Skip to main content

A Duna-parton

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Dédapám, Kohn Hermann (született 1871-ben Tiszaörsön, meghalt 1916-ban az első világháborúban), nagyapám, Kun Dezső (született 1900-ban Tiszaörsön, meghalt 1944-ben munkaszolgálatban) és mindazok emlékének, akik nem jöttek vissza

Nincs menekülés önmagunk elől.

Azért megyek el, mert el kell mennem. Meg kell néznem önmagamat egy másik látószögből. Meg kell mutatnom ezt a másik látószöget a gyerekeimnek, hogy ők is láthassák magukat belőle.

Néha el kell innen menni, különben megfájdul az ember feje, mondta egy tanárom egy régi beszélgetésben, egy előző elmenetelemkor.

És aztán vissza kell jönni. Ide, ebbe a borzalomba, ahol legyilkolták a felmenőimet, és – mint kiderült – hüvelyi motozásnak vetették alá a családom nőtagjait bevagonírozás előtt. Félreértések elkerülése végett nem hiszem, hogy ennek a borzalma a zsidók privilégiuma volna. Ellenkezőleg: bizonyos értelemben még mindig nekünk, zsidóknak, a legkönnyebb elviselnünk ezt.

Kimegyek a Duna-partra, és tudom, hogy innen lőtték a Dunába a zsidókat. Kimegyek futni a Margit-szigetre, átnézek Pestre, elképzelem, ahogy a zsidók sorakoznak a parton. Télen, hidegben, amikor a sirályok ellepik a Nagyszálló alatti forrás torkolatának környékét, ahol gőzölög a Dunába ömlő meleg víz. Élek a lakásunkban, egy egykori csillagos házban (mikor megvettük nem tudtam, hogy az volt), megfogom a kétszárnyú ajtó kilincsét és arra gondolok, ki mindenki foghatta meg, és közben mit gondolt, érzett, miről beszélgetett, amikor talán több tucatnyian zsúfolódtak itt össze hetven évvel ezelőtt, 1944 júniusában. Mit érezhettek, mikor az ostrom és a felszabadulás után kimentek sétálni a Duna-partra? Kibírták-e, hogy itt maradjanak?

Mit jelent kibírni, és mit jelent nem kibírni? Mit jelent elmenni? Elmenni egy távoli országba, és szót váltani olyan emberekkel, akiknek fogalmunk sincs róla, hogy én mit érzek itt a Duna-parton. Akik azt se tudják, mi az. Van ennek bármi értelme a puszta túlélésen túl? Túl lehet valamit élni úgy, hogy az identitásomat meghatározó élmények közben értelmezhetetlenné válnak? Akkor már nem jobb itt maradni, ahol legalább egymás gyűlöletét és szorongásait megtanultuk pontosan érteni? Benne maradni a régiben, önmagunkba zárva?

De a gyerekeink jobbat érdemelnek. A gyerekeink, akik annyira kiborultak az elmenetel hírére, hogy az egyikük felállt az asztaltól és senkivel nem volt hajlandó szóba állni, csak üvöltött, hogy ezt az egészet most azonnal felejtsük el, a másikuk meg csendben szorongott. Miért megyünk el innen, kérdezték, mikor itt mindenünk megvan. És ott, ehhez képest, szinte semmink nem lesz, tették hozzá magukban. És igazuk van, tényleg szinte semmink nem lesz. Lakásunk, tennivalónk, nekik iskolájuk persze lesz. Bérelt autónk hétvégére, hogy elmenjünk megnézni a Niagara vízesést. Csak épp a lényeg nem lesz: az identitás egyszerűsége és magától értetődősége. A létezés kényelme. A luxus, hogy nem kell naponta megválaszolni a kérdést, hogy miért vagyunk ott ahol. Csak sajnos itt is egyre gyakrabban meg kell.

Nem az antiszemitizmus miatt: antiszemitizmus mindig volt és valószínűleg mindig lesz, nem hiszem, hogy ma divatosabb, mint 15 éve volt, még ha nyíltabban van is jelen az önmagunkról szóló társadalmi elbeszélésekben. Aki akarja, kimondhatja, hogy utálja a zsidókat (vagy bárki mást), és ezt nem tartom bajnak. A szabadsága része, mondja ki. Nem az én gondom, nem engem zár az előítéleteim béklyójába, tesz szűklátókörűvé, alacsonyít le egy önmagamnál rosszabb, színvonaltalanabb világlátás unalomig ismert kliséi közé. Engem a mindent maga alá gyűrő hatalom zavar, az életvilágot gyarmatosító rendszer, a szabadság kis, koncentrikus köreinek zsugorodása. A rácsok és szemétkonténerek közé zárt Bibó képe a Duna-parton.

A Duna-parton, ahol élünk, akkor is, ha egy darabig most nem leszünk itt.

Szevasz, Bibó!, szevasz, Duna-part!

Szevasz, Magyarország!


(Bibó István Duna-parti szobrának közvetlen környezetét a Kossuth tér átépítése alatt az építőmunkások felvonulási területként használták.)

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon