Radó Péter 2015. május 22.

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Mielőtt tulajdonképpeni mondandómra rátérnék, rögzítenem kell néhány előfeltevést, amelyet – az olvasóimmal szembeni vak bizalom jegyében – nem tartok szükségesnek részletesebben indokolni:

1. A felsőoktatási intézmények autonómiája lényegében nem más, mint a tanulás, oktatás és kutatás személyekhez kötődő szabadságának intézményesülése. A tanulás, oktatás és kutatás szabadsága a tanulás, oktatás és kutatás minőségének az előfeltétele és e szabadságok nem gyakorolhatóak egymástól elszigetelt személyek által. Ennek megfelelően intézményi garanciákra van szükség, melyeket összefoglalóan egyetemi (felsőoktatási) autonómiának hívunk.

2. A jelenlegi kormányzat számos intézkedése (a rektorok kinevezésének „államosítása”, a kancellárok kinevezése, az akkreditációs mechanizmus függetlenségének korlátozása és az állami túlsúlyt biztosító konzisztóriumok létrehozása, stb.) intézményesíti az autonómia korlátozását. A felsőoktatási intézmények autonómiája nem csupán intézményesített módon, hanem a direkt állami beavatkozás megerősítését szolgáló közpolitikákon keresztül, közvetett módon is szűkül, de ezek kontextusát a direkt állami kontroll intézményesített kiterjesztése jelöli ki.

3. A felsőoktatás autonómiája nem csupán az egyes intézmények autonómiáját, de a felsőoktatási intézmények közötti együttműködésen alapuló autonóm döntéshozatali mechanizmusokat is magában foglalja. A korábban működött úgynevezett „köztes szervezetek” döntéshozatalban játszott szerepe pont olyan fontos garanciája volt a felsőoktatási autonómiának, mint az egyes intézmények önállósága. Ezek némelyikét (mint például a Felsőoktatási Tudományos Tanácsot) a kormányzat lényegébe felszámolta, míg másokat (mint például a Rektori Konferenciát) olyan konzultációs mechanizmusba (Felsőoktatási Kerekasztal) terelte, melyben lényegesen csökkent a súlyuk.

A felsőoktatási autonómia felszámolásának közpolitikája

Az autonómia intézményes garanciáinak legyengítése mellett a kormányzat számos olyan közpolitikai eszközt alkalmaz, amelyek de facto szűkítik, lényegében kiüresítik a felsőoktatás autonómiáját. Ezek közül a legfontosabbak: a finanszírozás mértéke és módja, a képzési programok egyedi engedélyezése, a belépési küszöbök önkényes és egyedi központi szabályozása, valamint az intézményrendszer „szintezése”. Fontos észben tartanunk, hogy ezek a beavatkozások nem elsősorban önmagukban, sokkal inkább összegződő hatásuk révén üresítik ki a felsőoktatás autonómiáját.

Finanszírozás

Ami a finanszírozás mértékét illeti, a kormányzat 2011–2013 között példátlan mértékű forráskivonást hajtott végre. E tekintetben érdemes azt a mutatót használni, ami a kormányzat prioritásait tükrözi, ez pedig nem más, mint hogy az évente az országban megtermelt jövedelmek (GDP) mekkora hányadát fordítja a költségvetés a felsőoktatás finanszírozására. Mint az alábbi ábrán is látszik, az ország finanszírozási képességéhez viszonyítva (GDP arányosan) a felsőoktatás állami támogatása két év alatt durván a felére csökkent. Látnunk kell azt is, hogy ez a hatalmas forrásszűkítés nem pusztán a felsőoktatást érintette. Ebben az időszakban a költségvetés radikálisan szűkítette az összes alapvetően közpénzből finanszírozott közszolgáltatás támogatását: a közoktatásét, az egészségügyét, a szociális ellátórendszerét és a kultúráét is. Bár a költségvetések átláthatósága gyakorlatilag megszűnt, az jól látszik, hogy az utolsó két költségvetési év során lényegében a 2013-ra kialakult, a harmadik világ országaira jellemző finanszírozási szint stabilizálódott.

1. A felsőoktatás GDP arányos költségvetési támogatásának alakulása (2000–2013)

Forrás: Közös kassza (*2013: saját becslés)

Az elfogadott felsőoktatási stratégia és vezetői nyilatkozatok alapján nyilvánvaló, hogy a kormányzat nem tervezi a 2011-2013 közötti forráskivonás akár részleges visszapótlását, a finanszírozási szint a következő években nagyjából a jelenlegi marad. A Rektori Konferencia adatai szerint a forráskivonás a nagy állami egyetemeket lényegesen erősebben sújtotta, mint a többi állami és nem állami intézményt. 2008–2013 között a tíz legnagyobb állami egyetem finanszírozása 39,6 százalékkal csökkent, egy olyan periódusban, amikor a hallgatólétszám csökkenése csupán 16 százalékos volt. (A csökkenés döntő része természetesen a 2012-ben és 2013-ban történt meg.)

A finanszírozás legfontosabb eszköze továbbra is az állam által finanszírozott képzési helyek meghatározása. Ugyan egy ideje ez nem nyilvánosan rögzített keretszámok meghatározásával működik, a gyakorlatban azonban a közvetett eszközök mégiscsak kijelölnek egy bizonyos finanszírozott hallgatói keretet. Mint az alábbi ábrán látszik, az önköltséges képzésekkel szembeni fizetőképes kereslet az utóbbi években csökkent, ezért a belépő hallgatólétszám szinten tartásához az állami finanszírozású helyekre felvett hallgatók számának kismértékű növelésére volt szükség.

2. A felvett hallgatók számának alakulása finanszírozási formánként (2010–2014)

Forrás: Felvi

A finanszírozás módja tekintetében a kormányzat teljesen kihátrált a korábbi, részben automatizmusokon alapuló normatív finanszírozási rendszerből. Valamilyen többcsatornás finanszírozási metódus elméletileg még érvényben van ugyan, gyakorlatilag azonban a finanszírozás egyedi alkukkal differenciált bázis alapú rendszerré vált. Ezt erősíti az a gyakorlat, hogy a kormányzat zárolja az intézmények támogatásának egy részét, majd pedig meglebegteti a zárolt összegek egy részének visszaosztását. A felsőoktatási stratégia megemlíti valamilyen feladatfinanszírozási rendszer bevezetését, de ennek tartalmát és mechanizmusát homályban hagyja. Nem véletlenül; a kormányzat nem tűnik érdekeltnek egy kiszámítható finanszírozási modell alkalmazásában, s a jelenlegi hihetetlenül alacsony finanszírozási szint mellett az amúgy sem lenne bevezethető.

Összességében a hihetetlenül alacsony mértékű finanszírozás és a minden normativitást (értsd: kiszámíthatóságot és átláthatóságot) nélkülöző finanszírozási modell együttes hatása egy olyan mértékű kiszolgáltatottság, amely önmagában is erősen illuzórikussá teszi a felsőoktatási intézmények kormányzattal szembeni autonómiáját.

A programkínálat elszegényítése

Az elfogadott felsőoktatási stratégia vezette be a felsőoktatási programkínálat szűkítésének ötletét. Ezt a beavatkozást a stratégia egy a felsőoktatási intézmények közötti verseny meglehetősen zavaros interpretációjával alapozza meg: nem az intézmények által kínált programoknak kell versenyezniük ugyanazon a képzési területen belül, hanem az egyes képzési területeknek. Más szavakkal: a hallgatóknak elég azt eldönteniük, hogy milyen programban szeretnének továbbtanulni, azonban azt, hogy ezt hol tehetik, majd eldönti a kormány. (Nem vicc, a stratégia ezt nevezi versenynek.) A stratégia ennek jegyében 2020-ig a programkínálat 15 százalékos csökkentését tűzi ki célul. Ez a célérték a felsőoktatás-politika egyik kőbe vésett pillérévé vált, az egyes intézmények egyes programjainak sorsáról szóló konkrét javaslatok mögött viszont nem húzódik meg semmilyen stratégiai elképzelés vagy elemzés. (Ha csak nem tekintjük ilyennek azt, hogy oktatásirányítóink bizonyos képzésekről tudják, hogy mire jók, másokról viszont nem, ezért luxusfogyasztásnak tekintik azokat.) Ami ebben a minden tekintetben átgondolatlan beavatkozásban a legveszélyesebb, az nem is feltétlenül az egyes képzésekről születő rossz egyedi döntések veszélye. Ennél sokkal problematikusabb, hogy egy szabályozási rést kihasználva a kormányzat maga alakítja a felsőoktatás programkínálatát, ugyanis ez kizárja annak lehetőségét, hogy az intézmények maguk alkalmazkodjanak a hallgatói, társadalmi, technológiai és munkaerő-piaci igényekhez. Amennyiben a kormányzat engedélyezhető és nem engedélyezhető programokban kezd el gondolkodni a permanens szereptévesztés állapotába kerül: azt nem csak joga, de kötelessége lenne eldönteni, hogy a költségvetés mit finanszírozzon, de ebből messzemenően nem következik annak eldöntése, hogy milyen képzések indíthatóak, s milyenek nem, főleg nem egyes intézményekre lebontott módon.

A belépés lehetőségének szűkítése

A felsőoktatásba való belépés lehetőségének szisztematikus szűkítése a közoktatásra és a felsőoktatásra irányuló beavatkozások tömegének összegződő hatása. A közoktatás Európában máshol ismeretlen mértékű szelektivitása, a középfokon kialakuló hatalmas teljesítményszakadékok és a romákkal szemben érvényesülő növekvő szegregáció miatt a felsőoktatás merítési bázisa már 2010 előtt is elképesztően szűk volt. A közoktatás kibocsájtásának oldaláról nézve a kormányzat eltökélten törekszik e merítési bázis további zsugorítására. E tekintetben nem elsősorban a gimnáziumi férőhelyek számának tervezett csökkentése a fontos. Ennek megvalósítása amolyan „lopakodó üzemmódban” elkezdődött ugyan, (bizonyos hírek szerint a KLIK tankerületi igazgatói feladatul kapták a gimnáziumok által indítható osztályok számának korlátozását) látványos intézménybezárásokra azonban annak politikai kockázatai miatt véleményem szerint nem kell számítani. Egészen más a helyzet a szakközépiskolák átalakításával. A szakközépiskolákból való továbbtanulás lehetőségének korlátozása érdekében az első lépést már megtette a kormányzat, amikor az érettségi után megszerezhető szakképesítésre való felkészítés idejét két évről egy évre korlátozta. Ennek elkerülhetetlen következménye, hogy a szakmai képzés súlya megnövekedjen az érettségi előtti években, ami csökkenti a felvételi szempontjából versenyképes érettségi vizsgaeredmények megszületésének esélyét. Az, hogy az egész szakképzési intézményhálózat a gazdaságirányítás felügyelete alá kerül, amely további, a szakmaszerzés előrehozatalára irányuló változtatásokat tervez, még inkább leértékeli a szakközépiskolában megszerezhető érettségit és rontja a szakközépiskolások továbbtanulási esélyeit. A kormányzat tervezi ugyan, hogy megnyitja a szakiskolákból a felsőoktatásba vezető utat, de mivel maga rontja tovább a szakiskolások általános oktatási (tanulási) kompetenciáit, ezt a szándékot nem kell komolyan vennünk.

A felsőoktatásba való belépés lehetőségét szűkíteni hivatott eszközök másik csoportja a korábbiaknál sokkal szigorúbb bemeneti szűrés. Ezt a célt szolgálja a minimum pontszámok évenkénti folyamatos emelése (260-ra 2014-ben, 280-ra 2015-ben, 300-ra 2016-ban), az, hogy az eredeti 16 szak helyett idén már 41 szak számára állapít meg a kormányzat előzetes, az egységesnél magasabb minimum ponthatárokat, valamint azok a jogszabályváltozások, mely szerint 2020-tól nyelvvizsgára, illetve - egyelőre ismeretlen számú képzés esetében – emelt szintű érettségi vizsgára lesz szükség a felsőoktatásba való bekerüléshez.

A Bologna rendszerből való lassú kihátrálás

A Bologna-rendszerű felsőoktatásra való átállás számos különböző célt szolgál: a belépési és kilépési pontok gyarapításával javítja a felsőoktatás nyitottságát, rugalmasságát és alkalmazkodó képességét, a háromszintű képzési rendszer több lehetőséget biztosít a kimeneti szabályozók alkalmazásával történő tartalmi modernizációra, lehetővé teszi a képzési kínálat relatíve költséghatékony gazdagítását és egységessége révén erősíti a nemzetközi hallgatói mobilitást és az egységes európai felsőoktatási képzési piacot.E célok mindegyikének érvényesülése alapvető érdeke minden felsőoktatásba belépő hallgatónak. A Bologna-rendszerű oktatás nem lebecsülendő előnye azonban az is, hogy szélesíti az intézmények mozgásterét. Tartalmi értelemben a Bologna rendszerhez való alkalmazkodás eddig meglehetősen féloldalas volt, szinte kizárólag képzésszerkezeti változtatásokat jelentett.A legtöbb intézményben azonban nem történt meg a programok kimeneti szabályozókon alapuló és tanulási eredményeket középpontba állító újragondolása.

A jelenlegi kormányzat felsőoktatás politikájában nyoma sincs a Bologna rendszerhez való tartalmi alkalmazkodás ösztönzésére irányuló törekvésnek. A kormányzat nem deklarálta ugyan a Bologna folyamatból való kilépés szándékát, számos intézkedése azonban egyértelműen a folyamat visszafordítását célozza. Erre utal például az osztatlan képzés helyreállítása – a pedagógusképzés után – például az agrárképzésben és bizonyos gazdasági szakokon. A másik igen kevéssé Bologna-kompatibilis beavatkozás az intézményrendszer hierarchikus „szintezése”, a képzési szintek közötti differenciálás gyengítése az intézmények közötti differenciálás bevezetésével. Az intézmények nem teljesen világos kritériumok alapján típusokba sorolása részben utat nyit az intézményrendszer „racionalizálása” (értsd: zsugorítása) számára, részben pedig a besoroláshoz rendelt – jelenleg szintén nem világos – következményeken keresztül lehetővé teszi egyes intézmények jutalmazását vagy büntetését. Ami azonban ezeknél is fontosabb, a különböző fantázianevekkel felszerelt intézménytípusok elkülönítése a korábbiaknál erősebb horizontális szelekciót eredményez.

Az autonómia korlátozásának következményei

A belépés lehetősége és társadalmi mobilitás

A demográfiai folyamatok, a felsőoktatás alulfinanszírozottsága, a programkínálat szűkítése, a versenyképes érettségi megszerzésének szűkülő esélye és a felsőoktatásba való belépést akadályozó intézkedések sokasága együttesen egy minden eddiginél kirekesztőbb zsugorodó felsőoktatás képét vetítik előre, melyben az egyes intézmények túlélési stratégiáinak mozgástere minimálisra csökken. Mindezek a beavatkozások kiszámíthatóan – és a demográfiai apály által indokolt mértéknél jóval erőteljesebben – csökkenteni fogják a jelentkezők és felvettek számát. Mint az alábbi ábrán látszik, a jelentkezők száma az elmúlt öt évben 32 százalékkal csökkent, miközben a jelentkezők legnagyobb részét kitevő érettségiző korosztály létszámának csökkenése csupán 20 százalékos volt. A bevezetett és tervezett intézkedések hatására ennek a trendnek a folytatódása várható.

3. A különböző képzési típusokra jelentkező hallgatók számának alakulása (2010–2015)

Forrás: Felvi

A jelentkezők és felvettek közötti olló 2013-ig szűkült, ugyanis a jelentkezők száma gyorsabban csökkent, mint a felsőoktatási férőhelyeké, majd 2014-ben újra szélesebb lett. (A bekerülési esélyek 2013-ig tartó javulásában szerepet játszottak a hazai intézmények helyett külföldi egyetemeket választó hallgatók pontosan nem megbecsülhető száma és bizonyos bizonytalanságot teremtő oktatáspolitikai beavatkozások jelentkezési hajlandóságra gyakorolt hatása is.) Mivel a jelenlegi és a tervezett változtatások egyaránt hatnak a továbbtanulási hajlandóságra és az intézmények által biztosítható képzési helyek számára, a jelentkezők és felvettek közötti olló alakulása nem megbecsülhető.

4. A felsőoktatásba jelentkezők és felvettek számának alakulása (2010–2014)¹

Forrás: Felvi

A diplomások aránya

A felsőfokú végzettségű 25–50 éves népesség aránya 2013-ban 25,4% volt. (Budapesten, ahová a felsőoktatás kínálata egyre erőteljesebben koncentrálódik a diplomások aránya ebben a korcsoportban 43,4% volt.) Ez azt jelenti, hogy ha a diplomát szerző 30–34 évesek alig több mint 30 százalékos aránya stabilizálódik vagy csökken, a felsőoktatásban való részvétel mértéke éppen csak biztosítja a diplomás értelmiségiek csoportjának újratermelődését, a társadalmi mobilitás sokak számára megnyíló lehetőségéről nem lehet beszélni. Ezzel szemben a 30–34 évesek közötti 40 százalékos diplomás arány, amelynek elérését a 2020-ig tartó munkaprogramban az Európai Unió célul tűzte ki, Magyarországon is megfelelő margót biztosítana ahhoz, hogy alacsonyabb végzettségű szülők gyermekei is nagyobb számban szerezzenek felsőoktatási végzettséget. Magyarország 2020-ig nem vállalt ekkora diplomás arányt, az nem is lett volna teljesíthető. Berde Éva előrejelzései szerint a demográfiai projekciók és a 2011-ig érvényesülő részvételi trendek alapján ez a mutató Magyarországon 2020-ban 33% körül alakul majd. (Berde, 2011) Mint az alábbi ábrán látható, 2012 óta a tényleges diplomás arány alakulása nagyjából megfelel a projekció által kijelölt trendnek. A magyar kormány 2020-ig 34 százalékos diplomásarány teljesítését vállalta, de úgy tűnik, ez csak jelentős mértékű kozmetikázással, pl. a felsőfokú vagy posztgraduális szakképzésben végzettek beszámításával lesz lehetséges. (Ezt a trükköt a kormányzat már ma is alkalmazza, amikor a felsőfokú oktatásban résztvevő hallgatók számáról közöl adatokat a Bizottságnak.)

A körülbelül 12 éves késleltetett hatás miatt 2023-ig a 30–34 évesek körében várható diplomás arányt még alapvetően a második Orbán-kormány előtti időszak belépési arányai határozzák meg. 2024-től kezdve azonban a diplomások arányának alakulására már jelentős mértékben hat majd az elmúlt évek belépést korlátozó oktatáspolitikájának hatása. Mivel – mint arról már volt szó - a jelentkezők és felvettek arányának csökkenése meghaladta az adott korcsoport létszámának csökkenését, a következő évtized közepére ez a mutató 30% alá eshet. Ez nem csak a környező országoktól való lemaradásunkat tartósítja majd, de még drasztikusabban bezárja majd a társadalmi mobilitás lehetőségét is.

5. A diplomát szerző 30–34 évesek arányának előrejelzése (2012–2023) és a tényleges arány (2012–2015)

Forrás: Berde 2011, Eurostat

A kormány felsőoktatási stratégiában kifejtett várakozása az, hogy a lemorzsolódók arányának csökkentése és a demográfiai csökkenés együttesen – akár a hallgatólétszám csökkenésének ellenére is – javítani fogja a diplomát szerző 30–34 évesek arányát. Ez abban az esetben működhetne, ha kormányzat eszköztárában lennének hatékony megoldások a lemorzsolódás csökkentésére. Egyelőre azonban nem ezt látjuk. Mindenekelőtt: a lemorzsolódás bár csakugyan magas, nem olyan nagymértékű, mint korábban hittük. 2014 végére megtörtént a Felsőoktatási Információs Rendszer (FIR) adatokkal való feltöltése, ezért ma már pontosabb képünk van a lemorzsolódás mértékéről; a 35 százalékos lemorzsolódás nemzetközi összehasonlításban már nem kiugróan magas, ebben tehát kisebbek a tartalékok, mint azt a kormány hitte. A diplomamentő program messze nem olyas sikeres, mint ahogy azt a kormány remélte, a többi lemorzsolódást csökkenteni hivatott eszköz pedig – mint például a kompetencia tesztek bevezetése – alibifocinak tűnik. A kormányzat stratégiában rögzített feltételezése az, hogy a magas lemorzsolódás legfontosabb oka a felsőoktatás eltömegesedése: rengeteg „nem oda való” fiatal kerül be az egyetemekre, ezért a belépők erőteljesebb szűrése automatikusan csökkenteni fogja a lemorzsolódást. Ez sokkal inkább a problémából való kihátrálás politikája, nem emlékeztet egyetlen Európában alkalmazott valódi problémamegoldó beavatkozásra sem. (NESET, 2013)

Minőség

A korábban áttekintett autonómiát korlátozó intézkedések egy másik következménye a felsőoktatás minőségének elkerülhetetlen romlása. A kormányzat felsőoktatás politikája egy archaikus minőségfelfogáson alapszik: a magas minőség legfontosabb garanciája a legjobban teljesítő kevesek „lefölözése”. (Ez a minőségfelfogás a közoktatási gyakorlatban szerencsére már eltűnőben van, a felsőoktatás szereplőinek egy jelentős része viszont változatlanul így gondolkodik.) Egy olyan korban, amikor a tömeges felsőoktatási részvételt a gazdasági és társadalmi fejlődés egyik legfontosabb motorjának tekintjük ez a megközelítés nem csupán szélsőségesen konzervatív és elitista, de egyúttal a felelősséget a hallgatókra hárítva felmenti a felsőoktatási intézményeket mindennemű alkalmazkodás alól. Az a felsőoktatás-politika, amely a belépés lehetőségének szűkítésével, a verseny felszámolásával, valamint az intézményéket belső folyamatainak kézivezérlésével elvonja a felsőoktatási intézmények minőséggel kapcsolatos felelősségét, az gyakorlatilag felszámolja a minőség javításának minden feltételét. Ilyen körülmények között a hallatlanul alacsony szintű finanszírozás minőségromboló hatása felerősödve érvényesül, mert az intézmények nem képesek ellensúlyozni annak negatív következményeit.

Azt nem tudjuk, hogy nemzetközi összehasonlításban a nagyon heterogén magyar felsőoktatási rendszer jelenleg milyen minőséget produkál, az erről szóló sporadikus jelzéseket (mint például a nemzetközi rangsorok) nem szabad túlértékelni. Azt azonban tudjuk, hogy a magyar felsőoktatás jelenleg nem kellően minőségbiztosított és egyre jobban elszakad a Bologna struktúrától. Ezen felül, a rengeteg, de alacsony kreditértékű tárgy hallgatókra kényszerítése miatt a legtöbb felsőoktatási program nem eléggé tanulás-intenzív, és az ezt magyarázó érdekeltségi viszonyok megmaradása miatt ez nem fog változni. Az is jól látszik, hogy a kormányzat minőségfelfogásában nincs helye a Bologna folyamatban egész Európában középpontba állított tanulási eredményeken alapuló megközelítésnek. A 2015-ös Bologna implementációs jelentés szerint Európában két olyan ország van, amely semmilyen központi eszközzel nem ösztönzi és támogatja a programok alapjául szolgáló tantervek tanulási eredményeket középpontba állító felülvizsgálatát: Albánia és Magyarország. (Bologna ImplementationReport, 2015.) Mindezek alapján nem csoda, hogy a magyar felsőoktatási rendszer működtetése szinte teljesen függetleníti magát az európai felsőoktatási térben egyre inkább általánossá váló nemzetközi minőség-referenciáktól. Jól mutatja ezt, hogy az imént idézett Bologna jelentés szerint Európában Magyarország az egyetlen ország, ahol a felsőoktatás külső minőségbiztosításában nincs semmiféle nemzetközi részvétel. A nemzetközi képzési piacra való bekapcsolódás – amit ma már a minőség egyik legfontosabb indikátorának tekintünk – teljesen kimaradt a felsőoktatási stratégiából. E tekintetben márpedig lenne ok az aggodalomra. Litvánia, Szlovákia és Bulgária mellett Magyarország rendelkezik olyan felsőoktatási rendszerrel, ahol egyáltalán nincsenek közös végzettséget biztosító nemzetközi oktatási együttműködések (jointdegreeprogramok).

A munkaerőpiachoz való illeszkedés

A kormányzat állami beavatkozás kiterjesztésén alapuló felsőoktatás politikájának állandó hivatkozási alapja a gazdaság igényeihez való erősebb alkalmazkodás kikényszerítése. E cél hangsúlyozása a felsőoktatási stratégiában és az oktatásirányítói nyilatkozatokban már szinte parodisztikus mértékű és nagyon emlékeztet a szovjet felsőoktatás politikára, amely kizárólag ezt a cél ismerte el. A kormányzat világképében a felsőoktatás magas szintű szakképzéssé egyszerűsödött.

Eltekintve attól az egy korábbi írásomban részletesebben taglalt²problémától, hogy a kormányzat hogyan képes hosszú távon előre jelezni a gazdaság képzési igényeit ha erre a gazdaság szereplői sem képesek, a kormány által választott eszközök ebből a szempontból is erőteljesen kontra-produktívak lesznek. A minőségromlás fentiekben jelzett elemei önmagukban is erősen rontják a felsőoktatás munkaerő-piaci relevanciáját, az intézményi autonómia egyre erősebb korlátozása pedig a külső igényekhez való folyamatos alkalmazkodás lehetőségét gyengíti le. A felsőoktatásnak nem rövid távú munkáltatói érdekekhez, hanem hosszú távú munkaerő-piaci folyamatokhoz kellene alkalmazkodnia. Ez utóbbi akkor lehetséges, ha működik a képzési piac és működnek olyan tervezési mechanizmusok, melyek segítik a munkapiaci jelzések intézményi stratégiákba való beillesztését. Az eddigiekben számos olyan kormányzati eszközről volt már szó, amelyek jelentősen korlátozzák a képzési piac működését; ezek egy része a hallgatói döntéseket, egy másik része az intézményi képzési kínálatot korlátozzák. Az intézményi szintű tervezés kellő mértékű autonómia és stabilan kiszámítható finanszírozási és szabályozási keretfeltételek hiányában teljesen ellehetetlenült, a regionális humánerőforrás fejlesztés tervezési mechanizmusát pedig a kormányzat már szétverte. Ilyen körülmények között az a várakozás, hogy a jelenlegi állapotában semmilyen elemzésen alapuló hosszú távú tervezésre nem képes és nem hajlandó kormányzat napi szintű beavatkozása mindezt pótolni fogja több mint butaság. Ez a megközelítés különösen nagy butaság annak fényében, hogy az egyetlen központból irányított felsőoktatás-politika saját céljait is napi rendszerességgel írják felül a politikai kontroll, a különböző kiemelt látványprojektek (például a közszolgálati egyetem) és a magánérdekeket szolgáló forrásorientáció igényei.

A megszállás folyamatát lassítani képes szereplők mozgástere

Az eddigieket összefoglalva: a felsőoktatás autonómiájának direkt és indirekt eszközökkel történő korlátozása felszámolja a társadalmi mobilitás csatornáit, megállítja a diplomások arányának növekedését, minőségellenes, gátolja a felsőoktatás munkaerő-piaci alkalmazkodását és tág teret biztosít a direkt politikai kontroll számára. Mindez egy olyan folyamatos és direkt állami beavatkozáson alapuló felsőoktatás-politika következménye, amely fellázad a rendszer kormányzásának komplexitása ellen és kézi-vezérlésre cseréli a közpolitika alkotást. Az utolsó kérdés az, hogy vannak-e olyan hazai és nemzetközi szereplők, akik a siker reményével képesek ellenállni ennek a politikának?

Hazai érdekcsoportok

A közoktatás lerohanása és gyökeres átszervezése egyetlen 2–3 éves kampány segítségével megtörtént, 2013 nyarára gyakorlatilag befejeződött. Ezt az tette lehetővé, hogy a közoktatás megszállásával szemben nem alakult ki semmilyen komoly ellenállás.³ A pedagógusok többsége morogva ugyan, de belesimult az új rendszerbe, sőt, megfelelő intézmények hiányában átvette a NER bizonyos elemeinek (minősítés, szakfelügyelet, KLIK feladatainak egy része, stb.) működtetését. A pedagógus szakszervezetek nem rendelkeztek egy sztrájk megszervezéséhez szükséges támogatottsággal. Az oktatási szakma véleményvezéreiként működő kutatók és szakértők nagy többsége az állását vagy munkáját féltve meghúzta magát, a szakmai szervezetek többsége pedig óvatos tartózkodással figyelte a fejleményeket. A közoktatás immunrendszere végtelenül gyengének bizonyult, szereplői sem saját, sem pedig a gyermekek érdekeit nem voltak képesek megvédeni.

A felsőoktatásban egy kicsit más a helyzet. Részben azért, mert az intézményi autonómia, mint érték sokkal mélyebben szervesült a felsőoktatás szereplői között, mint az iskolai autonómia igénye a közoktatásban, mert a felsőoktatás szereplőinek lényegesen nagyobb az informális módon és a nyilvánosságon keresztül gyakorolt érdekérvényesítő képessége, s mert a felsőoktatásban a hallgatók független szerveződései önálló szereplőként képesek befolyásolni döntéseket. E különbségek miatt a felsőoktatás megszállása egy lassabb, részleges visszalépésekkel színezett folyamat. A központi állami kontrol kiépítésében különösen a 2012–2013-as és a jelenlegi hallgatói és oktatói demonstrációk játszottak szerepet. Másfelől azonban azt is látnunk kell, hogy e mozgalmak egyetlen esetben sem érték el deklarált céljaikat: a felsőoktatás finanszírozása meg sem közelíti a 2010-es szintet, a hallgatók „röghöz kötése” minden szómágia ellenére lényegében megmaradt, az intézményi autonómia korlátozását szolgáló jogszabály módosítások mindegyike átment, vagy át fog menni. A független tiltakozó mozgalmak egyetlen komoly eredménye az, hogy a látszategyeztetésekre berendezkedett kormányzatot mindkét esetben tárgyalóasztalhoz kényszerítették. Ezt az eredményt sem szabad túlbecsülni, ugyanis a tárgyalóasztalnál formális egyeztetésbe bevont felsőoktatási szereplők érdekei és a tiltakozó mozgalmak céljai nem esnek egybe. A nagyon gyenge – és egyre gyengébb – érdekérvényesítő erővel rendelkező intézményvezetői érdekek az intézmények túlélését szolgáló kompromisszumok megkötésére késztetnek. Mindkét hallgatói-oktató mozgalom eljutott arra a pontra, amikor céljaik következetes képviselete már szembefordította volna azokat az eleinte szövetségesként viselkedő egyetemi vezetéssel. Ez a szembefordulás csupán azért nem öltött látványos formát, mert egy idő után mindkét tiltakozó mozgalom kifulladt, elvesztette lendületét és kezdeményező képességét. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kormányzat felsőoktatás politikájának vannak szövetségesei is: azon oktatók és vezetők, akik osztják a felsőoktatás-politikai alapjául szolgáló elitista minőségfelfogást, s azok az oktatói csoportok, akik ellenérdekeltek a tartalmi modernizációban. Az ellenzéki politikai pártok felsőoktatás-politikai folyamatokra gyakorolt hatása lényegében nulla.

Az EU Bizottság

A magyar kormányzat uniós forrásokra való utaltsága olyan hatalmas, hogy a Bizottság szerepe legalább akkora lehet a magyar oktatáspolitika alakításában, mint a magyarországi érdekcsoportoké. Sőt, mivel a hazai érdekcsoportok „normális üzemmenet” idején – amikor éppen nincsenek tüntető diákok az utcákon – szinte teljesen súlytalanok, a Bizottság az egyetlen olyan független és külső szereplő, amely folyamatosan monitorozza és értékeli a kormányzat felsőoktatás-politikáját, s amelynek közpolitika befolyásoló eszközei is vannak. Ezeket az eszközöket az alapozza meg, hogy Magyarország is elvállalta bizonyos közös célok szolgálatát. Önmagában az a tény is a Bizottság érdeme, hogy a magyar kormány rákényszerül valamilyen felsőoktatási stratégiai tervezésre, ugyanis – több más dokumentum elkészítése mellett – egy elfogadott stratégia a következő uniós költségvetési ciklus során lehívható támogatásokhoz való hozzáférés előzetes feltétele.

Az Európai Szemeszter folyamat keretében a Bizottság által évente kiadott országspecifikus ajánlások folyamatosan napirenden tartják a felsőoktatás kérdését és évről-évre nagyjából ugyanazt az elvárást fogalmazzák meg: egy olyan felsőoktatási reform, amely nagyobb felsőoktatási részvételt biztosít, különösen a hátrányos helyzetű hallgatók számára. Ezekre az ajánlásokra a magyar kormány minden évben egy úgynevezett Nemzeti Reformprogram elkészítésével válaszol. A Bizottság honlapján magyarul is elérhető 2015-ös program gondosan szelektálja a kormányzat intézkedéseit. A reformprogramba bekerülnek olyan intézkedések, amelyek a magyar kormányzat felsőoktatási részvétel növelésével kapcsolatos eltökéltségét hivatottak biztosítani, s gondosan kimaradnak belőle azok, amelyek nyilvánvalóan csökkentik a részvétel lehetőségét. Soha korábban nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy az utóbbiak vannak nagy többségben. A Nemzeti Reformprogramban nem szerepel a belépési küszöbök folyamatos emelése, az ezen felül magas ponthatárokat rögzítő egyedi döntések újabb szakokra való kiterjesztése, a képzési kínálat (szakstruktúra) szintén egyedi döntéseken alapuló szűkítése, a nyelvvizsga és az emelt szintű érettségi felvételi követelmények közé illesztése, stb. Ez az eljárás nem azt a célt szolgálja, hogy a magyar kormányzat „becsapja” a Bizottságot, senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez sikerülhet. A trükközés értelme a Bizottság korlátozott felhatalmazásából fakadó eljárásrendjében keresendő: a Bizottság nyilvános adatokból és „papírból” dolgozik, azt jogosult értékelni, amit a kormányzat a saját terveiből megvalósít. Amennyiben egy ország oktatáspolitikájára semmilyen befolyást nem gyakorolnak a közös uniós célok, a Bizottság eszköztelenné válik, ugyanis az együttműködésre orientált mechanizmusokat működtet. Szépen illusztrálja ezt az oktatásért felelős uniós biztos válasza arra a kérdésre, hogy mit tesz a Bizottság, ha a magyar korai iskolaelhagyás elleni stratégiában szereplő tervezett intézkedések alkalmatlanok a lemorzsolódás csökkentésére: „Minden dokumentum megvalósulását figyeljük és értékeljük, amelyet egy ország meghoz.”A EU nyilvánvalóan nem fogja megmenteni a magyar felsőoktatást a saját kormányunktól, ez nem is dolga.

Hivatkozott irodalom

Berde Éva: A felsőoktatás lehetséges létszámpályái Magyarországon. In: Statisztikai Szemle 91.évf.1.sz.

Drop-out and Completion in Higher Education in Europe among students from under-represented groups. An independent report authored for the European Commission Professor Jocey Quinn (Plymouth University) on behalf of the NESET network of experts. October 2013

Fokozatváltás a felsőoktatásban. A teljesítményelvű felsőoktatás fejlesztésének irányvonalai.

European Commission/EACEA/Eurydice, 2015. The European Higher Education Areain 2015:Bologna ProcessImplementationReport. Luxembourg: Publications Office of the European Union

Jegyzetek

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges