2013. július 1.
1 hozzászólás
Nyomtatóbarát változat
Bonyolult életek értékelésére a halál nem jó alkalom, mert a kegyelet – korlátozván a kritika lehetőségeit – óhatatlanul torzításra kényszerít. Ezért nem most fogom megírni, amit Horn Gyuláról írandó lennék. Most csupán röviden konstatálni szeretném, ami az ő halála nyomán az eddigieknél is világosabbá vált.
Aligha kell tételesen számba vennem a laudációknak azt az áradatát, mely az önmagát demokratikus ellenzékként meghatározó tömb médiáját elöntötte Horn Gyula halála után, ahhoz, hogy rögzítsem, amit nyilván mindenki érzékelt: ez a dicsözön messze túlment azon a mértéken, amit az alkalom megkövetelt.
Nem lehet nem érzékelni azt a mohó kiéhezettséget, amellyel ennek a tömbnek a szószólói igyekeztek kihasználni a példaszentesítés lehetőségét, minek legitimitását és zavartalanságát az alkalom biztosította. Aligha másért, mint ön-, tömb- és múltlegitimáció végett. Az opportunizmus folyamatosságának legitimációja végett.
Tartván magamat a fentebb indokolt önkorlátozáshoz, most az elhunyt politikus sajátosságai közül csak három olyat használok fel, amelyekben az említett tömbön belül egyetértés mutatkozik.
-
Horn Gyula soha nem bánta meg, nem ítélte el, nem tartotta morálisan aggályosnak mindazt, amit a rendszerváltás előtt tett.
-
Horn Gyulát Nyugat-Európában 1989-es tevékenysége alapján a rendszerváltás kulcsszereplői között tartják számon, így ismerik el.
-
A polgári demokrácia és a kapitalista piacgazdaság normái Horn Gyula kormányzati ciklusában érvényesültek Magyarországon a rendszerváltás után leginkább. (Nb. eddig sajnos még nem volt az új Magyarországnak olyan miniszterelnöke, aki a rendszerváltás előtt is demokrata lett volna, és kormánya élén is demokrata maradt volna.)
A sajátosságoknak ez az együttese az, melynek vonzása ellenállhatatlan. Mert összeegyeztethetővé teszi a polgári demokrácia szolgálatát és tagadását. Egyenértékűvé teszi a polgári demokrácia elleni harccal, értékei, normái, eredményei tagadásával, híveinek üldözésével eltöltött múltat a polgári demokrácia szolgálatába állított jelennel. Horn Gyula példájára hivatkozva lehet öntudatosan tiltakozni a polgári demokrácia normáinak eltiprása ellen, és morális aggályok nélkül, öntudatosan vállalni ezen normák sokkal erőteljesebb (sok-sok emberéletet elpusztító és megtörő) eltiprásában való közreműködést.
Horn Gyula valahogy úgy használta Churchillt, ahogy most, halála után használják őt. 1991-es önéletrajza, a Cölöpök végén, a lehető leghangsúlyosabb helyen a demokratikus világ megmentőjeként ismert Churchillt idézi, hogy a saját antidemokratikus múltjának megítélését elhárítsa: „az események gyakran juttatják eszembe Winston Churchill híres mondását: ’Ha a jelen megpróbál törvényt ülni a múlt felett, elveszítheti a jövőt’.”
Ez a Churchillnek tulajdonított mondás, ha elhangzott egyáltalán, akkor hangzott el, amikor a világháború kezdetén szorgalmazták némelyek Churchill elődjeinek, a Hitlerrel való kiegyezés szorgalmazóinak elítélését. A nürnbergi perek idején Churchill a legkevésbé sem képviselte ezt a véleményt, ami aztán végképp nem vonatkozhat az a múlt megítélésére a köztudatban, a nyilvánosságban.
Annak, hogy ne ítéljük meg a jelenben azt, amit a jelen szereplői a múltban tettek, egyetlen értelme lehet: a világ változása érvénytelenné teszi az ítélkezést. Vissza- és előremenőleg. Ami helyes volt a múltban, helytelen ma. Ami helytelen ma, helyes volt a múltban. Ez csak úgy lehetséges, ha a helyességet mindig a kor külső követelményeihez mérjük. A múltban a szovjet kor követelményeihez, a jelenben a polgári demokrácia alapján egyesített Európáéhoz. Az a helyes, ami az adott korban opportunus. Az elvek, az értékek a változók, az opportunizmus az állandó. Ennek az opportunizmusnak a (pozitív töltés felvételére alkalmas) fedőneve a pragmatizmus.
Horn nimbuszának ereje mutatja a rendszerközömbös opportunizmus erejét az önmagát demokratikus ellenzékként meghatározó tömbben (melynél demokratikusabb egyébként az ország határain belül valóban nincs). Azt pedig, hogy az opportunista alkalmi demokraták meddig lesznek demokraták, az idő dönti el. Az adott erőviszonyoktól és közvetlen érdekeiktől függetlenül demokraták, tehát a valóban demokraták pedig csak abban bízhatnak, hogy az idő nekik dolgozik.
(A kép forrása: fn.hir24.hu)
A vita további cikkei:
- Zolnay János: A Horn-paradoxon
- Kőszeg Ferenc: Horn Gyula és mi magunk
- Révész Sándor blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
Végtisztesség után
by Geo - 2013-07-09 20:31
Eltemettük - "mi", a világ – Horn Gyulát, nekrológok, személyes kondoleálások, búcsúbeszédek, méltatták történelminek bizonyult tetteit és a rendszerváltás óta legsikeresebbnek bizonyult miniszterelnöki tevékenységét. Így most már nem kell a kegyeleti szempontokra figyelnünk, árnyaltabb képet is rajzolhatunk. Bizonyára előkerülnek a mára anekdotává szelídült esetek a koalíciós súrlódásokról, az osztogatási kényszeréről, hogy jóval korábban is megléphette volna a később BCS-ként kriminalizálódott kiigazítást – de erre azt mondom, hogy az eredményekhez képest hibahatáron belüli lépések. Két olyan terület van, melyek a későbbiekre súlyosan hatottak.
1. A közélet tisztasága. Szögezzük le, személy szerint semmiféle disznóság sem köthető Hornhoz, amikor pl. kiderült, hogy a háza építésénél az egyik, Postabank érdekeltségű cég a piaci árnál alacsonyabban számlázott, akkor gyorsan kiegyenlítette a különbözetet. Hasonló mentalitással járt el a 94-ben politikailag is újra aktivizálódó egykori barátokkal, akik az üzleti életben megmártózva bizony „igencsak levetkőzték a puritánságukat” – de még a Tocsik-ügy sem volt elég, hogy megfelelő riasztó jelzés legyen Horn, de még inkább az egész MSZP számára. (Tisztában vagyok vele, hogy az MSZP vagyoni helyzetéről, elszámolásáról még az első ciklusban határozatot fogadott el a parlament – ugyanakkor elég nyilvánvaló, hogy a vetélytársaknál kedvezőbb anyagi helyzetben startolt a párt a versenyben.)
2. Révész Sándor azt rója fel, hogy „Horn Gyula soha nem bánta meg, nem ítélte el, nem tartotta morálisan aggályosnak mindazt, amit a rendszerváltás előtt tett.” Mivel magam olyan, 12 gyerekes proli-családból származom, ahol az első két tanult gyerek tiszti-, illetve pártfőiskolát végezhetett, s míg az egyikük élete végéig arra volt büszke, hogy „elsőként ismerte fel, hogy 56-ban ellenforradalom van”, addig a másik pedig első fokon életfogytiglant kapott – ezt a mentalitást megértem, s nincs jogom kritizálni.
Ugyanakkor ebből ered mindaz, ami Katona Béla szerint miniszterelnöki erény – ugyanakkor végzetes következményekkel járó pártelnöki hiba: „Horn Gyula nem volt filozófus, nem próbált bonyolult elméleteket alkotni a modern baloldaliságról.”Nem az az alapvető gond, hogy „Számára természetes volt, hogy a baloldali politika célja az, hogy az egyszerű emberek, kisemberek jobban, nyugodtabban éljenek és növekedjen a biztonságuk.” – hanem az, hogy az MSZP nem ismerte fel, hogy e XIX. századi elveket, mely "A" kádárizmusnak is alapvető ideológiája volt, a harmadik évezred küszöbén már kevés alkalmazni. S bár Horn prakticizmusa (euro-atlanti integráció) alapján lett volna esély felismerni, hogy a szociális piacgazdaság nem pusztán a „tőke-munka” kompromisszuma, de igényli a felelős polgár és polgárság létezését is (citoyen és citizenship). Erre sem Horn, sem a ma már nyugdíj környéki egykori ifjak (pl. Baja, Szekeres, majd Hiller) sem voltak képesek. Természetesen nem az kérhető számon, hogy bármelyiküknek személy szerint kellett volna előállítania a modern elméleteket – abban viszont meghatározó a felelősségük, hogy nem jött létre az a belső demokrácia, mely teret ad a műhelymunkáknak, a szőnyeg alá söprő kompromisszumok helyett a konszenzus keresésnek. Vagy ahol nem csak a tagok szavazatára, hanem cselekvő, aktív részvételére van szükség.