Zolnay János 2014. április 1.

Nyomtatóbarát változat

A kormányváltásra készülő pártok úgy fognak elbukni, hogy ki sem hívták a kormányt, és azt sem fogalmazták meg nyíltan és világosan, hogy mi forog kockán. Kampányuk olyan, mintha Churchill 1940 májusának derekán azzal állt volna a Ház elé, hogy kormányfőként nem engedi tovább emelni a kéményseprés díját, és adókedvezményt ad a filatelistáknak.

Két évvel ezelőtt Bajnai Gordon még azzal a metaforával rukkolt elő, hogy Orbán módszeresen, csigolyánként törte el a magyar demokrácia gerincét, ma pedig arról értesülhet a választó, hogy az Összefogás, újabb nevén Kormányváltás „igazságosabban” akar rezsit csökkenteni, mint a regnáló kormány, és ha győz, akkor még tovább növeli a már ma is túlságosan magas, és a foglalkoztatás bővülését akadályozó minimálbért, valamint csökkenti az élelmiszerárakat. (Sic!) Hátborzongatóan ismerős, demagóg, ócska, ötlettelen a többi kampányígéret is: a rendőrök fizetésemelésre, a nyugdíjasok 24 ezer forintos pótlólagos juttatásra számíthatnak, a társadalom egésze 250 ezer piaci többletmunkahelyet remélhet a következő négy évtől, a betegek pedig a várólisták radikális csökkentését. Olvashatunk még tartalmatlan közhelyeket a gyermekéhezés felszámolásáról, valamint az oktatás és az egészségügy kiemelt támogatásáról.

Horn Gábor, korábbi szabaddemokrata politikus, aki ma a Republikon Intézet igazgatójakét ad kampánytanácsokat a szocialistáknak, úgy véli, hogy a választásokat eldöntő, határozott pártpreferenciával nem bíró réteg számára „fontosabbak az anyagi, mint a közjogi kérdések” és a kampány során szakpolitikai kérdésekkel sem szükséges vesződni. Nem is vesződnek. Szigetvári Viktor, az Együtt 2014 társelnöke árnyaltabban fogalmaz interjúiban, de ő is úgy értelmezi a választások tétjét, mintha pártja egy erős lábakon álló köztársaságban készülne elcsapni egy gyengén teljesítő kormányt, mondván, rossz irányban mennek a dolgok, a kormány hatalomgyakorlása és annak stílusa elfogadhatatlan, ők majd jobban intézik a választók ügyeit, és modoruk is pallérozottabb lesz.

Tekintélyelvű, antidemokratikus fordulat esetén a jogállam iránt változatlanul elkötelezett pártok alapvető politikai dilemmája, hogy bízhatnak-e abban, hogy a még létező intézményrendszer és az egyre gyengébb eljárási garanciák nyitva hagyják a változás lehetőségét, ha sikerül meggyőzniük ennek szükségességéről a választók relatív többségét, vagy pedig szakítani kell, kimondva, hogy már nem kormányzati korrekcióra, hanem rezsimváltásra van szükség.

A szocialisták és az LMP 2011 tavaszán bojkottálták a köztársaság alkotmányát felváltó posztjogállami alaptörvény parlamenti vitáját, ám a jogszabály elfogadását követően visszavonultak a parlamentbe és folytatták a részvételt az üzemszerű jogalkotásban. Nem mozdultak onnan 2012 januárját követően sem, amikor a köztársaságot kivégző új alaptörvény hatályba lépett, pedig az lett volna az utolsó alkalom a szakításra. Nem merült fel a választások bojkottálása sem, pedig a választási szisztéma, a jelöltállításra és a kampányra vonatkozó eljárási szabályok önmagukban is megkérdőjelezik azt, hogy a 2014 tavaszán esedékes magyarországi voksolás kapcsán szabad és egyenlő választásról lehessen beszélni. A határon túl élő, kettős állampolgárságot szerzett magyarok százezrei – akik nem élnek Magyarországon, nem is akarnak itt élni, nem itt fizetnek adót, és akikre nem vonatkoznak a magyarországi törvények – részt vehetnek a magyar parlament megválasztásában, ellenben a külföldön dolgozó és élő magyar állampolgárok zömét célzatos adminisztratív akadékoskodással sikerült távol tartani a szavazóurnáktól. A határon túl élő, magyar állampolgárságot is szerzett választópolgárok levélben szavazhatnak (anélkül, hogy bármiféle garancia megóvna a tömeges választási csalásoktól), míg a nyugaton dolgozóknak nincs lehetőségük levélben szavazni. A Magyarországon tartózkodó, határon túli kettős állampolgárságú magyarok még a választás napján is bejelentkezhetnek egy magyarországi címre – az okmányirodák egy törvénymódosítás következtében kivételesen ezen a vasárnapon nyitva tartanak! – és frissen kiváltott lakcímkártyájukkal egyéni jelöltre is szavazhatnak.

Nemcsak megkönnyítették a jelöltállítást – egy választó elvben több jelöltet is támogathat! – de a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) szerint sok jele van annak, hogy ajánló aláírások tízezreit hamisították, másolták, adták és vették, illetve olyan választópolgárok tömegeinek neve is szerepel pártok ajánlóívein, akik valójában egyetlen pártot sem támogattak. A Nemzeti Választási Iroda szándékosan hárítja a probléma kivizsgálását, mint ahogyan feltűnően passzív az ajánlóívek tömeges másolása ügyében Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság vezetője is. Nem véletlenül történik mindez! Országos listát állító, a kampánypénzeket bezsebelő, ám utcai vagy személyes kampányt valójában nem folytató fantompártok tucatjait kreálta a Fidesz, telezsúfolva a szavazólapot nem létező, ám a választókat megtévesztő pártok listáival. Sőt, a fantompártok révén sikerült felszeletelni a törvény által a közszolgálati médiában biztosított kampányidőt is, megint csak félrevezetve a választókat és minimálisra zsugorítva a valódi ellenzék által használható kampány-médiafelületet. Az egyik fantompárt neve ugyanaz, mint az ellenzéki pártszövetség által használt „Összefogás”. Igaz, a fantompárt előbb alakult meg, minthogy az ellenzéki pártszövetség felvette volna ezt a nevet, ám a választási eljárási szabályoknak és a csalástól védő garanciák hiányának köszönheti, hogy országos listát állíthatott. Az ellenzéki pártok emiatt aggatták magukra a „Kormányváltás” megkülönböztető kifejezést. A tucatnyi fantompárt léte azt jelenti, hogy az esélyegyenlőség jegyében bármilyen vitafórumon nem létező pártokkal kellene vitatkozniuk a kormányt kihívó ellenzéki pártszövetség politikusainak. Ilyesmire azonban nemigen kerül sor. A kormányfő, ahogyan ez várható volt, elutasította a kormányfő-jelölti vitát, és aligha azért, mert tartott volna Mesterházy Attilától, hanem mert nem kívánta őt kihívó-rivális pozícióba emelni, és kivételesen értékes kampánylehetőséget biztosítani számára. Egyik cinikus érve az volt, hogy az ellenzék „szereti hetente megváltoztatni nevét”…

A kormánypárt kampányának jelentő részét, méghozzá a negatív kampányhadjáratot kiszervezte az általa gründolt, és kormánypénzekkel bőségesen kistafírozott „civil” szervezetnek – többszörösét költve ezáltal, mint amennyit a maga által írt jogszabály megenged. A Fidesz pártkampányának másik részét maga a kormány bonyolítja sikerpropagandájával, óriásplakátjaival, televíziós hirdetéseivel – utóbbit jogerős bíró ítélet tiltotta meg, ám a kormány nem zavartatja magát, és folytatja a televíziós spotok közzétételét. A köztereket, az óriásplakát-helyeket, a kormánypárt, és ál-„civil” leányszervezeteik uralják; az ellenzéknek csak kisebb plakáthelyek maradnak, vagy még azok sem. Ózd fideszes polgármestere a közfoglalkoztatottakat utasította, hogy tépkedjék le az Összefogás/Kormányváltás plakátjait. A magyarországi választás sokkal inkább emlékeztet a közép-ázsiai vagy dél-amerikai fél-demokráciák gyakorlatára, mint az EU tagországokéra.

Az Összefogás/Kormányváltás tehát úgy döntött, hogy részt vesz ebben a viszolyogtató színjátékban, de még így is módjában állt megválasztani, hogy a rendelkezésére álló szűk felületen miféle üzeneteket szeretne eljuttatni leendő választóinak. Mindenekelőtt abban kellett döntenie, hogy vajon úgy viselkedjen, mintha egy normális demokráciában akarna kormányt váltani, vagy rámutasson a valóságra. Persze az ellenzéki szövetség sem tehet úgy, mintha a mai magyar társadalom különösebben szabadságszerető, a jogállamiság iránt elkötelezett, vagy szolidáris lenne – nem az! A másfél évtizedig Nyugat-orientált és középre szavazó magyar társadalomban valamikor 2007–2008 táján ment végbe egy pontosan még meg nem értett fordulat, amelynek során a többség nemcsak a rendszerváltást követően kialakult jóléti, társadalompolitikai konszenzust tagadta meg, de a nyugati orientációt, és a jogállami normákat is. Mindenesetre a választók 2010 tavaszán úgy szavaztak alkotmányozó többséget a Fidesznek, hogy pontosan tudhatták, mire készül Orbán – később sem adták jelét annak, hogy neheztelnének a jogállami alkotmány szétzúzásai miatt –, és a brutálisan kirekesztő társadalompolitika is többségi megrendelés volt. A Fidesz-kormány népszerűségét sem a magán-nyugdíjpénztárak elkonfiskálása, sem a közoktatás és a felsőoktatás tönkretétele, sem a kirekesztő társadalompolitika, sem a gazdaságpolitikai sikertelenség, sem az ország regionális leszakadása nem törte meg. A választók többsége elégedetlen saját helyzetével, az ország helyzetével, de alapvetően tetszik nekik, amit a kormány tesz. Az ellenzék a köz-elégedetlenségre építette stratégiáját, a kormány viszont a munkáját övező tetszésre. Az ellenzék megpróbálta beárazni a köz-elégedetlenséget és filléres válaszokat adni rá. A kormány is beárazta politikájának tetszési indexét és a pontos összeget a legfontosabb kampányfelületen, a rezsiszámlákon adja folyamatosan a választók tudtára immár egy éve. Mindkét stratégia elfedi, hogy az ország a gazdasági, és társadalmi katasztrófa, és a teljes nemzetközi elszigetelődés felé rohan.

A „demokratikus ellenzék” a pillanat kivételességét vétette el. Minden politikai erő a választóknak csak kisebb részét képes megnyerni és mozgósítani, és vesztes starthelyzetből is meg kell kísérelnie meggyőzni a választókat igazáról. Vannak olyan történelmi szituációk, amikor nem lehet mérlegelni a potenciálisan megszólítható választópolgárok számát, hanem mozgósítani kell, és úgy kell tenni, mintha mozgósítani is lehetne annyi embert, amennyi szükséges. Ha a legalapvetőbb értékek forognak kockán, ha életről vagy halálról kell dönteni, ha a végső kétségbeesés óráján kell kiutat találni, akkor a dolgok leegyszerűsödnek. Törpévé válik minden politikus és áltudományos lózungokat szajkózó „politikai elemző”, aki nem a halálos tétről beszél, hanem patikamérlegen próbálja kimérni, hogy a különféle választói rétegeknek voksait miféle kedvezményekkel lehet megszerezni.

Az ellenzéki szövetség szórványosan felbukkanó, nehezen észrevehető plakátjai és bágyadt, erőtlen, önbizalom hiányos kampánya valami olyasmit ígér, hogy átrendezné a kiadási tételeket, másoknak kedvezne, mint a leváltandó kormány, és kellemesebb lenne a stílusa. De azt nem kívánta hangsúlyosan a választók tudtára adni, hogy Magyarország 2010-ben jogállam volt, ma pedig már nem az; a köztársasági alkotmány helyét sóval hintették be, a köztársaság szót még az ország hivatalos megnevezéséből is száműzték. Erősen korlátozták a szólásszabadságot, a lelkiismereti és vallásszabadságot, és teljes egészében felszámolták a tanszabadságot; a pedagógusokat akaratuk ellenére hivatásrendi szervezetbe kényszerítették; a közszolgálati médiából gátlástalan, és hazug kormánypropaganda árad; felszámolták a fékek és ellensúlyok rendszerét, korlátozták az alkotmánybíráskodást; a korlátozott jogkörű Alkotmánybíróság által mégis alkotmányellenesnek ítélt törvényeket rendre beépítik az alaptörvénynek átnevezett új poszt jogállami alkotmányba. Kizárólag kormánypárti katonákkal feltöltött, kilenc évre kinevezett testületek egy esetleges új összetételű törvényhozás és kormány munkáját is hatékonyan akadályoznák, sőt, akár arra is képesek lennének, hogy tíz hónap alatt megbuktassanak egy szűk többséggel bíró demokratikus kormányt. Magyarországot ma nem vennék fel az Európai Unióba, sőt, még a csatlakozási tárgyalásokat sem kezdenék el vele – ahhoz hasonlóan, ahogy annak idején a Meciar vezette Szlovákiával sem álltak szóba –, mivel az ország nem teljesíti a minimális demokrácia-kritériumokat. Magyarországot és annak kormányát lényegében bojkottálja minden magára adó demokratikus politikus.

Az önmagukat „demokratikus ellenzéknek” nevező pártszövetség enervált kampányából arról sem értesülhet senki, hogy Magyarország gazdasága tartósan leszakadó pályán mozog, a beruházási ráta a legalacsonyabb az EU-ban, és az amortizációt is alig fedezi, a foglalkoztatási ráta ugyancsak, az államadósság jottányit sem csökkent, az ország regionális leszakadása immár szabad szemmel is észrevehető, és Magyarországnak kifelé áll a szekere rúdja a visegrádi régióból. A magyar gazdaság éves átlagos növekedése 0,5 százalék volt a most záruló ciklusban, töredéke a másik három visegrádi országénak.

Szó sem esik arról, hogy a magyarországi társadalompolitikában példátlan kirekesztő fordulat meg végbe. A szegénységi és gyerekszegénységi ráták, és a jövedelmi különbségek növekedtek. Az iskolák államosítása, a normatív finanszírozás megszűntetése és a leszállított tankötelezettségi korhatár azzal fenyeget, hogy legalább 150 ezer diákot szorítanak ki a középiskolákból – és további tízezreket a szakképzésből –, kizárva nemcsak a szegények, de az alsó középrétegek gyerekeit is a továbbtanulásból, sokakat pedig még a szakmaszerzés lehetőségéből is. Teszik ezt egy olyan országban, ahol a képzetlenek munkapiaci helyzete az egyik legrosszabb az EU-ban; ahol a tartós munkapiaci kirekesztés döntő oka az, hogy az alapképzettségűeknek rosszak az alapkészségei, és amelynek közoktatása, a látványos expanzió ellenére a fejlett világ talán legszelektívebb rendszere, és amely az egyes korosztályok 15–20 százalékát változatlanul csak alapképzettséggel bocsájtja ki. A humán szféráért felelős csúcsminiszter nyíltan támogatja a közoktatási szegregációt – tehát az általános iskolás roma tanulók elkülönített oktatását – még egy bírósági ítélettel is szembeszegülve. A felsőfokú képzésre fordított összegeket a töredékére csökkentik.

A „választókat nem érdeklik a közjogi kérdések” okoskodás a politikai marketing stratégia áporodott téziseit igyekszik gyáván és kétségbeesetten politikai aprópénzre váltani. A politikai marketing stratégák szerint a kampányok célközönsége nem az önmaguk és közösségük sorsáért, valamint közjavaikért felelős választópolgárok, hanem a „politikai fogyasztók”, akik álmok, életérzések, nyugalom és boldogság-ígéretek vásárlásáról hoznak fogyasztói döntéseket. A politikusoknak nem az a feladatuk tehát, hogy a legfontosabb gazdasági és társadalmi problémákat politikai opciókká fogalmazzák, hanem, hogy szimbólumok világában kínáljanak választási lehetőséget. A politika ezek szerint a tömegkultúra része: egy virtuális térben folytatott marketing csata, amelynek főrendezői a stratégák, statisztái a politikusok, akik jól vagy rosszul szabott gúnyájukban jól vagy rosszul felmondják és eljátsszák szerepeiket. Az nyer tehát, aki jobban eltalálja potenciális választói titkos vágyait, és szebb álmokból épít nekik légvárakat. Az urnazárás pillanatában elkezdődik az új álomvár-építő kampány, amely a kormánynak és ellenzékének is megírja az eljátszandó forgatókönyvet. A piaci fogyasztók kizárólag akkor képesek különbséget tenni a kereskedelemben kapható fogkrémek között, ha azoknak kidolgozzák a márkáit. Nyilván a „politikai fogyasztó” sem lenne képes különbséget tenni a sokféle párt között – olyan szubtilis dolgok, mint az elosztás, az adórendszer, a gazdaságpolitika, szakpolitikai ügyek, el sem jutnak a tudatáig –, és nemcsak a délibábos jövőt, de a pártok megkülönböztető mitológiáját és szimbólumait is ki kell számukra dolgozni.

Dögletes szellemiség ez, és nemcsak a választópolgárokat mélységesen lenéző és megvető emberképe miatt, hanem mert velejéig hazug. Ha egy vállalat termékeit a kutya sem veszi meg, akkor a részvényesek nemcsak, vagy nem elsősorban a marketing stratégákat rúgják ki, hanem olyan új menedzsmentet szegődtetnek, amelyik megpróbálja átszervezni a termelést és megpróbál versenyképes, rentábilisan előállítható portékákat piacra dobni. A politikai marketing stratéga azonban ambíciói szerint nem a csomagolásért és a reklámért felel, hanem maga építi a piacra dobandó terméket – a választóknak kínált „életérzéseket” –, maga fésüli, sminkeli, öltözteti, fényképezi és trenírozza a marionettfiguraként rángatandó politikusokat, és maga adja a szájukba a kampányban majd a parlamentben unásig ismételendő szlogeneket. Ám a stratégának magának nincs arca, neki, magának politikailag nem kell hitelesnek lennie; munkáját csupán a megszerzett mandátumok száma minősíti, és a leglényegesebb: a ciklus végén nem felelősségre vonható és nem elszámoltatható arról, ami a politika lényege: sikerült-e előrejutni a politikai közösség legfontosabb ügyeiben.

Ami azt illeti, marketing stratégákból, és az általuk írt ócska, giccses álmokból nem volt hiány az elmúlt másfél évtizedben, miközben a politikai közbeszéd ciklusról ciklusra egyre távolabb sodródott a valóságtól, és egyre kevésbé volt képes arra, hogy megnevezze, definiálja, értelmezze a valóságos problémákat. Ugyanakkor a stratégák is tisztában voltak azzal, hogy a magyar társadalomban a politikailag felkínálható életérzések igencsak pragmatikusak, sokkal inkább köthetőek kézzelfogható portékákhoz, néhány ezermilliárd forintos jövedelem-eloszláshoz, adókhoz, nyugdíjakhoz, elosztási rendszerekhez, mintsem elvont értékekhez. A Wermer András által kitalált „polgár” és „jövő” hívószavak valójában a magasabb jövedelműeknek kedvező, végrehajtandó drasztikus elosztási korrekció sztaniol csomagolásai voltak. Medgyessy stábjának „jóléti rendszerváltás” szlogenje konfliktuskerülő kiadásbővítést jelentett – pontosan tudva, hogy a megalapozatlan béremelés és nyugdíjemelés letaszítja a magyar gazdaságot az egyensúlyőrző növekedési pályáról –, és annak garanciáját, hogy semmiféle érdemi szakpolitikai reform nem lesz. A második ciklusára készülő Gyurcsány marketing stratégái dinamikus fejlesztéseket és adócsökkentés ígértek, miközben jól tudták, hogy újraválasztása estén a kormány azonnali kiadáscsökkentő megszorításokra és adóemelésekre kényszerül. A Fidesz jóval a 2010-es hatalomátvétele előtt világossá tette, hogy „centrális politikai erőtér” megteremtése – magyarán a demokrácia felszámolása – a célja.

Minden politikai párt többet ígér, mint amit teljesíteni tud, minden választási kampánynak része a szappanbuborékok fújása is – ám vízválasztó, hogy a politikai közbeszéd megnevezi, vagy elfedi a valóságot. A nem kis részbe a „politikai marketing stratégák” által uralt magyarországi közbeszéd képtelen megvitatni, hogy miféle gazdaságpolitika, elosztási rendszer lenne képes megállítani Magyarország drámai mértékű leszakadását, és a gazdaságot fenntartható növekedési pályára visszavezetni. A másfél évtizede álmokat, életérzéseket és boldogság-ígéreteket gyártó tehetségtelen marketing stratégák messze elkerülik a magyar társadalom magproblémáját, a rendkívül alacsony szinten stabilizálódott foglalkoztatás és az alacsony képzettségűek kirívó mértékű munkapiaci kirekesztését. Szavuk sincs arról, miként lehetne kikerülni az alacsony foglalkoztatás – magas inaktivitás csapdából; hogy miként lehetne integrálni a képzetlen tartós mélyszegényeket, köztük a romák jelentős részét; hogyan lehetne inkluzívvá tenni a kirívóan szelektív, egyenlőtlen és szegregáló közoktatást, hogy milyen perspektívákat lehet adni a falvaknak és mit lehetne kezdeni a magyarországi településhálózat 8–10 százalékát érintő gettósodással. Nem szerepel a politikai agendán az sem, hogy miként lehet hatékony és határozott választ adni a gyökeresen nem etnikai természetű társadalmi problémákat etnicizáló, és azokra fasiszta megoldásokat kínáló, Európában példátlan erősségű szélsőjobboldalra.

A politikus többnyire unalmas, szürke figura, vagy ellenszenves, erőszakos intrikus, hiteltelen, rossz színész, néha ripacs, aki sokszor maga sem hiszi el a szájába adott szövegeket. Aztán egyszer, egyetlenegyszer, a végső kétségbeesés órájában a ripacs hirtelen a helyére kerül, ócska közhelyei drámaian hitelessé válnak, és kimondhatja azt, amit mindenki tud, de amit senki nem mer kimondani. Hogy most a végső kétségbeesés óráját éljük, az senki számára nem lehet kérdéses, aki elkötelezett a demokrácia, a jogállam, a piacgazdaság, a szolidáris, befogadó társadalom mellett, vagy egyszerűen csak nem akarja, hogy Magyarország végérvényesen leszakadó, perifériára sodródó ország legyen, ahonnan menekül mindenki, aki tud. De senki nem mondta el a szabadság, és a szolidaritás barátainak – legyenek ők bár sokan vagy kevesen –, hogy folytatjuk a küzdelmet a szörnyű zsarnokság ellen minden erőnkkel, amit Isten adott, hogy harcolni fogunk a tengeren, a partokon, a levegőben, hogy egyetlen célunk lehet csak, a győzelem, bármilyen áron, bármilyen borzalom ellenére is, bármeddig tart is, de megvédjük a demokrácia esélyét. Mert különben nem a tisztes ellenfél győz, hanem összedől a világ.

Vagy ha a világ nem is, de Magyarország mindenképpen. 

(Fotó: MTI / Marjai János)

• PoliBlog,

• Zolnay János blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges