Révész Sándor 2013. február 18.

Nyomtatóbarát változat

Van az úgy, hogy az ember tudja, kivel szeretne egyetérteni, kivel nem, csak nem tud hozzá érveket. Az ember szeretne szolidáris lenni azokkal, akiket becsül és akiknek hálás; az ember szeretné szétrombolni és leleplezni azok érveit, akiket a legkevésbé sem becsül, akikben a legkevésbé sem bízik, akiknek az ártalmasságáról és rosszakaratáról mélyen meg van győződve. De mi van akkor, ha nem az előbbiek érveit találja meggyőzőnek, hanem az utóbbiakét?

Ez nagyon kellemetlen helyzet. Ilyenkor az a legkevésbé kellemetlen, ha az ember befogja a száját. Elvégre nem kell neki mindenről véleményt nyilvánítania akkor sem, ha a megmondóemberségéből él. De nincs pofám befogni a pofám. Napról napra megvetem azokat a tollforgatókat, akik azokkal szimpatizálnak, akikkel én antipatizálok, és nem szólalnak meg ilyen esetekben. Amikor tudom, hogy tudják: nem azoknak van igazuk, akiknek szeretnék, hogy igazuk legyen. Én nem szeretnék ilyen lenni. Továbbá kicsit reménykedem abban is, hogy lesznek szimpatikus vitapartnereim, akik meg tudnak győzni: mégiscsak azoknak van igazuk, akiknek szeretném, ha igazuk lenne. Isten bizony, örülnék neki.

Nincs szó túlságosan bonyolult ügyről. Sokkal egyszerűbb az előadása, mint a ráfutás.

Amikor hallottam, hogy el akarják konfiskálni a Politikatörténeti Intézet levéltárának nagy részét, az volt az első automatikus reakcióm, hogy biztos, ami biztos, gyorsan megnézem, amíg még ott vannak, azokat az iratokat, amiket már régen akartam, csak nem került rá idő. Annyira felületesen követtem az eseményeket, hogy azt sem tudtam: a számomra fontos iratoknak az államosításáról szó sem volt.

Most is a legnagyobb készséggel kiszolgáltak, miként régebben. Nekem még sosem volt okom panaszra, ha hozzájuk fordultam, és azt hiszem, másoknak sincs. Egyre többen egyre többet kutatnak náluk, a kutatóforgalmuk kétszer akkora, mint húsz évvel ezelőtt. A honlapjuk szerint még soha nem fordult elő, hogy bármilyen kutatási kérelmet elutasítottak volna, és semmi okom nincs rá, hogy ebben kételkedjem.

A Politikatörténeti Intézet a Párttörténeti Intézetből lett. Formálisan is, informálisan is, szellemileg is, anyagilag is erősen kötődik az MSZP-hez, a pártállam (önkéntes) jogutódjához. Amikor az MSZP kormányon van, kap állami támogatást, amikor nincs, akkor nem kap.

Az Intézet mint társadalomtudományi műhely tőlem meglehetősen távol álló, a liberalizmussal és a kapitalizmussal szemben meglehetősen elutasító irányzatot képvisel, de azt színvonalasan. Ebben az Intézetben komoly emberek komoly tudományos munkát végeznek, értékes folyóiratokat, jó könyveket jelentetnek meg, jelentős rendezvényeket tartanak általában nagy érdeklődés mellett, és mostoha anyagi körülmények között is képesek a tevékenységi körüket bővíteni. Éppen ki akarják őket dobni onnan, ahol vannak, és ahol régen is voltak. Ez, bárkinek is van igaza jogilag, biztosan méltánytalan, és a közjó szempontjából biztosan rossz.

A Párttörténeti Intézet volt az állampárt központi archívuma. A pártállam-állampárt párt oldalához tartozó dokumentumokat itt gyűjtötték, az állam oldalához tartozókat pedig az állami levéltárban. A lehető leglogikusabb lépés volt a pártállam-állampárt két oldalának dokumentumanyagát egyesíteni. Ez a kilencvenes évek elején meg is történt. Az Intézet és az MSZP akkor is tiltakozott. Az MDP és az MSZMP iratait azóta a Magyar Országos Levéltárban lehet kutatni. Az Intézet levéltárában, ha jól veszem ki a honlapon található fondjegyzékből, csak tagnyilvántartások maradtak. A levéltár anyaga kb. a harmadára csökkent. Ott maradtak egyebek mellett a régi, a pártegyesülés előtti dokumentumok, ott kezdték gyűjteni az MSZP iratait, különböző személyek is nékik adták a személyes archívumukat, és hozzájuk került az egész szakszervezeti levéltár. Ez utóbbi ugyancsak nagy falat.

Tavaly átírták az 1995-ös levéltári törvényt. Ekkor számolták föl a megyei levéltárak önállóságát, ami a centralizációs düh abszurd megnyilvánulása, de most nem ezzel foglalkozunk. Az átírt törvénybe belevették a következő passzust: „Az 1944-1989 között működött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) és jogelődei, Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), ezek társadalmi szervezetei (Magyar Partizánszövetség, Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, Magyar Nők Országos Tanácsa), ifjúsági szervezetei (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, Dolgozó Ifjúság Szövetsége, Kommunista Ifjúsági Szövetség, Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, Magyar Úttörők Szövetsége), valamint a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a szakszervezeti tanácsok és ágazati szakszervezetek iratai az állam tulajdonát képezik.” Amit itt fölsoroltak, túlnyomórészt a Politikatörténeti Intézet levéltárában van, és kiteszi a levéltár mostani anyagának kb. a kétharmadát.

Ezt az államosító passzust megtámadták az Alkotmánybíróságon és egyéb bíróságokon. Az AB ítéletét megelőzendő most bele akarják írni az alkotmányba, hogy „a kommunista állampárt és az annak közreműködésével létrehozott, illetve a közvetlen befolyása alatt álló társadalmi és ifjúsági szervezeteknek, valamint a szakszervezeteknek a kommunista diktatúrában keletkezett iratai az állam tulajdonát képezik, azokat a közfeladatot ellátó szervek irattári anyagához tartozó iratokkal azonos módon, közlevéltárban kell elhelyezni”. Megjegyzem, ez szűkebb kör, mint amit a levéltári törvény szerint államosítani kellene, mert ott 1944 és nem a kommunista diktatúra a határ, és olyan szervezetek is benne vannak, amelyek jogelődei ugyan pártállami szervezeteknek, de nem a kommunisták hozták őket létre, és 1948 előtt nem is működtek közvetlen és egyértelmű kommunista irányítás alatt (pl. az egyesítés előtti szocdem párt).

Hogy az ilyen stílusú és tartalmú „alkotmányosítás” milyen gyalázatos módszer, az nyilvánvaló, ezzel most itt bővebben nem kell foglalkozni, amit Földes György, az Intézet vezetője erről mond a Népszabadság február 18-i számában, az bőven elég és nagyon pontos. Az indoklásba azonban, bárhogy szeretnék, nem tudok belekötni. Földes is csak úgy tud, hogy a folyamatosságot hangsúlyozza a rendszerváltás előtti és utáni korszak között, ami a magam fajta antikommunista polgári demokraták számára nyilván elfogadhatatlan. Az alkotmánymódosítás indoklása egyszerűen ennyi: a nevezett szervezetek a kommunista diktatúrában közfeladatot láttak el, „és indokolt az iratanyaguk egységes kezelése”. Nem tudom, mit vethetnék ez ellen. A SZOT anyagai, a KISZ anyagai, a nőszövetség, a nőtanács anyagai valóban a pártállam anyagai. Állami, mert hiszen pártállami anyagok. Aki azt meri állítani, hogy ezeknek a szervezeteknek közük volt bármiféle civil autonómiához, az a pártállam lényegét tagadja.

Miért ne kezeljék ugyanúgy az összes pártállami intézmény valamennyi dokumentumát; miért ne legyenek ezek egy helyen egységes rendben – hol máshol, mint a Magyar Országos Levéltárban; s miért ne működhetne ezen iratanyag nélkül a Politikatörténeti Intézet továbbra is ugyanolyan színvonalas tudományos műhelyként, könyvek és folyóiratok kiadójaként, a pártállami idők előtti munkásmozgalmi dokumentumok és magánarchívumok, hagyatékok gyűjtőhelyeként – hát ez az, amire szeretnék valami lelkemnek kedvesebb választ adni, de nem tudok.

Segítsen nekem, aki tud!

Kapcsolódó cikk:

Varga László: Levéltári zabrálás 3 felvonásban

• TörtBlog

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges