Révész Sándor 2014. május 1.

Nyomtatóbarát változat

Hegyi Gyula, aki az MSZP-t képviseli az Európai Parlamentben, a facebookon figyelmeztetett, hogy beteg vagyok. Egy tapasztalt távgyógyász diagnózisát érdemes komolyan venni. Annál is inkább, mert abban, hogy mi az egészséges és mi a beteges, igen nagy többség ért vele egyet. Illik tiszteletben tartani azt a nagy többséget, mely a Magyarországot uraló jelenlegi rezsim számára biztosítja az erőt, az ellenzéke számára pedig a gyöngeséget.

Jeles diagnosztám a facebookon örvendezett, hogy Horn Gyuláról Brüsszelben termet neveznek el. Én pedig vonakodtam örvendeni, amiért ily nagy tisztesség éri Brüsszelben azt, aki élete végéig helyesnek tartotta, hogy 1956-ban a tömeggyilkosok mellett állt, és azt állította, hogy ezen tömeggyilkosok a törvényes rendet védelmezték.

Horn nem követhetett el semmi olyat 1956-ban, amitől ne lehetne neki terme Brüsszelben 2014-ben. Nem az a kérdés, mit tett egykoron, hanem az, hogy érvényesnek és iránymutatónak tartja-e a jelenben, amit egykoron tett. Horn annak tartotta, ameddig csak a nyilvánosságban jelen volt. Márpedig pártállami diktatúrák tömeggyilkosságainak tagadását, tömeggyilkos szervezeteinek büszke dicsőítését a jelenkorban kizáró oknak kell tekintenie minden demokratának, azok esetében is, akiknek – Hornnal ellentétben - személyesen semmi közük nem volt ezen szervezetekhez. Vélik a magamfajta betegek. Az egészségesek vélekedését pedig az határozza meg, hogy milyen diktatúráról van szó. Olyanról, melynek apologétáit a saját szavazótáborukban szeretnék megőrizni, vagy olyanról, melynek apologétáira inkább a másik tábor számíthat. Az egészséges polgár arról ismerszik meg, hogy kettős mércével mér, a következetesség és elvszerűség pedig súlyos kórtünet.

„Nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel.” Ezt mondta Horn Gyula 1989 februárjában. A Die Welt olvasóit pedig 2006-ban és 2007-ben két interjúban is arról tájékoztatta, hogy a pufajkások kizárólag a törvényes rend védelmében, közönséges bűnözők ellen léptek fel. 2007-ben úgy fogalmazott, hogy a karhatalmisták feladata „olyan feladat volt, amelyet minden körülmények között meg kellett oldani. Ez éppúgy érvényes ma, mint volt akkor. Láttuk tavaly októberben, amikor is köztereken romboltak és gyújtogattak, hogy mi történhet különben”. Még azt sem mondhatjuk tehát, hogy Horn véleménye csupán a múltra vonatkozik, hiszen közvetlenül a jelent érintő következtetést kapcsol hozzá. Kifejezetten azt állítja, hogy 2006-ban olyasféle erő kellett volna Budapest utcáira, amilyen a pufajkás karhatalom volt.

A karhatalmisták és fegyvertársaik sortüzeinek 1956 végén nagyjából száz halálos áldozata volt. Civilek. Fegyvertelen emberek, javarészt fiatal munkások, akik olyan politikai jogokat követeltek és gyakoroltak, amelyekre mi is igényt tartunk, és olyan követelésekkel léptek föl, amelyeket pár héttel korábban még Kádár János is és Horn Gyula is támogatott. Az azért nem vicces, ha valaki 2006 október 23-a után néhány hónappal erőteljesen hangsúlyozza annak a karhatalmi fellépésnek a helyességét és aktualitását, amelyről mindenki tudja, aki olvasott már tíz sort '56-ról, hogy sortüzekhez és tömeghalálhoz vezetett.

A brüsszeli sikeren felbuzdulva az MSZP kezdeményezte, hogy a magyar Országgyűlésben is nevezzenek el termet Horn Gyuláról. Még az MSZP-nek sincs olyan ostoba vezetése, hogy ezen kezdeményezés konszenzusos támogatásában reménykednének. Akkor pedig nem lehet más céljuk, mint hogy Horn nevével demonstratíve konfliktust generáljanak. Nyilván keveslik a történelmi hátterű konfliktusok számát. Továbbá arra számíthatunk tőlük, hogy ha visszakerülnének a hatalomba, a Fideszhez hasonlóan ők sem tartózkodnának az egyoldalú szimbolikus lépésektől. Igaz, ettől már 1996-ban, Nagy Imre emlékének törvénybe iktatásakor sem tartózkodtak. Tisztelet annak, aki meghalt a forradalomért, és tisztelet annak, aki segítette azt vérbe fojtani. Miért is ne? Horn Gyula is pártolta a Nagy Imre törvényt, és pártolta a Nagy Imre híveit legyilkoló fegyvereseket is. Így néznek szembe Horn egészséges hívei bátran és egyenesen a történelemmel, és így mutatnak erre példát azoknak, akiktől a szembenézést követelni szokták!

Horn Gyulának a '89-es átállása és a határnyitás óta hatalmas tekintélye van Nyugat-Európában. Rengeteg magas kitüntetést kapott, s most is egészen magától értetődően szavazták meg neki hatalmas többséggel a brüsszeli termet. Nyugat-Európát baromira nem érdekli, hogy a kedvencük szabadságszerető emberek lemészárlását a törvényes rend védelmének tekinti. De akik helyeslik ezt az érdektelenséget, miért várják el a „pragmatikus” nyugati uraktól, hogy érdekeljék őket Orbánék szimbolikus történelmi hazugságai?!

Nyugat-Európából nézve alighanem Horn kezében volt a legjobb kézben a rendszerváltás utáni Magyarország. És ez a magyarországi politikai közösség jelentős része szerint is így volt. És szerintem is így volt. Sajnos. Sok rosszat tudok mondani (mint ahogy mondtam is) Horn négy évéről, de jobb (kevésbé rossz) miniszterelnököt nem tudnék megnevezni.

Horn Gyula kormánya hajtotta végre azt a gazdaságpolitikai fordulatot és azt a privatizációs ugrást, mely a fenntartható növekedést a kapitalista piacgazdaság keretei között lehetővé tette Magyarországon. A nagy rendszereket érintő legjelentősebb reformot, a nyugdíjreformot is az ő ciklusában hajtották végre. Nemhogy egyharmad alatti, de semmilyen ellenzéknek nem volt több, valóságosan gyakorolható jogosítványa és cselekvési lehetősége, mint a Horn-kormány ellenzékének. A kétharmados többséget Horn nem használta föl sem az alkotmány átírására, sem a közmédia kisajátítására, sem a fékek és ellensúlyok fölszámolására. (A választási rendszer módosítására az önkormányzati választások esetében igen. Ezt a bűnt én nem bagatellizálom, de az Orbán-rezsim bűnei mellett eltörpül.) Ennyi azért elég hozzá a sok-sok negatívum ellenére is, hogy a polgári demokrácia hívei kénytelenek legyenek elismerni: tényleg Horn kormánya menedzselte eddig legjobban a magyarországi polgári demokráciát.

Kovács Áron pontosan fogalmazott, amikor Horn halálakor a hvg.hu-n ezt írta: „Horn Gyula büszkén testesítette meg a folytonosságot, amely a szocialisták szerint 1956, a Kádár-korszak és a rendszerváltás közt fennáll”. Így restaurálta az MSZP önbizalmát az 1990-es nagy vereség után. 1992-ben ezt mondta: „Manapság szokás lett a régi MSZMP-t és tagjait kárhoztatni. Az állampártnak mintegy nyolcszázezres tagsága volt, rokonaikkal együtt két-három millió embert érintenek a vádak (…) Üzenjük nekik: semmi okuk arra, hogy szemlesütve járjanak, hogy megtagadják a múltjukat”. A mai Fidesznek is van ennyi híve, nyilván nekik sem lesz rá okuk az összeomlás után, hogy bármit megtagadjanak a fideszes múltjukból. Elvégre még mindig nincs annyira pártállam, mint Kádár idejében volt. Horn 2007-ben is hevesen tiltakozott Gyurcsány Ferenc tétele ellen, miszerint az MSZP-nek választania kellene Kádár János és Nagy Imre között.

A rendszerfüggetlen menedzserszemlélet! Ez a horni örökség lényege. Ezt glorifikálja az MSZP Horn személyében. Nem kell választani Kádár és Nagy Imre, gyilkos és áldozat, az '56-os forradalom hősei és eltiprói, szocializmus és kapitalizmus, demokrácia és diktatúra között. Mindig azt a rendszert kell menedzselni, amibe a történelem belesodor. Ha a Rákosi-Gerő-féle egypártrendszer összedűl, akkor Nagy Imrével elismerjük a forradalmat, ha pár nap múlva bejönnek az oroszok, akkor támogatjuk őket a forradalom leverésében és tapsolunk Nagy Imre akasztásához. A szocializmust menedzseljük, ameddig a világhelyzetünkből az következik, a rendszerváltást menedzseljük, amikor a szocialista világrend összedől, és sohasem szégyelljük, amit tettünk. Bármit tettünk. Azok a hülyék, a demokratikus ellenzék meg a Munkáspárt, akik elvi alapon, a rendszer ellenzékeként képviselik azt, amit mi akkor képviselünk, amikor hatalomban lehet vele lenni. Amikor nem kell miatta a marginális lét kényelmetlenségeit vállalni. Tegnap azzal voltunk hatalomban, amivel most a Munkáspárt(ok) rendszer-ellenzékben van(nak), ma pedig azzal, amivel a demokratikus ellenzék tegnap rendszer-ellenzékben volt.

Ez a minden elvhez és rendszerhez külsődlegesen, felszínesen, feltételesen és ideiglenesen kötődő pragmatizmus addig volt sikeres, amíg egyértelmű volt, merre sodor a történelem. Amióta nem az, az MSZP nem működik. A „történelem” ugyanis most két szinten kétfelé sodor. A külső adottságaink szerint nekünk az unió rendszerébe beilleszkedő szabályos, nyugatos piaci demokráciának kellene lennünk, mert továbbra is csak ennek van realitása. A belső politikai hangulat szerint pedig sürgősen antikapitalizmusba kellene fordulni, a néppel együtt jól ki kellene ábrándulni a rendszerváltásból, megtagadni mindazt, amit annak stabilizálása érdekében korábbi vezetőink és kormányaink tettek. Ez a kétféle sodrás szétsodorta a pártot, a választási törvény meg összesodorta a szétsodródott darabjait.

Az MSZP olyan pozícióba sodródott, aminek egész karaktere és múltja ellentmond: rendszer-ellenzékbe. A demokratikus ellenzékhez sorolja magát, mi több, önmagát tekinti az autentikus demokratikus ellenzéknek, de a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatja arra, hogy a rendszer-ellenzékiséget kizáró, a diktatúra és a demokrácia szolgálatát összemosó, Horn által fémjelzett szemlélettől eltávolodjon. A megújulás jelszava mögött egyébként sincs sok azonosítható tartalom, de ilyesmi aztán biztosan nincs benne. Éppen ellenkezőleg. Szó sem esik róla, hogy a diktatúraépítéssel szembeni vakságnak és közönynek (ami egyben a nácik nácisága iránti vakságot és közönyt is jelenti) a kitermelésében, megerősítésében igen jelentős szerepe volt annak az évtizedeken át ható, erőteljes MSZP-s üzenetnek, hogy senkinek sem kell semmilyen problémát látnia abban, hogy a pártállamot építette, kiszolgálta, készségesen elfogadta, és nem is igazán volt diktatúra az a diktatúra. A társadalom erre az üzenetre emlékszik, és ezért lehet az MSZP-t hatásosan lekommunistázni, bármennyire pofátlan hamisítás ez a pártállami káderek tömegét foglalkoztató és minden kádárista maszlagot újrahasznosító Fidesz részéről.

Az MSZP vagy túllép Horn Gyulán, vagy az egészséges pragmatizmustól kicsattanva: a sírba száll vele.

(Fénykép: mszp.hu)

• TörtBlog

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges