Erőss Gábor 2015. február 24.

Nyomtatóbarát változat

Ádám Zoltán írt a Beszélőn a napokban a Párbeszéd Magyarországért (PM) Alapjövedelem-javaslatáról. Dicséri a szándékot, bírálja a koncepciót. Dicséretet nem illik visszautasítani, nem is teszem, de azért annyit pontosítanék, hogy nem pusztán „a legelesettebbek nyomorának enyhítése” a célunk; ha így volna, más javaslattal álltunk volna elő.

A mélyszegénységet más eszközökkel is lehet „enyhíteni”, de mi nem enyhíteni, hanem radikálisan csökkenteni szeretnénk, és nem csak a „nyomort”, hanem a kiszolgáltatottságot is. Nem párszázezren, hanem 4 milliónyian élnek ma Magyarországon szegénységben, vagy annak határán. Az ő emberi méltóságukat is sérti, az ő gyerekeik esélyeit is elveszi az a létbizonytalanság, amibe a „zelmúlt 20 év”, a válság és – főleg – az Orbán-rezsim taszította őket. További milliók élnek kiszolgáltatottságban: ma még jut, de holnap: ki tudja? Bezár a gyár, elveszik a rokkantellátást, elviszi a bank a frankhiteles kocsit.

Ádám szerint „nem helyes munkavégzési korban lévő, egészséges embereknek államilag biztosított feltétel nélküli jövedelmet biztosítani”, mert az „potenciálisan választható (rész)stratégiává teszi a produktív munkavégzés hiányát, az állami transzferektől való egyoldalú függést”. Ezt mondja a Fidesz is. De tévednek. Ugyanis az emberek szeretnek (!) dolgozni. Ha adódik legális munkalehetőség, akkor úgy, ha nem, akkor feketén, ha az sem, akkor kalákában, vagy éppen otthon. A javaslatunk ezért nem ingyenpénz az ingyenélőknek, hanem alapjövedelem az ingyen dolgozóknak. A léhűtők legendáját cáfolja Szalai Júlia is, most őt idézem, ha szabad, a szokásosnál kicsit hosszabban: „A feltétel nélküli alapjövedelemmel szemben leggyakrabban felhozott érv, hogy „lenevel” a munkáról. Bár a közvélekedés úgy tartja, hogy a szegények nem kis részben azért szegények, mert „dologtalanok”, a valós tények erre rácáfolnak. Kutatásokból tudjuk: a legszegényebbek több időt fordítanak munkára, mint a szerencsés többség. Csakhogy az ő munkájuk láthatatlan marad az informális gazdaság és a háztartások közötti szívességi munkacserék vastag függönye mögött. Azzal, hogy nem kérdez a munkavégzésre, az új járandóság utat nyit e fekete munkák kifehérítésére, és kifejezetten ösztönöz „rendes” munkák elvállalására, amennyiben elhárítja a pénzhiánynak betudható röghöz kötöttséget. Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni a nemzetközi tapasztalatot: ott, ahol bevezették, a feltétel nélküli alapjövedelem birtokában egyértelműen nőtt a legszegényebbek munkavállalása.”

Ádám szerint „Azokban az országokban, ahol az utóbbi években-évtizedekben tömegesen sikerült enyhíteni a nyomort, (…) feltételes transzfereket osztott egyre kiterjedtebb formában az állam”. Csakhogy a Brazil-modell, ha van ilyen, nem azért sikeres, mert feltételekhez kötik a transzfereket, hanem mert egyáltalán vannak transzferek – amik korábban hiányoztak. Abban nyilván nincs vita, hogy jobb, ha a gyerekek iskolába járnak, csakhogy Magyarországon ez sem úgy működik, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ugyanis a iskolakötelezettség fennáll, de mégis sok, és egye több hátrányos helyzetű tanuló teljesíti magántanulóként. Az empirikus vizsgálatot végző társadalomkutatók többségének közös tapasztalata, hogy a segítség épp a rászorulókhoz jut el a legnehezebben, lett légyen szó fejlesztőpedagógiáról vagy egészségügyi szűrésekről. A magyar jóléti alrendszerek minden szempontból diszfunkcionálisan működnek. Tőlük várni a feltételes transzferek feltételeink humánus és hatékony kikényszerítését: illúzió. Hosszú évtizedek szívós, kitartó, precíz aprómunkájával lehet és kell újraalkotni őket. De addig nem várhatunk.

Ádám mintha ellenérvként említené, hogy „a magyar társadalom egyik (ha nem a) legnagyobb problémája a munkapiaci integráció gyengesége.” Pedig ebben egyetértünk. De épp ezért kell bevezetni az Alapjövedelmet. Az alapjövedelem válasz az elmúlt 25 év kudarcára. Volt a magyar politikai elitnek 25 éve, hogy megoldja ezt a problémát; de ehelyett egyre súlyosabbá tette. És nem csak az elmúlt 5 évben. Ha sikerült lebontani az Orbán-rendszert, akkor minden hagyományos eszközre, illetve ezek megújítására szükség lesz: esélyegyenlőség-alapú oktatás- és egészségpolitikára, empowerment (képessé tétel) alapú, gondoskodó, szolgáltató szociális és foglalkoztatáspolitikai rendszerre, a területi egyenlőtlenségek radikális csökkentését célzó gazdaság- és fejlesztéspolitikára stb. De ez önmagában kevés. Mert attól még igaz: éhezve nem lehet munkát keresni, éhező gyerek nem tud jól tanulni, a nincsből egy munkanélküli nem tud volánbuszjegyet venni, hogy elmenjen állásinterjúra, nem tudja fizetni az internetet, hogy álláshirdetéseket böngésszen stb. Az 50 ezer forintos szint önmagában kevés, de mégis elégséges hozzájárulást nyújt a munkakeresés/munkába járás költségeihez, megszünteti a röghöz kötöttséget. Szó sincs hogy mosnánk kezeinket, mint aki jól végezte a dolgát, éppen ellenkezőleg. Megállítjuk a további elszegényedést, hogy egyáltalán legyen értelme a humánszolgáltatások fejlesztésének.

Osztom Ádám aggodalmát, miszerint „ebben a helyzetben minden, a munkapiaci aktivitást csökkentő ösztönző bevezetése életveszélyes, és jó eséllyel nem javítja, hanem rontja a szociális integráció esélyeit”, de vitatom, hogy az alapjövedelem ilyen. Az alapjövedelem növeli a munkakínálatot, mivel a munkavállalás nem járhat az ellátás elvesztésével, mint a segélyezésnél, illetve a feltételekhez kötött transzfereknél. Elkerüljük a „szegénységi csapdát”. Ugyanezért fehéríti is a munkaerőpiacot: nem motivál feketemunka vállalására. És tényleg tévhit, hogy a szegények nem dolgoznak, nem akarnak dolgozni. Az alapjövedelem olyan régiókban, olyan kistérségekben is vásárlóképes keresletet, és ezáltal munkahelyeket teremt, ahol épp a fizetőképes kereslet hiányában pang a gazdaság. A PM alapjövedelem-koncepciója olyan progresszív SZJA-rendszerrel számol, amely a bruttó minimálbért szinten tartja, de a nettó minimálbért a létminimum szintje fölé növeli (most jóval ezalatt van!), növeli a jövedelmeket az alacsony keresetűek esetében anélkül, hogy nőne a munkáltatói bérköltség. Így a munkaerő-kereslet nem csökken (sőt, nőhet), a munkaerő-kínálat pedig egyértelműen nő. Az alapjövedelem a munkakényszert és a kiszolgáltatottságot szűnteti meg, nem a munkavállalást szorítja vissza.

Ádám Zoltán konklúziója szerint javaslatunk „nem más, mint a szociálpolitika szélsőséges mértékű privatizálása: a társadalmi kohéziót szolgáló szociálpolitika individualizálása”. Ennek épp az ellenkezője igaz. Az alapjövedelem lényege épp a társadalmi kohézió újrateremtése: a gazdagok hozzájárulásával újraszőjük a szociális védőhálót. A 4 millió szegény nem tudja megvárni, míg erőre kap az esélyteremtő állam, feljavul az oktatás, fellendül a gazdaság, és rengeteg munkahely létesül. Mert addigra a „beteg meghal”. Az alapjövedelemmel egy minimális létbiztonságot teremtünk a nincstelenek és létbizonytalanságban élők számára. És ezután jöhet a további építkezés, a humánszféra fejlesztése, a fenntartható, valódi (és nem köz-)munkahelyteremtés.

A szerző szociológus, a Párbeszéd Magyarországért (PM) elnökségi tagja

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges