Ádám Zoltán 2014. október 12.

Nyomtatóbarát változat

Magyarország tönkrement. Politikailag, gazdaságilag és társadalmilag is Európa perifériájára sodródott, és rosszabbul teljesít, mint a nyolcvanas évek szürke és hazug késő-kádári konszenzusa óta bármikor. Akkor azt hazudtuk magunknak, hogy mi vagyunk a legvidámabb barakk, de nem tettük hozzá, hogy a vidámságunkat az eladósodás és az addigra már amúgy sem igazán kemény költségvetési korlátok továbbpuhítása alapozták meg. A hivatalos rangra emelt kiskapuk reformjai. Egy hanyatló, bukásra ítélt politikai rendszer igyekezte így lassítani társadalmi támogatottságának szétporladását.

Aztán jött a rendszerváltás reményteli lelkesedése, a kapitalizmus és a szabadság intézményeinek megalapozása, a magyar demokrácia felemelkedésének évtizede. A rendszerváltás után 15 évvel Magyarország az Európai Unió tagja lett, és úgy tűnt, végérvényesen a nyugati világ részévé váltunk. A kétezres évek közepére azonban gazdaságilag és társadalmilag is fenntarthatatlanná vált az új magyar kapitalizmus, és a költségvetési konszolidáció majd a 2008-ban kitört világgazdasági válság nyomán bekövetkező visszaesés felszámolta a liberális demokrácia körüli konszenzust. A társadalmi érvényesülés és elnyomorodás semmivel sem igazolható mechanizmusait normává emelő, a népesség növekvő részét létbizonytalanságban tartó rendszer elvesztette a legitimitását, és a helyén új autokrácia született. Szabadság helyett tekintélyelvűség, nyugat helyett kelet, piacgazdaság helyet állami függőség.

Miért hagytuk, hogy így legyen? Legfőképp azért, mert nem volt erőnk és tehetségünk kijavítani a demokráciánk és a kapitalizmusunk hiányosságait. Minél inkább próbáltuk őket korrigálni, annál súlyosabbá tettük őket. Minél nagyobb ívű, átfogóbb „reformokkal” próbálkoztunk, annál kisebb szerep jutott bennük azoknak, akik elszenvedték a következményeiket. Javítani próbáltuk a „nagy elosztó rendszerek” működését, és közben figyelmen kívül hagytuk a társadalom működési mechanizmusait. Demokraták voltunk, de lebecsültük a demokrácia legfontosabb attribútumát, a többségi támogatás elvét: társadalmilag izolált reform-intézményeket építettünk, amelyek társadalmilag érthetetlen reformnyelven fogalmaztak meg társadalmilag elérhetetlen reformcélokat. A kiskapukat igyekeztük befalazni, a nagykapuk kulcsait pedig Brüsszelben és Washingtonban felszentelt reformpapokra bíztuk. Akik kellő társadalmi támogatottság hiányában természetesen egy perc múlva elveszítették őket, a kapuk ellenőrzése pedig populista politikai játszmák tétjévé vált. (A populizmus és a többségi felhatalmazású demokratikus politika között az a különbség, hogy amíg az előbbi infantilizálja a választót, és felmenti a döntéseiért viselt felelősség alól, addig az utóbbi felnőtt embernek tekinti, és szembesíti velük.)

A legismertebb és legfontosabb magyar reformpapot Bokros Lajosnak hívják. A kilencvenes évek közepén bevezetett reformjait elismerés övezi itthon és külföldön, 1995-ös költségvetési stabilizációs csomagja a magas szakmai színvonalú, invenciózus gazdaságpolitikai megoldások legismertebb kelet-közép-európai példái közé tartozik. Miniszteri lemondása után 8 évig a washingtoni Világbank alkalmazta, hazatérése után pedig az amerikai diplomát adó – a térségben kimagasló színvonalú oktatást nyújtó – Közép-Európai Egyetem professzora és egyik vezetője, majd az Európai Parlament tagja lett. Irigylésre méltó, sikerekben gazdag szakmai és közéleti pálya ez, telis tele politikai kudarccal.

Bokros soha senkivel nem kötött a személyes és politikai integritását megkérdőjelező kompromisszumot, de ez nem akadályozta meg abban, hogy súlyos politikai hibák sorát kövesse el. Néhány tízmilliárd forintnyi költségvetési megtakarítás reményében, megszállott politikai prófétaként hirdette a rászorultság-elvű társadalompolitika legnyersebb, legprimitívebb, társadalmi visszacsatolási mechanizmusoktól lecsupaszított változatát. Magára haragította az országot, és nem vette észre, hogy a felé áradó gyűlöletnek nem csak ő válik áldozatává, hanem a racionális megfontolásokon alapuló, piacpárti politika is. Mindentudó reformpápaként nagy ívű javaslatokat fogalmazott meg a különféle társadalmi rendszerek átalakításáról, mit sem törődve az adott területről nála többet tudó, a társadalmi dinamikák és mikroösszefüggések iránt érzékenyebb szakértők álláspontjával. Az Európai Parlamentben beült a föderatív Európa eszméjét elutasító euroszkeptikus brit és cseh konzervatívok és az autoriter lengyel radikális jobboldal frakciójába. Mindig demokrata volt, de demokratikus politikai közösséget soha nem épített maga köré: amit tett (és nem tett), az elsősorban mindig magáról szólt, legfőképp pedig a saját féltve őrzött integritása védelméről.

Ezzel együtt a teljesítménye nem csekély, és a mai helyzetben, amikor a politikai cselekvőképesség és a személyes integritás a legritkább esetben találkozik egymással a magyar demokratikus politikában, szerepvállalása nem lebecsülendő. Egy avítt, demokratikus körülmények között működésképtelen politikai magatartás megtestesítője, de morális és intellektuális ereje a Fidesztől balra található mezőny élvonalába helyezi.

A magyar baloldalnak akkor lesz oka és lehetősége fenntartásokat megfogalmazni vele szemben, amikor előrukkolt egy nála hitelesebb és meggyőzőbb jelölttel.

Addig viszont tessék rá szavazni!

(A kép forrása: http://static.origos.hu/s/img/i/1409/20140916bokros-lajos-modern-magyarorszag-mozgalom1.jpg?w=666&h=443)

• PoliBlog,

• Ádám Zoltán blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges