Ádám Zoltán 2014. május 15.

Nyomtatóbarát változat

Hogy az elmúlt háromszáz év legfontosabb politikai projektje, a felvilágosodás legjobb esetben is csak félsikernek tekinthető, azt az emberiség huszadik századi történelmének ismeretében nem kell hosszan magyarázni. Az emberi viszonyok szekuláris-racionális, érték- és észelvű szervezőelve nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket, mivel nem emancipálta az emberiséget a saját irracionalitása, kiszámíthatatlansága és reflektálatlan agressziója alól. Mint azt Max Horkheimer és Theodor Adorno híres könyve, A felvilágosodás dialektikája óta tudjuk, az emberiség technikai tudásának bővülése, gazdasági teljesítményének növekedése és anyagi életkörülmények javulása nem vonja automatikusan magával a szabadság és a humanizmus korának beköszöntét. A technikai fejlődés szolgálhatja az elnyomást és az embertelenséget is, a tömegtársadalmak viszonyai – például a választópolgárok és fogyasztók tudatos, iparszerű manipulálása – pedig alááshatják a felvilágosodás értékrendjét.

Ezért óriási a tétje a kollektív identitásról folytatott diskurzusnak, aminek egyik legfontosabb eleme a nemzeti múlt feldolgozása. Ennek a soha véget nem érő folyamatnak mindig és mindenütt a közhatalmat gyakorló állam határozza meg az intézményesített kereteit: a közoktatás tartalmát, a közterek elnevezését, a nemzeti történelmi kánon legfontosabb hangsúlyait. Ezt nevezzük emlékezetpolitikának. És mert társadalmi és politikai funkcióját illetően mindez nem a múltról, hanem a jelenről szól, a tartalma mindig és mindenütt aktuálpolitikai jelentést hordoz, a miénknél szerencsésebb – békésebb és konszenzusosabban megítélhető – történelmű országokban is.

A liberális demokrácia világnézetileg semleges állama nem lehet semleges az emlékezetpolitika kérdésében. Döntenie kell arról, hogy kinek állít emlékművet a köztereken és kinek az arcmását nyomtatja a bankjegyekre. Védelmeznie kell a felvilágosodás humanista-demokratikus értékkonszenzusát – akkor is, ha a társadalom többsége erre történetesen nem tart igényt. Az állam világnézeti semlegessége nem lehet korlátlan és soha nem is az: az állam vezetői, ha semmi mással, a be nem avatkozás politikájával foglalnak állást a legalapvetőbb társadalmi értékekről folytatott vitában.

Tudjuk persze, hogy ma nem liberális demokráciában élünk, az állammal és vezetőinek emlékezetpolitikájával szembeni elvárásaink megfogalmazásakor abból a követelményrendszerből érdemes azonban kiindulnunk, amelyet ideális körülmények között is érvényesnek tartanánk. A budapesti Szabadság térre tervezett úgynevezett német megszállási emlékmű ellentmond ezeknek a követelményeknek, mivel történelemhamisításon alapszik: azt hazudja, hogy a magyar Holokauszt legborzalmasabb szakaszáért a magyar állam és a magyar társadalom nem vagy csak másodlagos felelősséget viselt. Hogy ami 1944. március 19. után Magyarországon történt, abban a magyar állam és a magyar társadalom nem a megszállókkal gördülékenyen együttműködő, aktív cselekvőként, hanem áldozatként vett részt. Ez a magyar állam egyes vezetőinek minden tiszteletreméltó próbálkozása és a magyar társadalom egyes tagjainak emberfeletti áldozatvállalása ellenére sem igaz. A felelősség elhárítása ellentétes a humanista-demokratikus értékrend alapjával és a nemzeti becsülettel. Bármit mond, vagy nem mond Orbán Viktor ezzel kapcsolatban, bárhogyan próbálja menteni a menthetetlent és átértelmezni az emlékmű eredeti koncepcióját, az hazugságban fogant.

A modern állam: nemzetállam. A modern nemzetek a kapitalista fejlődéssel párhuzamosan szervezték meg magukat, amikor a gazdasági erőforrásokhoz való egyre nyíltabb, piaci alapú hozzáféréssel párhuzamosan felmerült az igény a politikai erőforrásokhoz való hozzáférés nem feudális-rendies, hanem polgári alapú megszervezésére. Ez a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet, ami politikailag egy hosszú, tipikusan nagyon lassú és fokozatos demokratizálódási folyamattal párosult az elmúlt 300 év nyugati történelmében. A modern nemzet, mint politikai szereplő, a feudális előjogokkal nem rendelkező, politikai jogokra azonban igényt tartó, önálló egzisztenciával rendelkező polgárok közösségeként született meg ennek az átmenetnek a során.

