Skip to main content

Mit kerestünk a Donnál? Mit kerestünk a második világháborúban?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Magyar olvasóimnak!
A Magyarországot aztán kormányzó kommunista vagy később úgynevezett szocialista párt története és fejlődése nem idetartozik, nem való a második világháború örökségéről írt könyv lapjaira. De idetartozik a második világháborúnak a Magyarországon megmaradt, élő és sajnos gyakran népszerű világnézeti öröksége. Hiszen egész pártok (sőt sajnálatosan az ország jelenlegi miniszterelnöke is) úgy beszél, mintha Magyarországon 1945 előtt minden rendben lett volna. Ez félrevezető, hibás és hamis. A történész kötelessége, hogy ne csak hazugságokra, hanem féligazságokra is rámutasson – nem a saját reputációja, hanem a most élő magyar nemzedékek szellemi és emberi egészsége céljából.”
(John Lukacs: A második világháború öröksége. Európa Kiadó, Budapest, 2011. 7. l.)

1942. szeptember 13. Este vita a “keresztes háborúról”. A sötétben cigaretták parázslanak, a szavak ritka, vidám percekből komolyodnak meg. Valamelyik a keresztes háborúkhoz hasonlítja ezt a háborút. Többé nemigen jut szóhoz, lehurrogjuk.”
(Kónya Lajos: Hej, búra termett idő. Gondolat Kiadó, Budapest, 1996. 75. l.)

Kiért maradt ott Szabadi?1

A doni hadjárat katonái, tisztjei és a itthoni közvélemény számára is vissza-visszatérő kérdés volt, vajon mit keresünk mi, magyarok a keleti hadszíntéren, 2000 kilométerre az ország határaitól. A korabeli hangulatjelentések és későbbi visszaemlékezések, pl. Sára Sándor Krónika című, az 1980-as évek elején készült dokumentumfilmje szemtanú-szereplőinek egyöntetű véleménye szerint: semmit. „Van még virág, és szól a katonazenekar is, de az állomáson horpadt, síró arcoktól szakadnak el a frontra menők. (…) Csattognak a katonavonatok a Vág völgyében, a bizonytalan erdők sötétségében, s minél messzebbre jutnak Magyarországtól, a kétségek annál vastagabbra hurkásodnak: miért is kell a frontra menniük? Nem éreznek magukban gyűlöletet. A bolsevizmus vörös kísértetét még értik, meg kell akadályozni, hogy fölgyújtsa a világot. A visszacsatolt területekért hozandó áldozatot is értik, de ha a hazát kell védeni, miért nem a Kárpátok gyűrűjénél védik? Vajon nem keveredik-e ebbe az áldozathozatal eszméjébe idegen érdek? Valami sündörgő gyanú itt is, ott is felüti a fejét.” – írta erről Csoóri Sándor a Krónika születéséről szóló esszéjében. (Csoóri: Magyar apokalipszis. In. Uő: A pokol könyöklőjén. Helikon, Bp. 2010. 392. l. Eredetileg megjelent a Tiszatáj, 1980/3. számában.) A katonák túlnyomó többsége és az itthon maradottak többsége a háborúra lelkesítő propaganda ellenére sem értette, hogy miért kell a magyaroknak a hazájuktól távol hullatniuk vérüket egy olyan ellenséggel szemben, amelyhez voltaképpen semmi közük. A korabeli anekdota a magyar háborús részvétel abszurditásáról nagyon is valóságos érzéseket tükrözött: a magyarok király nélküli királysága, melynek élén egy tenger nélküli tengernagy áll, azok ellen vonul hadba, akikkel szemben semmiféle sérelme és követelése nincs, és azokkal szövetségben, akik a legádázabb ellenségei.

Az utólagos, ráadásul a Kádár-korszak idején rögzített emlékezet természetesen nem teljesen megbízható. Nem meglepő, ha a nyilatkozók tartózkodtak olyan kijelentéseket tenni, amelyek az „átkos Horthy-rezsim” háborús propagandaszólamaira emlékeztethettek volna. Ennél megbízhatóbbak azok a korabeli naplójegyzetek, amelyek többsége az 1980-as évek végén, vagy már a rendszerváltás után jelent meg. Ezek szintén a harci lelkesedés hiányáról, az általános fásultságról, a háborút magyar szempontból teljesen értelmetlennek tartó véleményekről számolnak be. Ámde az utólagos átértékelés gyanúja e naplók kapcsán is fölmerülhet. Nem tudhatjuk biztosan, hogy a bejegyzések szerzői valóban az akkori, egyidejű érzéseiket, benyomásaikat rögzítették-e. A leghitelesebbek azok a parancsnoki beszámolók és értékelések, amelyek még kint a fronton készültek a hadjárat ideje alatt, illetve a doni áttörést követő drámai hetekben. A magyar királyi 2. hadseregnek a Hadtörténeti Levéltárban őrzött dokumentumai között tucatjával olvashatóak olyan jelentések, amelyek szerint a katonákban a legkevésbé sem buzog a harci kedv, nem értik, miért kell itt lenniük. A legtöbb tiszt ezt a trianoni békediktátumok hadseregfejlesztést korlátozó rendelkezéseinek, illetve a „hazafias nemzetnevelés” hiányosságainak számlájára írja, de többen fölvetik a nemzetellenes („zsidó”) propaganda bomlasztó hatását is. Sőt vannak, akik éppen ezért hibának tartják a munkaszolgálatosok jelenlétét a hadszíntéren. A defetista, háborúellenes hangulatot ugyanis éppen a zsidó munkaszolgálatosok terjesztik a legénység soraiban – állítják.

A végső győzelemig?

Magyarország 1941 nyarán történt hadbalépését, majd a 2. magyar hadsereg frontra küldését a korabeli magyar háborús propaganda alapvetően két okkal próbálta magyarázni. Az új „európai” (vagyis az olasz és német fasizmus által dominált) rendbe illeszkedő Magyarország az „Európát” és az országot közvetlenül fenyegető bolsevista veszedelem, azaz a kommunizmus ellen volt kénytelen hadba szállni, másrészt a trianoni békediktátum által elszakított magyar testvéreinkért, hogy biztosítsa az elért revíziós sikereket, és esetleg újabbak lehetőségét is megteremtse. Mindkettő parancsoló erkölcsi és történelmi küldetés volt, amit az adott helyzetben csak a németekkel szövetségben lehetett teljesíteni. Ennyiben a magyar részvétel kikerülhetetlen kényszer volt, a német szövetség megtagadása e célok feladását jelentette volna.

A számításba persze belejátszott, hogy ekkor még gyors és könnyű német győzelemre számított a vezérkar többsége és számos politikus. Egy 1941 tavaszán készült, a német-szovjet konfliktus esélyeit elemző vezérkari jelentés szerint német támadás esetén a szovjet hadsereg alig 6-10 hétig képes ellenállni. A hadba lépéshez jó alkalmat szolgáltatott a máig tisztázatlan kassai bombázás. A hadiállapot kinyilvánításáért elsősorban Horthy kormányzó és Werth Henrik vezérkari főnök tekinthető felelősnek. (Ld. Dombrády Lóránd: A hadbalépés felelősségéről. In. Uő.: Katonapolitika és hadsereg 1920-1944. Ister Kiadó, Bp. 2000. 128-173. l.)

A háborús propaganda elfedte a magyar politikai vezető réteg megosztottságát. A háború kirobbanásától kezdve jelen volt volt az angolbarát (később „kiugrási”) vonal, amelyet Bethlen István és Teleki Pál volt miniszterelnökök hívei, illetve a parlamenti ellenzék egy része (kisgazdák, szociáldemokraták, Bajcsy-Zsilinszky Endre) képviselt (a háború előrehaladtával Horthy is inkább erre hajlott). Bár szinte mindenki félt, hogy a háborús vereség nyomán a szovjet befolyás, azaz a bolsevizmus nyer tért Magyarországon – erről a hangulatról Andorka Rudolf naplója érzékletes képet ad –, de a Németország melletti teljes elköteleződést és a hadba lépést súlyos hibának tartották, amely a németek elkerülhetetlen veresége után Magyarország pusztulásához és erkölcsi kompromittálódásához vezet. A magyar haderőt ezért nem szabad Hitler rendelkezésére bocsátani, illetve az első alkalmas pillanatban ki kell szállni a német szövetségből. Sokak számára volt nyilvánvaló, bár nehezen megemészthető tény, hogy erre csakis úgy kerülhet sor, ha valamilyen egyezségre jutnak a szovjet kormánnyal.

A mindent elárasztó háborús propaganda miatt a közvéleménynek egyáltalán nem volt esélye értesülnie ezekről a vitákról. Kállay Miklós, akit a kiugrási vonal képviseletében állított Horthy a miniszterelnöki posztra, miközben titokban tárgyalásokat kezdeményezett az angolszász hatalmakkal, nyilvános beszédeiben rendre azt hangsúlyozta, hogy nem kényszerből, hanem szabad akaratunkból és meggyőződésünkből veszünk részt a háborúban, és Magyarországnak nincs más választása, mint harcolni a végső győzelemig. A 2. hadsereg súlyos vereségét elhallgatták, bagatellizálták, a túlerővel szembeni hősi ellenállássá stilizálták. Az egyébként nyugdíjba küldött hadseregparancsnok, Jány Gusztáv ennek jegyében kapott magas kitüntetést. A háborús cenzúra következtében a kiugrást támogató körök nézetei alig kaptak hangot a sajtóban. Ezért a magyar közvéleményt teljesen felkészületlenül, sokként érte a háború végkifejlete, a német megszállás, a kiugrási kísérlet bukása, a nyilas hatalomátvétel, az ország hadszíntérré válása és a szovjet megszállás.

Önként vállalt kényszer?

A hadba lépés elkerülhetetlen kényszer volt, vélik ma is sokan. Nemcsak a két alapvető cél okán – a kommunizmus fenyegetése miatt és a trianoni sérelmek orvoslása érdekében – nem lehetett kimaradni a háborúból, hanem azért sem, mert akkor az országot korábban megszállják a németek, esetleg a románokkal, akik boldogan foglalták volna vissza Észak-Erdélyt. Az idei évforduló alkalmával Szakály Sándor történész amellett foglalt állást, hogy az adott geopolitikai helyzetben az ország nem maradhatott ki a német szövetségből és a háborúból. Az 2013. január 15-én rendezett emlékkonferencián Fodor Pál történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója úgy vélekedett, nem lehet felelőtlen döntésnek nevezni a 2. magyar hadsereg frontra küldését. A HVG tudósítása szerint rámutatott: “a trianoni békediktátum korrekciója csak német és olasz segítséggel jöhetett létre, ezért a magyar politikai vezetés nem tehette meg, hogy ne vegyen részt a németek oldalán a Szovjetunió elleni harcban.” Sokan azt is fölvetik, hogy egy korábban bekövetkező német megszállás esetén a magyar zsidók deportálására is korábban sor került volna.

Menjünk sorban! 1941-ben a németek nem ragaszkodtak Magyaror