Rainer M. János

Nyomtatóbarát változat

Megemlékezni az egyén és a társadalom, illetve az állam egyaránt egyszeri, jelentős, meghatározó jelentőségű eseményekről szokott. Az ezek között eltelő hosszabb időszakaszok is nyomot hagynak, mégpedig változó nyomot az emlékezetben, s természetesen előfordul az is, hogy feledésbe mennek valaha jelentősként számon tartott események, elhalványulnak hosszú időtartamok, akár mert jelentéktelenekké válnak, akár mert éppen nem azok, csak „jobb rájuk nem gondolni”.

A jelenkori, vagyis huszadik századi magyar történelem három meghatározó eseménye a kortársak számára súlyos megpróbáltatást jelentett, az emlékezőkben pedig tragikus, sőt traumatikus élményként él. E három esemény: az első világháborút követő összeomlás és a történeti Magyarország szétdarabolása a trianoni békében; a második világháborús vereség, a német megszállással, a magyar zsidóság nagy részének megsemmisítésével és a szovjet megszállással; végül az 1956-os forradalom történeti pillanata. Hogy e század negyedik legjelentősebb eseménye, az 1989–90-es demokratikus fordulat jelentőségében hosszabb távon is felsorakozik az említettek mellé, az aligha kétséges. Remélhetően a rossz sort megtörő kivételként marad majd meg az emlékezetben, de ez még nyitott kérdés.

A történelmi fordulatok nyomán létrejött hatalmi rendszerek legitimációjuk kiépítésekor meghatározták a maguk sajátos viszonyát ezen eseményekhez. Ahogy az idő haladt, kiderült: e fordulatok továbbra sem veszítettek jelentőségükből, úgyhogy az egymást követő rezsimek egyre több történeti orientációs pontot voltak kénytelenek figyelembe venni. Mondhatni: mindig eggyel több nemzeti trauma „emléke gyötörte” őket. S alighanem így volt vele a társadalom is, azzal a különbséggel, hogy az egyes emberek és közösségeik elsősorban túlélni igyekeztek az emlékezetükbe épült traumákat.

Történelmi fordulatainknak megvolt/megvan tehát a maguk mindenkori (változó) „hivatalos emlékezete”, hivatalos megemlékezési formája, rituáléja, és a maguk „társadalmi” úgymond, „emlékezete”, amely persze maga is változhat, nem függetlenül az előbbitől, de öntörvényei szerint is. És itt ki kell emelni a fogalom bizonytalanságát, mivel a társadalom emlékezetéről pontos leírást adni lehetetlen, még jellemző megnyilvánulási formáit sem könnyű megragadni. Miközben ugyanis kialakulnak a történelem fordulatairól egyszerű és széles körben evidenciának tekintett vélekedések, s a hatalmi rendszerek akarva-akaratlanul (rendszerint akarva…) maguk is ugyanilyenek kialakítására törekednek, a társadalomban mindig léteznek „hivatásos” emlékezők és emlékeztetők, akik hivatásuknak tekintik e kép – hatalomé és társadalomé – megváltoztatását, alakítását. Ezek a kísérletek viszonylag ritkán eredményesek, de azért ilyen is előfordul.

Trianon

A Trianon után berendezkedő Horthy-rendszer minden eszközzel igyekezett az emlékezet előterében tartani a trianoni békekötés sokkját, mert fő célkitűzéseinek egyike éppen az annak nyomán létrejött helyzet megváltoztatása volt. Ennek érdekében kialakította a mindenben vétlen áldozat képét az országról, amely a létére törő szomszédok és ellenséges nagyhatalmak áldozataként veszítette el területe és népessége nagy részét. Mivel ez az egyszerű, jól átélhető kép milliók személyes tapasztalatának nem mondott ellent, hiszen komoly valóságtartalma volt, az ezt zavaróan árnyaló mozzanatok könnyen merültek feledésbe. Például a belső előzmények, hogy valamelyes felelősséget az első világháború előtti hatalmi-politikai rendszer is visel. Belső felelősre persze szükség volt, s e szerepet a hivatalos emlékezet – teljesen igaztalanul – a háborús összeomlást követő demokratikus forradalomra és vezetőire „osztotta”, ráadásul „összevonva” az 1919-es első, rövid életű kommunista rezsimmel, amivel személyes tapasztalatok alapján a magyar társadalom többsége ugyancsak nem rokonszenvezett. Trianon hivatalos emlékezete mély gyökeret vert a magyar társadalomban, hiszen az embereknek nem kellett elfojtaniuk magángyászukat a háborús veszteségekért. A gyászoló család és a gyászoló ország egyszerre, egyazon szimbolikában, egyazon nyelven szólalhatott meg. Az emlékezet az önvizsgálat motívumának hiányával együtt rögzült. Önkritikus hivatásos emlékeztetők évtizedekkel később is megkapták a „nemzetgyalázó” (értsd: a nemzet gyászát megzavaró) minősítést.

A második világháború

A háború elvesztésének, a német, majd a szovjet megszállásnak, a nyilas rémuralomnak és a holocaustnak a társadalmi átélése már nem volt olyan egységes, mint a negyedszázaddal korábbi kollektív élménynek. Valamilyen vereség- és veszteségtudatot mindenki érzett, de ezek nemegyszer szemben álltak egymással: másként érezte, magyarázta veszteségét az, akinek hozzátartozóját a német megszállás idején hurcolták megsemmisítő táborba, s másként az, akiét a szovjetek vitték el, vagy hadifogságban pusztult el. Trianon revíziója, a bécsi döntések eredményeképpen visszacsatolt területek újbóli elvesztése elevenen tartotta az előző traumát is. A háború vége, a Horthy-, majd nyilas rendszer összeomlása ugyanakkor tartalmazta a „meg-(fel-)szabadulás” élményét is.

Ha egy ily tragikus helyzetben ez egyáltalán elmondható, a helyzet kedvező lehetett volna akár mindkét sokk önvizsgáló feldolgozásához. Ebből azonban a rövid, ígéretes kezdet után (amely Bibó István nagy tanulmányaival fémjelezhető) semmi sem lett. A kommunista vezetőket még 1944. őszi moszkvai felkészülésük során megkísértette a gondolat, hogy a környező országok harsány nemzeti színekbe öltöző kommunistáinak példáját kövessék, de a Szovjetunió rosszallásától tartva ezt végül nem, avagy csak felemásan tettek. A vereség- és veszteségtudatot a feledésbe kívánták száműzni, az okok és eredők keresésében pedig követték a háború előtti rendszer bevált módszerét: a háború végi szélsőjobboldali diktatúra jellemzőit visszamenőleg kiterjesztették az egész Horthy-korszakra, s azt tették meg felelősnek. Az összeomlásról, a szovjet megszállásról győzelemként és felszabadulásként emlékeztek meg, miközben a trauma minden egyéb részlete kibeszéletlen maradt. Az önvizsgáló mozzanatok, kezdeményezések ugyanakkor feledésbe merültek, vagy szubkultúrák részeivé váltak. Az emberek természetesen nem felejtettek. A „hivatalos” emlékezet kiáltó ellentétben állt a többség tapasztalataival, és kényszerjellege csak fokozta a vele szembeni idegenkedést. De a diffúz ellenérzés nem alakult át alternatív társadalmi emlékezetté (ellentétben például Lengyelországgal, ahol a német- és szovjetellenes ellenállási mozgalom és az egyház megteremtett egy ilyenfajta emlékezetet).

1956

Az 1956-os forradalom után berendezkedő Kádár-rendszer immár egy harmadik trauma emlékével kényszerült szembenézni. Ezúttal a társadalom elsöprő többsége egységesen élte meg az eseményt. A forradalmat az emberek az előző, háború végi sokk, majd a kommunista hatalomátvétel során elvesztett egyéni, politikai és szociális szabadságok visszaszerzésére irányuló kísérletként fogták fel, a forradalom leverését pedig újabb nemzeti-társadalmi vereségként. Trianon mintájára ismét megfogalmazódott, hogy „Magyarország a Nyugat áldozata”, mélyen rögzült „a Nyugat veszni hagyott bennünket” tézise. Hivatalos „emlékezetében” Kádár János rendszere mindennek szöges ellentétét őrizte: az 1945 előtti, fasisztának bélyegzett rendszer restaurálására irányuló kísérletként. Emlékeztetni azonban erre, egy kezdeti durva repressziós időszakot leszámítva, nem különösebben törekedett. 1956-ot felsorakoztatta a jelenkori magyar történelem előző nagy traumái mellé – úgy, hogy alapvetően a feledésbe kívánta utalni mindegyiket. Kialakította ugyan a maga hivatalos emlékezetét mindegyikről: Trianon vonatkozásában „rehabilitálta” a kommünt és némi idegenkedéssel az őszirózsás forradalmat, de a nemzeti sérelem ősforrását, Trianont s főleg mindmáig tartó következményeit (a határon kívül rekedt magyar kisebbségek) emlegetni nem volt ildomos. 1945-tel kapcsolatban követte a Rákosi-rendszer idején kialakult kliséket, mindössze a Szovjetunió iránti talpnyaló hűség megnyilvánulásait mérsékelte egy kissé. Eltűrte ugyan, hogy a hivatásos emlékeztetők egyike-másika, főleg a hetvenes évektől felvesse a csomópontok önvizsgáló megközelítését, de igazi nagy történeti vitára nem kerülhetett sor. A nyolcvanas években a pártközpont például nagy tanulmánysorozatot rendelt meg az MTA Történettudományi Intézetétől a „magyar nemzettudat” problémáiról, köztük a huszadik századi traumák feldolgozásáról. Az elkészült tanulmányok csak teljesen periferikus folyóiratokban jelenhettek meg, s legtöbbje csak a rendszerváltást megelőző időben. Akik ezeken a határokon túlmentek, és feszegetni kezdték például a határokon túl élő magyarság helyzetének kérdését, az 1945-ös felszabadulás „árnyoldalait”, vagy tüntetni mentek március 15-én, s ezzel jelezték, hogy a hivatalos és a társadalmi emlékezet nem esik egybe, azok különféle repressziókat szenvedtek.

Még a legtöbbet 1956 hivatalos emlékezetével bíbelődtek. Idő éppen volt rá – a Kádár-rendszer a század leghosszabb „nyugalmi” periódusa Magyarországon. A hetvenes években például maga Kádár látta elérkezettnek az időt arra, hogy az immár ilyen-olyan módon megszerzett társadalmi támogatást tovább erősítse. Orvosolni kívánta rendszere lappangó, veleszületett memóriazavarát. 60. születésnapján mondott beszédében 1956-ról mint „nemzeti tragédiáról” beszélt, olyan meghatározásról, amelyet „mindnyájan elfogadhatunk”, noha „mi kommunisták tudjuk, hogy ami történt, annak ellenforradalom a tudományos meghatározása”. Ez az eset jól jellemzi Kádár pragmatizmusát: számolt a hivatalos és társadalmi emlékezet kettősségével, de odahunyorított az embereknek: te is tudod, én is tudom, ne is beszéljünk róla…

A rendszerváltás

1989 nagy meglepetéseinek egyike volt, hogy a „hivatalos emlékezet” konstrukciója tovább tartott, bár természetesen plurális formában. A múlt továbbra is a politika asztalán maradt. A demokratikus nyilvánosság azonban lehetővé tette, hogy a társadalmi emlékezet egy s más eleme is felszínre kerüljön, s ezért néhány következtetés azért megfogalmazható.

Valamennyi közbeeső korszakot a konstruált hivatalos emlékezet – társadalmi emlékezet – dichotómiája jellemezte. A hivatalos hatott a társadalmira, de nem egyformán. Igazán megváltoztatni, „átfordítani” egyetlen esetben sem tudta azt alapvetően. A trianoni „áldozat”-kép, 1945 diffúz és feldolgozatlan megélése, 1956 remény- és vereségképzete mind meglehetős változatlansággal került a felszínre 1989 után.

Az elfelejtetésre irányuló törekvések, akár egyes csomópontok részelemeire (1945), akár egészére (1956) vonatkoztak, lényegében kudarcot vallottak.

Annyit azonban a konstruktőrök elértek, hogy a traumák pillanataiban és közvetlenül utána rögzült konszenzuális vélemények, nemzeti élmények destabilizálódtak, erodálódtak. Senki sem felejtette el a jelzett fordulatokat, de a személyes emlékezet és a különféle hivatalos emlékezetkonstrukciók egyes darabjai alaposan összekeveredtek, egyben mindannyi relativizálódott. Valahogy úgy, ahogy Cseh Tamás énekelte Bereményi Géza szövegét 1983-ban: „Születtem Magyarországon, / Nyolcvanhét éves vagyok / Fejemben összekeveredtek / féldecik s kormányzatok… / Fejemben egy verkli jár, / mely verkli így muzsikál: / Túléltem mindeneket, / féldecis rezsimeket.”

Az önvizsgálat és elemzés motívuma jobbára hiányzik a társadalmi emlékezetből. Ha a múlt pozitív és negatív konstrukciója, vagyis emlékezés helyett emlékeztetés, illetve elfelejtetés folytatódik, alighanem hiányozni is fog.

• Esszé