A nemzet az adott állam területén élő, politikai jogokkal rendelkező emberek közössége. Ennek a közösségnek mindig vannak etnikai, nyelvi, kulturális alapjai. Ha nincsenek, az állam igyekszik őket megteremteni. A gyakorlatban ez egy többségi etnikum, nyelv, kultúra – olykor egy többségi vallás – dominanciáját jelenti, ami nélkül nemigen alakul ki az állam létéhez nélkülözhetetlen nemzeti összetartozás. Ám a politikai közösség ettől még lehet befogadó a kisebbségi etnikumokkal, nyelvekkel, kultúrákkal és vallásokkal szemben. A toleráns politikai közösség megtanul együtt élni a kisebbségi identitásokkal, a kisebbségek pedig megtanulják a befogadó nemzeti identitás keretei között értelmezni a saját identitásukat. A késő-modernitás egyik legjellegzetesebb jegye a kisebbségi identitások intenzív jelenléte a nemzetállamokon belül, aminek következtében azok mindinkább többkultúrájú – multikulturális – államokká válnak. Ez nemcsak a liberális demokráciákra, hanem a magyarországihoz hasonló fél-autoriter rezsimek jó részére is igaz: a globalizáció, a kultúrák átjárhatóvá válása, az állami és egyházi kultúra-monopóliumok felbomlása az etnikailag leghomogénebb nemzeteket is több-identitásúvá teszik.

A modern nemzetek ezért multikulturálisak. Többféle történelmi emlékezet, múltelbeszélés, nemzeti kánon él bennük egymással párhuzamosan. Ahhoz azonban, hogy ez a sokféleség egyben maradjon, hogy a politikai közösség és vele a nemzetállam ne essen darabjaira, közös értékekre, identitásokra és múltelbeszélésekre is szükség van. Politikai közösség nem létezik a politikai riválisok legitimitásának kölcsönös elismerése és a politikai közösség egészét magában foglaló múltelbeszélés nélkül. Bármilyen erős is a versengés a politikai élet szerepelői között, tudniuk kell valamit mondani arról, hogy miért tartoznak mégis össze egymással: hogy a politikai céljaikat miért ugyanannak a nemzetnek a keretei között igyekeznek megvalósítani. Magyarországon a kétezres évek második felében elfogytak azok a közös értékek és elbeszélések, amelyek segítségével ez a kérdés megválaszolható volt, és a magyar demokrácia összeroppant. Ahhoz, hogy újjászülessen, újra meg kell találnunk a közös értékeinket és az elbeszéléseinket arról, hogy kik vagyunk, és hogy a sokféleségünk dacára miért tartozunk mégis össze egymással.

Noha a jobboldal volt az, amelyik a rendszerváltás utáni évtizedekben egyre kevésbé ismerte el legitim vitapartnerének a baloldalt, a közös elbeszélések kiüresedéséért a két oldalt hasonló felelősség terheli. Nemcsak a jobboldal nem ismerte el ugyanis legitimnek a baloldal morális és kulturális preferenciáit, hanem a baloldal sem a jobboldaléit – még ha a létezésüket nem is tekintette olyan botránykőnek, mint a jobboldal a baloldaléit. Ennek máig ható szimbóluma Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszéde és az, ami a nyilvánosságra kerülése után történt: a baloldal érzéketlensége a jobboldal morális felháborodásával szemben és a súlyos jogsértések, amelyeket a rendőrség következmények nélkül engedhetett meg magának a kormány ellen jogszerűen vagy jogszerűtlenül tiltakozó – vagy épp csak véletlenül arra járó – állampolgárokkal szemben.

A baloldal sok tekintetben ma is az akkori érzéketlenségének a következményeit nyögi: ha a jobboldal felháborodására nem kellett tekintettel lenni, amikor a baloldal volt hatalmon, akkor most miért kellene a baloldal morális és politikai kifogásait figyelembe venni a jobboldal kormányzásakor? – kérdezik a magukat jobboldaliként azonosító magyarok. A baloldalnak tanulnia kell a hibájából: demokratikus nemzeti közösség akkor lesz újra Magyarországon, amikor az a jobb- és a baloldalt egyaránt magában foglalja majd. Igen, azt a jobboldalt is, amelyik áprilisban újraválasztotta Orbán Viktort. És igen, ennek a demokratikus közösségnek az előtt az egymillió ember előtt is nyitva kell állnia, akik az Orbánnál is autokratikusabb, posztfasiszta Jobbikra szavaztak, ha elfogadják a demokrácia alapértékeit és szabályait.

Mi következik mindebből a demokratikus nemzeti közösséget összetartó elbeszélésekre és a baloldal emlékezetpolitikájára nézve? A mai helyzetben mindenekelőtt az, hogy a baloldalnak döntenie kell: amit emlékezetközösségként létrehozni javasol, például a Holokauszt emlékezetével kapcsolatban, azt a saját külön bejáratú történelmi narratívájaként képzeli el vagy a nemzet egészének kollektív emlékezetként. Ha az előbbi mellett dönt, a baloldal jól teszi, ha reprezentatív politikai vezetőivel az élen kezd harcot a jobboldal hamis múltértelmezésével. Ha politikusai kiállnak a rendőrök és a munkagépek elé a Szabadság téren, és testükkel torlaszolják el a nemzeti önfelmentés szoborba foglalásának útját. Ezzel minden bizonnyal jó pontokat szereznek majd saját törzsközönségük előtt, ahogyan a hazug megszállási emlékmű felépítésétől és a nemzeti emlékezetközösség kizárólagos uralására tett egyéb kísérletektől a jobboldal vezetői is kedvező fogadtatásra számíthatnak saját támogatóik körében. Ha azonban a cél egy befogadó, a jobb- és a baloldalt egyaránt magában foglaló, demokratikus nemzeti érték- és emlékezetközösség létrehozása, akkor a baloldal vezetői jól teszik, ha ügyelnek rá, hogy a múltjával és jelenével szembenézni képes, demokratikus öntudatú Magyarország nemzeti történelmi elbeszélése ne tűnjön fel baloldal politikai projektként. Akkor a Szabadság téri emlékmű elleni tiltakozást nem vezethetik baloldali politikusok, és a demonstrálók molinója alatt nem álldogálhat jól vasalt öltönyében a legnagyobb ellenzéki párt főpolgármester-jelöltje. Akkor a megszállási emlékmű elleni tiltakozás nem lehet a baloldali politikai mozgósítás tárgya, mert ha az lesz, akkor – akár többséget szerez a baloldal egy tetszőleges jövőbeni választáson akár nem – a Holokauszt felelősségével való szembenézés is a baloldal ügye marad, a jobboldal többsége pedig csak egyre távolabb kerül tőle.

Egy demokráciában sosem az a legnagyobb politikai tét, hogy ki nyeri a következő választást, hanem hogy a társadalom mit enged meg a hatalmon lévőknek és saját magának: hogy milyen formális és informális szabályok, értékek és közmegegyezések határozzák meg a társadalmi együttélés normáit. Orbán Viktor az ellenzékben eltöltött – politikailag korántsem mindig sikeres – nyolc év alatt megtanult alkalmazkodni a társadalmi normákhoz és megtanulta őket befolyásolni is. És, ami a legfontosabb volt számára, megtanulta, hogy ez nagyobb hatalom bármekkora parlamenti többségnél.

A baloldal azért volt sikertelen az áprilisi választáson, mert nem tudott a társadalmi igényeknek megfelelő alternatívát nyújtani, és mert nem tudta az igényeket a saját politikai értékrendje szerint alakítani. Legtehetségesebb vezetője, Gyurcsány Ferenc egyszer talán megint képes lesz erre: a baloldali közvéleményt a választást megelőző háromnegyed évben legalábbis sikerült a saját képére formálnia, kikényszerítve a baloldal egésze szempontjából ésszerűtlen – mert a népszerűtlen baloldali pártok és politikusok tehertételén való túllépést megakadályozó – teljes körű választási együttműködést. Gyurcsány azonban aligha lehet a demokratikus Magyarország újraalapítója. Ahhoz ugyanis a demokrácia szabályait egyszer majd ismét mérvadónak tekintő jobb és baloldal számára egyaránt elfogadható, a demokratikus nemzeti közösség megtestesítésére képes politikusra lesz szükség. Gyurcsány pedig sok mindenre lehet alkalmas, de erre – mai ismereteink szerint legalábbis – nem.

Ma nagyon messzinek látszik az a pillanat, amikor a magyar demokrácia története újrakezdődhet. Nemcsak a demokratikus jobboldal hiányzik hozzá, hanem az önmagával szemben kritikus, a felvilágosodás értékrendje iránt elkötelezett, de a nyugatias modernizáció korlátaival is számot vetni kész baloldal is. Közösen elfogadott demokratikus normák, értékek és történelmi emlékezet nélkül biztosan nem fog sikerülni a demokratikus újrakezdés, és a magyar baloldal nagyon gyengén teljesített ezen a téren, amikor hatalmon volt. Valószínűleg föl sem fogta a demokratikus nemzeti szimbólumközösség megszületésének tétjét. Pragmatikus része „szarakodott a költségelszámolással”, ahogy Gyurcsány mondta Őszödön, az elvhű, felvilágosult liberálisok pedig úgy hitték, hogy nincs szükség szimbolikus politizálásra. Nem értették meg, hogy a racionális belátás és a piaci kereslet-kínálat érdekkiegyenlítő mechanizmusai nem elegendőek egy politikai közösség összetartásához.

Gyurcsány 2004-2006-ban egyfajta modernizációs ethoszt állított a közgondolkodás centrumába, ez azonban a 2006 utáni költségvetési stabilizáció, a jobboldal végletes elidegenítése, a nagy társadalmi ellenállást kiváltó reformok és végül a 2008 őszén kirobbant világgazdasági válság következtében szertefoszlott. A helyzet 2010 után sem változott: a baloldal döbbenten konstatálta, hogy a társadalom többsége elfogadja a demokrácia felszámolását, feladva a politikai önrendelkezése jó részét és belenyugodva a jóléti veszteségei stabilizálásába, ha mindezt Orbán Viktor szimbolikus politikai gesztusaiba csomagolva veheti készhez. Orbán szabadságért cserébe identitást adott, mintegy a visszájára fordítva az értéknihilizmusba és társadalmi orientációvesztésbe torkollott, egykor részben éppen általa kezdeményezett rendszerváltást. Eközben sem Gyurcsány, sem Mesterházy nem ajánlott fel a politikai közösség újraegyesítésére alkalmas, demokratikus narratívát. Igaz, a 2006-2010 közt történtek után erre nem is nagyon volt lehetőségük. Az egyetlen baloldali szereplő, akinek esélye lett volna a bal- és a jobboldal közös megszólítására Bajnai volt, de ehhez távolságot kellett volna tartania a régi, végletesen lejáratódott baloldaltól.

A helyzet ma rosszabb, mint 2010-ben volt. Nem látszanak új baloldali szereplők, sem a parlamentben, sem azon kívül. Szociális követelések megfogalmazásával – mint amilyen az „európai bérek” demagóg, a gazdasági adottságokat figyelmen kívül hagyó jelszava – a baloldal a szelsőjobbal kerül egy platformra. Demokratikus követelései viszont visszhangtalanok maradnak, mert a társadalmi többség a partikuláris baloldali értékrend megnyilvánulásaiként értelmezi őket. És ugyan mitől lenne jobb Gyurcsány, Mesterházy vagy akár Bajnai demokráciája, mint Orbán futballstadionos neo-kádárizmusa? Az előbbiben elszegényedés volt és anómia, az utóbbiban szegénység van, de legalább valamiféle rend és kiszámíthatóság körvonalazódik közben. És a Pancho Arénában is kapható szotyi…

Akkor most hogyan tovább?

Nem hiszem, hogy okunk van a helyzet gyors javulását remélni. A baloldalnak új arcokra van szüksége, türelemre, szerénységre és visszafogottságra. Annak hangsúlyozására, hogy a demokrácia, a humanizmus és a történelmi múlttal való tisztességes számvetés nem lehet csak baloldali topik. Politikai széljárástól függetlenül ki kell mellettük állni, de azt is jelezni kell, hogy ez csak a minimum: hogy demokratának lenni csak a belépő abba a világba, ahol Magyarországot ismét látni szeretnénk. Nem a baloldal hitbizománya. Mert ha az lesz, akkor a felvilágosodás értékrendje csak egy lesz a posztdemokratikus Magyarország politikai szubkultúrái között.

Ez az írás a Bibó Társaság által 2014. május 16-án délután 5 órától a budapesti Pallas Páholyban (V. kerület Alkotmány utca 15.) „Szükség van-e emlékezetpolitikára” címmel megrendezésre kerülő beszélgetésre készült, amelyen Heller Mária szociológus és Petőcz György újságíró társaságában veszek részt. A beszélgetést Kuncze Gábor, a Társaság elnökségi tagja vezeti. Az írás célja a kérdéssel kapcsolatos elképzeléseim összegzése és az emlékezetpolitikáról zajló vitára – egyebek között Petőcz György Megkezdődött és Révész Sándor Magyarország, te angyal! és, bizonyos mértékig, Az MSZP halálos egészsége című cikkeire – való reagálás. A cikkben kifejtett álláspontom a két szerzővel és a szerkesztőség más tagjaival – mindenekelőtt Mink Andrással és Zolnay Jánossal – folytatott viták során alakult ki, amiért köszönettel tartozom nekik.

• PoliBlog,

• Ádám Zoltán blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges