Skip to main content

Levéltári zabrálás 3 felvonásban

3 hozzászólás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Kedves Révész Sándor,

a kért segítségnyújtás szándékával küldöm alábbi cikkemet, amely tavaly május 7-én jelent meg a Népszavában (http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=546834). Ezt legfeljebb csak azzal egészíteném ki, hogy emlékezetem szerint a pártiratok „államosítását” én követeltem először nyilvánosan Murányi Gábornak adott interjúban. (A pártiratok is a nemzeti vagyon részei. Magyar Nemzet 1990. május 21.)

Baráti üdvözlettel:

Varga László

(A kép forrása: 168ora.hu)

Hozzászólások

Kedves Laci, formálisan a

Kedves Laci,

formálisan a párt iratai sem voltak állami iratok, valójában (a kommunista önkényuralom kialakulása után) a szakszervezeti jellegüktől megfosztott szakszervezetek, a KISZ, az MNDSZ stb. ugyanannak az egységes pártállami, önkényuralmi intézményrendszernek az elemei voltak, mint az MSZMP, a HNF, az Országgyűlés stb. Az irataik ugyanúgy pártállami iratok, mint az állampártéi.

Kedves Sándor, (már megint)

Kedves Sándor,

(már megint) egymás mellé beszélünk. A pártiratok köztulajdonba vétele 1991-ben „abból a történelmi tényből indult ki, hogy az ország és adott terület (megye), helység (város és község) számára meghatározó döntéseket (azok nagy részét) az állampárt hozta meg, így iratai köziratok. A mostani törvényjavaslat viszont demokráciákban példátlan módon magánlevéltári iratokat államosít. Senki sem állíthatja ugyanis, hogy egy illegális párt, mint amilyen a KMP volt 1944-ben, tölthetett be államhatalmi funkciókat. Történelmileg nem kevésbé hamis ilyen jelentőséget tulajdonítani a kommunista nő- és ifjúsági szervezeteknek. Most viszont éppen ezek államosítását irányozza elő a beterjesztett törvényjavaslat.”

Próbálom (kevésbé szakmailag) megmagyarázni az ég és föld különbségét:

Az állampárt (MDP és MSZMP) közhatalmi, igazgatási feladatokat látott el, ezt még deklarálták is, tehát nem is titokban, hadd emlékeztessek itt kiragadott példaként a „hatásköri jegyzékekre”, de ha olvasnád a politikai bizottság, vagy helyi szinten a budapesti pártbizottság üléseinek jegyzőkönyveit, az előterjesztéseket, akkor nem vitás, hogy a döntések leginkább ezeknél születtek meg. Ettől KÖZIRATOK, ezért nem lehetnek egy magánlevéltár birtokában.

Nem arról van szó tehát, hogy mennyire utáljuk a kommunistákat, akár a Földes György vezette Politikatörténeti Intézetet, hanem a jogállamiság alapjairól.

Maradjunk a szakszervezeti iratoknál, persze a mostani államosításnál mindez a többi (nő-. és ifjúsági, stb.) szervezetre is érvényes. Valóban közhatalmat gyakoroltak, mit igazgattak a vállalati és egyéb szakszervezeti üdülőn kívül? Mitől lennének ezek köziratok? Valamikor sokat kutattam a Karsai Elek igazgatta Szakszervezetek Központi Levéltárában, egyetlen ilyet sem találtam.

Ezek a SZOT és az ágazati szakszervezetek tulajdonát alkották, a SZOT-nak és az ágazati szakszervezeteknek ma is van jogutódjuk, nem váltak gazdátlanná az iratok. Akár így, akár úgy (ettől függetlenül), ezek magániratok, nem nyúlhatók le azon az alapon, amivel érvelsz, hogy nem voltak függetlenek. Te független voltál? Lehet, én viszont nem, életemet, pályámat nagymértékben meghatározta az állampárt. A kerületi (esetleg egyetemi) pártbizottság hagyta jóvá megfigyelésemet, kiszorításomat. A Te érvelésed szerint ez elégséges indok, magánirataim, kézirataim, levelezésem állami tulajdonba vételéhez, hiszen nem voltam „független”.

Olyan demokráciában szeretnék élni, ahol a magántulajdon szent és sérthetetlen, nem lehet konfiskálni (még alaptörvényi felhatalmazással sem) a nyugdíjamat, a lakásomat, az autómat, de még az irataimat sem. Ugyanez a jog viszont megilleti a szakszervezeteket is. Olyan nagyon én sem szerettem őket, a lenini transzmissziót, ki is maradtam, így abból is, amikor munkahelyemen egy szakszervezeti taggyűlésen a tagok kezdeményezték egy független szakszervezet megalakítását. Meg lehet persze vizsgálni miként jutottak az üdülőbirodalomhoz, de az irataik az övék, magántulajdon, szent és sérthetetlen.

Persze mindez vicc, hiszen nem is erről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy pártunk és kormányunk szemet vetett az egykori Kúria Kossuth téri épületére, a Néprajzi Múzeumot majd kipaterolja belőle a városligeti múzeumi negyedbe, a társbérlő Politikatudományi Intézetet pedig sokkal egyszerűbb kiebrudalni, ha megfosztják őket a náluk (egyébként csak letétben) lévő iratoktól.

Változatlanul baráti üdvözlettel
Varga László

Kedves Varga László! Nagyon

Kedves Varga László!

Nagyon köszönöm! Írásaink összevetéséből kitűnik, milyen sok mindenben egyetértünk. Csak egyben nem: a pártállamban nem léteztek független, önálló szakszervezetek, ifjúsági szervezetek stb. Ezek és a hozzájuk hasonló szervezetek a nőszövetségig bezárólag a pártállam intézményei, alkatrészei voltak, nem látom be, miért kellene az irataikat másképp kezelni, mint az állampártét.

Barátsággal!
Révész Sándor

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon