Skip to main content

Nemzet, emlékezet, felvilágosodás – Széljegyzetek egy vitához

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Hogy az elmúlt háromszáz év legfontosabb politikai projektje, a felvilágosodás legjobb esetben is csak félsikernek tekinthető, azt az emberiség huszadik századi történelmének ismeretében nem kell hosszan magyarázni. Az emberi viszonyok szekuláris-racionális, érték- és észelvű szervezőelve nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket, mivel nem emancipálta az emberiséget a saját irracionalitása, kiszámíthatatlansága és reflektálatlan agressziója alól. Mint azt Max Horkheimer és Theodor Adorno híres könyve, A felvilágosodás dialektikája óta tudjuk, az emberiség technikai tudásának bővülése, gazdasági teljesítményének növekedése és anyagi életkörülmények javulása nem vonja automatikusan magával a szabadság és a humanizmus korának beköszöntét. A technikai fejlődés szolgálhatja az elnyomást és az embertelenséget is, a tömegtársadalmak viszonyai – például a választópolgárok és fogyasztók tudatos, iparszerű manipulálása – pedig alááshatják a felvilágosodás értékrendjét.

Ezért óriási a tétje a kollektív identitásról folytatott diskurzusnak, aminek egyik legfontosabb eleme a nemzeti múlt feldolgozása. Ennek a soha véget nem érő folyamatnak mindig és mindenütt a közhatalmat gyakorló állam határozza meg az intézményesített kereteit: a közoktatás tartalmát, a közterek elnevezését, a nemzeti történelmi kánon legfontosabb hangsúlyait. Ezt nevezzük emlékezetpolitikának. És mert társadalmi és politikai funkcióját illetően mindez nem a múltról, hanem a jelenről szól, a tartalma mindig és mindenütt aktuálpolitikai jelentést hordoz, a miénknél szerencsésebb – békésebb és konszenzusosabban megítélhető – történelmű országokban is.

A liberális demokrácia világnézetileg semleges állama nem lehet semleges az emlékezetpolitika kérdésében. Döntenie kell arról, hogy kinek állít emlékművet a köztereken és kinek az arcmását nyomtatja a bankjegyekre. Védelmeznie kell a felvilágosodás humanista-demokratikus értékkonszenzusát – akkor is, ha a társadalom többsége erre történetesen nem tart igényt. Az állam világnézeti semlegessége nem lehet korlátlan és soha nem is az: az állam vezetői, ha semmi mással, a be nem avatkozás politikájával foglalnak állást a legalapvetőbb társadalmi értékekről folytatott vitában.

Tudjuk persze, hogy ma nem liberális demokráciában élünk, az állammal és vezetőinek emlékezetpolitikájával szembeni elvárásaink megfogalmazásakor abból a követelményrendszerből érdemes azonban kiindulnunk, amelyet ideális körülmények között is érvényesnek tartanánk. A budapesti Szabadság térre tervezett úgynevezett német megszállási emlékmű ellentmond ezeknek a követelményeknek, mivel történelemhamisításon alapszik: azt hazudja, hogy a magyar Holokauszt legborzalmasabb szakaszáért a magyar állam és a magyar társadalom nem vagy csak másodlagos felelősséget viselt. Hogy ami 1944. március 19. után Magyarországon történt, abban a magyar állam és a magyar társadalom nem a megszállókkal gördülékenyen együttműködő, aktív cselekvőként, hanem áldozatként vett részt. Ez a magyar állam egyes vezetőinek minden tiszteletreméltó próbálkozása és a magyar társadalom egyes tagjainak emberfeletti áldozatvállalása ellenére sem igaz. A felelősség elhárítása ellentétes a humanista-demokratikus értékrend alapjával és a nemzeti becsülettel. Bármit mond, vagy nem mond Orbán Viktor ezzel kapcsolatban, bárhogyan próbálja menteni a menthetetlent és átértelmezni az emlékmű eredeti koncepcióját, az hazugságban fogant.


A modern állam: nemzetállam. A modern nemzetek a kapitalista fejlődéssel párhuzamosan szervezték meg magukat, amikor a gazdasági erőforrásokhoz való egyre nyíltabb, piaci alapú hozzáféréssel párhuzamosan felmerült az igény a politikai erőforrásokhoz való hozzáférés nem feudális-rendies, hanem polgári alapú megszervezésére. Ez a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet, ami politikailag egy hosszú, tipikusan nagyon lassú és fokozatos demokratizálódási folyamattal párosult az elmúlt 300 év nyugati történelmében. A modern nemzet, mint politikai szereplő, a feudális előjogokkal nem rendelkező, politikai jogokra azonban igényt tartó, önálló egzisztenciával rendelkező polgárok közösségeként született meg ennek az átmenetnek a során.

A nemzet az adott állam területén élő, politikai jogokkal rendelkező emberek közössége. Ennek a közösségnek mindig vannak etnikai, nyelvi, kulturális alapjai. Ha nincsenek, az állam igyekszik őket megteremteni. A gyakorlatban ez egy többségi etnikum, nyelv, kultúra – olykor egy többségi vallás – dominanciáját jelenti, ami nélkül nemigen alakul ki az állam létéhez nélkülözhetetlen nemzeti összetartozás. Ám a politikai közösség ettől még lehet befogadó a kisebbségi etnikumokkal, nyelvekkel, kultúrákkal és vallásokkal szemben. A toleráns politikai közösség megtanul együtt élni a kisebbségi identitásokkal, a kisebbségek pedig megtanulják a befogadó nemzeti identitás keretei között értelmezni a saját identitásukat. A késő-modernitás egyik legjellegzetesebb jegye a kisebbségi identitások intenzív jelenléte a nemzetállamokon belül, aminek következtében azok mindinkább többkultúrájú – multikulturális – államokká válnak. Ez nemcsak a liberális demokráciákra, hanem a magyarországihoz hasonló fél-autoriter rezsimek jó részére is igaz: a globalizáció, a kultúrák átjárhatóvá válása, az állami és egyházi kultúra-monopóliumok felbomlása az etnikailag leghomogénebb nemzeteket is több-identitásúvá teszik.

A modern nemzetek ezért multikulturálisak. Többféle történelmi emlékezet, múltelbeszélés, nemzeti kánon él bennük egymással párhuzamosan. Ahhoz azonban, hogy ez a sokféleség egyben maradjon, hogy a politikai közösség és vele a nemzetállam ne essen darabjaira, közös értékekre, identitásokra és múltelbeszélésekre is szükség van. Politikai közösség nem létezik a politikai riválisok legitimitásának kölcsönös elismerése és a politikai közösség egészét magában foglaló múltelbeszélés nélkül. Bármilyen erős is a versengés a politikai élet szerepelői között, tudniuk kell valamit mondani arról, hogy miért tartoznak mégis össze egymással: hogy a politikai céljaikat miért ugyanannak a nemzetnek a keretei között igyekeznek megvalósítani. Magyarországon a kétezres évek második felében elfogytak azok a közös értékek és elbeszélések, amelyek segítségével ez a kérdés megválaszolható volt, és a magyar demokrácia összeroppant. Ahhoz, hogy újjászülessen, újra meg kell találnunk a közös értékeinket és az elbeszéléseinket arról, hogy kik vagyunk, és hogy a sokféleségünk dacára miért tartozunk mégis össze egymással.


Noha a jobboldal volt az, amelyik a rendszerváltás utáni évtizedekben egyre kevésbé ismerte el legitim vitapartnerének a baloldalt, a közös elbeszélések kiüresedéséért a két oldalt hasonló felelősség terheli. Nemcsak a jobboldal nem ismerte el ugyanis legitimnek a baloldal morális és kulturális preferenciáit, hanem a baloldal sem a jobboldaléit – még ha a létezésüket nem is tekintette olyan botránykőnek, mint a jobboldal a baloldaléit. Ennek máig ható szimbóluma Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszéde és az, ami a nyilvánosságra kerülése után történt: a baloldal érzéketlensége a jobboldal morális felháborodásával szemben és a súlyos jogsértések, amelyeket a rendőrség következmények nélkül engedhetett meg magának a kormány ellen jogszerűen vagy jogszerűtlenül tiltakozó – vagy épp csak véletlenül arra járó – állampolgárokkal szemben.

A baloldal sok tekintetben ma is az akkori érzéketlenségének a következményeit nyögi: ha a jobboldal felháborodására nem kellett tekintettel lenni, amikor a baloldal volt hatalmon, akkor most miért kellene a baloldal morális és politikai kifogásait figyelembe venni a jobboldal kormányzásakor? – kérdezik a magukat jobboldaliként azonosító magyarok. A baloldalnak tanulnia kell a hibájából: demokratikus nemzeti közösség akkor lesz újra Magyarországon, amikor az a jobb- és a baloldalt egyaránt magában foglalja majd. Igen, azt a jobboldalt is, amelyik áprilisban újraválasztotta Orbán Viktort. És igen, ennek a demokratikus közösségnek az előtt az egymillió ember előtt is nyitva kell állnia, akik az Orbánnál is autokratikusabb, posztfasiszta Jobbikra szavaztak, ha elfogadják a demokrácia alapértékeit és szabályait.

Mi következik mindebből a demokratikus nemzeti közösséget összetartó elbeszélésekre és a baloldal emlékezetpolitikájára nézve? A mai helyzetben mindenekelőtt az, hogy a baloldalnak döntenie kell: amit emlékezetközösségként létrehozni javasol, például a Holokauszt emlékezetével kapcsolatban, azt a saját külön bejáratú történelmi narratívájaként képzeli el vagy a nemzet egészének kollektív emlékezetként. Ha az előbbi mellett dönt, a baloldal jól teszi, ha reprezentatív politikai vezetőivel az élen kezd harcot a jobboldal hamis múltértelmezésével. Ha politikusai kiállnak a rendőrök és a munkagépek elé a Szabadság téren, és testükkel torlaszolják el a nemzeti önfelmentés szoborba foglalásának útját. Ezzel minden bizonnyal jó pontokat szereznek majd saját törzsközönségük előtt, ahogyan a hazug megszállási emlékmű felépítésétől és a nemzeti emlékezetközösség kizárólagos uralására tett egyéb kísérletektől a jobboldal vezetői is kedvező fogadtatásra számíthatnak saját támogatóik körében. Ha azonban a cél egy befogadó, a jobb- és a baloldalt egyaránt magában foglaló, demokratikus nemzeti érték- és emlékezetközösség létrehozása, akkor a baloldal vezetői jól teszik, ha ügyelnek rá, hogy a múltjával és jelenével szembenézni képes, demokratikus öntudatú Magyarország nemzeti történelmi elbeszélése ne tűnjön fel baloldal politikai projektként. Akkor a Szabadság téri emlékmű elleni tiltakozást nem vezethetik baloldali politikusok, és a demonstrálók molinója alatt nem álldogálhat jól vasalt öltönyében a legnagyobb ellenzéki párt főpolgármester-jelöltje. Akkor a megszállási emlékmű elleni tiltakozás nem lehet a baloldali politikai mozgósítás tárgya, mert ha az lesz, akkor – akár többséget szerez a baloldal egy tetszőleges jövőbeni választáson akár nem – a Holokauszt felelősségével való szembenézés is a baloldal ügye marad, a jobboldal többsége pedig csak egyre távolabb kerül tőle.


Egy demokráciában sosem az a legnagyobb politikai tét, hogy ki nyeri a következő választást, hanem hogy a társadalom mit enged meg a hatalmon lévőknek és saját magának: hogy milyen formális és informális szabályok, értékek és közmegegyezések határozzák meg a társadalmi együttélés normáit. Orbán Viktor az ellenzékben eltöltött – politikailag korántsem mindig sikeres – nyolc év alatt megtanult alkalmazkodni a társadalmi normákhoz és megtanulta őket befolyásolni is. És, ami a legfontosabb volt számára, megtanulta, hogy ez nagyobb hatalom bármekkora parlamenti többségnél.

A baloldal azért volt sikertelen az áprilisi választáson, mert nem tudott a társadalmi igényeknek megfelelő alternatívát nyújtani, és mert nem tudta az igényeket a saját politikai értékrendje szerint alakítani. Legtehetségesebb vezetője, Gyurcsány Ferenc egyszer talán megint képes lesz erre: a baloldali közvéleményt a választást megelőző háromnegyed évben legalábbis sikerült a saját képére formálnia, kikényszerítve a baloldal egésze szempontjából ésszerűtlen – mert a népszerűtlen baloldali pártok és politikusok tehertételén való túllépést megakadályozó – teljes körű választási együttműködést. Gyurcsány azonban aligha lehet a demokratikus Magyarország újraalapítója. Ahhoz ugyanis a demokrácia szabályait egyszer majd ismét mérvadónak tekintő jobb és baloldal számára egyaránt elfogadható, a demokratikus nemzeti közösség megtestesítésére képes politikusra lesz szükség. Gyurcsány pedig sok mindenre lehet alkalmas, de erre – mai ismereteink szerint legalábbis – nem.

Ma nagyon messzinek látszik az a pillanat, amikor a magyar demokrácia története újrakezdődhet. Nemcsak a demokratikus jobboldal hiányzik hozzá, hanem az önmagával szemben kritikus, a felvilágosodás értékrendje iránt elkötelezett, de a nyugatias modernizáció korlátaival is számot vetni kész baloldal is. Közösen elfogadott demokratikus normák, értékek és történelmi emlékezet nélkül biztosan nem fog sikerülni a demokratikus újrakezdés, és a magyar baloldal nagyon gyengén teljesített ezen a téren, amikor hatalmon volt. Valószínűleg föl sem fogta a demokratikus nemzeti szimbólumközösség megszületésének tétjét. Pragmatikus része „szarakodott a költségelszámolással”, ahogy Gyurcsány mondta Őszödön, az elvhű, felvilágosult liberálisok pedig úgy hitték, hogy nincs szükség szimbolikus politizálásra. Nem értették meg, hogy a racionális belátás és a piaci kereslet-kínálat érdekkiegyenlítő mechanizmusai nem elegendőek egy politikai közösség összetartásához.

Gyurcsány 2004-2006-ban egyfajta modernizációs ethoszt állított a közgondolkodás centrumába, ez azonban a 2006 utáni költségvetési stabilizáció, a jobboldal végletes elidegenítése, a nagy társadalmi ellenállást kiváltó reformok és végül a 2008 őszén kirobbant világgazdasági válság következtében szertefoszlott. A helyzet 2010 után sem változott: a baloldal döbbenten konstatálta, hogy a társadalom többsége elfogadja a demokrácia felszámolását, feladva a politikai önrendelkezése jó részét és belenyugodva a jóléti veszteségei stabilizálásába, ha mindezt Orbán Viktor szimbolikus politikai gesztusaiba csomagolva veheti készhez. Orbán szabadságért cserébe identitást adott, mintegy a visszájára fordítva az értéknihilizmusba és társadalmi orientációvesztésbe torkollott, egykor részben éppen általa kezdeményezett rendszerváltást. Eközben sem Gyurcsány, sem Mesterházy nem ajánlott fel a politikai közösség újraegyesítésére alkalmas, demokratikus narratívát. Igaz, a 2006-2010 közt történtek után erre nem is nagyon volt lehetőségük. Az egyetlen baloldali szereplő, akinek esélye lett volna a bal- és a jobboldal közös megszólítására Bajnai volt, de ehhez távolságot kellett volna tartania a régi, végletesen lejáratódott baloldaltól.

A helyzet ma rosszabb, mint 2010-ben volt. Nem látszanak új baloldali szereplők, sem a parlamentben, sem azon kívül. Szociális követelések megfogalmazásával – mint amilyen az „európai bérek” demagóg, a gazdasági adottságokat figyelmen kívül hagyó jelszava – a baloldal a szelsőjobbal kerül egy platformra. Demokratikus követelései viszont visszhangtalanok maradnak, mert a társadalmi többség a partikuláris baloldali értékrend megnyilvánulásaiként értelmezi őket. És ugyan mitől lenne jobb Gyurcsány, Mesterházy vagy akár Bajnai demokráciája, mint Orbán futballstadionos neo-kádárizmusa? Az előbbiben elszegényedés volt és anómia, az utóbbiban szegénység van, de legalább valamiféle rend és kiszámíthatóság körvonalazódik közben. És a Pancho Arénában is kapható szotyi…

Akkor most hogyan tovább?

Nem hiszem, hogy okunk van a helyzet gyors javulását remélni. A baloldalnak új arcokra van szüksége, türelemre, szerénységre és visszafogottságra. Annak hangsúlyozására, hogy a demokrácia, a humanizmus és a történelmi múlttal való tisztességes számvetés nem lehet csak baloldali topik. Politikai széljárástól függetlenül ki kell mellettük állni, de azt is jelezni kell, hogy ez csak a minimum: hogy demokratának lenni csak a belépő abba a világba, ahol Magyarországot ismét látni szeretnénk. Nem a baloldal hitbizománya. Mert ha az lesz, akkor a felvilágosodás értékrendje csak egy lesz a posztdemokratikus Magyarország politikai szubkultúrái között.

Ez az írás a Bibó Társaság által 2014. május 16-án délután 5 órától a budapesti Pallas Páholyban (V. kerület Alkotmány utca 15.) „Szükség van-e emlékezetpolitikára” címmel megrendezésre kerülő beszélgetésre készült, amelyen Heller Mária szociológus és Petőcz György újságíró társaságában veszek részt. A beszélgetést Kuncze Gábor, a Társaság elnökségi tagja vezeti. Az írás célja a kérdéssel kapcsolatos elképzeléseim összegzése és az emlékezetpolitikáról zajló vitára – egyebek között Petőcz György Megkezdődött és Révész Sándor Magyarország, te angyal! és, bizonyos mértékig, Az MSZP halálos egészsége című cikkeire – való reagálás. A cikkben kifejtett álláspontom a két szerzővel és a szerkesztőség más tagjaival – mindenekelőtt Mink Andrással és Zolnay Jánossal – folytatott viták során alakult ki, amiért köszönettel tartozom nekik.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon