Mit kerestünk a Donnál? Mit kerestünk a második világháborúban?

Mink András [1] 2016. március 22.

“Magyar olvasóimnak!
A Magyarországot aztán kormányzó kommunista vagy később úgynevezett szocialista párt története és fejlődése nem idetartozik, nem való a második világháború örökségéről írt könyv lapjaira. De idetartozik a második világháborúnak a Magyarországon megmaradt, élő és sajnos gyakran népszerű világnézeti öröksége. Hiszen egész pártok (sőt sajnálatosan az ország jelenlegi miniszterelnöke is) úgy beszél, mintha Magyarországon 1945 előtt minden rendben lett volna. Ez félrevezető, hibás és hamis. A történész kötelessége, hogy ne csak hazugságokra, hanem féligazságokra is rámutasson – nem a saját reputációja, hanem a most élő magyar nemzedékek szellemi és emberi egészsége céljából.”
(John Lukacs: A második világháború öröksége. Európa Kiadó, Budapest, 2011. 7. l.)

“1942. szeptember 13. Este vita a “keresztes háborúról”. A sötétben cigaretták parázslanak, a szavak ritka, vidám percekből komolyodnak meg. Valamelyik a keresztes háborúkhoz hasonlítja ezt a háborút. Többé nemigen jut szóhoz, lehurrogjuk.”
(Kónya Lajos: Hej, búra termett idő. Gondolat Kiadó, Budapest, 1996. 75. l.)

Kiért maradt ott Szabadi?¹

A doni hadjárat katonái, tisztjei és a itthoni közvélemény számára is vissza-visszatérő kérdés volt, vajon mit keresünk mi, magyarok a keleti hadszíntéren, 2000 kilométerre az ország határaitól. A korabeli hangulatjelentések és későbbi visszaemlékezések, pl. Sára Sándor Krónika című, az 1980-as évek elején készült dokumentumfilmje szemtanú-szereplőinek egyöntetű véleménye szerint: semmit. „Van még virág, és szól a katonazenekar is, de az állomáson horpadt, síró arcoktól szakadnak el a frontra menők. (…) Csattognak a katonavonatok a Vág völgyében, a bizonytalan erdők sötétségében, s minél messzebbre jutnak Magyarországtól, a kétségek annál vastagabbra hurkásodnak: miért is kell a frontra menniük? Nem éreznek magukban gyűlöletet. A bolsevizmus vörös kísértetét még értik, meg kell akadályozni, hogy fölgyújtsa a világot. A visszacsatolt területekért hozandó áldozatot is értik, de ha a hazát kell védeni, miért nem a Kárpátok gyűrűjénél védik? Vajon nem keveredik-e ebbe az áldozathozatal eszméjébe idegen érdek? Valami sündörgő gyanú itt is, ott is felüti a fejét.” – írta erről Csoóri Sándor a Krónika születéséről szóló esszéjében. (Csoóri: Magyar apokalipszis. In. Uő: A pokol könyöklőjén. Helikon, Bp. 2010. 392. l. Eredetileg megjelent a Tiszatáj, 1980/3. számában.) A katonák túlnyomó többsége és az itthon maradottak többsége a háborúra lelkesítő propaganda ellenére sem értette, hogy miért kell a magyaroknak a hazájuktól távol hullatniuk vérüket egy olyan ellenséggel szemben, amelyhez voltaképpen semmi közük. A korabeli anekdota a magyar háborús részvétel abszurditásáról nagyon is valóságos érzéseket tükrözött: a magyarok király nélküli királysága, melynek élén egy tenger nélküli tengernagy áll, azok ellen vonul hadba, akikkel szemben semmiféle sérelme és követelése nincs, és azokkal szövetségben, akik a legádázabb ellenségei.

Az utólagos, ráadásul a Kádár-korszak idején rögzített emlékezet természetesen nem teljesen megbízható. Nem meglepő, ha a nyilatkozók tartózkodtak olyan kijelentéseket tenni, amelyek az „átkos Horthy-rezsim” háborús propagandaszólamaira emlékeztethettek volna. Ennél megbízhatóbbak azok a korabeli naplójegyzetek, amelyek többsége az 1980-as évek végén, vagy már a rendszerváltás után jelent meg. Ezek szintén a harci lelkesedés hiányáról, az általános fásultságról, a háborút magyar szempontból teljesen értelmetlennek tartó véleményekről számolnak be. Ámde az utólagos átértékelés gyanúja e naplók kapcsán is fölmerülhet. Nem tudhatjuk biztosan, hogy a bejegyzések szerzői valóban az akkori, egyidejű érzéseiket, benyomásaikat rögzítették-e. A leghitelesebbek azok a parancsnoki beszámolók és értékelések, amelyek még kint a fronton készültek a hadjárat ideje alatt, illetve a doni áttörést követő drámai hetekben. A magyar királyi 2. hadseregnek a Hadtörténeti Levéltárban őrzött dokumentumai között tucatjával olvashatóak olyan jelentések, amelyek szerint a katonákban a legkevésbé sem buzog a harci kedv, nem értik, miért kell itt lenniük. A legtöbb tiszt ezt a trianoni békediktátumok hadseregfejlesztést korlátozó rendelkezéseinek, illetve a „hazafias nemzetnevelés” hiányosságainak számlájára írja, de többen fölvetik a nemzetellenes („zsidó”) propaganda bomlasztó hatását is. Sőt vannak, akik éppen ezért hibának tartják a munkaszolgálatosok jelenlétét a hadszíntéren. A defetista, háborúellenes hangulatot ugyanis éppen a zsidó munkaszolgálatosok terjesztik a legénység soraiban – állítják.

A végső győzelemig?

Magyarország 1941 nyarán történt hadbalépését, majd a 2. magyar hadsereg frontra küldését a korabeli magyar háborús propaganda alapvetően két okkal próbálta magyarázni. Az új „európai” (vagyis az olasz és német fasizmus által dominált) rendbe illeszkedő Magyarország az „Európát” és az országot közvetlenül fenyegető bolsevista veszedelem, azaz a kommunizmus ellen volt kénytelen hadba szállni, másrészt a trianoni békediktátum által elszakított magyar testvéreinkért, hogy biztosítsa az elért revíziós sikereket, és esetleg újabbak lehetőségét is megteremtse. Mindkettő parancsoló erkölcsi és történelmi küldetés volt, amit az adott helyzetben csak a németekkel szövetségben lehetett teljesíteni. Ennyiben a magyar részvétel kikerülhetetlen kényszer volt, a német szövetség megtagadása e célok feladását jelentette volna.

A számításba persze belejátszott, hogy ekkor még gyors és könnyű német győzelemre számított a vezérkar többsége és számos politikus. Egy 1941 tavaszán készült, a német-szovjet konfliktus esélyeit elemző vezérkari jelentés szerint német támadás esetén a szovjet hadsereg alig 6-10 hétig képes ellenállni. A hadba lépéshez jó alkalmat szolgáltatott a máig tisztázatlan kassai bombázás. A hadiállapot kinyilvánításáért elsősorban Horthy kormányzó és Werth Henrik vezérkari főnök tekinthető felelősnek. (Ld. Dombrády Lóránd: A hadbalépés felelősségéről. In. Uő.: Katonapolitika és hadsereg 1920-1944. Ister Kiadó, Bp. 2000. 128-173. l.)

A háborús propaganda elfedte a magyar politikai vezető réteg megosztottságát. A háború kirobbanásától kezdve jelen volt volt az angolbarát (később „kiugrási”) vonal, amelyet Bethlen István és Teleki Pál volt miniszterelnökök hívei, illetve a parlamenti ellenzék egy része (kisgazdák, szociáldemokraták, Bajcsy-Zsilinszky Endre) képviselt (a háború előrehaladtával Horthy is inkább erre hajlott). Bár szinte mindenki félt, hogy a háborús vereség nyomán a szovjet befolyás, azaz a bolsevizmus nyer tért Magyarországon – erről a hangulatról Andorka Rudolf naplója érzékletes képet ad –, de a Németország melletti teljes elköteleződést és a hadba lépést súlyos hibának tartották, amely a németek elkerülhetetlen veresége után Magyarország pusztulásához és erkölcsi kompromittálódásához vezet. A magyar haderőt ezért nem szabad Hitler rendelkezésére bocsátani, illetve az első alkalmas pillanatban ki kell szállni a német szövetségből. Sokak számára volt nyilvánvaló, bár nehezen megemészthető tény, hogy erre csakis úgy kerülhet sor, ha valamilyen egyezségre jutnak a szovjet kormánnyal.

A mindent elárasztó háborús propaganda miatt a közvéleménynek egyáltalán nem volt esélye értesülnie ezekről a vitákról. Kállay Miklós, akit a kiugrási vonal képviseletében állított Horthy a miniszterelnöki posztra, miközben titokban tárgyalásokat kezdeményezett az angolszász hatalmakkal, nyilvános beszédeiben rendre azt hangsúlyozta, hogy nem kényszerből, hanem szabad akaratunkból és meggyőződésünkből veszünk részt a háborúban, és Magyarországnak nincs más választása, mint harcolni a végső győzelemig. A 2. hadsereg súlyos vereségét elhallgatták, bagatellizálták, a túlerővel szembeni hősi ellenállássá stilizálták. Az egyébként nyugdíjba küldött hadseregparancsnok, Jány Gusztáv ennek jegyében kapott magas kitüntetést. A háborús cenzúra következtében a kiugrást támogató körök nézetei alig kaptak hangot a sajtóban. Ezért a magyar közvéleményt teljesen felkészületlenül, sokként érte a háború végkifejlete, a német megszállás, a kiugrási kísérlet bukása, a nyilas hatalomátvétel, az ország hadszíntérré válása és a szovjet megszállás.

Önként vállalt kényszer?

A hadba lépés elkerülhetetlen kényszer volt, vélik ma is sokan. Nemcsak a két alapvető cél okán – a kommunizmus fenyegetése miatt és a trianoni sérelmek orvoslása érdekében – nem lehetett kimaradni a háborúból, hanem azért sem, mert akkor az országot korábban megszállják a németek, esetleg a románokkal, akik boldogan foglalták volna vissza Észak-Erdélyt. Az idei évforduló alkalmával Szakály Sándor történész amellett foglalt állást, hogy az adott geopolitikai helyzetben az ország nem maradhatott ki a német szövetségből és a háborúból. Az 2013. január 15-én rendezett emlékkonferencián Fodor Pál történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója úgy vélekedett, nem lehet felelőtlen döntésnek nevezni a 2. magyar hadsereg frontra küldését. A HVG tudósítása szerint rámutatott: “a trianoni békediktátum korrekciója csak német és olasz segítséggel jöhetett létre, ezért a magyar politikai vezetés nem tehette meg, hogy ne vegyen részt a németek oldalán a Szovjetunió elleni harcban.” Sokan azt is fölvetik, hogy egy korábban bekövetkező német megszállás esetén a magyar zsidók deportálására is korábban sor került volna.

Menjünk sorban! 1941-ben a németek nem ragaszkodtak Magyarország részvételéhez a keleti hadjáratban. Horthy és a meghatározó döntéshozók a gyors német győzelem reményében csatlakoztak a kockázatmentesnek látszó vállalkozáshoz. Az ország sorsát a németekhez kötötték. Mivel erre akkor semmi nem kényszerítette őket, ezért ezt nehéz utólag felelős döntésnek nevezni.

Vagy mégis van olyan fogalom, hogy önként vállalt kényszer?

Az első német vereségek után Horthy is felismerte, hogy fatális hiba volt a hadba lépés. Erről tanúskodik önmentegető, már az emigrációban írt naplóbejegyzése: „Mi, amennyire csak lehetett, eddig kivontuk magunkat a Hitler által óhajtott korlátlan szövetség megkötése alól, és még 1941. június 22-e után is ennek a politikának a folytatására tettünk kísérletet. Közvetlenül a német támadás megkezdése után ismét olyan levelet kaptam Hitlertől, amilyent az ember kelletlen érzéssel, vonakodva bont fel. Az kívánta, hogy üzenjünk hadat a Szovejtuniónak… Közöltem, hogy Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy Oroszországnak – méghozzá minden kihívás nélkül – hadat üzenjen. Az ilyen lépés a két ország között fennálló méretkülönbségre és erőnk csekély voltára tekintettel valóban nevetségesnek látszott előttem.” (Ld. Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa Kiadó, Bp., 1993. 147-148. l.) De a kassai bombázás után elsietett döntés gyakorlatilag lehetetlenné tette a későbbi különutas politikát. Az 1943. január 13-24-i casablancai találkozó Churchill angol miniszterelnök és Roosevelt amerikai elnök között – éppen ezekben a napokban zajlott a doni áttörés, a magyar hadsereg ekkor szenvedte el a legsúlyosabb csapásokat – világossá tette, hogy nincs különbéke: a németek és szövetségeseik ellen a feltétlen megadásig folyik a harc.

Ugyancsak ingatag érv, hogy a német megszállás korábban bekövetkezett volna. Erre a 1941-ben vagy 1942-ben még biztosan nem került volna sor. Az 1944-es megszállás nem vezetett automatikusan sem Horthy eltávolításához, sem Észak-Erdély elcsatolásához. 1944-ben indirekt módon az is bebizonyosodott – amint ezt Európa több más megszállt országának esete is mutatja –, hogy Magyarország politikai vezetői és közigazgatása még a megszállás után is jelentős mértékben blokkolni tudták volna a „zsidókérdés megoldását”, ha erre erős politikai akarat és elszántság lett volna. De éppen ez hiányzott!

Az érv gyengeségét a gyászos végeredmény bizonyítja. Semmit sem sikerült elkerülni. Az országot így is megszállták, és bekövetkezett az erkölcsi bukás: az ország bent ragadt a német szövetségben, magyar polgárok százezreit szolgáltatták ki, hagyták pusztulásba hurcolni a magyar hatóságok. A deportálásokban bekövetkezett „késedelmet”, melynek ára eszerint az értelmezés szerint többek között a 2. magyar hadsereg feláldozása lett volna, a Sztójay-Endre-Baky által irányított magyar kormányzat Horthy asszisztálása mellett „rohammunkában” behozta. A szovjet megszállás elkerülhetetlen volt, Magyarország pedig a háború után, vesztes páriaként a trianoni határok részleges korrekciója kérdésében sem számíthatott semmilyen nemzetközi támogatásra.

Keresztes hadjárat?

A „bolsevizmus elleni keresztes hadjárat”, amelyet oly gyakran hangoztatott a magyar háborús propaganda, szintén nehezen támasztható alá történeti tényekkel, noha a korabeli magyar politikai vezető rétegek ezzel kapcsolatos aggodalmait a sajátos magyar előzmények okán nem szabad alábecsülni. A kommunizmustól való rettegés, amely a Tanácsköztársaságra vezethető vissza, komoly szerepet játszhatott, de véleményem szerint nem a német szövetség és a háború melletti elkötelezettség megerősítésében, hanem abban, hogy a háború utolsó szakaszában megbénította Magyarország irányítóit, akik félelmeik miatt semerre sem láttak kiutat a német szövetség csapdájából. Ezzel együtt nem árt sorbavenni a „keresztes hadjárat”-tézis ellenmondásait.

Az „új európai rend”, amely a kommunizmussal szemben tételeződött, ekkoriban nemcsak a kommunista társadalmi modellel, hanem a nyugati demokráciák értékeivel és  politikai elveivel is szembehelyezkedett. A harmincas évek végén, a háború kirobbanásának idején az új európai rend a kortársak számára mindenekelőtt az olasz fasizmus és a hitlerizmus, illetve az azokkal valamilyen szinten rokon antidemokratikus és antiliberális nyugat-, közép- és kelet-európai rezsimek politikai és ideológiai hegemóniáját jelentette. Ha végigtekintünk Európa térképén 1940-ben, akkor Portugáliától Romániáig olyan politikai rendszereket találunk, amelyek különböző mértékben ugyan, de a demokratikus önrendelkezés helyett nacionalista, faji alapon és/vagy arisztokratikus-autokratikus alapon képzelték el saját népközösségeik megszervezését és irányítását. Ez igaz volt még a Vichy-rezsimre is, amely nacionalista alapon szemben állt ugyan Hitler Németországával, de Mussolini fasizmusában és a  hitlerizmusban számos rokon és követendő vonást fedezett fel önmagának. Már csak ezért is súlyosan megtévesztő a mai fogalmak szerint értelmezni az „európai civilizáció védelmének” akkori jelszavát. Az az „európaiság”, bár kétségtelenül szintén antikommunista volt,  egészen mást jelentett, mint amit ma érteni szokás alatta.

A tézis még ingatagabbá válik, ha szembesítjük a háború első időszakának eseményeivel. 1939-ben Sztálin Szovjetuniója semmilyen konkrét veszélyt nem jelentett a környező államokra. A Szovjetunió sem katonailag, sem politikailag, sem eszmei befolyását tekintve nem állt készen a „világforradalom” exportjára, a hódításra. Sztálinnak birodalma határain túl nem voltak igazi barátai és erős szövetségesei. A szovjet rendszer nimbuszát az ukrajnai éhínségről, a tisztogatásokról, a terrorról és a koncepciós perekről szóló hírek alaposan megtépázták. A nemzetközi kommunista mozgalomban szaporodtak a tekintélyes, ismert értelmiségi renegátok Trockijtól Koestlerig, Victor Serge-től Borkenau-ig. A Szovjetunió nemzetközi tekintélyét és hírnevét a nyugati közvélemény és a baloldali értelmiség körében éppen a második világháború állította helyre. Ha nincs a háború, a sztálini rendszer világtól elszigetelt zárványként, saját súlya alatt omlott volna össze.

Ezt a háborút Hitler robbantotta ki, miután háború nélkül, békés úton mindent megkapott, amit a németek az első világháború után elvesztettek, sőt, annál többet is. A háború kirobbanását az 1939. augusztus 23-i Molotov-Ribbentrop paktum, Hitler és Sztálin szövetségkötése előzte meg. 1939-ben először azt a Lengyelországot semmisítették meg közös erővel, amely 1920-ban a varsói csatában visszaverte a Vörös Hadsereget, és ezzel megakadályozta a bolsevizmus európai terjeszkedését. Lengyelország elpusztítása nyomán vonult be Sztálin Szovjetuniója a Baltikumba és Kelet-Európába, és ez után kezdett háborút a szintén antikommunista Finnország ellen. A sztálini birodalom Hitler segedelmével és invitálására vált újra európai szereplővé. Ezek után Hitler nem kelet felé fordult, hogy leszámoljon a „bolsevik rémmel”, hanem a nyugati demokráciák ellen indított hadjáratot: Norvégiát, Hollandiát, Belgiumot és Franciaországot gázolta le, Nagy-Britanniát pedig hosszú időre kiszorította a kontinensről. Az európai demokráciák elpusztítása és alávetése tovább növelte a Szovjetunió potenciális súlyát és befolyását a kontinensen. Akik ezek után sem kértek volna sem Sztálinból, sem Hitler új Európájából, azoknak végképp nem maradt kihez fordulniuk. Az ún. „bolsevizmust” Hitler senki által nem provokált, értelmetlen és agresszív háborúja szabadította rá Európára.

De mi volt a helyzet 1941. június 22-e, a németek keleti hadjáratának megindulása után? Közhely, hogy a sztálini rezsim azokon a vidékeken, ahová a németek (valamint a román, olasz, magyar és egyéb segédcsapatok) bevonultak, enyhén szólva nem volt különösebben népszerű. A magyar hadsereg is folytatott helyi propagandát: „Itt járt a magyar hadsereg! Elhozta nektek a szabadságot, a földet és a keresztet!” – hirdették az orosz és magyar nyelvű útjelző táblák, amerre vonultak. A hazai közönséget tájékoztató magyar filmhíradók idilli képet festettek a „felszabadítók” és a helyi lakosság viszonyáról: meghitt, tömeges keresztelési jelenetek, kenyérosztás, és a nyomor amúgy a valóságnak megfelelő képei. A „bolsevista banditáktól” (értsd: partizánoktól) honvédeink védik meg a védtelen lakosságot – halljuk a narrátort. Az antibolsevizmus bevett, és Magyarországon is unalomig ismert kliséi: a kommunizmus célja a keresztény vallás, a parasztság megsemmisítése, a lelkétől és tulajdonától megfosztott nép rabszolgasorba döntése.

Még azt sem lehet mondani, hogy ebben a propagandában nem volt igazság. A nyomor, a kolhoz, az éhínség, a terror, a kitelepítés, a lágerek az ott élők napi tapasztalata volt. A templomokat bezárták, raktárnak, irodának rendezték be. (Más kérdés, hogy a Nagy Honvédő Háború “hazafias” hevében Sztálin propagandacélokból részlegesen reaktiválta az egyházat). Így nem csoda, hogy a bevonuló megszállókat sok helyütt üdvrivalgás és ünneplés fogadta. Becslések szerint legalább egymillió ukrán, belorusz és orosz állt át, csatlakozott önkéntesként a megszállókhoz. Elvileg tehát adva volt a lehetőség, hogy a megszállók valóban felszabadítók legyenek. Ha ez lett volna a szándékuk. De a nácik faji felsőbbrendűségi tudata, és annak szerves következménye, a népirtás politikájának azonnali és kíméletlen gyakorlatba ültetése ezt teljesen kizárta. Jellemző, hogy a “bolsevizmus elleni keresztes hadjárat” motívuma a német propagandában, Goebbels szónoklataiban csak a sztálingrádi vereség után kapott kiemelt hangsúlyt. Hiszen addig mindenki úgy tudta és azt tartotta magától értetődőnek, hogy a keleti hódítás célja, melynek sikeréhez nem férhet kétség, nem az ott élők felszabadítása valami alól, hanem a német élettér és hegemónia kiterjesztése. A felszabadítás eszméjének ugyanis csak akkor lett volna értelme s erkölcsileg számba vehető tartalma, ha a bolsevizmus igája alól mentesült népeket a németek magukkal egyenrangú, azonos jogokkal rendelkező, szabadságra és önrendelkezésre érdemes népeknek tekintik. Ez azonban a lehető legtávolabb állt a nácik elképzeléseitől. A nácik “európai rendje”, a nácizmus filozófiája és antropológiája tökéletesen összeférhetetlen volt a felszabadítás eszméjével. A goebbelsi propaganda fordulata valójában a nyugati, főleg amerikai közvéleménynek szólt, a nyugati hatalmak és Sztálin szövetségének megosztására tett kísérletet a casablancai nyilatkozat után. Tudták, hogy a megsemmisítő vereséget már csak úgy kerülhetik el, ha a nyugati közvéleményben felébresztik a kommunizmustól való félelmet, és ezzel megbontják a németellenes koalíciót.

És ha győzünk?

A rendszerváltás után a jobboldalon először Kéri Kálmán 1990. nyári parlamenti felszólalása, majd Antall József 1992 januárjában elmondott emlékbeszéde jelezte a második világháborús magyar szereplés újbóli átértékelése iránti igényt. Magyarország valójában nem a „fasiszta” Németország és szövetségesei oldalán, hanem kényszerből, illetve a nemzeti érdekek diktálta szükségszerűségből harcolt a keleti fronton. A „vereség”, a „szégyen” és a „bűntudat” helyébe – amelyet a kommunisták kényszerítettek a magyarokra – a hősi helytállás, az erkölcsileg alapvetően tiszta célokért vívott, de a túlerővel szemben elbukott harc nemessége, a nemzetért hozott áldozat, a hősies önfeláldozás, és a magyar katonai erények méltatása lépett. Mintha a kommunisták kenték volna ránk a vereség és megfutamodás gyalázatát, amelyet most már le kell mosnunk. A revíziós kísérlet legfőbb célja azonban az, hogy kimutassa: nem a Horthy-korszak politikai és katonai vezetői, nem a Trianon mindenáron történő revízióját középpontba állító politika felelős a hadsereg, majd az ország pusztulásáért.

Ezen értelmezés úgy tesz, mintha semmiféle erkölcsi jelentősége nem volna annak, hogy a második világháborúban egy állam Hitler vagy a Hitler-ellenes koalíció oldalán vett részt a háborúban. Ezt csak akkor teheti, ha föltételezi, hogy a háborús felek között sem céljaikban, sem szándékaikban, sem politikai elveikben nem volt erkölcsi értelemben különbség. Pusztán annyi történt, hogy a túlerőben lévő nagyhatalmak (ördögi szövetségben a történelem legszörnyűbb diktatúrájával, a Szovjetunióval) végül legyűrték ellenfeleiket, a németeket, az olaszokat és a japánokat, a magyarok pedig szerencsétlen módon ismét a vesztes oldalon végezték. Mintha az első világháború utáni morális helyzet a második világháború utáni felállásra is érvényes lenne.

Az I. világháború után a győztesek alaptalanul tulajdonítottak maguknak erkölcsi fölényt ellenfeleikhez képest. A hadviselő államok között belső berendezkedésük, az állam működését szabályozó politikai elvek között nem volt lényegi kulturális és civilizációs különbség. A háborút kirobbantó hisztéria felkorbácsolásában, a háborúhoz vezető felelőtlen döntésekben, ha nem is teljesen azonos mértékben, de minden hadviselő fél politikai és katonai elitje kivette a részét, még a nagy és befolyásos szocialista/szociáldemokrata pártok is. Azt a háborút mindkét oldalon alapvetően a fékezhetetlen nacionalizmus szította és fűtötte. Ezért a háború utáni békefeltételek, amelyeket egyfajta büntetésnek is szántak, méltánytalanok voltak, és joggal keltettek visszatetszést a vesztes országokban. Ráadásul Magyarországot Trianonban kirívóan igazságtalan rendelkezésekkel büntették.

Mindez magyarázza, hogy az akkori magyar politikai elit és közvélemény miért hagyta magát belesodortatni a németek oldalán a második világháborúba. De nem változtat azon, hogy a második világháború utáni helyzet erkölcsi értelemben gyökeresen különbözött az 1918-as állapotoktól. Magyarország morálisan menthetetlenül, a háborút ok nélkül kirobbantó és felmérhetetlen bűnöket és pusztítást világra szabadító erők oldalán harcolt. Antall József miniszterelnök emlékezetes beszéde tükrözi az ezzel kapcsolatos zavarodottságot: „Ha a németek nyerik meg a háborút, az is rossz, mert Magyarország náci uralom alá kerül. A magyarok kitelepítése Ukrajnába programban volt, és a magyarok is arra a sorsra jutottak volna …, mint a többi másodrendű nép.” – mondta a Hadtörténeti Múzeumban 1992. január 11-én rendezett megemlékezésen, majd így fordult a jelenlévőkhöz: „Ez egyben Magyarország egész második világháborús helyzetének, nekünk magyaroknak a II. világháború alatt tanúsított magatartásunknak a vizsgálata, önvizsgálata, és a magyar katona becsületének, a magyar katona tisztességének és a magyar katona hősiességének is az emléknapja, amikor tisztán kell látnunk mindazt, ami ezekben az időkben történt, és amire önök büszkék lehetnek, és amit ennek a nemzetnek mindenképpen tudnia és vallania kell. Részét képezi annak, hogy milyen szellemiségre van szüksége ennek az országnak ahhoz, hogy újra magához térhessen. (…) Azt kérem Önöktől, az Önök sokat próbált nemzedékétől, akik itt vannak…, és tudják, hogy min ment keresztül ez az ország, adják tovább, és értessék meg ezzel a nemzettel… hogy nekünk sem politikai értelemben, sem katonaként nincs mit szégyellni.” (A beszéd megjelent a Magyar Fórum 1992. január 23-i számában.)

Egyetérthetünk a néhai miniszterelnökkel abban, amit a beszéd utáni parlamenti vitában mondott bírálóinak: “a katonának nincs módja mindig megválogatni, hogy mikor lesz hősi halott”. (Antall József válasza Szabó Miklós történésznek, szabad demokrata parlamenti képviselőnek a Parlament 1992. január 27-i ülésén.) Nem a katona felelős a politikai döntésekért. Azok a katonák, akik a túlélésért harcoltak, akik ezrével haltak meg azért, hogy százezer társuk megmenekülhessen, tiszteletet érdemelnek. Az elesett, megfagyott, eltűnt, örökre megnyomorodott, vagy hosszú évekre fogságba került áldozatokra megrendüléssel emlékezhetünk. De ezek az állítások akkor is menthetetlenül ellentmondanak egymásnak. A magyarok Ukrajnába történő kitelepítésének náci tervéről ugyan még sehol sem olvastam, de a miniszterelnök ezzel a félmondattal bizonyára azt akarta jelezni, hogy a NATO-ba és az Európai Unióba igyekvő új magyar demokrácia vezetőjeként nem kívánja felrúgni az 1945 utáni antifasiszta konszenzust. A magyarokat ezzel szimbolikusan a Hitler ellen háborúzó szövetségesek oldalára helyezte, hiszen német győzelem esetén “másodrendű népként” mi is a nácik áldozatai lettünk volna. De történetileg és logikailag is fönntarthatatlan egyfelől a nemzetért hozott hősi áldozatról beszélni, amiért sem politikai értelemben, sem katonaként nincs mit szégyellnünk, egyszersmind arról, hogy esetleges győzelmünk (hiszen mi, abban a háborúban és azon a hadszíntéren a németek győzelméért harcoltunk) politikai és morális értelemben nemzeti katasztrófa lett volna. “Áldozatot hozni hamiskodó lélekkel önbecsapás. A tisztátalanul feláldozottak erejéből nem lesz erkölcsi erő soha, tisztátalanul foszlik szét a semmiben. (…) Országos csöndben egyedül az országos gyásznak lett volna helye. A mindent magyart átjáró szégyennek és fájdalomnak. A kormány [értsd: Horthyék] azonban jól tudta, hogy egy ilyen nemzeti megrendülés az ő hatalmát rendítette volna meg.” (Csoóri Sándor: Magyar apokalipszis. Tiszatáj, 1981/3. In. Uő: A pokol könyöklőjén, 395. és 408. l.) A hősi helytállásnak az igazolható célért folytatott harc adhat csak értelmet. Akik ma hősi helytállásról, felelős döntésről beszélnek, azok szerint viszont ez a probléma soha nem is létezett.

De úgy gondolom, még ennél is többről van szó. Számos történész helyesen világít rá arra, hogy Horthy nem kedvelte Hitlert, és nem rokonszenvezett a nácizmussal. Mint kortársai közül sokan, ő is a briteket (leginkább birodalomszervező képességeiket) csodálta. Büszke volt arra, hogy a súlyos viharok, a háborúk és a forradalmak kataklizmái után Magyarországon sikerült helyreállítani a „történelmi” alkotmányosságot. Időnkénti megingásai ellenére elvetette a katonai diktatúra gondolatát. (Turbucz Dávid: Horthy Miklós. Napvilág Kiadó, 2011.) Sok elemző számára ezek a tények azt bizonyítják, hogy nem meggyőződésből, rokonszenvből választotta a német szövetséget, hanem azért, mert a magyar nemzeti célokat az adott geopolitikai helyzetben csak így lehetett érvényesíteni. Ez implicite azt jelentené, hogy az általa vezetett ország nem részese annak a politikai világnak, amelyet a korban a nácizmus és a vele rokon szélsőjobboldali, nacionalista, rasszista ideológiák képviseltek, és amelyeknek kulcsszerepük volt a háború kirobbantásában. Vagyis Horthynak és a háborús politika magyar képviselőinek valójában nincs közük mindazokhoz a bűnökhöz és pusztuláshoz, amelyeket a háború zúdított a világra, és amelyek a második világháború erkölcsi mérlegének negatív serpenyőjében esnek latba az utókor szemében. Mi nem voltunk részesei ennek a bűnnek.

Ez azonban nézetem szerint felületes következtetés. Horthy Hitler és a nácizmus iránti viszolygása elsősorban Ferenc József egykori szárnysegédje, a történelmi családból származó konzervatív szellemű katonatiszt arisztokratikus gőgjéből, a „német káplár” és “csőcseléke” iránti megvetéséből fakadt. A nyilasok iránti megvetése is innen táplákozott. „Történelmi  alkotmányon” azt értette, hogy az országot az azt évszázadok óta a maga szabályai szerint irányító történelmi osztályoknak kell továbbra is kormányoznia, a politikába az alsóbb néposztályoknak nincs beleszólásuk.

Az adott kontextusban ennek az érzületnek az erkölcsi tartalma, súlya csekély, a politikai hozadéka pedig nulla. Amit Horthy történelmi alkotmánynak vélt, az legalább fél évszázados visszalépés volt a magyar politikai és jogfejlődésben. A Horthy-korszak társadalomképében a születés, a származás meghatározó szerepet játszott abban, hogy kinek hol jelölték ki a helyét a társadalmi hierarchiában. Horthy olyan országot vezetett, ahol magától értetődő volt az állampolgárok közötti, származási alapú különbségtétel, és ez nem csak a zsidókra vonatkozott. Ahol szalonképes elgondolás volt a polgárok egy részének önkényes vagyon- és jogfosztása révén rendezni a “nemzeti középosztály” jóléti problémáit. (Ld. Ungváry Krisztián: A Horthy-korszak mérlege. Jelenkor, 2012.) Ahol nemcsak a kommunistákat, hanem a szociáldemokrata pártot is államellenes, a nemzet biztonságára veszélyt jelentő gyülekezetnek volt szokás tartani.

Horthy bevallottan antiszemita volt, és bár nem ő kezdeményezte a zsidótörvényeket, kifogásai kimerültek abban, hogy a törvények nem tesznek különbséget a „rendes”, azaz asszimilálódott és az ország számára hasznot hozó nagytőkés vállakozók, zsidó származású felsőházi tagok, sikeres sportolók vagy jeles katonatisztek, és a „jöttment galíciai söpredék” között. A zsidótörvényekkel szembeni részleges kifogásait sem tette közzé, ellenérzései dacára államfői vétóval soha nem kísérelte meg nyilvánosan is kifejezni nemtetszését. 1933-ban maga is szorgalmazta a munkaszolgálat bevezetését a politikai és nemzeti szempontból megbízhatatlannak ítéltek számára, igaz, akkor még sikertelenül. A hadseregben, melynek Legfelső Hadura volt, és amelynek katonái és tisztjei az ő nevére tettek esküt, a zsidótörvények nyomán végül bevezették ezt a gyalázatos intézményt. A magyar zsidók deportálása idején tanúsított passzivitása és hallgatása százezrek életébe került. Mindez messze volt a a hitlerizmustól, de legalább olyan messze volt a korabeli nyugati demokráciák éthoszától is. Magyarország politikai rendszere, uralkodó politikai kultúrája, társadalomképe és politikai éthosza, bár nem volt azonos a nácizmussal, különösebb súrlódások nélkül illeszkedett a Hitler és Mussolini által fémjelzett “új európai rendbe”. Nem idegen testként vettünk részt a német szövetségben. A Horthy-korszak magyar politikai vezetőinek meghatározó része a harmincas évektől szónoklataiban, eszmei fejlődésében, nyelvezetében, szó- és fogalomhasználatában ehhez a trendhez idomult, innen merített ihletet, persze “nemzeti sajátosságaink” megőrzése mellett. Mussoliniről 1936-ban nevezték el az Oktogont, a Körönd 1938-től lett Hitler tér. Nem hálából, hanem már a részleges területi revíziót jelentő bécsi döntések előtt átnevezték őket, amit nehéz lenne merőben a kisállami szervilizmusnak betudni. A magyar háborús részvételt utólag rehabilitálni kívánó történészeknek, politikusoknak és ideológusoknak szembe kell nézniük azzal: vajon ez az a társadalmi vízió, jövőkép, nemzeti érdek, ez történelmi fejlődésünk ama szerves útja, amelyért százezrek életét feláldozni nemhogy bocsánatos, de bukásában is nemesnek nevezhető vállakozás volt? Amire büszkék lehetünk, és amit ennek a nemzetnek mindenképpen tudnia és vallania kell? Amely részét képezi annak, hogy milyen szellemiségre van szüksége ennek az országnak ahhoz, hogy újra magához térhessen?

Jegyzetek

(A kép forrása: rev.hu)

• TörtBlog [3],