A Duna-parton

Ádám Zoltán [1] 2014. június 21.

Dédapám, Kohn Hermann (született 1871-ben Tiszaörsön, meghalt 1916-ban az első világháborúban), nagyapám, Kun Dezső (született 1900-ban Tiszaörsön, meghalt 1944-ben munkaszolgálatban) és mindazok emlékének, akik nem jöttek vissza

Nincs menekülés önmagunk elől.

Azért megyek el, mert el kell mennem. Meg kell néznem önmagamat egy másik látószögből. Meg kell mutatnom ezt a másik látószöget a gyerekeimnek, hogy ők is láthassák magukat belőle.

Néha el kell innen menni, különben megfájdul az ember feje, mondta egy tanárom egy régi beszélgetésben, egy előző elmenetelemkor.

És aztán vissza kell jönni. Ide, ebbe a borzalomba, ahol legyilkolták a felmenőimet, és – mint kiderült – hüvelyi motozásnak vetették alá a családom nőtagjait bevagonírozás előtt. Félreértések elkerülése végett nem hiszem, hogy ennek a borzalma a zsidók privilégiuma volna. Ellenkezőleg: bizonyos értelemben még mindig nekünk, zsidóknak, a legkönnyebb elviselnünk ezt.

[3]

Kimegyek a Duna-partra, és tudom, hogy innen lőtték a Dunába a zsidókat. Kimegyek futni a Margit-szigetre, átnézek Pestre, elképzelem, ahogy a zsidók sorakoznak a parton. Télen, hidegben, amikor a sirályok ellepik a Nagyszálló alatti forrás torkolatának környékét, ahol gőzölög a Dunába ömlő meleg víz. Élek a lakásunkban, egy egykori csillagos házban (mikor megvettük nem tudtam, hogy az volt), megfogom a kétszárnyú ajtó kilincsét és arra gondolok, ki mindenki foghatta meg, és közben mit gondolt, érzett, miről beszélgetett, amikor talán több tucatnyian zsúfolódtak itt össze hetven évvel ezelőtt, 1944 júniusában. Mit érezhettek, mikor az ostrom és a felszabadulás után kimentek sétálni a Duna-partra? Kibírták-e, hogy itt maradjanak?

Mit jelent kibírni, és mit jelent nem kibírni? Mit jelent elmenni? Elmenni egy távoli országba, és szót váltani olyan emberekkel, akiknek fogalmunk sincs róla, hogy én mit érzek itt a Duna-parton. Akik azt se tudják, mi az. Van ennek bármi értelme a puszta túlélésen túl? Túl lehet valamit élni úgy, hogy az identitásomat meghatározó élmények közben értelmezhetetlenné válnak? Akkor már nem jobb itt maradni, ahol legalább egymás gyűlöletét és szorongásait megtanultuk pontosan érteni? Benne maradni a régiben, önmagunkba zárva?

De a gyerekeink jobbat érdemelnek. A gyerekeink, akik annyira kiborultak az elmenetel hírére, hogy az egyikük felállt az asztaltól és senkivel nem volt hajlandó szóba állni, csak üvöltött, hogy ezt az egészet most azonnal felejtsük el, a másikuk meg csendben szorongott. Miért megyünk el innen, kérdezték, mikor itt mindenünk megvan. És ott, ehhez képest, szinte semmink nem lesz, tették hozzá magukban. És igazuk van, tényleg szinte semmink nem lesz. Lakásunk, tennivalónk, nekik iskolájuk persze lesz. Bérelt autónk hétvégére, hogy elmenjünk megnézni a Niagara vízesést. Csak épp a lényeg nem lesz: az identitás egyszerűsége és magától értetődősége. A létezés kényelme. A luxus, hogy nem kell naponta megválaszolni a kérdést, hogy miért vagyunk ott ahol. Csak sajnos itt is egyre gyakrabban meg kell.

[4]

Nem az antiszemitizmus miatt: antiszemitizmus mindig volt és valószínűleg mindig lesz, nem hiszem, hogy ma divatosabb, mint 15 éve volt, még ha nyíltabban van is jelen az önmagunkról szóló társadalmi elbeszélésekben. Aki akarja, kimondhatja, hogy utálja a zsidókat (vagy bárki mást), és ezt nem tartom bajnak. A szabadsága része, mondja ki. Nem az én gondom, nem engem zár az előítéleteim béklyójába, tesz szűklátókörűvé, alacsonyít le egy önmagamnál rosszabb, színvonaltalanabb világlátás unalomig ismert kliséi közé. Engem a mindent maga alá gyűrő hatalom zavar, az életvilágot gyarmatosító rendszer, a szabadság kis, koncentrikus köreinek zsugorodása. A rácsok és szemétkonténerek közé zárt Bibó képe a Duna-parton.

A Duna-parton, ahol élünk, akkor is, ha egy darabig most nem leszünk itt.

Szevasz, Bibó!, szevasz, Duna-part!

Szevasz, Magyarország!

(Bibó István Duna-parti szobrának közvetlen környezetét a Kossuth tér átépítése alatt az építőmunkások felvonulási területként használták.)