy kormány csak erőszak és megfélemlítés révén maradhat hatalmon, ez azonban egy demokratikus elkötelezettségű politikai erő számára nem járható út.

Gyurcsány Ferenccel a népszerű baloldali mitologéma szerint a jobboldal karaktergyilkossága végzett, ez azonban nem igaz. Gyurcsány saját maga végzett magával: a jobboldali karaktergyilkosok csak felismerték és persze könyörtelenül kihasználták, hogy a közvélemény döntő részének szemében 2006-2007-ben elveszítette a hatalom gyakorlására formált igényének jogosságát.

Félreértések elkerülése végett ez nem azt jelenti, hogy Gyurcsánynak nincs helye a demokratikus közéletben. Nem követett el köztörvényes bűnöket, nem árulta el a hazáját: éppen úgy joga van politizálni, pártot alapítani és a választásokon indulni, mint bárki másnak. Nem tehető neki szemrehányás azért, ha él ezzel. Az is világos továbbá, hogy a magyar választók jelentékeny része – minden jel szerint több százezer ember – éppen benne találja meg politikai azonosulási igényének tárgyát. Felelőtlenség volna a részéről ezt figyelmen kívül hagyni.

Gyurcsánynak ezért nem a politikából kellene távoznia, hanem abból a pozícióból, amikor róla szól a baloldali politika. A látszat dacára ez neki sem érdeke: mumusnak, félve tisztelt megosztó személyiségnek, saját birodalma tejhatalmú urának lenni nagyon kevéssé vonzó szerep egy demokrata számára; márpedig Gyurcsány minden ellenkező híreszteléssel szemben az.

Politikai képességei elegendőek ahhoz, hogy pártját akár saját jogon a parlamentbe vezesse, és ahhoz is, hogy fellépésével meghatározza a baloldali politizálás napirendjét. Ahhoz azonban nem, hogy a baloldalnak többséget szerezzen. Erre a feladatra a dolgok jelenlegi állása szerint az MSZP sem képes: társadalmi támogatottsága nagyságrendileg ugyanakkora, mint Gyurcsány dicstelen 2009-es kormányfői lemondásakor volt. Új ötlettel, programmal, ütőképes személyiségekkel, politikai tartalommal és a Fidesz-kormánnyal szembefordult választóknak szánt azonosulási felületekkel a szocialisták azóta sem rukkoltak elő. Az MSZP ötlettelen és sikertelen párt, amelyet a közvélemény elsősorban ma is a 2010 előtti kormányzati teljesítményével azonosít. Ennek – amúgy messze nem méltányos – megítélése pedig az elmúlt négy év társadalmi megpróbáltatásainak dacára semmit nem javult. Gyurcsány távozásával ugyanakkor a szocialisták elveszítették intellektuális vonzerejük jó részét, politikájuk leghangsúlyosabb részévé pedig a kormánnyal folytatott, az adott körülmények közt megnyerhetetlen populizmusverseny vált.

Orbán és az általa vezetett Fidesz politikai zsenialitása éppen abban áll, hogy minden kín, megszégyenítés, félelem és egzisztenciális bizonytalanság dacára, amibe a társadalom jó részét az elmúlt négy évben taszította, mindvégig sikerült megőriznie a legitimitását, azaz a politikai hatalom gyakorlásához minimálisan szükséges társadalmi elfogadottságot. Ennek eszközei gyakran nemtelenek és mélységesen antidemokratikusak, ami magára valamit adó ember számára lehetetlenné teszi a Fidesszel való erkölcsi azonosulást. Életképes politikai alternatíva híján, egy még rosszabb megítélésű ellenzék mellett azonban ez is elégnek tűnik a hatalom megtartásához.

De miért nem söpri el a Fidesz kormányát a közfelháborodás a riválisok morális minőségétől függetlenül? Azért, mert Orbán kormányzása minden visszataszító tulajdonságával együtt társadalmilag racionális: céltételezésében és működésmódjában magára ismer a reményt, biztonságot és önazonosságot kereső választó. Mindez persze jórészt szemfényvesztés, de politikailag működőképes: Orbán megtanulta, hogy nem az objektíve, tőle függetlenül létező társadalmi preferenciákhoz kell igazítania a politikáját, hanem magának kell formálnia a politikájával szembeni igényeket. Ellentétben a választások előtt osztogató, utánuk megszorító szocialista-liberális kormányzással, Orbán átértelmezi és közösségi élményként átélhető narratívákba rendezi a jólétre és biztonságra irányuló társadalmi várakozásokat. Szabadságharcot hirdet, megbünteti a multinacionális tőkét, megfenyegeti a leuzsorásozott bankárokat, és az államhatalom nyilaival felszerelkezett Robin Hoodként visszaadja jogos jussunkat, a rezsiköltségeink tizedét. Tolvaj gazfickó persze, de nekünk (is) lop. Közösségbe forraszt és erőt ad, rendet tart és perspektívát nyújt.

Ilyen, a maga komplexitásában zseniális politikával a magyar baloldal sosem rendelkezett, és valószínűleg soha nem is fog. A magyar baloldal hagyományosan modernizációs-felzárkóztató politikát folytat: a fejlett világból adoptál intézményeket, amelyek konszolidálását társadalmi kompromisszumokkal próbálja előmozdítani. Ez kevésbé innovatív, de politikailag legalább akkora kihívást jelentő stratégia, mint Orbán unortodox megközelítése: a kompromisszumok részesei idővel egyre több juttatást igényelnek, amit az anyagi boldogulás rögvalóságától elemelt, érzelmileg átélhető narratíva híján egyre nagyobb és nagyobb pénzügyi transzferekkel lehet csak kielégíteni. Amikor pedig mindez fiskálisan fenntarthatatlanná válik, eljön a megszorítások ideje, amelyek aláássák a baloldal hittelességét.

Az újraelosztó transzferek és megszorítások ciklikus változása korántsem csupán magyar jelenség. A gazdasági helyzet romlásával mindenütt meglazulnak a társadalmi szolidaritás eresztékei, a felvilágosodás posztmateriális értékvilága pedig boldogabb országokban is csak korlátozottan váltható szavazatokra. A baloldal ezért politikailag mindig sérülékeny marad a költségvetési stabilizáció kényszerével szemben. Nem véletlen, hogy válságok idején a nyugati demokráciákban is többnyire a jobboldal kormányoz, ha pedig mégis a baloldal van hatalmon – mint például a mai Franciaországban – az többnyire súlyos támogatásvesztéssel és nemritkán a szélsőjobb nagy arányú előretörésével jár.

A magyar baloldalnak húsz éve nincs nem-anyagi, nem-újraelosztásalapú narratívája a társadalom számára. Gyurcsány 2006-ban nyertes modernizációs projektje is fenntarthatatlan költségvetési expanzión és az uniós pénzek települési szintre lebontott kiígérésén alapult. Nyilván Gyurcsány és politikai környezete nyugatos-modernizációs ethoszának is szerepe volt a győzelemben, de ők maguk sem hittek benne, hogy erre önmagában stratégiát lehet alapozni. A DK keretei között most mintha ezzel próbálkoznának, egy Bauer Tamás által összerakott, kifogástalan pedigréjű nyugatos-modernizációs program égisze alatt, a politikai hozzáadott-értéket azonban most sem annyira ez, mint inkább Gyurcsány személyes karizmája szállítja, ami egyszersmind ki is jelöli a DK növekedésének határait.

Egyszerre program-, érték- és személyeshitelesség-alapú narratívája a magyar baloldalnak utoljára a korai kilencvenes években, az SZDSZ hőskorában volt. De akkor sem tartott sokáig: a liberálisok (akiknek strukturális helye a rendszerváltás utáni Magyarországon kezdettől fogva a baloldalon volt) már 1994-ben a hatékonyságelvű reformok és a kisebb állam programjával vágtak neki a választásoknak, gazdasági szakértelmüket és menedzsment-tudásukat ajánlva a szavazók figyelmébe. A liberalizmus programját elsősorban a jólét és gazdagodás programjaként prezentálták, és ezzel a 2006-os Gyurcsányhoz hasonlóan beprogramozták maguknak a választói csalódást és a hitelvesztést.

Azóta a magyar baloldal legjelentékenyebb kísérlete egy nem-materiális alapú, a gazdasági helyzet ciklikus ingadozásával szemben ellenálló, modern értékszemléletű identitás megteremtésére a 2009-2010-es LMP nevéhez fűződik, amely erre a modern környezetvédő politika égisze alatt kerített sort. Az LMP identitása azonban kezdettől zavaros volt: a baloldal autentikus-baloldali ellenzékeként fellépő alakulat képviselőit az antiglobalizációs hevület és a baloldali establishment gyűlölete gyakran átsodorta a jobboldalra, preferenciáikat pedig nem sikerült politikailag működőképes keretbe szervezniük. Végül képtelennek bizonyultak a rájuk nehezedő nyomás elviselésére, és pártjukat kettészakította az 1994-es MSZP-SZDSZ koalíció megkötése óta kétosztatú magyar politikai tér centrifugális dinamikája.

Ami a baloldal számára megmaradt az LMP-ből, az a Bajnai Gordon nevével fémjelzett E14-be integrálódott. Ez utóbbi úgy próbálta folytatni a a nyugatos fejlődés ügyének képviseletét, hogy közben kritikai vizsgálatnak veti alá a baloldal hagyományos modernizációs politikáját, korrigálva annak morálisan kérdéses és/vagy a társadalmi szolidaritás egy a korábbinál komplexebb koncepciójával ellentétes elemeit. Bajnaiék azonban rengeteg hibát vétettek, politikai kontúrjaik pedig elmosódóvá váltak. Ide-oda csúszkáltak a lehetséges argumentációk és a rövidtávú életben maradás szempontjai között, olykor saját maguknak is látványosan ellentmondva, mint most legutóbb a közös lista felállítása kapcsán. Kísérlete ezért nem volt átütő, ám ettől még tiszteletre méltó maradt, és a rendelkezésre álló baloldali kínálatból a leginkább reménytelinek tűnt.

Egészen mostanáig. Az MSZP-vel és a DK-val alkotott közös lista ugyanis az E14-PM létjogosultságát kérdőjelezi meg. Ha a Bajnai-projekt erkölcsi tőkéjének funkciójává az MSZP és Gyurcsány erkölcsi deficitének ellensúlyozása válik, a baloldal pontosan oda tér vissza, ahol 2010-ben tartott: a társadalom helyzetére adott, morálisan értelmezhető baloldali válaszok lehetetlenségéhez.

Lehet, hogy a reményvesztett, dezintegrálódó baloldali szavazótábornak az ad önbizalmat, ha „strukturálisan kizáródik minden rivalizálás a demokratikus erők között”. Ezzel azonban a baloldal lemond róla, hogy önmagára reflektáljon: rivális csoportjai egymást kritizálva javítsák a baloldal egészének teljesítményét, és találják ki újra a baloldali politika lényegét a rendszerváltás utáni nyugatos-modernizációs kísérlet 2010-es bukása után. A nem elkötelezetten baloldali – a társadalom egészében többséget alkotó – szavazók nagy része nem fog rájuk szavazni. Ettől persze még büszkén felmutathatják majd a közös listát, mint a józan ész, az önmérséklet és az egymással szembeni szolidaritás manifesztumát. Egy politikailag versenyképes alternatíva megfogalmazására azonban még sokáig alkalmatlanok maradnak.

• PoliBlog,

• Ádám Zoltán blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges