Révész Sándor 2014. október 14.

Nyomtatóbarát változat

Kedves Barátaim!

Köszönöm a felkérést, vissza fogok vele élni. Ezt a szobrot szidtam már eleget szóban és írásban, most nem róla fogok beszélni. Viszont szeretnék alkalmat adni rá, hogy azok is találva érezzék magukat, akik nem a szoborállítók oldalán állnak.

Az angyalállam a zsidónak minősítettek jogfosztásáig és az idegennek minősíthető zsidók deportálásáig ment el magától, a sas úrtól függetlenül. A zsidóság teljes kiirtásának gondolatáig nyilván nem jutottak volna el. Eddig maga Hitler is csak 1941 végére jutott el, másrészt, amikor ebben az ügyben sas úrfi az angyalkára nyomást gyakorolhatottt, már tól voltunk a sztálingrádi fordulaton. Horthy már nem számolt német győzelemmel, a kiutat kereste a háborúból, ehhez a zsidóirtás nem passzolt, persze, hogy nem támogatta.

A megszállás után viszont Horthy számítása átalakult. Úgy gondolta: minél nagyobb készségesség a zsidóirtásban, annál nagyobb mozgástér minden másban. És fordítva. Az ügyet azokra testálta, akik a legkészségesebben voltak készségesek. A több mint félmillió áldozatnak legalább a fele azért halt meg, mert nem lassítani, hanem gyorsítani igyekeztek az emberirtást azok, akikre ezt Horthy rábízta.

A készségességnek volt erős társadalmi bázisa. Ennek erejét két tényező adta össze. 1. A társadalom állapota, a nyomor sokaknak fájt. Akiknek nem fájt, azok is tudták, hogy a nyomor, a kilátástalanság nem hasznos, viszont veszélyes. A liberális, nyugatos, jogállami modell hatása elenyésző volt. A megoldáskeresésben az etatizmus dominált. Az állami, hatósági újraelosztásba kapaszkodott minden remény. A föld, a tőke, a piac, a munka, a pozíciók újraelosztásába. A bajkeverő bűnösöktől a rászorultakhoz, az érdemesekhez, a „mieinkhez”. A második tényező a bajok és bűnök, a bajkeverő bűnösök származás szerinti azonosítása. Ebből a két dologból már következett minden. Nagyszabású újraelosztás kell, és azt kell újraosztani, ami a zsidóké. Az életlehetőségeiktől megfosztott zsidókkal aztán nincs mit kezdeni. Ha lehetőség van az eltüntetésükre és az újraelosztás végigvételére, akkor azt meg kell ragadni.

Szűk fél évtized alatt, az első világháború elejétől 1919 végéig nőtt fel, erősödött meg az a képzet, hogy a bajok és bűnök forrása „a zsidó”. És ez a képzet nagyjából negyedszázad múltán eredményezett legalább negyedmillió elkerülhető halált. Gondoljunk a társadalomban ma élő képzetekre. Ki láthatja azt előre, milyen körülmények között, miként működnek majd ezek a mai képzetek a következő negyedszázadban?

A zsidó „térfoglalás” elleni nyílt harc nagyjából akkor kezdődik, amikor Rátz Endre, független képviselő 1916. augusztus 23-án névsorolvasást tart a parlamentben. A hadiszállító gabonabizományosok neveit sorolja: Löwy, Spitzer, Stern, Weisz és így tovább.

Esélytelenek, akik az általánosítástól óvnak. Esélytelenek, akik racionálisan levezetik, miért szükségszerű, hogy elszaporodjanak a csalók, amikor sokszor akkora a hadi kereslet, mint amekkora az elérhető kínálat. S hogy történelmileg miért alakult úgy, hogy a zsidók a társadalom azon pontjain sűrűsödtek össze, amelyeken. Az ún. józan paraszti ész köpött a politikai korrektségre már akkor is, amikor még nem így hívták. Azzal érveltek, hogy hát hiszen a Rátz (meg a többiek) csak az objektív tényeket sorolják, a nagyokos társadalommagyarázók (naná, hogy majd mind zsidó) majd akkor dumáljanak, ha az ő gyerekük lába fagy le a papírtalpú bakancsban, ha az ő gyerekük kapja az ehetetlen kenyeret a fronton. És akkor jött 1918, 1919. Újabb névsorolvasások.

Uzsorás: zsidó. Csaló hadimilliárdos: zsidó. Vörös fenevad: zsidó. Liberális: zsidó. Anglomán: zsidó. Ez „a” zsidó. Az idegen. Az integrálhatatlan.

Ha van „a zsidó”, akkor a népirtásnak megvan a potenciálja. És ebben az „a zsidóban” a „zsidó” a változó elem. Az „a”, a határozott névelő az állandó. „A” cigány. „Az” arab. „A” német. „A” piréz. Ez mind ugyanaz, mint „a” zsidó.

Tudják, ki az 1916-os névsorolvasó mai megfelelője, a jelen Rátz Endréje? Pásztor Albert, természetesen. Áttekinti egy bűncsoport bűnöseinek listáját, és azt mondja: ez „a” cigányok bűne. A következő szavában pedig már azt, hogy ezen kisebbséggel nem lehet együttélni. Integrálhatatlanok. A következő lépésben pedig már ki is veti őket az egységes polgári jogrendből, speciális jogintézményt talál ki nekik, olyan vajdaságot, amilyen sohasem létezett. Elkülönítésük lehetőségeit tervezgeti. Kedves Barátaim: akik a pásztoalbertek mögött állnak, ezen szobor mögött állnak!

A világháború után több mint tízmillió német vesztette el a hazáját és kb. egymillió az életét a határozott névelő miatt. A náci: „a” német. Magyarország is kivetette sok-sok fiát. Jelentős részüknek semmi közük nem volt a nácikhoz. Az a kivetés összpárti támogatást élvezett. És a Bibó Istvánhoz hasonló magányos tiltakozók magukra maradtak. Olyan egyedül érezhették magukat, mint ma egy antirasszista jogvédő Miskolcon.

Mostanság is szeretettel és egyetértőleg idézgetik s nem éppen a szoborállítók köreiben Golda Meir szavait, melyek a facebookon is rendre a szemembe tűntek. Idézem: „Meg tudunk bocsátani az araboknak azért, mert ölik gyerekeinket. De nem tudunk megbocsátani nekik azért, mert rákényszerítenek minket arra, hogy öljük az ő gyerekeiket. Béke akkor lesz az arabokkal, ha jobban fogják szeretni saját gyerekeiket, mint amennyire gyűlölnek minket.” „Az” arabok az félmilliárd, különféle származású, identitású, világnézetű, vallású és kultúrájú arab anyanyelvű ember. Mint akik úgy általában kikényszerítik gyerekeik megölését, s jobban gyűlölnek származási alapon másokat, mint amennyire a gyerekeiket szeretik. Próbálják elképzelni, hogy arabnak születtek, arabként élnek Párizsban, Rabatban, Dohában vagy akárhol, és próbálják úgy olvasni ezt a mondatot. És úgy körülnézni, hány embert zavar a liberális nyugati jogállam fehér hívei körében ez a mondat. És hány embernek tetszik?

Végezetül egy nagyon fájdalmas példát szeretnék fölhozni, ami azóta izgat, amióta a Gimes Miklósról írott könyvem kapcsán belebotlottam.

A szovjet blokkban rendezett nagy koncepciós perek közül a prágai Slansky-per volt az utolsó 1952 végén. Ez egy virtigli antiszemita per volt. A tizennégy vádlottból tizenegy zsidó származású. A csehszlovák sajtóban fölmelegítették a közismert antiszemita toposzokat. A per koncepciója a zsidó világösszeesküvés tézisére épült. Gimes Miklós 1957-ben a börtönben a kihallgatásán azt mondta, hogy az a folyamat, ami őt szembefordította a sztálinizmussal, ekkor kezdődött. A Slansky-per kapcsán vetődött föl benne, és éppen annak egyértelműen antiszemita jellege miatt, hogy itt valami nagyon nincs rendben. És Gimes, aki pár évvel azelőtt zsidó származása miatt került a halál küszöbére, akit a szabadsághoz, a demokráciához való ragaszkodása, bátorsága, meg nem alkuvása vitt a forradalomba, az ellenállásba és juttatott az akasztófára, 1953-ban a Szabad Népben, amikor már dolgozott benne a kétely, fulmináns cikkben emlékeztetett rá, hogy „a nemrégiben lezajlott Slansky-per felfedte, hogy a Joint és a cionista szervezetek milyen veszedelmes eszközei voltak az imperialistáknak”. S leleplezte a nyugati ellenséget, mely most persze „antiszemitizmusról kiabál”. Gondoljanak bele: Hogyan csinál egy antirasszista, minden sötét szándéktól mentes, az eszméiért önmagát feláldozni kész emberből a rasszizmust támogató, az antiszemitizmust fedező embert egy párt, egy politikai oldal iránti kötelességérzet! Szolgáljon ez tanulságul mindenki számára, aki úgy érzi, most el kell néznie, el kell fogadnia a pártjában mutatkozó rasszizmust, mert helyzet van. Kedves barátaim, ilyen helyzet soha nincs!

A beszéd elhangzott október 12-én a Szabadság téren a „megszállási emlékmű” előtt. Szerkesztett változat.

(A kép forrása: http://www.szombat.org/files/2014/07/Szabadsag-ter-2.jpg?136c34)

• TörtBlog,

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges